A szöveg a Képíráson -on jelent meg először.
Fejezet Szúnyogkór című kötetből.
_______________________________
Ugyan kik köhögnek az üres vízmederben? Lecsüngő mérges ajtók a fákon – a zuhanyfüggönyök, az elhagyott pálmalevelek: a Cipészfiú, aki kisemmizve kódorog, a halott vízilovakban keresi az egyetlen lábbelit, amit feltud még húzni csonka lábára.
– Ó, ti, gonosz démonok az éjben, akik ellopjátok az ágyban alvó gyermekek lábujjait – (Tudniillik a nyakukba akasztják őket, ezek az ujjak zölden, lidércfénnyel izzanak, ha egymáshoz koccannak, miközben a varázslények átordítják magukat a dzsungelen, új betegségek születnek.) – Kiskanalaitok hullnak egy viharfelhőből! ( – kiabál a fiú.)
Mindenhol vadászok, akik csak a sebekből értenek… A fájdalom vakírása ez… Kitapogatják ujjaikkal a húsba nyílt ásító szájakat – egy dárda-sebzett vaddisznó sérüléseit például – és felolvasnak belőle (fiatalok ülik körbe őket): a tetem mindig az elejtett állat életéről regél – a veszélyről, a ragadozószélről például, amely, ha elkezd fújni, menekülni kezdenek az erdei állatok, mert vakolatfogaival kiharapja szívüket, és elfújja a bennük reszkető lángot.
Körbe, körbe – a gyufaerdő illata – amott víz, benne a hüllő meztelen
Egy öreg, néger asszony koporsókat farag a fákból, majd kifarag néhány halottat is, hogy legyen mit temetni. Hátulról egy henyélő pap biztatja: – Így, így, nagyon jól haladsz, látod, ilyen a vérbeli keresztény temetés, jobb, ha megtanulja ebben az istentelen dzsungelben mindenki! Semmi kannibalizmus, semmi nekrofília, az efféle dolgok maradjanak inkább a szekrényben!
Az asszony tovább farigcsálja a koporsókat és a halottakat, egy fát azonban messzi elkerül: a levelek rajta piranhák, ha egy majom felmászik az ágra, rögtön felfalják a húsát – gyufaszálakból álló csontváza a nedves földre pottyan és lángra kap – sárga orchideák. (Az óra mutatói éjfélkor megcsókolják egymást.)
– Ne kerülgesd azt a fát! – mordul rá a térítő. – Az önsanyargatás Istenünk szájíze szerint való!
(Mondja, de valójában felolvassa ezt, ahogy Krisztus sebeit tapogatják lelkének ujjai.)
A szúnyogkór hosszú, pokoli nászéjszaka – a tűzre vetett aligátor fogainak bűze… – a vérbuborékok – majompéniszek és menyasszonyok – valahol a kivert folyó vinnyog – a hullámok közt egy megveszett trón élve falja fel a belé ültetett királyt (koronáját csontszilánkként köpi a szék messzire).
Az Aligátorvadász tócsákba sírja magát – maréknyi emlékét a madarakba pislogja – a teste maszkos fiú – törött díszlándzsa fityeg a lába között – belőle kígyóméreg csöpög – magára veti magát – vörös köd a szerelem – úgy szeretkezni, hogy az összegyűrje a lelket csak kevesen tudnak.
majombőgések kiabálják túl az arcokat: eltűnnek a törzsi derengésben a hamvak: az égi ajtó kilincse a földre pottyan, micsoda dárdahegy lesz abból: akit leszúrnak vele, az örökkévalóságig a mennyek kapuján fog dörömbölni ezután
Az Aligátorvadász hatalmas késével kifaragja feleségét az egyik fából. Ajkait vérrel vörösre festi, a fejére moszkitóhálót tesz – rovartetemekkel tűzdelt köd: ez lesz most a menyasszonyi fátyol.
Férfi-metódus ez a javából: a legszívesebben kitépné a saját bordáját, és beépítené valahogy a szoborba, hátha attól életre kelne. (A legszívesebben összezsugorodna, és bemászna a fülén, hogy odabenn dörömböljön élete végeztéig.) Végül feleségül kéri a kifaragott bábut – lecsókolja szájáról a vért. (Önmagukba csípnek a rovarok, a saját vérüket szívják.)
magzatvízbe fojtott reggel – percmutatók dudorodnak a leveleken – az átizzadt lepedő velője a titok – a sziklák tetején gomolygó grafitpor – fényben forgolódó asszonyok törik ki a vőlegények hegyét – a megalvadt álmok illata – víz hüllővel, elejtett éj mozdonnyal, kifordult hüllőszemek csókokkal, befelé nőtt szakállak pohárszilánkokkal (Szétdobált virágcsokrokat zabálnak az erdei démonok.)
– Gonosz évek fogai között krokodil. Rálelek! – fogadkozik az Aligátorvadász, bordája belülről faággá változik – rajta piranha-levelek, amik zabálni kezdik a szívét. (A szív belülről feketére égett gyufaszál.)
Sírni majd egymástól? A kicsüngő nyelvű alvilágban, ahol lila varázserőtől dudorodik az élet, ahol bennszülöttek kóstolgatják a víz rémálmait? Gyönyörű esztendők… elfújják a markokba nőtt ajtókat. Ellepik a zokogást, elrágják a rácsokat.
Felemelő történetet kiolvasni egy halott kígyóból nem lehet.
A Cipészfiú egy elejtett vízilóban két fabábura akad: az egyik az Aligátorvadász, a másik a felesége. Gyönyörűen kifaragott szobrok. De alighogy rájuk süt a nap, lángra lobbannak mind a ketten. A víziló is felrobban: darabjai repeszként repülnek szét a dzsungelben.
szabadult rovar puhul zzzzz…!
– A sebből értem – közli a Cipészfiú, miközben átrepül az égen, a lábára próbálja a felhőket…
Viaszban dagonyázó vaddisznók mindenütt (az oldalukon sebek mintázata, a vadászok tapasztalt ujjai micsoda meséket tapogatnának ki ezekből – a csonking égett gyertya hiábavalóságát!) – rágja, rágja a lángokat a ragadozószél.
képkeret a hüllőktől – a madarak felöklendezik az aligátorokat – szemmel ez elviselhetetlen
Ott menekül a pap. A nyakában a Cipészfiú ellopott lábujjai fénylenek. Hogyan is tudná nélkülük felhúzni cipőjét a fiú?
Hiába. A lábbelik olykor nyitott szájak. Harapásuktól puhul a ceruzaforgács.