Komor Zoltán Blog

A szöveg a Képíráson -on jelent meg először.

Fejezet Szúnyogkór című kötetből.
_______________________________

Ragadozófészkek a parázsban. Az indákba gabalyodott büdös démonok hatalma – a halál üveggolyókba zárva – néger kisfiúk dobálják őket a folyóba, ahol halak nyelik el őket – felpuffadt hassal emelkednek a felszínre. (Akik kiásítják magukból a rémálmokat, a pucérok, akik ruhákkal paráználkodnak.)

Az Aligátorvadász hatalmas levetett kígyóbőrre akad a folyóparton, áttetsző, száraz zászlóként csüng egy hordalékfán. A tapasztalt vadász nyolc méteres bestiának tippeli néhai gazdáját – letép egy darabot az elszáradt bőrből, szivart csavar belőle, majd pöfékelni kezd. (Egy haldokló lélek könyörgő füstjelelei – évgyűrűk az égen.)

– A kígyók lábatlan aligátorok! – morog magában a vadász, fejében kinyílnak az undor vörös rózsái. – Valahol a folyó mélyén él egy húsz méteres irdatlan szörny – a szivárványkígyó, Inkanyamba – annak gyomrában egy hatalmas aligátor, aminek a gyomrában ott az Aligátorvadász felesége, akiben ott az Aligátorvadász iránt érzett szerelem – vajon hány bőrt kell felvágnia az Aligátorvadásznak éles késével, hogy ráleljen végre az elrabolt boldogságra? (Valahol bibliák csapódnak össze egyszerre, hangjuk akár az elsütött puskáké, az égnek rugaszkodnak félelmükben a papagájok.)

A vadász elszívja a száradt hüllőbőrt, közben arra gondol, hogy ez a dög alighanem a hatalmas szivárványkígyó egyik mocskos fattya lehet. Ha megöli, azzal alaposan felbőszíti az anyakígyót, és nem kell tovább keresgélnie: a bestia jön majd el hozzá – ki tudja, milyen alakban.

Az Éden barlang-boltozata repedezik. Zuhanyzófüggönyök or- szágútja! – varázskavicsok a denevérek gyomrában, a föld felé húzza őket. Néger kisfiúk menyasszonyi ruhában – állnak a parton, a folyóba vi-zelnek – fekete fütykösükből sugárban tör elő a sárga lé. A vízben a misszionárius áll, épp a halakat adja össze. Teljesen belefeledkezik a szentszövegbe. Észre sem veszi, hogy a lábából piranhák falatoznak. Micsoda láb! Márványból van az egész.

Az Aligátorvadász eközben mágiát űz a parton: vudubabát készít a bőrdarab egy foszlányából. Hosszú, kígyóformára hengergeti, füstöt fúj rá a tüdejéből. Ősi maszkot húz az arcára, ledobálja ruháit, és körbetáncolja.
A dalod, a tüdőd… Ceruzákból jön a bús magány, pikkelyvitorlák, hangok csöpögnek az ujjbegyekről. A folyóban törött szék, lángra gyúlt fotelek.

Loccsanások a part mentén. Egyszer csak kiemelkedik a vízből a megidézett kígyó. Körülötte a halál savanyú szaga terjeng. Borzalmas vadállat: szemei üresen csillogó üveggolyók. Hatalmasra tátja a száját, egészen a gyomráig látni. Az Aligátorvadász elmosolyodik.

– Gyere! – biztatja, az pedig szörnyű sziszegő hangot hallat. Majd ráveti magát a férfira. Barna teste még a vadász combjánál is vastagabb. Bőre alatt tömény húsköteg mocorog. A kígyó egyetlen, izmos kar: Isten szkanderre nyújtott keze.

A kés egyből a közelítő hústömegbe szalad. Vér spriccel az égig, ahogy kaszabolja a férfi. A bestia sem tétlen, újra és újra rászorít a vadász testére, csak akkor engedi el, amikor belé hasít a penge. Véres iszapban dagonyáznak: a szörny megpróbálja leharapni az Aligátorvadász fejét, de az rögtön a szájpadlásába fúrja a kést.

– A fogát szerettem, vér – bordazsinórzat – szerelemtől csöndben – szépséged faragott – vajon hány bőrt kell…? (Műlábak vergődnek egy hatalmas pókhálóban.)

miket folyóparton acsarogva
Éhen spórával teli morajba.
…s hajló fák láthatóan sejtelmesen.
azután milyen óra!
szerelemre-lobbantója!

A küzdelem döntetlenre áll. A kígyó varázslathoz folyamodik: alábukik a vízben, és gyönyörű, meztelen nő képében bukkan elő a szürke habok közül. Egyedül a szeme még mindig egy kígyóé (sárga, buja villanás), és a lába között szőr helyett pikkelyek ölelik a rózsaszín bejáratot. Sziszeg, és táncol – megpróbálja elcsábítani az Aligátorvadászt. Kerek feneke forog – fekete haja ostorként csapkodja a folyótükröt. (Szilánkok állnak a part menti orchideákba.) Az Aligátorvadász farka ekkor megmerevedik, és átváltozik hatalmas késsé – a nap fénye élesen csillan hegyén.

– Most véged! – sziszegi a vadász, s ráveti magát a lányra. Az hangosan sikolt a férfi heves döfései alatt. Próbál szabadulni a szőrös karok közül, de az Aligátorvadász nem engedi.
a prédikátor elpocsékolása – nyál rovarok – tán bűvös, romboló plagizátorok az emberek – ágyúd sós-nedves

Később a bennszülöttek mérgezett nyilat lőnek a napba. Az rögtön beteges színre vált, és holtan esik össze a hegyek és vulkánok mögött. Akik esti fényben hintáznak… fájó lélek ez a vidék – ki-kinyújtani a nyelvünket az ébredésre – kútban mosni meg a szivárvány vállát – égi sátor, sziporkázó vadak – létünkért kirepül a vonatfütty

Az Aligátorvadász a folyóban mossa magáról a véres csatakot. A parton egy kiterült kígyó fekszik. A szemében égő gyufaszálak. Tátott szája kipeckelve a vadász hatalmas késével. Üveggolyók gurulnak ki a torkából, bele a vízbe. A dzsungel felkiált: – Zzzzz… Konkoly és piranhák józansága! pengék csak
mint a félhold
úgy úgy Aligátorvadász éjszakák

A férfi győztesen, de belül menekülőben. Egy levetett menyasszonyi ruhát cipelnek mellette a sötét hullámok. A parton egy meztelen néger kisfiú didereg. Ám a szeme nem emberi szem: sárgán világít az éjben, középben egyetlen, határozott fekete vonal. A mosakodó Aligátorvadászt figyeli. Majd az elpusztult, parton fekvő kígyót. Majd ismét a vadászt. A kisfiú szájából villás nyelv göndörödik elő, miközben haragosan sziszeg.
ó porból szőtt részjövendő

nagy álmaim lenyelve, dzsungelben szilánkjai

Fejezet Szúnyogkór című kötetből.
_______________________________

Az Orvost távoli vonatfütty kergeti ki pár órája megkezdett álmából. Gőz gomolyog ki a fülén, ahogy visszatér; kinyitja szemét, de igazából látnia sem kell, máris tudja, nincs egyedül a szobában. Az ágya fölé akasztott moszkitóháló ködjén keresztül néger férfiak kikent, maszk-szerű arcai merednek rá. Kezükben alvadt vértől foltos lándzsák villannak, a teret betölti a leölt állatok szaga. Az Orvos kivár néhány szívverésnyit, majd felül az ágyban, arrébb rúgva gyűrt, átizzadt lepedőjét. Némán biccent látogatói felé. Ismeri őket, a törzset legalábbis, amihez tartoznak – többnyire veszélytelenek a fehér emberre, persze semmi sem biztos ebben az átkozott dzsungelben.

– Mit akartok? – szegezi nekik a kérdést, noha tudja, hogy azok egy szót sem értenek belőle. A törzsbeliek lenézik a nyugati jöttmenteket, túlélésre képtelen, az erdőben csak botladozó, mihaszna népségnek tartják fajtáját, semmit sem fogadnak el hát tőlük; kivéve olykor a gyógyszereket és az italt. Nem meglepő hát, hogy a fekete férfiak a saját nyelvükön kezdenek valami válaszfélét kattogni. A bennszülöttek különös beszéde leginkább az óraketyegésre hasonlít. Egészen varázslatos, a fehérbőrűek számára el nem sajátítható kommunikáció ez – olyan nyelvállásokra lenne szükség a hangok a kiadásához, ami túlmutat a civilizált ember képességein. Az Orvos – aki a hat dzsungelben töltött esztendő alatt csupán a negyedét képes még mindig megérteni szóváltásaiknak – maga is megtapasztalta már társalgásuk varázserejét: ha például túl gyors beszédbe kezdenek, az óra kattogása hozzájuk igazodik, és kétszeres, háromszoros, sokszoros sebességbe kapcsol az idő. Egyszer végighallgatta egy törzsi vadász elbeszélését egy elejtett óriáskígyóról – egészen felemelő történet volt, már amennyit kivett belőle – a teljes mese nem tarthatott tovább öt percnél, mégis, mire befejezte, az Orvosnak kinőtt a szakálla.

A férfi most némán hallgatja ezt a kattogást. Próbál odafigyelni a pergő beszédre, de semmit sem sikerül lefordítania a hozzá intézett nyelv-morzékból. Nézi csak őket, figyeli a nyakukba akasztott kimetszett majompéniszeket, amik – ki tudja, hogyan – megtelnek vérrel, valahányszor megszólal az egyik.

