Fejezet Szúnyogkór című kötetből.
_______________________________
Új reggel virrad a dzsungelben. Az idő kísértete kisemmizve kódorog az esőtől ázott buja indák között. Végül a nyakára tekeri az egyiket, és felakasztja magát, hogy rángatózva okádja ki órakattogásba panírozott tehetetlen lelkét. A lélek körbejárja a testet, majd odébb áll, kisemmizve kódorog az esőtől ázott buja indák között, végül a nyakára tekeri az egyiket.
A folyóparton egy félmeztelen férfi az iszapba ragadt emberi csontokat illesztgeti össze: amikor a csontváz nagy nehezen összeáll, vízinövényekből hajat fon neki, és egy kenuba ülteti. Maga is beszáll mellé, és útra kelnek – lassan csorognak végig a folyón, komótosan cipeli őket az ár.
– Velünk a szerelem, velünk hát a szerencse is – súgja a csontváz fülébe a szavakat, majd átöleli. Egy távoli vízesés hangja üli meg a tájat, a szikláknak futó víz loccsanásai – a fák tetején majmok verik ki egymás fogát kövekkel.
Kiéhezett ősi istenek táncolnak a gyufaszálak hegyén. Kanyonokba szorult tukánokból sétálgatnak ki és be a tojások. Papagájokat riasztanak messzire a feldobott pénzérmék.
Zeniten áll most a halál. Egy új reggel virrad: az aligátorvadász rutinosan a szájába veszi hatalmas kését, a vízre fektet egy kidőlt ajtót és kezdetét veszi a vadászat. Tekintete a zöld vizet pásztázza, néha egy-egy halat vagy kígyót lát maga alatt elsuhanni. Az ajtón hasal, evező kezéről fürtökben csüngnek a piócák. Amikor már túl sok van belőlük, egyesével harapdálja le őket magáról, vagy kiprésel rájuk egy-egy könnycseppet, amitől azok tehetetlenül a vízbe pottyannak, de amint újra evezni kezd, ismét ellepik izmos, fekete karját a férgek.
Egy-két lila színű is tekereg közöttük, a vadász jól ismeri már ezeket. A lila színűek nem vért szopnak, hanem egyenest az álmokat szívják ki az emberből. Néhány moszkitó ugyanezt a metódust követi, éjszaka kiszívja az alvó emberek homlokából álmaikat, egészen kényelmetlen rovar-gondolatokat hányva vissza cserébe a koponyába. A férfi sok ilyen embert látott már megőrülni az évek során: reggel felébrednek, látszólag teljesen rendben, később hangos zúgást kezdenek imitálni a hangjukkal, majd lándzsává hegyeznek egy ágat, és leszúrnak bárkit, aki csak az útjukba kerül. Szúnyogkór – így nevezik ezt. Hiába, a dzsungel a legkülönösebb meglepetéseket tartogatja az ember számára: indaként lecsüngő mérges kígyókat, amelyeknek harapásától áttetszővé válik az ember bőre, titokzatos virágokat, amelynek illatától a szerelmesek holtan esnek össze és fekete hangyákat, amelyek éjszaka bemásznak a férfiak heréibe, és az így megtermékenyített asszonyok hatalmas, lárvaszerű anyakirálynőnek adnak életet.
A dzsungel gyomra hamar felemészti az embert. Egyedül a krokodil vadásszal nem birkózott még meg az évek során. Egy ágyban vergődő szobornak letörnek a mellei.
Összezsugorodott fejű bennszülöttek lesnek ki a levelek közül. Mérgező nyáluk tócsákba csöppen, amitől kihalnak lábuknál a növények. A vadász tovább csorog lefelé a folyón, hamarosan egy méretes aligátor kopog az alatta fekvő ajtón. A vadász rögtön a vízbe ugrik és birkózni kezd a hatalmas hüllővel. Késével kimetszi a szemét, ugyanakkor az állat sem hagyja magát, farkával alaposan oldalba csapja többször is a férfit. A küzdelem odavonzza a folyóban bánatosan kódorgó piranhákat.
A vadász úszó ajtajára teríti végül a hüllő testét és maga is felmászik mellé. Felvágja a gyomrát. Egy ideig turkál a vörös belsőségek között, majd lemondóan sóhajt amikor néhány félig megemésztett halon kívül semmit sem talál benne. Bosszús arccal rúgja vissza a testet a folyóba, az éhes piranhák közé, akiktől máris vörös forrásba kezd a víz. Nos, ennyivel is áldozott a folyó istenségének. sose árt jóban lenni a szellemvilággal.
Törzsi dobok rugdossák odébb a napot az égen. A folyó hamarosan megtelik krokodil tetemekkel. Felfordult hüllőktől vöröslik a víz, a jóllakott ragadozó halak ballonként pukkannak szét. De a vadász tovább keresgéli feleségét. A fiatal bennszülött lányt, akit évekkel ezelőtt megölt egy aligátor, aki miatt vadásszá vált.
Ablakokkal peckelni ki az aligátorok száját. Olykor kötelet köt a lábukra és egy magas fa ágára lógatja őket, és addig ostorozza a hátukat egy óriáskígyóval, míg ki nem adják titkaikat. Krokodil alakú vudu babákat köhög fel az éjszaka közepén, és tűzben felizzított tűvel szurkálja a hasukat, amitől fájdalmas vízcsapkodásokkal telik meg az éjszaka.
Gonosz évek üvöltenek az állatokban. Az útba kerülő vállak, a vízbe fojtott reggel: rugdosással termékenyítik meg a fényképeket. Légypikkelyek nyílnak az orrokban.
