Fejezet Szúnyogkór című kötetből.
_______________________________
Az Orvost távoli vonatfütty kergeti ki pár órája megkezdett álmából. Gőz gomolyog ki a fülén, ahogy visszatér; kinyitja szemét, de igazából látnia sem kell, máris tudja, nincs egyedül a szobában. Az ágya fölé akasztott moszkitóháló ködjén keresztül néger férfiak kikent, maszk-szerű arcai merednek rá. Kezükben alvadt vértől foltos lándzsák villannak, a teret betölti a leölt állatok szaga. Az Orvos kivár néhány szívverésnyit, majd felül az ágyban, arrébb rúgva gyűrt, átizzadt lepedőjét. Némán biccent látogatói felé. Ismeri őket, a törzset legalábbis, amihez tartoznak – többnyire veszélytelenek a fehér emberre, persze semmi sem biztos ebben az átkozott dzsungelben.
– Mit akartok? – szegezi nekik a kérdést, noha tudja, hogy azok egy szót sem értenek belőle. A törzsbeliek lenézik a nyugati jöttmenteket, túlélésre képtelen, az erdőben csak botladozó, mihaszna népségnek tartják fajtáját, semmit sem fogadnak el hát tőlük; kivéve olykor a gyógyszereket és az italt. Nem meglepő hát, hogy a fekete férfiak a saját nyelvükön kezdenek valami válaszfélét kattogni. A bennszülöttek különös beszéde leginkább az óraketyegésre hasonlít. Egészen varázslatos, a fehérbőrűek számára el nem sajátítható kommunikáció ez – olyan nyelvállásokra lenne szükség a hangok a kiadásához, ami túlmutat a civilizált ember képességein. Az Orvos – aki a hat dzsungelben töltött esztendő alatt csupán a negyedét képes még mindig megérteni szóváltásaiknak – maga is megtapasztalta már társalgásuk varázserejét: ha például túl gyors beszédbe kezdenek, az óra kattogása hozzájuk igazodik, és kétszeres, háromszoros, sokszoros sebességbe kapcsol az idő. Egyszer végighallgatta egy törzsi vadász elbeszélését egy elejtett óriáskígyóról – egészen felemelő történet volt, már amennyit kivett belőle – a teljes mese nem tarthatott tovább öt percnél, mégis, mire befejezte, az Orvosnak kinőtt a szakálla.
A férfi most némán hallgatja ezt a kattogást. Próbál odafigyelni a pergő beszédre, de semmit sem sikerül lefordítania a hozzá intézett nyelv-morzékból. Nézi csak őket, figyeli a nyakukba akasztott kimetszett majompéniszeket, amik – ki tudja, hogyan – megtelnek vérrel, valahányszor megszólal az egyik.
– Nem értem – közli végül velük, azzal félrehúzza a hálót, kikel az ágyból; a félelem semmiféle jelét nem szeretné mutatni vendégei előtt, egy pohár italt önt hát magának. Erre persze elölről kezdődik a kattogás, és a férfinak végre sikerül felfognia egyetlen szót.
– Valaki beteg? – kérdezi a pohara fölött. Az igazán jó orvos bármilyen nyelven megérti ezt az egy szót, a vérében van. Egy bennszülött némán bólint, és az ajtó felé bök meredező lándzsájával, amely maga is olyan, mint egy vérrel telt hímtag.
– Összeszedem a dolgaimat – feleli, megkaparja az állát, mire a borostájából döglött hangyák potyognak ki – a kis rovarok, amik az alvó emberek fejébe hordják a rémálmokat ezen a vidéken. Nem tart sokáig magához venni a legszükségesebbeket: az elmúlt évek során felhasználta gyógyszereinek nagy részét, bár a legtöbbet sikeresen pótolta helyi varázsszerekkel. Táskájában fájdalomcsillapító gomba, szárított döglégy és vudubaba ugyanúgy megtalálható, mint a sztetoszkóp illetve egy repedezett hőmérő. Hamar rájött, hogy az itteni varázseszközöket a nyugati ismeretekkel együtt alkalmazni a leghatásosabb módszer – a betegen végzett diagnosztika, ugyanakkor a vudubabán történő kezelés például csodákra képes.
– Mehetünk – mondja, és a kifelé törtető bennszülöttek nyomába szegődik. Tudja jól, sohasem hagynák, hogy egy fehér férfi lépkedjen elől.
A falu néhány mérföldre fekszik. Az Orvos alig bír lépést tartani az izmos vadászokkal. Szemgödreikben a piranhák éhsége. A szakálluk teli kiokádott férgekkel – a szájszegletükben megakadt vicsor. A fákról fürtökben lógnak a mérgeskígyók. Meredező fogukból a földön rohangáló fekete hangyákra csöpög a méreg. A férfiak lándzsáinak hegye sok-sok óramutató, néha megállnak belemártani őket a hangyák körül felgyűlt halálos tócsákba.