– Nem értem – közli végül velük, azzal félrehúzza a hálót, kikel az ágyból; a félelem semmiféle jelét nem szeretné mutatni vendégei előtt, egy pohár italt önt hát magának. Erre persze elölről kezdődik a kattogás, és a férfinak végre sikerül felfognia egyetlen szót.

– Valaki beteg? – kérdezi a pohara fölött. Az igazán jó orvos bármilyen nyelven megérti ezt az egy szót, a vérében van. Egy bennszülött némán bólint, és az ajtó felé bök meredező lándzsájával, amely maga is olyan, mint egy vérrel telt hímtag.

– Összeszedem a dolgaimat – feleli, megkaparja az állát, mire a borostájából döglött hangyák potyognak ki – a kis rovarok, amik az alvó emberek fejébe hordják a rémálmokat ezen a vidéken. Nem tart sokáig magához venni a legszükségesebbeket: az elmúlt évek során felhasználta gyógyszereinek nagy részét, bár a legtöbbet sikeresen pótolta helyi varázsszerekkel. Táskájában fájdalomcsillapító gomba, szárított döglégy és vudubaba ugyanúgy megtalálható, mint a sztetoszkóp illetve egy repedezett hőmérő. Hamar rájött, hogy az itteni varázseszközöket a nyugati ismeretekkel együtt alkalmazni a leghatásosabb módszer – a betegen végzett diagnosztika, ugyanakkor a vudubabán történő kezelés például csodákra képes.

– Mehetünk – mondja, és a kifelé törtető bennszülöttek nyomába szegődik. Tudja jól, sohasem hagynák, hogy egy fehér férfi lépkedjen elől.

A falu néhány mérföldre fekszik. Az Orvos alig bír lépést tartani az izmos vadászokkal. Szemgödreikben a piranhák éhsége. A szakálluk teli kiokádott férgekkel – a szájszegletükben megakadt vicsor. A fákról fürtökben lógnak a mérgeskígyók. Meredező fogukból a földön rohangáló fekete hangyákra csöpög a méreg. A férfiak lándzsáinak hegye sok-sok óramutató, néha megállnak belemártani őket a hangyák körül felgyűlt halálos tócsákba.

A faluba érkezvén az Orvost rögtön egy ócska kunyhóba vezetik: az ajtó fölött egy aligátor levágott feje. Kivájt szemgödreiben szárított levelek égnek. Nyitott szájában egy homokóra, amiben lassan peregnek a szürke szemcsék – törzsi szokás szerint a házban elhunytak nyughatatlan hamvai. (Egyedül a családfő hamvait nem őrzik meg, hagyomány szerint az apa maradványait a legidősebb fiúnak el kell fogyasztania, hogy belé költözzön az elhunyt vadász tudása és harci kedve. *) Az egyik bennszülött a szoba sarkában lévő mocskos pléddel lefedett ágyra mutat – sokat sejtető domborulat –, és a nyelve pattogni kezd. A nyakában megmerevedik a majompénisz.

Az Orvos odalép, felemeli a takarót. Alatta egy hatalmas harcsa fekszik. Kétméteres folyami szörny, szemei üresen csillannak a besütő napfényben. Sárgás-barna színű borzalom; haldoklik, csapkodni sincs már ereje – kopoltyúi tehetetlenül nyílnak és csukódnak, ahogy megpróbálja átszűrni a szobában keringő poros levegőt.

– Jóég! – A bennszülöttek felé fordul, majd vissza. Szúnyogkórral fertőzött sovány négerfiúra számított. Vagy vajúdó lányra. De erre semmiképp. – Ez itt… valaminek a végső stádiuma már… Nem hiszem, hogy…
Nem fejezi be. A kezét a halra helyezi, mire annak kinyílik hatalmas, fogatlan szája. Egészen száraz a bőre. Bajsza konyultan csüng egyre fakóbb szeme mellett.

– Vízbe kell tenni! – Fordul végül a vadászokhoz. – Gyorsan! Vigyük a folyóhoz!

De azok értetlenül merednek rá. Arcuk mozdulatlan, tekintetük üres.

– Nem értitek? – horkan fel az Orvos, majd a karjával a folyó hullámzását kezdi mímelni. – Vízbe… Folyó! Tó! Víz!

A néger férfiak még mindig némán állnak, olyanok, akár az ősi szobrok. Megközelíthetetlenek. Az ember pillantása lepattan róluk. Ők a fal. Lecsöppenő izzadságuktól felfordulnak a padlón forgolódó hangyák. Az egyik fickónak megmerevedik a nyakába akasztott pénisz, miközben valamit a másik fülébe kattog. Az erre rögtön elmosolyodik, és az ő nyakában is megkeményszik a majomtag. Majd felrobban, sperma spriccel át a szobán. Lándzsájával először az Orvos, majd a hal felé bök.

Vonatfütty kergeti a meséjét a fényben – kétméteres piócák dagonyáznak a közeli folyóban – eldobott törzsi maszkokat nyelnek le egészben a kígyók. Moszkitóhálók a fákra csíptetve: a ködön át sovány férfiak arcai lebegnek – indákra akasztott órák – a percmutatói spriccelni kezdenek, amikor a tizenkettes szám fölé érnek – a lecsöppenő ondóból a hangyákba költöznek a rémálmok.

A falu főterén hatalmas, vízzel teli üstben ül az Orvos, körülötte kattogó fekete asszonyok serénykednek. Orvosi szakkönyveket cipelnek ki a kunyhóikból, vaskos lexikonokat, kitépik, összegyűrik lapjaikat, az üst alá dobják. Valahányszor szakad a papír, a távolban felsikolt egy lázban égő gyermek – hangjától kihullnak a majmok szőrszálai.

– Drága asszonyok, mentsetek meg! – könyörög nekik az Orvos, a vízben az óriás harcsa forgolódik mellette, körbe úszkál, az üst falába ütközik hatalmas feje; izgatott, egészen magához tért már. – Száz, ezer embert mentenétek meg velem együtt! Nem is sejtitek, milyen fontos egy orvos élete!

A néger asszonyok oda sem figyelnek szavaira, tovább tépkedik csak a könyvlapokat. Szabadon fityegő, lyukas-labdaszerű mellük el-vissza leng. Megérkeznek a férfiak: sötét arcukat sebészmaszk fedi, lándzsáik meredező farudak, a végükre fémszikéket kötöztek szárított indákkal. Körbetáncolják az üstöt, sarkaik szikrákat csiholnak, felcsap a tűz.

– Kuruzslók! Sarlatánok! – rivall rájuk az Orvos. – Nincs szégyenkezni valóm! El sem tudjátok képzelni, hány ember köszönheti nekem az életét! Ha most mindegyik itt lenne… Egy egész hadsereg összeállna belőlük, ami rögtön eltaposná az átkozott falutokat! Szinte már látom is magam előtt! Magukkal hoznák rég elhagyott mankóikat, belovagolnának sarokba állított tolószékeikben, és összekötöznének titeket levetett, véres fáslijukkal! Csak egyszer hálálnák meg Orvosuknak visszakapott életüket…

A bennszülöttek közben kipakolják az Orvos táskáját. Hangyákkal teli infúziós zacskót emelnek ki belőle, amit aztán undorral a földre hajítanak. Majd röntgenképeket húznak elő, sorban a nap felé tartják őket: az első képen halcsontvázak lebegnek vonatfüstben. Egy másikon síneken fekvő halcsontvázt látni. A harmadikon halcsontváz, a gyomrában egy zsebórával. Kiejtik őket a kezükből, törzsi énekbe kezdenek; egyetlen, pörgő kattogássá áll össze a hangjuk – gonosz, mechanikus démonként őrjöng a fák felett – sebes robogás ez – vonatzakatolás ez – az idő kétszeres, háromszoros sebességre kapcsol, a nappalok és az éjszakák már percenként váltakoznak.

(Akikbe befelé nőnek az égő gyufaszálak – egy fekete varázsló megműt egy órát, ami végül az arcába robban, a szakállból kiálló rugók akár a férgek, tekeregnek.)

Egyszer csak kettényílik a kunyhók mögött terpeszkedő buja fák sűrűje – mint egy sötét zöld színházi függöny – mögüle bennszülött férfiak serege bukkan elő, indáikkal egy felborult mozdonyt vontatnak a faluba. Az fájdalmasan sípol, füstjelei eltűnnek az égen. Hegyes dárdák szurkálják, a kerekei még forognak, aki közelít hozzá, annak rögtön csontig hatoló, mély seb nyílik az oldalába. (Az Orvos kiugrik cérnával és tűvel a kezében az üstből, bevarrja a sebet, majd visszaugrik a gyöngyöző vízbe – mindezt egyetlen pillanat alatt; a szokás hatalma.) A vonat sérüléseiből gejzírként spriccel a vér.

Bordazsinórzat. A kiterült kígyók holtvágánya – fekszenek egymáson, mint a sínek. A vonat egy utolsót, egy hatalmasat sípol – beleremeg a talaj is, szilánkokra robban az üst – a víz rögtön eloltja alatta a tüzet, a repeszek az égen átrepülő papagájokba állnak, amik ettől a földbe csapódnak. Erre aztán elcsöndesedik a falu. Alábbhagy az őrült kattogás, némaság telepszik a törzsre. A hold – akár egy hatalmas, Isten zsebéből kipottyant ezüstérem. A fekete folyón fekszik és reszket, miközben az Orvos, a hatalmas harcsa hátán lovagolva csorog lefelé, végig a part mentén.

