A teve szinte lépésről lépésre fogyott, ahogy kaptatott keresztül a sivatagon hátán az arab fiúval.
Mintha az utolsó oázisnál összeszedett volna valami betegséget – gondolta lovasa. Óránként megálltak hát pihenni, még a saját vizéből is adott neki, reménykedve benne, hogy legalább a következő városig kihúzza a patás. De az végül csak összerogyott, kicsüngő, kék nyelve hízott féregként ragadt a homokba.
A fiú a kulacs alján maradt vizet lötybölte lemondó arccal, amikor a teve hasa egyszeriben felpuffadt, kiemelkedett, mint a takaró, mikor felül az ágyban valaki. Hamarosan vörös repedés jelent meg a jószág hasán, a seben keresztül kiömlöttek forró belei. A belsőségek mögül egy vértől mocskos leány mászott elő.
– Ne haragudj! – kérte rögtön a fiút. – Az oázisból jövök, ahol meglestelek és beléd szerettem. Féltem, hogy nem fogadnál el társadul, egyetlen megoldásnak azt láttam hát, ha elbújok a tevédben. De közben úgy megéheztem.
A fiú a fejét rázta: – A teve halott, az út pedig borzalmasan hosszú, bármerre is indulunk, nem fog kitartani a vizünk.
Gyalogoltak hát a sárga hullámokban gázolva, de folyton csak a halott tevénél kötöttek ki, mintha körbe-körbe járnának.
El vagyunk átkozva – gondolta keserűen a legény, majd bebújt ő is a naptól még mindig meleg tetembe a hideg sivatagi éj elől.
Távoli sakálvonyítástól reszkető éj; a gyufatüskéjű kaktuszok álmos fényében skorpiók indultak vadászatra. A hold – akár egy hályogos öreg szem – nézett le a halott tevére, amiből bűz és szerelmi nyögések hangja áradt.
A fiút később szörnyű rémálom lepte meg, miközben a lány hozzábújt hátulról: madárként repül át a szahara felett, odalenn megannyi tevegelő fiú, épp csak olyan távolságra, hogy meg ne pillantsák egymást. De ő innen fentről hosszú sornak látja őket. A púpos állatok egymás után esnek össze, gyönyörű lányok másznak elő belőlük, s a párok gyalog folytatják az utat. De folyton csak egy halott tevébe ütköznek. A madár ekkor még magasabbra tör, és látja, hatalmas kört alkotnak a sivatagban az elpusztult állatok.
A fiú reggel csontkalitkában ébredt. A keselyűk az utolsó húscafatokat tépkedték az elpusztult patásról. Sehol sem volt már a lány, de az egyik felröppenő dögmadár minden szárnycsapással soványabbá vált. Mintha máris falná belülről valami. A fiú kikecmergett a borda-rácsok közül, könnyezve maradék víz-tartalékait.