A faluba érkezvén az Orvost rögtön egy ócska kunyhóba vezetik: az ajtó fölött egy aligátor levágott feje. Kivájt szemgödreiben szárított levelek égnek. Nyitott szájában egy homokóra, amiben lassan peregnek a szürke szemcsék – törzsi szokás szerint a házban elhunytak nyughatatlan hamvai. (Egyedül a családfő hamvait nem őrzik meg, hagyomány szerint az apa maradványait a legidősebb fiúnak el kell fogyasztania, hogy belé költözzön az elhunyt vadász tudása és harci kedve. *) Az egyik bennszülött a szoba sarkában lévő mocskos pléddel lefedett ágyra mutat – sokat sejtető domborulat –, és a nyelve pattogni kezd. A nyakában megmerevedik a majompénisz.
Az Orvos odalép, felemeli a takarót. Alatta egy hatalmas harcsa fekszik. Kétméteres folyami szörny, szemei üresen csillannak a besütő napfényben. Sárgás-barna színű borzalom; haldoklik, csapkodni sincs már ereje – kopoltyúi tehetetlenül nyílnak és csukódnak, ahogy megpróbálja átszűrni a szobában keringő poros levegőt.
– Jóég! – A bennszülöttek felé fordul, majd vissza. Szúnyogkórral fertőzött sovány négerfiúra számított. Vagy vajúdó lányra. De erre semmiképp. – Ez itt… valaminek a végső stádiuma már… Nem hiszem, hogy…
Nem fejezi be. A kezét a halra helyezi, mire annak kinyílik hatalmas, fogatlan szája. Egészen száraz a bőre. Bajsza konyultan csüng egyre fakóbb szeme mellett.
– Vízbe kell tenni! – Fordul végül a vadászokhoz. – Gyorsan! Vigyük a folyóhoz!
De azok értetlenül merednek rá. Arcuk mozdulatlan, tekintetük üres.
– Nem értitek? – horkan fel az Orvos, majd a karjával a folyó hullámzását kezdi mímelni. – Vízbe… Folyó! Tó! Víz!
A néger férfiak még mindig némán állnak, olyanok, akár az ősi szobrok. Megközelíthetetlenek. Az ember pillantása lepattan róluk. Ők a fal. Lecsöppenő izzadságuktól felfordulnak a padlón forgolódó hangyák. Az egyik fickónak megmerevedik a nyakába akasztott pénisz, miközben valamit a másik fülébe kattog. Az erre rögtön elmosolyodik, és az ő nyakában is megkeményszik a majomtag. Majd felrobban, sperma spriccel át a szobán. Lándzsájával először az Orvos, majd a hal felé bök.
Vonatfütty kergeti a meséjét a fényben – kétméteres piócák dagonyáznak a közeli folyóban – eldobott törzsi maszkokat nyelnek le egészben a kígyók. Moszkitóhálók a fákra csíptetve: a ködön át sovány férfiak arcai lebegnek – indákra akasztott órák – a percmutatói spriccelni kezdenek, amikor a tizenkettes szám fölé érnek – a lecsöppenő ondóból a hangyákba költöznek a rémálmok.
A falu főterén hatalmas, vízzel teli üstben ül az Orvos, körülötte kattogó fekete asszonyok serénykednek. Orvosi szakkönyveket cipelnek ki a kunyhóikból, vaskos lexikonokat, kitépik, összegyűrik lapjaikat, az üst alá dobják. Valahányszor szakad a papír, a távolban felsikolt egy lázban égő gyermek – hangjától kihullnak a majmok szőrszálai.
– Drága asszonyok, mentsetek meg! – könyörög nekik az Orvos, a vízben az óriás harcsa forgolódik mellette, körbe úszkál, az üst falába ütközik hatalmas feje; izgatott, egészen magához tért már. – Száz, ezer embert mentenétek meg velem együtt! Nem is sejtitek, milyen fontos egy orvos élete!
A néger asszonyok oda sem figyelnek szavaira, tovább tépkedik csak a könyvlapokat. Szabadon fityegő, lyukas-labdaszerű mellük el-vissza leng. Megérkeznek a férfiak: sötét arcukat sebészmaszk fedi, lándzsáik meredező farudak, a végükre fémszikéket kötöztek szárított indákkal. Körbetáncolják az üstöt, sarkaik szikrákat csiholnak, felcsap a tűz.