– Engem soha többé nem láttok! – kiált a víz mellett ácsorgó tehetetlen négerek felé, akik haragosan rázzák felé lándzsáikat. – Visszatérek a jó öreg nyugatra, ahol még értékelik némiképp a tehetségem! Adjatok nekem egy steril műtőt, és csukott szemmel bárkibe beleállítom a szikét! Akár két méterről is, mint a dobókést! Fúvócsővel adom ezentúl az injekciót, vudubabákon végzek abortuszt! Varázskavicsokra cserélem a fájó veseköveket, meglátjátok!
(Előhúz a zsebéből egy régi aszpirin tablettát, amit a harcsa elé dob. Az éhesen nyeli el.)
– Gyí, halacskám! – rikkant. – Egye csak meg ezeket itt a szúnyogkór, mit érdekel már engem!
Az éj zajai az erdőben. Műlábakat ropogtatnak az oroszlánok, törött mankókat rágcsálnak a majmok. Távol, a faluban egy kunyhóban egy néger nő szülési fájdalmai közepette csörögni kezd, akár egy felhúzott ébresztővekker. Körülötte néhány orvosi maszkos törzsi vadász áll – a fáklya fényében reszket haragos szemük. A nyakukban megmerevednek a péniszek, amikor a nő lába közül kipottyan egy apró, fehér köpenyes vudubaba. A vadászok izgatottan adogatják kézről kézre, csodálják, nézik; majd egy vödröt cipelnek be, amiben egymás hegyén-hátán hemzsegnek a fekete hangyák.

Belehajítják a babát.
Távoli sikoly kél a folyó felől, olyan akár egy elnyújtott vonatfütty. Hangjára kifut a vér a percmutatókból, lohadtan csüngnek, örökre megáll az idő.

* Hasonlóképp a venezuelai őserdőkben élő Yanomami törzs is megeszi halottait: az elhunytat hamvasztják, csontjait porrá őrlik, és elkeverik a hamuval, amit aztán a gyászoló család közösen fogyaszt el.

Fejezet Szúnyogkór című kötetből.
_______________________________

A sötét rovarok szertartása ez: csapdába esett sovány férfiak gyújtják fel a köteleiket. Lándzsáikat ropogtatják, méregtócsákat lövell a farkuk. A harmatcseppekben fuldokló ősi istenek – egy megveszett fiú csöpög a fákról.
– Könyörgöm, mit akartok? – kérdezi az őt körülvevő kattogó nőktől. Azok polaroid fényképezőgépeket kapnak elő, és fotókat készítenek róla, majd megeszik a képeket – egyiket a másik után. A fiú egyre soványabb, tovább villódznak a masinák. Lassú, fehér robbanás – kifordult kolibrimadarak. Megőrülni arccal a magzatvízben. Kiélezni egy óra kiálló rugóit. Óramutatót szerelni a nyilakra – akit egy ilyen vesszővel eltalálsz, rögtön megöregszik, és elandalog meghalni magányosan a fák közé. A konyuló szirmokból kifacsarni a boldogságot, dagadt állatok kezdenek csörögni, zölden fénylő gombák lebegnek az alvó csecsemők bölcsője fölött.

Rúgva gyűrt homlokok. Valaki elbotlik egy kígyóban. Egy fiú egészen újfajta módját fedezi fel a maszturbációnak: vudubabát készít magáról, és azt ingerli. Később lányokat kér meg, hogy fogdossák meg a bábut. Vagy hogy adjanak rá puszit itt-ott. Az egyiknek végül elege lesz ebből a játékból, és a tűzbe hajítja a babát. A fiú abban a pillanatban szürke hamufelhővé változik, és elfújja a szél.

A sötét rovarok ősi szertartása ez – vonatfütty – zzzz… az aszpirinhangyák bemásznak a beteg emberek száján.

Akik függönyöket rágcsálnak… Akik házasságot kötnek ezzel a vidékkel… égő zsinegdarabon csüng egy magányos fiú szíve.

– Neked alighanem van még bőven gyónni valód! – Szaglássza a misszionárius a lányt, akinek a nyitott combja közötti kapun ki és be mászkálnak a majmok. – Egészen olyan szagod van, mint akit ősi bűnök rondítanak belülről.

A papot végül megdobálják az ürülékükkel a makik. Szalad, és veti a kereszteket.

Csíkos darazsak az angyalok. Spermát gyűjtögetnek a férfiak golyóiból, végül a kaptárba szállnak vele, ahol egy kövér anyakirálynő tömi magába a fehér, csomós anyagot.

– Még, még, drága heréim! Ezek a meg nem született kisfickók igazán finomak! Az egyik Nobel díjas orvos lett volna, tudtátok-e, a szúnyogkór legyőzője? A másik meg zeneszerző, hangjegyei az égbe fúródtak volna, de késő, késő, kis barátocskáim, innen már nincs menekvés! – (kövér hasát simogatja.)

A Cipészfiú szíve senkiföldje. A sípcsontfolyóból fogott halak telis-teli csontékszerekkel. Dárdaerdő. Vízbe fúlt harcsák. Csontvázakból készült fáklya. Ceremónia. A nők kráterek, amikbe beleesnek a férfiak. A férfiak dárdák, amik átfúródnak a nőkön. Mindenki átváltozik, mindenki zümmög. A majompéniszek istene összecsuklik, majd feláll, összecsuklik, majd feláll. A hangyák a négerfiúk veteményese. Bútorok húsfogata, repeszek egy anyakrokodilban.

– A vonatnak aludnia kell!

(a mozdony lefektetett párnákon közlekedik – galambok a füstben.)

Egy néger asszony infúziós zacskóba csorgatja az anyatejet fekete melléből. A zacskót végül férfiak rabolják el, felcsüngetik egy fára, aláfekszenek, és a szájukba csöpögtetik. Közben sírnak, akár a gyerekek.

fojtott üregek… lelkem most kezdi kirázni hamvait. (szürke grafitpor.) az egyik alkonyba simuló dzsungelben. kanyonvölgye. Valaki felakasztja fából faragott önmagát. A kommunikáció levágott feje.

az Aligátorvadász – arca mérgezett fotó – hatalmas késével műti meg az órát, próbálja úgy szerelni, illesztgetni a fogaskerekeket, hogy az idő meginduljon visszafelé, amikor még a feleségét nem falták fel a krokodilok. Az ormótlan penge persze alkalmatlan az efféle finom-mechanikai műveletekre: az óra megáll, az idő megáll, a madarak megállnak az égen, a fák levelei nem nőnek tovább, a csönd végtelen, a gyermekek megállnak, a termékenység megáll, a sötét megáll, a fény megáll, a sebek nem forrnak, a majmok istene nem üvölt tovább.

– A francba ezzel az egésszel! – morog az Aligátorvadász, és messzire hajítja az órát, de az nem esik le, csüng ott a levegőben, mint egy érett gyümölcs, amit senki sem fog már leakasztani onnan.

A világ kopoltyúi nagy sokára újraindulnak. Szűrik, egyre csak szűrik a földlakók bánatát.

Csicsíja. Polaroid képeket röpít a szél. Fotók egy elfelejtett fiúról.

Aludj el szépen, kismozdony.

A novella a Kulter.hu -n jelent meg először.

Fejezet Szúnyogkór című kötetből.
_______________________________

Fekete képkeret a dzsungel körül. Sűrű köd terpeszkedik a fák között; a leveken, az egzotikus virágok szirmain harmatcseppek gördülnek. Hatalmas állatok henteregnek a sárban a folyóparton: a vízilovak pislogó, barna szembogarai előtt moszkitók őrült keringője. A dagonyázó állatok ásító szája: vakuként villannak agyaraik a fényben. Széles hátukon apró madarak tanyáznak, de a vízilovak láthatóan rájuk se hederítnek; csak a fülüket rázzák, és tovább ásítoznak.

Ekkor éles kürtszó rázza fel a partot. Mintha ősi démon ordítana a fák közül. Erre a hangra sikoltva rohannak elő rejtekhelyükről az asszonyok. Törékeny teremtések. Rajtuk fehér menyasszonyi ruha, a kezükben viszont lándzsa meredezik. Ahogy futnak, fátyluk testetlenül lebeg haragtól eltorzult arcuk körül. Az üstökös porból szőtt csóvája.

Az állatok az érkező asszonysereg felé fordítják hatalmas fejüket. Szélesre tátják pofájukat. A nők elhajítják dárdáikat, a kiélezett fadorongok azonban lepattannak a zsákmányállatok vastag bőréről, és nagy placcsanással hullnak a sárba. A vízilovak ettől rögtön talpon teremnek, de ahelyett, hogy a vízbe hátrálnának, elbődülnek, és törtetni kezdenek támadóik felé. Fújtatnak, akár a megvadult bikák.

Az asszonyok késeket rántanak elő a ruhájukból, megállnak és várnak. Amikor már elég közel érnek hozzájuk az állatok, rögtön a szemükbe szúrnak éles pengéikkel. Vér fröcsög az égig. A cseppek beköltöznek a felhőkbe, amitől alkonyodni kezd. Lilás derengésben fürdik az esőerdő. A leveleken dudorodó harmatcseppeken, és a hosszú vonalakban kanyargó csiganyálon megtörik a lemenő nap fénye. Törött fuvolák egy szívben. Ceruzaforgács egy csókért könyörgő női ajkon. Levágott fülek, gyulladt pattanásként robbanó szemgolyók. A kemény húsba tört pengék csillanó ékszerei. Női koponyák recsegnek a tömzsi vízilótalpak alatt.

