A szöveg megjelent az amerikai Danse Macabre magazinban.
Fejezet Szúnyogkór című kötetből.
_______________________________
Vonatfüst kavarog a dzsungel fölött – régi vekkerórák törnek ripityára a vízilovak talpa alatt. A törött órákból kimásznak az óramutatók, és befészkelik magukat a papagájok bőre alá, amitől azok hangos ketyegésbe kezdenek. A folyóparton egy fiatal lányt elfog a rosszullét. Egyébként is falfehér bőre most még sápadtabb, átöleli a hasát, és a víz fölé hajol, miközben szörnyű, hörgő hangok kíséretében használt kotongumikat okád a vízbe.
– Mindjárt jobban leszek – fogadkozik a párjának, aki öleli hátulról, nehogy a habok közé zuhanjon, de alighogy megígéri, újabb kondom csusszan ki vékony ajkai közül – olyan akár egy rózsaszín féreg – a vízbe plattyan.
– Átkozott hely ez a dzsungel! – morog a szafari kalapos férfi a válla fölött, kisöpörve bajszából az agyonütött moszkitók tetemét. – Valahányszor beteszi az ember ide a lábát, máris elkap valami gusztustalan lápfenét! Elég csak megérinteni egy indát, vagy átlépni a tócsákat, elég ránézni a folyóra, máris belémászik valami förtelmes bacilus! Komolyan mondom, rosszabb a legócskább párizsi nyilvánosbudinál is! Minél előbb orvost kell találnunk neked, szerelmem!
Persze hol is találnának orvost ezen a helyen. A szívvirág konyuló szirmai. A tenyerekből, az életvonalból fakadó piszkos víz. Kiskanálon egyensúlyozik az orvosságként adott köd. Távolabb, az őserdő mélyén bennszülöttek csapdájába esik egy vonat. Beszakad alatta a föld. Hatalmas, dárdákkal kibélelt gödörbe zuhan. A dárdahegyek átfúródnak a mozdony testén. A vonat fájdalmasan sípol. Beleremegnek még a távoli hegyek is. A csapda szélén vérrel kikent arcú négerek néznek le a vonatra. A törzsi ének méregként csöpög ajkukról. A hang tócsaként verődik fel az égnek. A belerepülő madarak gránátként robbannak szét a vízilovak felett.
A vízilovakon ejtett sebekből gonosz dzsinnként gomolyognak elő a rémálmok. Krokodilmaszkok. Valahol egy puska színes papagájtollakat lövöldöz az égre.
A falu mellett, a folyó vizében néger kisfiú harcsára vadászik. Puszta kézzel. A fiú apró ujjaival kitapogatja a sekély vízfolyásban az állat barlangját, és megpróbálja rávenni a halat, hogy harapjon rá az ujjára. Olykor megesik, hogy a harcsaüregeket vízikigyók vagy aligátorteknősök lakják. És persze a harcsák másfél-két méteres példányai is egészben nyelhetik el a folyóba merészkedő kisgyereket.* A fiú tudja ezt, de éhsége a vízbe űzte. Le és fel botorkál a mederben, százszor is bejárva ugyanazt a szakaszt, előregörnyedve, ujjaival egyre csak tapogatva az iszapot. Gerince homokban rejtőző kígyóként dagad ki hátából. Bordái akár a kalitkarácsok. Valaki a nevét kiáltja. Anyja integet a partról, hogy jöjjön ki, hatalmas vacsora készül a vadászok zsákmányából.
A fiú kiszalad a vízből, de az anyja felsikolt, amikor meglátja: vézna testén rózsaszín, áttetsző férgek csüngnek. A kotonpiócák egyre csak duzzadnak, ahogy szipolyozzák a gyermek vérét. A fiú kikerekedő szemekkel nézi őket, figyeli, ahogy a férgek teliszívják magukat. Egyik-másik olyan kövér már, hogy szétdurran: pukkanó hang – vér spriccel a fiú arcára és a piócákat feszegető anyára. A piócák többsége miután telizabálta magát a fiú halálával, szétpukkan.
Hamarosan elég az égbe lógó kanóc. Gyufaszál termékenyíti meg az éjszakát. A parton a harcsavadász-fiút temetik. Az egymáshoz koccintott dárdahegyek, akár a vízben egymáson forgolódó kavicsok hangja. Nedves iszapot pakolnak a halott fiú csöpp testére, édesanyja búcsúzóul megcsókolja a homlokát. A halotti toron szétvágott vonatdarabokat adogatnak körbe a tűz körül a krokodilmaszkos férfiak és asszonyok. A vízparton, az iszapban harcsák vergődnek, próbálják lerázni magukról a hasukra, a kopoltyújukra tapadt rózsaszín férgeket.
Vergődésük betölti az éjszakát. Mintha távoli szárnyak verdesnének. Egy papagájtollú angyal ütközik újra és újra az égboltozatnak.
* Időről időre felröppennek hírek óriás, emberevő harcsákról. A legismertebb ilyen szörny talán az indiai-nepáli határ részét képező Káló folyó Gnúcsnak és az „Ördög harcsájának” nevezett lakója. 1998 áprilisában több szemtanú előtt húzott a mélybe egy 17 éves, a folyóban fürdő fiút, három hónappal később pedig egy másik gyermeket ragadott el a Gnúcs. Azt beszélik, a hindu gyásszertartások miatt kaphatott rá a bestia az emberi húsra, a helyiek ugyanis ősi szokások szerint a folyóba dobják (temetik) halottaikat.