– Kuruzslók! Sarlatánok! – rivall rájuk az Orvos. – Nincs szégyenkezni valóm! El sem tudjátok képzelni, hány ember köszönheti nekem az életét! Ha most mindegyik itt lenne… Egy egész hadsereg összeállna belőlük, ami rögtön eltaposná az átkozott falutokat! Szinte már látom is magam előtt! Magukkal hoznák rég elhagyott mankóikat, belovagolnának sarokba állított tolószékeikben, és összekötöznének titeket levetett, véres fáslijukkal! Csak egyszer hálálnák meg Orvosuknak visszakapott életüket…
A bennszülöttek közben kipakolják az Orvos táskáját. Hangyákkal teli infúziós zacskót emelnek ki belőle, amit aztán undorral a földre hajítanak. Majd röntgenképeket húznak elő, sorban a nap felé tartják őket: az első képen halcsontvázak lebegnek vonatfüstben. Egy másikon síneken fekvő halcsontvázt látni. A harmadikon halcsontváz, a gyomrában egy zsebórával. Kiejtik őket a kezükből, törzsi énekbe kezdenek; egyetlen, pörgő kattogássá áll össze a hangjuk – gonosz, mechanikus démonként őrjöng a fák felett – sebes robogás ez – vonatzakatolás ez – az idő kétszeres, háromszoros sebességre kapcsol, a nappalok és az éjszakák már percenként váltakoznak.
(Akikbe befelé nőnek az égő gyufaszálak – egy fekete varázsló megműt egy órát, ami végül az arcába robban, a szakállból kiálló rugók akár a férgek, tekeregnek.)
Egyszer csak kettényílik a kunyhók mögött terpeszkedő buja fák sűrűje – mint egy sötét zöld színházi függöny – mögüle bennszülött férfiak serege bukkan elő, indáikkal egy felborult mozdonyt vontatnak a faluba. Az fájdalmasan sípol, füstjelei eltűnnek az égen. Hegyes dárdák szurkálják, a kerekei még forognak, aki közelít hozzá, annak rögtön csontig hatoló, mély seb nyílik az oldalába. (Az Orvos kiugrik cérnával és tűvel a kezében az üstből, bevarrja a sebet, majd visszaugrik a gyöngyöző vízbe – mindezt egyetlen pillanat alatt; a szokás hatalma.) A vonat sérüléseiből gejzírként spriccel a vér.
Bordazsinórzat. A kiterült kígyók holtvágánya – fekszenek egymáson, mint a sínek. A vonat egy utolsót, egy hatalmasat sípol – beleremeg a talaj is, szilánkokra robban az üst – a víz rögtön eloltja alatta a tüzet, a repeszek az égen átrepülő papagájokba állnak, amik ettől a földbe csapódnak. Erre aztán elcsöndesedik a falu. Alábbhagy az őrült kattogás, némaság telepszik a törzsre. A hold – akár egy hatalmas, Isten zsebéből kipottyant ezüstérem. A fekete folyón fekszik és reszket, miközben az Orvos, a hatalmas harcsa hátán lovagolva csorog lefelé, végig a part mentén.
– Engem soha többé nem láttok! – kiált a víz mellett ácsorgó tehetetlen négerek felé, akik haragosan rázzák felé lándzsáikat. – Visszatérek a jó öreg nyugatra, ahol még értékelik némiképp a tehetségem! Adjatok nekem egy steril műtőt, és csukott szemmel bárkibe beleállítom a szikét! Akár két méterről is, mint a dobókést! Fúvócsővel adom ezentúl az injekciót, vudubabákon végzek abortuszt! Varázskavicsokra cserélem a fájó veseköveket, meglátjátok!
(Előhúz a zsebéből egy régi aszpirin tablettát, amit a harcsa elé dob. Az éhesen nyeli el.)
– Gyí, halacskám! – rikkant. – Egye csak meg ezeket itt a szúnyogkór, mit érdekel már engem!
Az éj zajai az erdőben. Műlábakat ropogtatnak az oroszlánok, törött mankókat rágcsálnak a majmok. Távol, a faluban egy kunyhóban egy néger nő szülési fájdalmai közepette csörögni kezd, akár egy felhúzott ébresztővekker. Körülötte néhány orvosi maszkos törzsi vadász áll – a fáklya fényében reszket haragos szemük. A nyakukban megmerevednek a péniszek, amikor a nő lába közül kipottyan egy apró, fehér köpenyes vudubaba. A vadászok izgatottan adogatják kézről kézre, csodálják, nézik; majd egy vödröt cipelnek be, amiben egymás hegyén-hátán hemzsegnek a fekete hangyák.
Belehajítják a babát.
Távoli sikoly kél a folyó felől, olyan akár egy elnyújtott vonatfütty. Hangjára kifut a vér a percmutatókból, lohadtan csüngnek, örökre megáll az idő.
* Hasonlóképp a venezuelai őserdőkben élő Yanomami törzs is megeszi halottait: az elhunytat hamvasztják, csontjait porrá őrlik, és elkeverik a hamuval, amit aztán a gyászoló család közösen fogyaszt el.