Estére ér csak véget a küzdelem. A megmaradt vízilovak sebesülten ténferegnek vissza a folyóba, a hideg víz átmossa mély vágásaikat. Micsoda mészárszék. Eltiport menyasszonyok, valamelyik még halálában is a mellette fekvő zsákmányállat torkát harapja.A maréknyi túlélő az elhullt állatok hátán trónol. Fehér ruhájukat teljesen összemocskolta már a vér. Arcukról lefolyt a smink. A fátyol alól kiszabadult hajtincsekkel a feltámadó szél incselkedik – mint nyújtózkodó rovarlábak, kaparják az éj vakolatát. A nők torkából éles győzelmi kiáltás szakad, majd elkezdik felvágni az elejtett állatok puffadt hasát. A sebekből virágcsokrokat és fehér galambokat rángatnak elő. A kiszálló madarak eltűnnek a sötét égen. A csokrokat örömkönnyekkel a szemükben a magasba tartják a nők.

Távol, a folyó halott vőlegényeket cipel. Bőrük, akár a viasz, merev tekintetük üveggolyó. A hullámok lehámozzák, és messzire sodorják a lakkcipőt lábukról. Fehér lábujjaikat az éjszakai ragadozó halak csipkedik.

*

Egzotikus virágként nyílnak szét a madarak. Dobogó szívük a szirmok rácsai közül szabadult rovar könnyedségével hullnak ki a tollas húsfogatból. A folyóparton esküvői ceremónia zajlik: egy öreg pap térdig áll a vízben, előtte a sárban fiatal pár, egymásba kapaszkodva. A menyasszony arcát takaró fehér fátylat a szél lengeti, a kezében tartott csokrot apró kolibrimadarak rajongják körül. Mellette bajszos férfiú: fekete öltönyén csíkos darazsak mászkálnak, arcán vérrel mázolt harci jelek. A pár mögött néger törzs veri a dobot. Ágyékukat szárított pálmafalevelek fedik, a nők sovány mellei, mint kilyukasztott bőrzsákok lengnek jobbra-balra. Megduzzadnak rajtuk a bimbók, és egy-egy darázs bújik elő belőle. A rovarok, miután kiszabadulnak, leírnak néhány lapos kört a levegőben, azzal a pap előtt álló vőlegény öltönyére szállnak, ahol egymáshoz dörzsölgeti áttetsző szárnyukat. A férfit lassan teljesen ellepik, de rájuk se figyel; a pap szavait hallgatja. A szentbeszéd pedig a dobzenére rángatózó kígyóként tekeredik a fiatal pár köré.

– Tükrök vagytok! – zengi a prédikátor. – Akiben ott a szeretet, annak nincs mit mondania! Voltam én is pecsét, de eltörettetnek a tűzre dobott nyelvek! Részjövendő ez! Korbács! A Megváltást a gyermekek hajában kell keresni; semmik legyetek, hiszen az elhagyott angyalok most a folyó lángjai!

A jelek szárított kendője… csíkos, lassan… a pálmalevelek húsfogata.

– Akiben csokrot lelnek a szirmok! – A szellő egy pillanatra félrelibbenti a fátylat: a menyasszony arca teli van rovarcsípésekkel. Óriási, vörös kráterek. – A lyukasztott szív kaptára! A mellkasban őrzött madáretető!

Galambok a lakkcipőből. Az üvegkeret szilánkjai. Fehéren állnak az állatok, a leveleken fényük, a szemeikben bőrzsákok. Távol dárdákat rángatnak ki egy csiganyálat húzó kivágott nyelvből. Testetlenül… a vőlegény…

*

A pap: a nedves levegőt kapkodja, ahogy a falu közepén áll, gyönge lábain. Hajszálait izzadtság tapasztja homlokához, kivörösödött arca körül moszkitók keringnek. A néger falusiak hatalmas, leölt vízilovat vontatnak indából font köteleiken a főtérre. Ismeretlen, kattogó hangokból álló beszédük izgatott pusmogás-folyammá dagad, amitől a hideg futkos a pap hátán. Mintha ágak törnének, vagy régi fogaskerekek járnának körbe-körbe. Elviselhetetlen. Így szól a törzsbeliekhez: – Gyermekeim! Sajnálom… Elfáradtam, képtelen vagyok több párt összeadni ma, aludnom kell! Kérlek titeket, hagyjatok, hadd aludjak egy keveset! Éhes vagyok… Napok óta nem ettem!

De a törzsi dobok lüktetésén nem jutnak túl szavai: kezdetét veszi a ceremónia. Fából faragott maszkok nőnek a fákon, a bennszülöttek leakasztják őket, sorra rejtik sötét arcukat mögé. Lándzsáikat a magasba emelik. Micsoda dárdaerdő! És a fegyverek még tovább nyúlnak; hegyük már a felhőket szúrják alulról, apró sebeket ejtenek rajtuk, vércsepp hull belőlük a földre.

– Gyermekeim! – Ezt mondja a prédikátor, majd a halott vízilóra néz. Kifordult szemeit zölden villanó legyek dongják, a hasa spórával teli gombaként dagad egyre nagyobbra az elhangzó törzsi énektől. Majd kiszakad. Fehér ruhás asszonyok és vőlegények gurulnak ki belőle. A pap elé állnak, kéz a kézben. Az ettől nagyot nyel, és csak mikor a torkának szegezi lándzsáját egy maszkos, szólal meg: – Gyermekeim, azért gyűltünk ma itt össze, hogy tanúi lehessünk eme két ifjú… – Ősi csicsíja… a mellizmokban forgolódó kígyók… a ráncok kanyonvölgye. – Ígéred-e, hogy leendő feleségedet tiszteled és szereted, amíg a halál el nem választ benneteket egymástól?

Ígérik. Az ifjú pár megcsókolja egymást. Fekete füst száll ajkaik találkozásánál. Mint a gomolygó grafitpor. Majd a földre fekszenek, és ruháikat félreráncigálva szeretkezni kezdenek. A vőlegény csípője a törzsi dobok ütemére jár le és fel. De máris újabb pár terem a pap előtt. Az öreg lelkész pedig rákezdi: – Azért gyűltünk ma itt össze…

Közben lopva a víziló tetem felé pillant.  Abból még mindig egymás után lépnek ki a fiatal párok. Végtelen sor. Spermacseppek dudorodnak a leveleken. A gyermekek levágott haját a ceruzákból rakott tűzre dobják.

*

Szétdobált menyasszonyi ruhák a sárban. A folyóban meztelen nők hancúroznak. Egymást fröcskölik a szürke vízzel, hangos kacagásuk az égig száll. Majmok sikoltoznak nekik feleletképp a távoli fák ágai közül. 

Öreg, néger férfi sündörög a parton, az arca előtt hosszú vadászkést tart. Sorban emeli fel a sárba hajított ruhákat. Szaglássza őket, az arcát dörzsölgeti velük. Végül körbe csavarja az egyiket sovány teste körül, és leül egy sziklára. Merengve hallgatja a távoli kacagást. Fehér, göndörödő szakállát a szél lengeti. Tömzsi orra akár valami daganat, sarkaiban könnyek gördülnek.

Fojtott zúgás hangját hallani. A férfi göcsörtös, fekete ujjai között a hatalmas penge éle megcsillan. Sír, vinnyog, akár egy kivert kutya ott a sziklán ülve, miközben egyre a fegyvert forgatja maga előtt. Mintha csak valami belső hang kényszerítené, a kés hegyét végül a saját mellkasa felé fordítja. Behunyja a szemét, összeszorítja a fogát, és visszanyel egy kiáltást, amikor a két borda közé szúr.

A zúgás most még hangosabb, még kivehetőbb. Az öreg férfi forgatja egy darabig a húsában, aztán kihúzza a kést. A frissen nyílt sebből vér fröcsköl elő, összemocskolva rajta a menyasszonyi ruhát. Ugyanakkor egy apró darázs is elődugja szögletes fejét a lyukból. Fekete szemein megcsillan a nap fénye, majd kiröppen a kicsüngő nyelvű férfi mellkasából. Hamarosan újabb rovarok követik: sötét rajjá tömörülnek a kirepült darazsak, és megindulnak a folyóban visongó nők felé. Azok felnéznek, de már nem látják a napot.

*

A folyó, akár ősi, gonosz kígyó tekereg a fák között. Nőket cipel. Bőrük, akár a viasz, merev tekintetük üveggolyó. Szájukban a lenyugvó nap, harmatcseppek halott ajkukon.

Feltámad a szél. Fájdalmasan recseg a képkeret a fák mögött.

A szöveg a Képíráson -on jelent meg először.

Fejezet Szúnyogkór című kötetből.
_______________________________

Ugyan kik köhögnek az üres vízmederben? Lecsüngő mérges ajtók a fákon – a zuhanyfüggönyök, az elhagyott pálmalevelek: a Cipészfiú, aki kisemmizve kódorog, a halott vízilovakban keresi az egyetlen lábbelit, amit feltud még húzni csonka lábára.

– Ó, ti, gonosz démonok az éjben, akik ellopjátok az ágyban alvó gyermekek lábujjait – (Tudniillik a nyakukba akasztják őket, ezek az ujjak zölden, lidércfénnyel izzanak, ha egymáshoz koccannak, miközben a varázslények átordítják magukat a dzsungelen, új betegségek születnek.) – Kiskanalaitok hullnak egy viharfelhőből! ( – kiabál a fiú.)

Mindenhol vadászok, akik csak a sebekből értenek… A fájdalom vakírása ez… Kitapogatják ujjaikkal a húsba nyílt ásító szájakat – egy dárda-sebzett vaddisznó sérüléseit például – és felolvasnak belőle (fiatalok ülik körbe őket): a tetem mindig az elejtett állat életéről regél – a veszélyről, a ragadozószélről például, amely, ha elkezd fújni, menekülni kezdenek az erdei állatok, mert vakolatfogaival kiharapja szívüket, és elfújja a bennük reszkető lángot.

