A novella a Kulter.hu -n jelent meg először.
Fejezet Szúnyogkór című kötetből.
_______________________________
Fekete képkeret a dzsungel körül. Sűrű köd terpeszkedik a fák között; a leveken, az egzotikus virágok szirmain harmatcseppek gördülnek. Hatalmas állatok henteregnek a sárban a folyóparton: a vízilovak pislogó, barna szembogarai előtt moszkitók őrült keringője. A dagonyázó állatok ásító szája: vakuként villannak agyaraik a fényben. Széles hátukon apró madarak tanyáznak, de a vízilovak láthatóan rájuk se hederítnek; csak a fülüket rázzák, és tovább ásítoznak.
Ekkor éles kürtszó rázza fel a partot. Mintha ősi démon ordítana a fák közül. Erre a hangra sikoltva rohannak elő rejtekhelyükről az asszonyok. Törékeny teremtések. Rajtuk fehér menyasszonyi ruha, a kezükben viszont lándzsa meredezik. Ahogy futnak, fátyluk testetlenül lebeg haragtól eltorzult arcuk körül. Az üstökös porból szőtt csóvája.
Az állatok az érkező asszonysereg felé fordítják hatalmas fejüket. Szélesre tátják pofájukat. A nők elhajítják dárdáikat, a kiélezett fadorongok azonban lepattannak a zsákmányállatok vastag bőréről, és nagy placcsanással hullnak a sárba. A vízilovak ettől rögtön talpon teremnek, de ahelyett, hogy a vízbe hátrálnának, elbődülnek, és törtetni kezdenek támadóik felé. Fújtatnak, akár a megvadult bikák.
Az asszonyok késeket rántanak elő a ruhájukból, megállnak és várnak. Amikor már elég közel érnek hozzájuk az állatok, rögtön a szemükbe szúrnak éles pengéikkel. Vér fröcsög az égig. A cseppek beköltöznek a felhőkbe, amitől alkonyodni kezd. Lilás derengésben fürdik az esőerdő. A leveleken dudorodó harmatcseppeken, és a hosszú vonalakban kanyargó csiganyálon megtörik a lemenő nap fénye. Törött fuvolák egy szívben. Ceruzaforgács egy csókért könyörgő női ajkon. Levágott fülek, gyulladt pattanásként robbanó szemgolyók. A kemény húsba tört pengék csillanó ékszerei. Női koponyák recsegnek a tömzsi vízilótalpak alatt.
Estére ér csak véget a küzdelem. A megmaradt vízilovak sebesülten ténferegnek vissza a folyóba, a hideg víz átmossa mély vágásaikat. Micsoda mészárszék. Eltiport menyasszonyok, valamelyik még halálában is a mellette fekvő zsákmányállat torkát harapja.A maréknyi túlélő az elhullt állatok hátán trónol. Fehér ruhájukat teljesen összemocskolta már a vér. Arcukról lefolyt a smink. A fátyol alól kiszabadult hajtincsekkel a feltámadó szél incselkedik – mint nyújtózkodó rovarlábak, kaparják az éj vakolatát. A nők torkából éles győzelmi kiáltás szakad, majd elkezdik felvágni az elejtett állatok puffadt hasát. A sebekből virágcsokrokat és fehér galambokat rángatnak elő. A kiszálló madarak eltűnnek a sötét égen. A csokrokat örömkönnyekkel a szemükben a magasba tartják a nők.
Távol, a folyó halott vőlegényeket cipel. Bőrük, akár a viasz, merev tekintetük üveggolyó. A hullámok lehámozzák, és messzire sodorják a lakkcipőt lábukról. Fehér lábujjaikat az éjszakai ragadozó halak csipkedik.
*
Egzotikus virágként nyílnak szét a madarak. Dobogó szívük a szirmok rácsai közül szabadult rovar könnyedségével hullnak ki a tollas húsfogatból. A folyóparton esküvői ceremónia zajlik: egy öreg pap térdig áll a vízben, előtte a sárban fiatal pár, egymásba kapaszkodva. A menyasszony arcát takaró fehér fátylat a szél lengeti, a kezében tartott csokrot apró kolibrimadarak rajongják körül. Mellette bajszos férfiú: fekete öltönyén csíkos darazsak mászkálnak, arcán vérrel mázolt harci jelek. A pár mögött néger törzs veri a dobot. Ágyékukat szárított pálmafalevelek fedik, a nők sovány mellei, mint kilyukasztott bőrzsákok lengnek jobbra-balra. Megduzzadnak rajtuk a bimbók, és egy-egy darázs bújik elő belőle. A rovarok, miután kiszabadulnak, leírnak néhány lapos kört a levegőben, azzal a pap előtt álló vőlegény öltönyére szállnak, ahol egymáshoz dörzsölgeti áttetsző szárnyukat. A férfit lassan teljesen ellepik, de rájuk se figyel; a pap szavait hallgatja. A szentbeszéd pedig a dobzenére rángatózó kígyóként tekeredik a fiatal pár köré.
– Tükrök vagytok! – zengi a prédikátor. – Akiben ott a szeretet, annak nincs mit mondania! Voltam én is pecsét, de eltörettetnek a tűzre dobott nyelvek! Részjövendő ez! Korbács! A Megváltást a gyermekek hajában kell keresni; semmik legyetek, hiszen az elhagyott angyalok most a folyó lángjai!
A jelek szárított kendője… csíkos, lassan… a pálmalevelek húsfogata.