Egy nászágyat cipel most a hátán a folyó, a lenyugvó nap az összegyűrt lepedő közé fészkeli magát. Az aligátorvadász meztelenül fekszik az ágyon, felesége fényképét öleli magához. Zuhanyzófüggönyök forgolódnak a fák között, gonosz, gonosz démonok, akik kiszakítják és ellopják a falubeli gyermekek sípcsontját, hogy dallam-tüskéket szúrjanak az éjszaka bőrébe. A piócák felmásznak az ágyra és ráakaszkodnak a gyönyörű lány fényképére: lassan kövérre szívják magukat az emlékekkel, a lány szentségtörő szépségével.
Az aligátorvadász kisemmizve kódorog az esőtől ázott buja indák között. Kalitkákat épít az óriáshüllők bordáiból, színes tollú madarakat zár beléjük, amik ettől rögtön elfonnyadnak. Kiszálló lelkük ködöt feszít a folyó felé, amin megjelenik ifjú ara sötét arca:
– Drága, drága férjem!– szólal meg a hatalmas arc. – Addig gyalogoltam az alvilágban, hogy elkoptak a lábaim. Most már csak a medencecsontomon csúszok, de az is percről percre kevesebb. Rég halott vagyok, szerelmem, hagyd a krokodilokat gyönyörű békéjükben. Én már rég megbocsájtottam nekik! Vicsorgó szájukba virágokat dobtam, néha madarakba költözök és kicsipegetem fogaik közül a maradékomat! A krokodilokból csapóajtó nyílik. Ha alaposan beléjük nézel, a folyó drága szellemét fogod megpillantani!
– Nem halott, nem lehet halott – biztatja magát mindig a férfi, a szájában bilincs puhul. – Az egyik hüllő felhasított gyomrában rálelek, és trónt emelek neki a folyó szélére. Hogy aztán minden vízi szörnyűség fölött uralkodhasson, hogy a lábaihoz kússzanak az aligátorok, és ő kiskanállal falatozhasson belőlük. Sokat gyalogolt már a saját szívén. Eltört virágcsontokból kifordult velő ropog a fogai között. Köhögése messzire cipeli a csillagokat.
A gondolatok, akár az elhullajtott halpikkelyek, csillognak a parton. Új reggel virrad. Majd beköszönt az éj. Majmok feszítik keresztre egymást a fák tetején. Nyakba akasztott nyelvekből csöppen ki az utolsó csepp nyál. Majd újabb reggel virrad a dzsungelben. Az aligátorvadász az ajtaján lebeg, szeli a zöld habokat. Az arcáról piócák csüngnek, mintha csak borotválkozna, késsel vagdossa őket. Tovább evez. Egyszer csak dörömbölnek az ajtón. Kinyitja, önmagát pillantja meg a mélyben, a vízben, és rögtön saját magára veti magát. Késsel felnyitja a szívét, ahol végre megtalálja felesége csontjait.
A felszín felé úszik a kezében a csontokkal, de egy zárt ajtóba ütközik a feje. Dörömbölni kezd az ajtón. Az ajtó kinyílik és önmaga néz le rá. A fogai között kés, így kiált a vízben kapálózóra: – Hát nálad vannak! Végig nálad voltak! Légy átkozott!
Kimaradnak az éjszakák, reggel után újabb reggelek virradnak a dzsungelben. Krokodil bőrrel bevont bútorokat dobál kövekhez a vízesés. Egy törzsi pap adja össze a krokodilvadászt a feleségével. Varázsport szórnak az ifjú pár fejére. Egy meztelen fiú aligátormaszkban vergődik a szertartás körül. Ő jelképezi a házassági szertartásokon minden folyók istenét. Kivasalni a spiritizmust. Üveget sütni a madarak csőréből.
Az ifjú ara lágyan megcsókolja a férfit és ezt mondja neki: – Velünk a szerelem, velünk hát a szerencse is!
Ám a körülöttük táncoló krokodil maszkos fiú egyszer csak a földre vágódik. Reszketni kezd, majd képtelen zümmögés tekereg elő fogai közül. A ceremónia ettől megakad.
– Zzzzz… zzzzz…!
A törzsbeliek ijedten, kikerekedett szemmel hőkölnek tőle.
– Szúnyogkór! Szúnyogkór! – kiabálják túl egymást. A megveszett krokodil maszkos fiú felkap egy sarokba állított díszlándzsát és egyetlen jól irányzott mozdulattal átdöfi vele a menyasszonyt. Az rögtön összeesik, kicsorgó vérét pár pillanat alatt beszívja az oltár.
A megveszett fiút hamarosan lefogják a falubeliek. Hátracipelik, ahol – mivel a szúnyogkórnak nincsen hatásos ellenszere – elvágják a torkát.
Egyedül a vőlegény áll még mindig egy helyben, sápadt arccal az ősi istenek szobrai között. Amikor mozogni látja kifehéredett ajkait, haldokló felesége fölé hajol.
– Legalább… a nászéjszakát meghagyták volna nekünk – motyogja a lány, szájszegletében vérbuborékok pukkannak. – De ne bánkódj, kedvesem. A lelkem most a folyóba költözik. Valahányszor a vízében fürdesz, én fogom simogatni a tested.
Azzal a tekintete megmerevedik. Szoborarc. A vőlegény fájdalmasan felüvölt. Magához vesz egy hatalmas kést, és eltűnik a falu széli dús növényzetben. Az égre fröccsenő krokodil vér alkonyba borítja a világot. Vízbe hullt percmutatókat cincálnak szét a piranhák.