Körbe, körbe – a gyufaerdő illata – amott víz, benne a hüllő meztelen

Egy öreg, néger asszony koporsókat farag a fákból, majd kifarag néhány halottat is, hogy legyen mit temetni. Hátulról egy henyélő pap biztatja: – Így, így, nagyon jól haladsz, látod, ilyen a vérbeli keresztény temetés, jobb, ha megtanulja ebben az istentelen dzsungelben mindenki! Semmi kannibalizmus, semmi nekrofília, az efféle dolgok maradjanak inkább a szekrényben!

Az asszony tovább farigcsálja a koporsókat és a halottakat, egy fát azonban messzi elkerül: a levelek rajta piranhák, ha egy majom felmászik az ágra, rögtön felfalják a húsát – gyufaszálakból álló csontváza a nedves földre pottyan és lángra kap – sárga orchideák. (Az óra mutatói éjfélkor megcsókolják egymást.)

– Ne kerülgesd azt a fát! – mordul rá a térítő. – Az önsanyargatás Istenünk szájíze szerint való!
(Mondja, de valójában felolvassa ezt, ahogy Krisztus sebeit tapogatják lelkének ujjai.)

A szúnyogkór hosszú, pokoli nászéjszaka – a tűzre vetett aligátor fogainak bűze… – a vérbuborékok – majompéniszek és menyasszonyok – valahol a kivert folyó vinnyog – a hullámok közt egy megveszett trón élve falja fel a belé ültetett királyt (koronáját csontszilánkként köpi a szék messzire).

Az Aligátorvadász tócsákba sírja magát – maréknyi emlékét a madarakba pislogja – a teste maszkos fiú – törött díszlándzsa fityeg a lába között – belőle kígyóméreg csöpög – magára veti magát – vörös köd a szerelem – úgy szeretkezni, hogy az összegyűrje a lelket csak kevesen tudnak.

majombőgések kiabálják túl az arcokat: eltűnnek a törzsi derengésben a hamvak: az égi ajtó kilincse a földre pottyan, micsoda dárdahegy lesz abból: akit leszúrnak vele, az örökkévalóságig a mennyek kapuján fog dörömbölni ezután

Az Aligátorvadász hatalmas késével kifaragja feleségét az egyik fából. Ajkait vérrel vörösre festi, a fejére moszkitóhálót tesz – rovartetemekkel tűzdelt köd: ez lesz most a menyasszonyi fátyol.

Férfi-metódus ez a javából: a legszívesebben kitépné a saját bordáját, és beépítené valahogy a szoborba, hátha attól életre kelne. (A legszívesebben összezsugorodna, és bemászna a fülén, hogy odabenn dörömböljön élete végeztéig.) Végül feleségül kéri a kifaragott bábut – lecsókolja szájáról a vért. (Önmagukba csípnek a rovarok, a saját vérüket szívják.)

magzatvízbe fojtott reggel – percmutatók dudorodnak a leveleken – az átizzadt lepedő velője a titok – a sziklák tetején gomolygó grafitpor – fényben forgolódó asszonyok törik ki a vőlegények hegyét – a megalvadt álmok illata – víz hüllővel, elejtett éj mozdonnyal, kifordult hüllőszemek csókokkal, befelé nőtt szakállak pohárszilánkokkal (Szétdobált virágcsokrokat zabálnak az erdei démonok.)

– Gonosz évek fogai között krokodil. Rálelek! – fogadkozik az Aligátorvadász, bordája belülről faággá változik – rajta piranha-levelek, amik zabálni kezdik a szívét. (A szív belülről feketére égett gyufaszál.)

Sírni majd egymástól? A kicsüngő nyelvű alvilágban, ahol lila varázserőtől dudorodik az élet, ahol bennszülöttek kóstolgatják a víz rémálmait? Gyönyörű esztendők… elfújják a markokba nőtt ajtókat. Ellepik a zokogást, elrágják a rácsokat.

Felemelő történetet kiolvasni egy halott kígyóból nem lehet.

A Cipészfiú egy elejtett vízilóban két fabábura akad: az egyik az Aligátorvadász, a másik a felesége. Gyönyörűen kifaragott szobrok. De alighogy rájuk süt a nap, lángra lobbannak mind a ketten. A víziló is felrobban: darabjai repeszként repülnek szét a dzsungelben.
szabadult rovar puhul zzzzz…!

– A sebből értem – közli a Cipészfiú, miközben átrepül az égen, a lábára próbálja a felhőket…

Viaszban dagonyázó vaddisznók mindenütt (az oldalukon sebek mintázata, a vadászok tapasztalt ujjai micsoda meséket tapogatnának ki ezekből – a csonking égett gyertya hiábavalóságát!) – rágja, rágja a lángokat a ragadozószél.

képkeret a hüllőktől – a madarak felöklendezik az aligátorokat – szemmel ez elviselhetetlen

Ott menekül a pap. A nyakában a Cipészfiú ellopott lábujjai fénylenek. Hogyan is tudná nélkülük felhúzni cipőjét a fiú?

Hiába. A lábbelik olykor nyitott szájak. Harapásuktól puhul a ceruzaforgács.

A szöveg megjelent az amerikai Danse Macabre magazinban.

Fejezet Szúnyogkór című kötetből.
_______________________________

Vonatfüst kavarog a dzsungel fölött – régi vekkerórák törnek ripityára a vízilovak talpa alatt. A törött órákból kimásznak az óramutatók, és befészkelik magukat a papagájok bőre alá, amitől azok hangos ketyegésbe kezdenek. A folyóparton egy fiatal lányt elfog a rosszullét. Egyébként is falfehér bőre most még sápadtabb, átöleli a hasát, és a víz fölé hajol, miközben szörnyű, hörgő hangok kíséretében használt kotongumikat okád a vízbe.

– Mindjárt jobban leszek – fogadkozik a párjának, aki öleli hátulról, nehogy a habok közé zuhanjon, de alighogy megígéri, újabb kondom csusszan ki vékony ajkai közül – olyan akár egy rózsaszín féreg – a vízbe plattyan.

– Átkozott hely ez a dzsungel! – morog a szafari kalapos férfi a válla fölött, kisöpörve bajszából az agyonütött moszkitók tetemét. – Valahányszor beteszi az ember ide a lábát, máris elkap valami gusztustalan lápfenét! Elég csak megérinteni egy indát, vagy átlépni a tócsákat, elég ránézni a folyóra, máris belémászik valami förtelmes bacilus! Komolyan mondom, rosszabb a legócskább párizsi nyilvánosbudinál is! Minél előbb orvost kell találnunk neked, szerelmem!

Persze hol is találnának orvost ezen a helyen. A szívvirág konyuló szirmai. A tenyerekből, az életvonalból fakadó piszkos víz. Kiskanálon egyensúlyozik az orvosságként adott köd. Távolabb, az őserdő mélyén bennszülöttek csapdájába esik egy vonat. Beszakad alatta a föld. Hatalmas, dárdákkal kibélelt gödörbe zuhan. A dárdahegyek átfúródnak a mozdony testén. A vonat fájdalmasan sípol. Beleremegnek még a távoli hegyek is. A csapda szélén vérrel kikent arcú négerek néznek le a vonatra. A törzsi ének méregként csöpög ajkukról. A hang tócsaként verődik fel az égnek. A belerepülő madarak gránátként robbannak szét a vízilovak felett.

A vízilovakon ejtett sebekből gonosz dzsinnként gomolyognak elő a rémálmok. Krokodilmaszkok. Valahol egy puska színes papagájtollakat lövöldöz az égre.

A falu mellett, a folyó vizében néger kisfiú harcsára vadászik. Puszta kézzel. A fiú apró ujjaival kitapogatja a sekély vízfolyásban az állat barlangját, és megpróbálja rávenni a halat, hogy harapjon rá az ujjára. Olykor megesik, hogy a harcsaüregeket vízikigyók vagy aligátorteknősök lakják. És persze a harcsák másfél-két méteres példányai is egészben nyelhetik el a folyóba merészkedő kisgyereket.* A fiú tudja ezt, de éhsége a vízbe űzte. Le és fel botorkál a mederben, százszor is bejárva ugyanazt a szakaszt, előregörnyedve, ujjaival egyre csak tapogatva az iszapot. Gerince homokban rejtőző kígyóként dagad ki hátából. Bordái akár a kalitkarácsok. Valaki a nevét kiáltja. Anyja integet a partról, hogy jöjjön ki, hatalmas vacsora készül a vadászok zsákmányából.

A fiú kiszalad a vízből, de az anyja felsikolt, amikor meglátja: vézna testén rózsaszín, áttetsző férgek csüngnek. A kotonpiócák egyre csak duzzadnak, ahogy szipolyozzák a gyermek vérét. A fiú kikerekedő szemekkel nézi őket, figyeli, ahogy a férgek teliszívják magukat. Egyik-másik olyan kövér már, hogy szétdurran: pukkanó hang – vér spriccel a fiú arcára és a piócákat feszegető anyára. A piócák többsége miután telizabálta magát a fiú halálával, szétpukkan.

Hamarosan elég az égbe lógó kanóc. Gyufaszál termékenyíti meg az éjszakát. A parton a harcsavadász-fiút temetik. Az egymáshoz koccintott dárdahegyek, akár a vízben egymáson forgolódó kavicsok hangja. Nedves iszapot pakolnak a halott fiú csöpp testére, édesanyja búcsúzóul megcsókolja a homlokát. A halotti toron szétvágott vonatdarabokat adogatnak körbe a tűz körül a krokodilmaszkos férfiak és asszonyok. A vízparton, az iszapban harcsák vergődnek, próbálják lerázni magukról a hasukra, a kopoltyújukra tapadt rózsaszín férgeket.

Vergődésük betölti az éjszakát. Mintha távoli szárnyak verdesnének. Egy papagájtollú angyal ütközik újra és újra az égboltozatnak.
 