– Akiben csokrot lelnek a szirmok! – A szellő egy pillanatra félrelibbenti a fátylat: a menyasszony arca teli van rovarcsípésekkel. Óriási, vörös kráterek. – A lyukasztott szív kaptára! A mellkasban őrzött madáretető!
Galambok a lakkcipőből. Az üvegkeret szilánkjai. Fehéren állnak az állatok, a leveleken fényük, a szemeikben bőrzsákok. Távol dárdákat rángatnak ki egy csiganyálat húzó kivágott nyelvből. Testetlenül… a vőlegény…
*
A pap: a nedves levegőt kapkodja, ahogy a falu közepén áll, gyönge lábain. Hajszálait izzadtság tapasztja homlokához, kivörösödött arca körül moszkitók keringnek. A néger falusiak hatalmas, leölt vízilovat vontatnak indából font köteleiken a főtérre. Ismeretlen, kattogó hangokból álló beszédük izgatott pusmogás-folyammá dagad, amitől a hideg futkos a pap hátán. Mintha ágak törnének, vagy régi fogaskerekek járnának körbe-körbe. Elviselhetetlen. Így szól a törzsbeliekhez: – Gyermekeim! Sajnálom… Elfáradtam, képtelen vagyok több párt összeadni ma, aludnom kell! Kérlek titeket, hagyjatok, hadd aludjak egy keveset! Éhes vagyok… Napok óta nem ettem!
De a törzsi dobok lüktetésén nem jutnak túl szavai: kezdetét veszi a ceremónia. Fából faragott maszkok nőnek a fákon, a bennszülöttek leakasztják őket, sorra rejtik sötét arcukat mögé. Lándzsáikat a magasba emelik. Micsoda dárdaerdő! És a fegyverek még tovább nyúlnak; hegyük már a felhőket szúrják alulról, apró sebeket ejtenek rajtuk, vércsepp hull belőlük a földre.
– Gyermekeim! – Ezt mondja a prédikátor, majd a halott vízilóra néz. Kifordult szemeit zölden villanó legyek dongják, a hasa spórával teli gombaként dagad egyre nagyobbra az elhangzó törzsi énektől. Majd kiszakad. Fehér ruhás asszonyok és vőlegények gurulnak ki belőle. A pap elé állnak, kéz a kézben. Az ettől nagyot nyel, és csak mikor a torkának szegezi lándzsáját egy maszkos, szólal meg: – Gyermekeim, azért gyűltünk ma itt össze, hogy tanúi lehessünk eme két ifjú… – Ősi csicsíja… a mellizmokban forgolódó kígyók… a ráncok kanyonvölgye. – Ígéred-e, hogy leendő feleségedet tiszteled és szereted, amíg a halál el nem választ benneteket egymástól?
Ígérik. Az ifjú pár megcsókolja egymást. Fekete füst száll ajkaik találkozásánál. Mint a gomolygó grafitpor. Majd a földre fekszenek, és ruháikat félreráncigálva szeretkezni kezdenek. A vőlegény csípője a törzsi dobok ütemére jár le és fel. De máris újabb pár terem a pap előtt. Az öreg lelkész pedig rákezdi: – Azért gyűltünk ma itt össze…
Közben lopva a víziló tetem felé pillant. Abból még mindig egymás után lépnek ki a fiatal párok. Végtelen sor. Spermacseppek dudorodnak a leveleken. A gyermekek levágott haját a ceruzákból rakott tűzre dobják.
*
Szétdobált menyasszonyi ruhák a sárban. A folyóban meztelen nők hancúroznak. Egymást fröcskölik a szürke vízzel, hangos kacagásuk az égig száll. Majmok sikoltoznak nekik feleletképp a távoli fák ágai közül.
Öreg, néger férfi sündörög a parton, az arca előtt hosszú vadászkést tart. Sorban emeli fel a sárba hajított ruhákat. Szaglássza őket, az arcát dörzsölgeti velük. Végül körbe csavarja az egyiket sovány teste körül, és leül egy sziklára. Merengve hallgatja a távoli kacagást. Fehér, göndörödő szakállát a szél lengeti. Tömzsi orra akár valami daganat, sarkaiban könnyek gördülnek.
Fojtott zúgás hangját hallani. A férfi göcsörtös, fekete ujjai között a hatalmas penge éle megcsillan. Sír, vinnyog, akár egy kivert kutya ott a sziklán ülve, miközben egyre a fegyvert forgatja maga előtt. Mintha csak valami belső hang kényszerítené, a kés hegyét végül a saját mellkasa felé fordítja. Behunyja a szemét, összeszorítja a fogát, és visszanyel egy kiáltást, amikor a két borda közé szúr.
A zúgás most még hangosabb, még kivehetőbb. Az öreg férfi forgatja egy darabig a húsában, aztán kihúzza a kést. A frissen nyílt sebből vér fröcsköl elő, összemocskolva rajta a menyasszonyi ruhát. Ugyanakkor egy apró darázs is elődugja szögletes fejét a lyukból. Fekete szemein megcsillan a nap fénye, majd kiröppen a kicsüngő nyelvű férfi mellkasából. Hamarosan újabb rovarok követik: sötét rajjá tömörülnek a kirepült darazsak, és megindulnak a folyóban visongó nők felé. Azok felnéznek, de már nem látják a napot.
*
A folyó, akár ősi, gonosz kígyó tekereg a fák között. Nőket cipel. Bőrük, akár a viasz, merev tekintetük üveggolyó. Szájukban a lenyugvó nap, harmatcseppek halott ajkukon.
Feltámad a szél. Fájdalmasan recseg a képkeret a fák mögött.