Komor Zoltán Blog

A kezdet magánya melegedik a végzet fényénél.

Egy angyal a sivatag szélén egy döglött ló fölött guggol. A halott állat nyitott szemeit fekete legyek dongják. Az angyal izmos, nagydarab férfi. Fehér szárnyait egészen összemocskolta már a vér, ahogy a tetemben turkál. Hatalmas a seb lovon, szinte már ajtó.

Nagy nehezen megtalálja az állat szívét és kiemeli: fából készült madáretető. Ahogy a kezében forgatja, apró madarak röppennek elő a házikóból, és messzire szállnak az égen.

– Várjatok meg! – kurjant utánuk. – Elfáradtam. A vér elnehezíti szárnyaimat, csak lépésben tudok haladni.

De a madárraj már messze jár.

Reszket a csend a sivatag szélén. Árkokban fiatal fiúk várják a madarak érkezését. A kezükben puska, tekintetük az égre irányítva. Amikor aztán megjelennek az égen a madarak, kezdetét veszi a vadászat. Éles dörrenések rázzák a világot.

– Mennyi, mennyi nászajándék! – ujjonganak a fiúk, amikor zsákba gyűjtik a sok-sok tetemet. Majd tábort ütnek, és el is fogyasztanak néhány zsákmányállatot a táncoló tűz mellett ülve.

Hosszú hónapok óta tart a vadászat. Hogy izgulhatnak már értük az otthoniak. A fiúk lefekvéshez készülődnek, vacognak az éjszakától. A fejük alá tett magazinokból aprócska meztelen nők másznak elő, és hozzájuk bújnak, hogy felmelegítsék őket. Mellbimbójukat vacogó ajkaik közé dugják. Csókot lehelnek homlokukra, felfedezik testüket. Így vészelik át a magányos fiúk a hosszú éjszakát, hogy aztán reggel végre elinduljanak haza.

A koponyacsontok összenéznek. Az emlékek érintkezésénél keletkező résekbe törött tükörszilánkok fészkelik be magukat. A fiúk álmukban ajtókat látnak, de hiába is próbálnak bejutni rajtuk, meggyulladnak a kilincsek. A felcsapó lángok leperzselik kezükről az aprócska szőrszálakat.

Felvirrad a nap. A horizont vonalán egyensúlyozó fény kimossa a testekből a sóhajtásokat.

Egy szomjan halt angyal fekszik a sivatagban. A döglött ló hátára ülve halt meg, úgy fest, mint aki az évszázadokon keresztül próbált utazni.

A sivatag szélén férfiakat alkot egy fiatal boszorkány. Megformálja a homokot, és felsorakoznak a homokemberek.

– Majd elfelejtettem a heréiteket – így kuncog a boszorkány.

Ekkor két hatalmas kősziklát köt a nyakukba, majd útjukra engedi az immár kész embereket. Azok pedig menetelnek a sivatagban, de a szikláik lépésről lépésre egyre nehezebbek, meg kell állniuk pihenni, ha folytatni akarják az utat. A sivatag tündérei pedig így kacagnak a férfiakon: – Ti csak a heréitekre tudtok gondolni, mi? Folyton csak a tökeitekre!

A fiúk pedig hazafelé tartanak. Maguk után húzzák a madarakkal teli zsákot. Hosszú vércsíkot hagynak maguk után.

– A sivatagban boszorkányok és tündérek laknak – mondta az anyjuk, amikor útnak indította őket. – Madár képében keringenek a pusztaság fölött. Vigyázzatok, nehogy boszorkányt lőjjetek, mert átkot hoz a fejetekre!

A sivatag boszorkányai. Akik meggyújtják a kilincseket, akik kilopják a szemekből a lelket. Akik kavicsba zárják a tekintetet, akik kitapintják a fiatal álmokat. Akik beköltöznek a lovakba, és belülről összegubancolják a beleket.

Most egy ilyen boszorkány kerülgeti a fiúk menetét vijjogó keselyű képében.

– Micsoda nászajándék lesz ebből! – kiált az egyikük, azzal máris vállhoz rántja a puskáját, és még mielőtt a többiek megállíthatnák, útjára indítja a golyót. A madár a homokba csapódik.

– Te hülye! – sikolt a többi. – Ez boszorkány, nem tündér! Ez boszorkány!

A földre hullt madár fiatal, fekete hajú asszonnyá változik, és a fiúkhoz lép. Azok reszketve néznek rá.

– Melyikőtök lőtt le? – szegezi nekik a kérdést, de a fiúk nem szólnak egy szót sem. – Megkímélem a többieket, nekem csak az a fiú kell, aki lelőtt. De ha nem adjátok ki, mindőtökkel végzek.

A fiú, aki útjára indította a golyót erre előlép: – Én voltam.

Több se kell a boszorkánynak, hatalmas keselyűvé változik ismét, és felkapja a fiút, hogy aztán a sivatag közepére repítse. Ott visszaváltozik nővé, és hosszan szeretkezik a fiúval. A fiú aztán mély álomba zuhan a szeretkezés után, és amikor felébred, angyalszárnyakat fedez fel a hátán. Próbálgatja a szárnyait, de repülni nem tud, csak csüngenek a hátáról ezek a hatalmas tollas koloncok, megnehezítve a járást. Így bolyong aztán a sivatagban, járva őrült köreit, melyek egyre csak szűkülnek. Kínozza a szomjúság.

A többi fiú eközben hazaérkezik. Szerelmes lányok várják őket a folyóban állva, készen az esküvői ceremóniára. A fiúk ledobálják a ruháikat, és a folyóba állnak, ahol átnyújtják kedveseiknek a lelőtt madarakat. A madarak sebeiből még egy-egy csepp vér kicsöppen, halk csöppenéssel a folyóba hullva..

Eközben a sivatagban valahol egy angyallá változott fiú fekszik a napon. A lélek lassan kiszáll cserepes ajkai közül, fölötte egy keringő keselyű csak erre vár, hogy röptében kaphassa el a felröppenő életet. A fiú szemeit fekete legyek dongják. Kedvesére gondol, aki most egyedül áll a folyóban, hiába is vár vőlegényére, hiába is vár nászajándékra. Csak áll ott, térdig a folyóban az örökkévalóságig. Lábujjai görcsösen kaparják a folyó több millió éves kavicsait.

A nyakba akasztott kövek végül a mélységbe rántják a világban vándorlókat. A madáretetőkből egyszer elfogy az élelem, a szárnyakat pedig elnehezíti a vér.

A kezdet magánya végül megmelegszik a végzet fényénél.

– Bárcsak tudnék repülni – hagyja el az utolsó kívánság a fiú száját. A kívánsággal együtt a lélek aprócska verébként kiröppen fogai közül. A keselyű pedig utána veti magát.