* Időről időre felröppennek hírek óriás, emberevő harcsákról. A legismertebb ilyen szörny talán az indiai-nepáli határ részét képező Káló folyó Gnúcsnak és az „Ördög harcsájának” nevezett lakója. 1998 áprilisában több szemtanú előtt húzott a mélybe egy 17 éves, a folyóban fürdő fiút, három hónappal később pedig egy másik gyermeket ragadott el a Gnúcs. Azt beszélik, a hindu gyásszertartások miatt kaphatott rá a bestia az emberi húsra, a helyiek ugyanis ősi szokások szerint a folyóba dobják (temetik) halottaikat.

Fejezet Szúnyogkór című kötetből.
_______________________________

Új reggel virrad a dzsungelben. Az idő kísértete kisemmizve kódorog az esőtől ázott buja indák között. Végül a nyakára tekeri az egyiket, és felakasztja magát, hogy rángatózva okádja ki órakattogásba panírozott tehetetlen lelkét. A lélek körbejárja a testet, majd odébb áll, kisemmizve kódorog az esőtől ázott buja indák között, végül a nyakára tekeri az egyiket.

A folyóparton egy félmeztelen férfi az iszapba ragadt emberi csontokat illesztgeti össze: amikor a csontváz nagy nehezen összeáll, vízinövényekből hajat fon neki, és egy kenuba ülteti. Maga is beszáll mellé, és útra kelnek – lassan csorognak végig a folyón, komótosan cipeli őket az ár.

– Velünk a szerelem, velünk hát a szerencse is – súgja a csontváz fülébe a szavakat, majd átöleli. Egy távoli vízesés hangja üli meg a tájat, a szikláknak futó víz loccsanásai – a fák tetején majmok verik ki egymás fogát kövekkel.

Kiéhezett ősi istenek táncolnak a gyufaszálak hegyén. Kanyonokba szorult tukánokból sétálgatnak ki és be a tojások. Papagájokat riasztanak messzire a feldobott pénzérmék.

Zeniten áll most a halál. Egy új reggel virrad: az aligátorvadász rutinosan a szájába veszi hatalmas kését, a vízre fektet egy kidőlt ajtót és kezdetét veszi a vadászat. Tekintete a zöld vizet pásztázza, néha egy-egy halat vagy kígyót lát maga alatt elsuhanni. Az ajtón hasal, evező kezéről fürtökben csüngnek a piócák. Amikor már túl sok van belőlük, egyesével harapdálja le őket magáról, vagy kiprésel rájuk egy-egy könnycseppet, amitől azok tehetetlenül a vízbe pottyannak, de amint újra evezni kezd, ismét ellepik izmos, fekete karját a férgek.
 
Egy-két lila színű is tekereg közöttük, a vadász jól ismeri már ezeket. A lila színűek nem vért szopnak, hanem egyenest az álmokat szívják ki az emberből. Néhány moszkitó ugyanezt a metódust követi, éjszaka kiszívja az alvó emberek homlokából álmaikat, egészen kényelmetlen rovar-gondolatokat hányva vissza cserébe a koponyába. A férfi sok ilyen embert látott már megőrülni az évek során: reggel felébrednek, látszólag teljesen rendben, később hangos zúgást kezdenek imitálni a hangjukkal, majd lándzsává hegyeznek egy ágat, és leszúrnak bárkit, aki csak az útjukba kerül. Szúnyogkór – így nevezik ezt. Hiába, a dzsungel a legkülönösebb meglepetéseket tartogatja az ember számára: indaként lecsüngő mérges kígyókat, amelyeknek harapásától áttetszővé válik az ember bőre, titokzatos virágokat, amelynek illatától a szerelmesek holtan esnek össze és fekete hangyákat, amelyek éjszaka bemásznak a férfiak heréibe, és az így megtermékenyített asszonyok hatalmas, lárvaszerű anyakirálynőnek adnak életet.

A dzsungel gyomra hamar felemészti az embert. Egyedül a krokodil vadásszal nem birkózott még meg az évek során. Egy ágyban vergődő szobornak letörnek a mellei.
Összezsugorodott fejű bennszülöttek lesnek ki a levelek közül. Mérgező nyáluk tócsákba csöppen, amitől kihalnak lábuknál a növények. A vadász tovább csorog lefelé a folyón, hamarosan egy méretes aligátor kopog az alatta fekvő ajtón. A vadász rögtön a vízbe ugrik és birkózni kezd a hatalmas hüllővel. Késével kimetszi a szemét, ugyanakkor az állat sem hagyja magát, farkával alaposan oldalba csapja többször is a férfit. A küzdelem odavonzza a folyóban bánatosan kódorgó piranhákat.

A vadász úszó ajtajára teríti végül a hüllő testét és maga is felmászik mellé. Felvágja a gyomrát. Egy ideig turkál a vörös belsőségek között, majd lemondóan sóhajt amikor néhány félig megemésztett halon kívül semmit sem talál benne. Bosszús arccal rúgja vissza a testet a folyóba, az éhes piranhák közé, akiktől máris vörös forrásba kezd a víz. Nos, ennyivel is áldozott a folyó istenségének. sose árt jóban lenni a szellemvilággal.

Törzsi dobok rugdossák odébb a napot az égen. A folyó hamarosan megtelik krokodil tetemekkel. Felfordult hüllőktől vöröslik a víz, a jóllakott ragadozó halak ballonként pukkannak szét. De a vadász tovább keresgéli feleségét. A fiatal bennszülött lányt, akit évekkel ezelőtt megölt egy aligátor, aki miatt vadásszá vált.
Ablakokkal peckelni ki az aligátorok száját. Olykor kötelet köt a lábukra és egy magas fa ágára lógatja őket, és addig ostorozza a hátukat egy óriáskígyóval, míg ki nem adják titkaikat. Krokodil alakú vudu babákat köhög fel az éjszaka közepén, és tűzben felizzított tűvel szurkálja a hasukat, amitől fájdalmas vízcsapkodásokkal telik meg az éjszaka.

Gonosz évek üvöltenek az állatokban. Az útba kerülő vállak, a vízbe fojtott reggel: rugdosással termékenyítik meg a fényképeket. Légypikkelyek nyílnak az orrokban.
Egy nászágyat cipel most a hátán a folyó, a lenyugvó nap az összegyűrt lepedő közé fészkeli magát. Az aligátorvadász meztelenül fekszik az ágyon, felesége fényképét öleli magához. Zuhanyzófüggönyök forgolódnak a fák között, gonosz, gonosz démonok, akik kiszakítják és ellopják a falubeli gyermekek sípcsontját, hogy dallam-tüskéket szúrjanak az éjszaka bőrébe. A piócák felmásznak az ágyra és ráakaszkodnak a gyönyörű lány fényképére: lassan kövérre szívják magukat az emlékekkel, a lány szentségtörő szépségével.

Az aligátorvadász kisemmizve kódorog az esőtől ázott buja indák között. Kalitkákat épít az óriáshüllők bordáiból, színes tollú madarakat zár beléjük, amik ettől rögtön elfonnyadnak. Kiszálló lelkük ködöt feszít a folyó felé, amin megjelenik ifjú ara sötét arca:

– Drága, drága férjem!– szólal meg a hatalmas arc. – Addig gyalogoltam az alvilágban, hogy elkoptak a lábaim. Most már csak a medencecsontomon csúszok, de az is percről percre kevesebb. Rég halott vagyok, szerelmem, hagyd a krokodilokat gyönyörű békéjükben. Én már rég megbocsájtottam nekik! Vicsorgó szájukba virágokat dobtam, néha madarakba költözök és kicsipegetem fogaik közül a maradékomat! A krokodilokból csapóajtó nyílik. Ha alaposan beléjük nézel, a folyó drága szellemét fogod megpillantani!

– Nem halott, nem lehet halott – biztatja magát mindig a férfi, a szájában bilincs puhul. – Az egyik hüllő felhasított gyomrában rálelek, és trónt emelek neki a folyó szélére. Hogy aztán minden vízi szörnyűség fölött uralkodhasson, hogy a lábaihoz kússzanak az aligátorok, és ő kiskanállal falatozhasson belőlük. Sokat gyalogolt már a saját szívén. Eltört virágcsontokból kifordult velő ropog a fogai között. Köhögése messzire cipeli a csillagokat.

A gondolatok, akár az elhullajtott halpikkelyek, csillognak a parton. Új reggel virrad. Majd beköszönt az éj. Majmok feszítik keresztre egymást a fák tetején. Nyakba akasztott nyelvekből csöppen ki az utolsó csepp nyál. Majd újabb reggel virrad a dzsungelben. Az aligátorvadász az ajtaján lebeg, szeli a zöld habokat. Az arcáról piócák csüngnek, mintha csak borotválkozna, késsel vagdossa őket. Tovább evez. Egyszer csak dörömbölnek az ajtón. Kinyitja, önmagát pillantja meg a mélyben, a vízben, és rögtön saját magára veti magát. Késsel felnyitja a szívét, ahol végre megtalálja felesége csontjait.

A felszín felé úszik a kezében a csontokkal, de egy zárt ajtóba ütközik a feje. Dörömbölni kezd az ajtón. Az ajtó kinyílik és önmaga néz le rá. A fogai között kés, így kiált a vízben kapálózóra: – Hát nálad vannak! Végig nálad voltak! Légy átkozott!

Kimaradnak az éjszakák, reggel után újabb reggelek virradnak a dzsungelben. Krokodil bőrrel bevont bútorokat dobál kövekhez a vízesés. Egy törzsi pap adja össze a krokodilvadászt a feleségével. Varázsport szórnak az ifjú pár fejére. Egy meztelen fiú aligátormaszkban vergődik a szertartás körül. Ő jelképezi a házassági szertartásokon minden folyók istenét. Kivasalni a spiritizmust. Üveget sütni a madarak csőréből.

Az ifjú ara lágyan megcsókolja a férfit és ezt mondja neki: – Velünk a szerelem, velünk hát a szerencse is!

Ám a körülöttük táncoló krokodil maszkos fiú egyszer csak a földre vágódik. Reszketni kezd, majd képtelen zümmögés tekereg elő fogai közül. A ceremónia ettől megakad.

– Zzzzz… zzzzz…!

A törzsbeliek ijedten, kikerekedett szemmel hőkölnek tőle.

– Szúnyogkór! Szúnyogkór! – kiabálják túl egymást. A megveszett krokodil maszkos fiú felkap egy sarokba állított díszlándzsát és egyetlen jól irányzott mozdulattal átdöfi vele a menyasszonyt. Az rögtön összeesik, kicsorgó vérét pár pillanat alatt beszívja az oltár.

A megveszett fiút hamarosan lefogják a falubeliek. Hátracipelik, ahol – mivel a szúnyogkórnak nincsen hatásos ellenszere – elvágják a torkát.

Egyedül a vőlegény áll még mindig egy helyben, sápadt arccal az ősi istenek szobrai között. Amikor mozogni látja kifehéredett ajkait, haldokló felesége fölé hajol.

– Legalább… a nászéjszakát meghagyták volna nekünk – motyogja a lány, szájszegletében vérbuborékok pukkannak. – De ne bánkódj, kedvesem. A lelkem most a folyóba költözik. Valahányszor a vízében fürdesz, én fogom simogatni a tested.

Azzal a tekintete megmerevedik. Szoborarc. A vőlegény fájdalmasan felüvölt. Magához vesz egy hatalmas kést, és eltűnik a falu széli dús növényzetben. Az égre fröccsenő krokodil vér alkonyba borítja a világot. Vízbe hullt percmutatókat cincálnak szét a piranhák.

2012. november 23, Dabas, Halász-Móricz Kúria

Komor Zoltán,                    Tépő Donát,                     Apagyi Ferenc

 A sivatagi áldozóhely húgy és vérbűze betölti a vándorok orrát, csontos marokkal szorítja össze tüdejüket. (Birkakoponyák fehér szigetei körülötte, bordák semmi fölött ívelő hídjai.)- Az Úrnak kedves illatú ez - biztatják egymást a szakállas férfiak, befogva orrlyukaikat, ahogy elhaladnak mellette, és tovább lökdösik maguk előtt a tehetetlen fiatal fiút és lányt. A szerelem megakasztott harangrugója. Fogpiszkálók a madarak szárnyában: a tűző nap alatt végtelen, hőségtől reszkető sivatag, akár egy kiterített szőnyeg. A talpakra tapadó sárga szemcséken gurul a menet egy egészen másik veszejtő hely felé, ahol nem a birkákat szokták feláldozni Istenüknek.
- Vérök rajta! Vérök rajta! - kántálják. Kifröccsenő nyáluk a földre hullva sisteregni kezd.

Délutánra oda is érnek, egy sziklás kis mező, a szerte heverő kövek egyike-másika még barnállik a rászáradt vértől. A fiatal lány szótlanul nézi őket hosszú szempillái alatt, barna hajáról cseppekben hull az izzadság sajgó lábujjaira. Mellette így kiabál a megkötözött kezű tizenöt éves fiú: - Nem csináltam semmit, hagyjatok! Még csak nem is szeretem! Hülye kis fruska! Nem csináltam semmit, esküszöm az égre!

- És ne esküdjetek hamisan az én nevemre, mert megfertőzteted a te Istenednek nevét. Én vagyok az Úr - figyelmezteti az egyik szakállas férfi. Szavait szétcincálják az égen keringő keselyűk. - Tagadod tán, hogy meghágtad?

A fiú kirázza az arcából göndör haját, sötét tekintetét a férfiéba fúrja, és megismétli: - Nem is szeretem!

Valaki arcul csapja, és közli vele: - Nem is épp ez volt a kérdés, te hülye! Egyébként meg kár lenne tagadni, egymás karjaiban akadtak rátok, pucérak voltatok mind a ketten. Mózes törvényei szerint...

(És a szavakat szétcincálják a keselyűk.) A lány még mindig a köveket nézi mereven. Tegnap este ezekkel a szikladarabokkal álmodott. Hatalmas, szőrös kezek hajították felé. Úgy törtek szét, akár a tojások, és galambok bújtak elő belőlük, amikor bőréhez értek. A madarak nyomban az égnek rugaszkodtak, és hurrogva repültek át a sivatag fölött.

- De bizony ám, hogy pucérak voltak! - erősíti meg gyorsan az apa az elhangzottakat, majd fel is kap rögtön egy követ, hogy a fiúhoz vágja szemtelenségéért. Egy másik férfi megérinti a követ szorongató hatalmas markot, és türelemre inti. Az apa szemei valósággal reszketnek bozontos szemöldöke alatt.

A galambok szárnytollai gyufaszálak. Ahogy repülnek, végighúzzák őket az égen, amitől azok rögtön lángra kapnak, és a lángok beleharapnak a felhőkbe. Tűzbe borul az ég. Végtelen lángtenger.

- Nem tehetek róla! - fogja immár könyörgőre a fiú. - Ő csábított el, hát mégis mit tehettem volna? Hosszú hajával csiklandozta az arcom, kacsingatott rám... Aztán tegnap este...

- Ez nem tud beszélni? - (Valaki vállon böki a lányt.) - Hé, te? Nem tudsz beszélni?

- Túl vagyunk már ezen, emberek! - zárja le a dolgot az apa, leengedve követ szorongató kezét. - Eleget beszéltek már, mi pedig meghoztuk az ítéletet, mit ér a további faggatózás?

- Csak a fiú - szól közbe egy idős férfi. - Csak a fiú beszélt még, a lány egy szót sem szólt, mikor kérdeztük! Ez a lány tud egyáltalán beszélni?
- Tud, tud... - Bizonytalanodik el az apa. - Hé! - (Csettint az ujjával a lány arca előtt.) - Mondj már valamit, az Isten szerelmére, vagy esküszöm az Égre... Szólalj meg!
Kukorékolni kezd egy kavics, valaki odébb rúgja. A lány szemeiben szappanos víz.

- Azért hallgat, mert tudja, hogy igazat mondok! - bizonygatja a fiú. - Elcsábított, gonosz varázslatokat mormolt az orra alatt, a szemében vörös buborékok pukkantak szét, mintha a Sátán böfögött volna a tekintete mögött! Kénszagú volt a lehelete!
 
- Igaz ez?

Távol madarak fetrengenek a homokban. A begyük teli nehéz kavicsokkal, az húzta le őket. Próbálnak elrugaszkodni, de mindannyiszor visszazuttyannak a homokba. Körülöttük éhes sivatagi róka sündörög: pofájából csöpög a nyál. Könyvlapok egy kaktusz tüskéire húzva. Mérföldekkel odébb egy vajúdó asszony terpesztett lábai közül kavicsok potyognak egy alá tartott vödörbe.

- Miközben beléhatoltam, világított a szeme! - folytatja az elbeszélését a fiú, akinek erre máris eloldják köteleit a férfiak. - Próbáltam felállni, kiszökni alóla, de a combjai nem eresztettek! Füst szállt ki az orrán... Füst! Szarvai voltak, amin karóra húzott egerek rángatóztak... És, és...

Elképedt mormogás a válasz, a férfiak összedugják a fejüket és úgy pusmognak egy darabig.

- Jól van, fiú, gondolhattuk volna, hogy a lányt megszállta valami, gyerünk, kapj fel egy követ, és állj be te is a sorba! Férfimunka következik!
A fiúnak ezt nem kell kétszer mondani. Máris a szikladarabok között válogat, melyik lenne a legmegfelelőbb. A többi férfi is letérdepel, és megindul a harc a legszebb, vagy épp a legélesebb kövekért. Egymásra licitálnak:

- Neked adom ezt a jó kis sziklarepeszt fél aranyért! - ajánlgatja az egyik, majd odatartja a lány arcához, hogy lássák, milyen megfelelő a mérete: - Pont akkora, mint a szeme. Aki ügyesen dob, úgy üti ki vele a szemét, hogy a kavics viszont benne marad!

- Ez egy gyönyörűűű darab, alighanem Isten a saját kezével formálta ilyenre... Áldott! Áldott! - (Megcsókolja a szikladarabot.)
 
- Egy arany!
 
- Két arany!
 
- Nekem ugyan nem kell, hoztam én hazulról! Nem fogok ezek között kutatni, amikor otthon ezt már az Úr megáldotta nekem! Kecskevérben fürdettem, legyilkolt borjúhús alatt tároltam, a vérrel együtt belé szállt Istenünk minden áldott szeretete! (Áldott! Áldott!)

A homokóra széttörik. A kifolyó szemcsékből születik a sivatag. Tegnap... Az éj ragadós, fekete massza. A tűz fényében sárgán ugráló arc pedig a fiúé: - Szeretlek! - vallja be a lánynak, mosolya gyűrődés az angyalok szárnyán, a szeme reszket, csillog. A lány gyönge kezét a lábai közé húzza. Ujjai alatt valósággal lüktet a dudor. - Hadd töltsem veled az éjszakát! Könyörgöm! Apa nem fogja megtudni! - kéri a fiú.

- Apa mindig mindent megtud... - sóhajt a lány, de a kezét képtelen elvenni onnan, le arról a dudorról. Érzi a fiú szívverését rajta keresztül.
Nyögések. Egy kislány zsineget köt egy galamb lábára, és szalad vele végig a sivatagon. - Apa, apa, fogtam egy angyalt, látod? (Véres tollcsomó, a kővel leütött madár, még dobog a szíve, ha az ember hozzáérinti az ujját, érezni, és nedves... Izzadságszag. Ondószag. Vérszag.)

Semmi pihék, kavicsok kacsáznak egy tó felszínén. Az emlékezet körfodrai.
 
A délután vásznát perzselő nap.

- Mivel a fiút rútul félrevezette ez a kis bestia, őt illeti az első dobás! - jelenti ki az apa, és ezzel mindenki egyet is ért. Izzadt kezeikben már ott forognak a kövek, minden készen áll. A fiú letörli az izzadságot homlokáról. A lányt közben letérdeltetik néhány méterre.

- Most se szólsz semmit? - kérdezi még meg az apja. - Még beszélhetsz! Kérj bocsánatot az öcsédtől! Amiért így félrevezetted, és talán a Mindenható is megbocsájtja bűnödet!

A lány ekkor ránéz az apjára. Az apjukra. Majd a körülötte álló férfiakra emeli tekintetét, hosszú szakállaikra, amikről könnyként pereg az izzadság. Szóra nyitja a száját, mire csönd borul a gyülekezetre. Füleiket hegyezik, várják, hogy mit készül mondani, de végül egy hangot sem ad ki, csupán a nyelőcsöve ugrál le és fel, mintha valami irtózatosan nagyot próbálna feltornászni a torkán. Hirtelen egy galamb dugja elő a fejét a lány száradt ajkai közül. Idegesen forgatja a fejét egy darabig, majd egyre több kerül napvilágra a madárból. A férfiak mozdulatlanul nézik, a szemükben a hitetlenség szikrái.

Hamarosan kiröppen a galamb a lány torkából, és nekirugaszkodik a horizontnak. A lány pedig holtan esik össze az elrepülő madár árnyékában.

- Ott menekül! Ott szökik! - kiáltja el magát a fiú, majd meglendíti karját, és a kavicsot a madár felé hajítja, de az célt téveszt. Ezen a többi férfi is felbuzdul, sorra hajítják el köveiket, de a lövedékek elhúznak a galamb mellett. Kavicsok kacsáznak az égi tó felszínén. Csak állnak, tétlenül, bután a férfiak, néznek az eltűnő madár után. Majd iszonyatos rosszullét tör rájuk. A földre guggolnak, és apró kavicsokat kezdenek felöklendezni.

Majd egyre nagyobbakat. (Szebbeket, élesebbeket, egy arany, két arany!) A gyomrukból felszakadó kődarabok kitörik a fogaikat, véres szilánkjaik a szakállukba ragadnak, ahogy kiokádják őket.

Leszáll a sötétség. A távolban egy döglött sivatagi róka fekszik. Felpuffadt hasa az ég felé néz, belőle fojtott galambhurrogás hangja szűrődik elő. Mögötte egy hatalmas kaktusz áll. Tüskéi égő gyufaszálak, megvilágítják az éjszakát.

A kezdet magánya melegedik a végzet fényénél.

Egy angyal a sivatag szélén egy döglött ló fölött guggol. A halott állat nyitott szemeit fekete legyek dongják. Az angyal izmos, nagydarab férfi. Fehér szárnyait egészen összemocskolta már a vér, ahogy a tetemben turkál. Hatalmas a seb lovon, szinte már ajtó.

Nagy nehezen megtalálja az állat szívét és kiemeli: fából készült madáretető. Ahogy a kezében forgatja, apró madarak röppennek elő a házikóból, és messzire szállnak az égen.

– Várjatok meg! – kurjant utánuk. – Elfáradtam. A vér elnehezíti szárnyaimat, csak lépésben tudok haladni.

De a madárraj már messze jár.

Reszket a csend a sivatag szélén. Árkokban fiatal fiúk várják a madarak érkezését. A kezükben puska, tekintetük az égre irányítva. Amikor aztán megjelennek az égen a madarak, kezdetét veszi a vadászat. Éles dörrenések rázzák a világot.

– Mennyi, mennyi nászajándék! – ujjonganak a fiúk, amikor zsákba gyűjtik a sok-sok tetemet. Majd tábort ütnek, és el is fogyasztanak néhány zsákmányállatot a táncoló tűz mellett ülve.

Hosszú hónapok óta tart a vadászat. Hogy izgulhatnak már értük az otthoniak. A fiúk lefekvéshez készülődnek, vacognak az éjszakától. A fejük alá tett magazinokból aprócska meztelen nők másznak elő, és hozzájuk bújnak, hogy felmelegítsék őket. Mellbimbójukat vacogó ajkaik közé dugják. Csókot lehelnek homlokukra, felfedezik testüket. Így vészelik át a magányos fiúk a hosszú éjszakát, hogy aztán reggel végre elinduljanak haza.

A koponyacsontok összenéznek. Az emlékek érintkezésénél keletkező résekbe törött tükörszilánkok fészkelik be magukat. A fiúk álmukban ajtókat látnak, de hiába is próbálnak bejutni rajtuk, meggyulladnak a kilincsek. A felcsapó lángok leperzselik kezükről az aprócska szőrszálakat.

Felvirrad a nap. A horizont vonalán egyensúlyozó fény kimossa a testekből a sóhajtásokat.

Egy szomjan halt angyal fekszik a sivatagban. A döglött ló hátára ülve halt meg, úgy fest, mint aki az évszázadokon keresztül próbált utazni.

A sivatag szélén férfiakat alkot egy fiatal boszorkány. Megformálja a homokot, és felsorakoznak a homokemberek.

– Majd elfelejtettem a heréiteket – így kuncog a boszorkány.

Ekkor két hatalmas kősziklát köt a nyakukba, majd útjukra engedi az immár kész embereket. Azok pedig menetelnek a sivatagban, de a szikláik lépésről lépésre egyre nehezebbek, meg kell állniuk pihenni, ha folytatni akarják az utat. A sivatag tündérei pedig így kacagnak a férfiakon: – Ti csak a heréitekre tudtok gondolni, mi? Folyton csak a tökeitekre!

A fiúk pedig hazafelé tartanak. Maguk után húzzák a madarakkal teli zsákot. Hosszú vércsíkot hagynak maguk után.

– A sivatagban boszorkányok és tündérek laknak – mondta az anyjuk, amikor útnak indította őket. – Madár képében keringenek a pusztaság fölött. Vigyázzatok, nehogy boszorkányt lőjjetek, mert átkot hoz a fejetekre!

A sivatag boszorkányai. Akik meggyújtják a kilincseket, akik kilopják a szemekből a lelket. Akik kavicsba zárják a tekintetet, akik kitapintják a fiatal álmokat. Akik beköltöznek a lovakba, és belülről összegubancolják a beleket.

Most egy ilyen boszorkány kerülgeti a fiúk menetét vijjogó keselyű képében.

– Micsoda nászajándék lesz ebből! – kiált az egyikük, azzal máris vállhoz rántja a puskáját, és még mielőtt a többiek megállíthatnák, útjára indítja a golyót. A madár a homokba csapódik.

– Te hülye! – sikolt a többi. – Ez boszorkány, nem tündér! Ez boszorkány!

A földre hullt madár fiatal, fekete hajú asszonnyá változik, és a fiúkhoz lép. Azok reszketve néznek rá.

– Melyikőtök lőtt le? – szegezi nekik a kérdést, de a fiúk nem szólnak egy szót sem. – Megkímélem a többieket, nekem csak az a fiú kell, aki lelőtt. De ha nem adjátok ki, mindőtökkel végzek.

A fiú, aki útjára indította a golyót erre előlép: – Én voltam.

Több se kell a boszorkánynak, hatalmas keselyűvé változik ismét, és felkapja a fiút, hogy aztán a sivatag közepére repítse. Ott visszaváltozik nővé, és hosszan szeretkezik a fiúval. A fiú aztán mély álomba zuhan a szeretkezés után, és amikor felébred, angyalszárnyakat fedez fel a hátán. Próbálgatja a szárnyait, de repülni nem tud, csak csüngenek a hátáról ezek a hatalmas tollas koloncok, megnehezítve a járást. Így bolyong aztán a sivatagban, járva őrült köreit, melyek egyre csak szűkülnek. Kínozza a szomjúság.

A többi fiú eközben hazaérkezik. Szerelmes lányok várják őket a folyóban állva, készen az esküvői ceremóniára. A fiúk ledobálják a ruháikat, és a folyóba állnak, ahol átnyújtják kedveseiknek a lelőtt madarakat. A madarak sebeiből még egy-egy csepp vér kicsöppen, halk csöppenéssel a folyóba hullva..

Eközben a sivatagban valahol egy angyallá változott fiú fekszik a napon. A lélek lassan kiszáll cserepes ajkai közül, fölötte egy keringő keselyű csak erre vár, hogy röptében kaphassa el a felröppenő életet. A fiú szemeit fekete legyek dongják. Kedvesére gondol, aki most egyedül áll a folyóban, hiába is vár vőlegényére, hiába is vár nászajándékra. Csak áll ott, térdig a folyóban az örökkévalóságig. Lábujjai görcsösen kaparják a folyó több millió éves kavicsait.

A nyakba akasztott kövek végül a mélységbe rántják a világban vándorlókat. A madáretetőkből egyszer elfogy az élelem, a szárnyakat pedig elnehezíti a vér.

A kezdet magánya végül megmelegszik a végzet fényénél.

– Bárcsak tudnék repülni – hagyja el az utolsó kívánság a fiú száját. A kívánsággal együtt a lélek aprócska verébként kiröppen fogai közül. A keselyű pedig utána veti magát.