Törött varrógép darabjai szerte a parton: sorra mossa ki őket a tenger; egy lány érkezik, felszedegeti az alkatrészeket, és egymáshoz illeszti őket. A szerkezet lassan összeáll. Egy régebben kisodort billegő asztalra teszi, majd egy kövek közé szorult tengeri sün tüskéjét kihúzva tűt is szerez. Már csak cérnára lenne szüksége, hogy elkezdhesse a munkát.
Ahogy sétál, és nézelődik a parton, levetett ruhadarabokra akad a homokban. A lány körbenéz, aztán leguggol, elkezdi szálakra bontogatni a nadrágot, de nehezen boldogul vele. Sorra elszakadnak, a körme megfájdul. Miközben ezzel foglalatoskodik, megpillant valakit a hullámok között. A szeméhez emeli tenyerét. Nézi az úszót. Egy fiúra ismer benne, aki a part felé közelít. Sötét haja nedvesen lóg homlokába, a víz összecsap arca előtt, ahogy hajtja magát.
A lány a háta mögé dugja a ruhából kiráncigált szakadt szálakat, miközben a fiú kikecmereg a partra, és megindul ledobott ruhái felé. A fiú szeme kikerekedik, ahogy észreveszi a gyönyörű lányt, a lánynak pedig tátva marad a szája, amikor látja, hogy a fiú meztelen. Lába között hatalmas cérnatekercs, ami alatt két kis fehér fonalgombolyag csüng. Egy sirály vijjogása szakítja szét a jelenetet.
A fényt radírozzák az égről a felhők. Zöld hullámok ölelkeznek, futnak a horizont vonala felé. A kövek közé szorult rákok ollócsattogásaitól reszket a levegő. A parton, a homokban egy lány a sirályok elhagyott tollaiból varr vitorlát.
– Na már csak egy kicsi kell, csak még egy kicsi – fogadkozik, miközben újabb és újabb adag cérnát teker le a fiúról, és fűzi bele a varrógépbe. – Ha szeretsz, ide adod!
A fiú egyre gyengébb, de képtelen nemet mondani ennek a gyönyörű lánynak. Így még egy kicsit odaad, majd még egy kicsit. A lány egy lábánál tébláboló rák ollójával nyesegeti a cérnát, további tollakat varr össze.
Elkészül a vitorla, amit a kitört asztallábakkal az asztallaphoz rögzít.
– Irány a túlpart! – rikkant fel a lány az elkészült hajó hátán. Útnak indul: maga mögött hagyja a partot, és a napon fekvő, erőtlen fiút, akinek minden cérnája most
a széltől domborodó sirálytollakat szorítja egymáshoz.
Suhan a vitorlás, a nap lassan olvasztja a viaszból gyúrt felhőket: hulló cseppjeik a vízbe pottyanva fehéres, áttetsző medúzákká változnak. A lány megörül, amikor néhány órányi hajózás után megpillantja a partot: – Szárazföld, szárazföld! – kurjongat; csak mikor elég közel él vitorlása a parthoz, akkor bizonytalanodik el: észreveszi a varrógépet, és a homokban fekvő fiút, aki még mindig eszméletlen, talán halott is. Arcát már egészen vörösre sütötte a nap. A lány nem érti, hogyan köthetett ki ugyan ott, ahonnan elindult? Hiszen végig egyenesen haladt.
A szél – mintha csak a lány akaratának engedelmeskedne – fordul, a hajó megindul az ellenkező irányba. A vitorla feszül, a fehér tollak recsegnek, ahogy megpróbálnak elmozdulni egymástól. De a cérna még mindig szoros, az asztallap szeli a habokat: a felhők hosszú, fehér vonalakat húznak a kék színű égtáblára.
– Szárazföld, szárazföld! – rikkant a lány néhány órán belül, és pár méterre a parttól a vízbe veti magát.
– Ez nem lehet! – szakad ki belőle. A homokban állva ugyanis megpillantja a varrógépet, és a fekvő fiút, kinek mozdulatlan, vörös mellkasán aprócska rákok feszülnek egymásnak ollóikkal. – Ez nem lehet! Hogy kerültem ismét vissza?
A lány sírva úszik vissza hajójához. A szél megfordul, a vitorla recseg, néhány cérna elszakad, pár toll a vízbe hull.
A nap egy ideig billeg a horizontvonalon, majd eldől, és eltűnik: egymás hátán álló fekete sakkbábukból álló éj, törött bakelitlemezekből összeillesztett éj, a sötét tollak szorosan szőtt vitorlája megdagad a rémálmok érintésétől. A lány a lebegő asztallapon fekszik, nyög és forgolódik, ahogy az álmok celluloid-szalagját bogozzák csukott szemei: látja magát, ahogy újra és újra partra talál, de újra és újra ráakad arra a halott fiúra a parton. Lassan foszlik, aprócska rákok hordják szét húsát. A bomló mellkas mögül feltárul mozdulatlan szíve, egy nagy gombolyag fonal, amit darabokra nyesnek a kis vörös állatok ollói. Északi szél, déli szél, északi szél déli szél. A sirályok használt gyufákat ráznak ki tollaikból. A lány ismét partot lát az álmában, a homokban egy csontváz, akinek a lába között gyertya ég.
– Nem lehet ezt tovább bírni! – A lány saját kiáltására ébred. A felkelő nap fényében pedig már látja a partot, ahonnan elindult, ahonnan mindig elindult, ahonnan újra és újra el fog indulni. Tovább már nem is közelít; a szél lemondó sóhaját hallva ismét megfordul, a lány pedig sírva fakad. Szinte már látja maga előtt, hogy ezzel telik hátralévő élete: parttól partig, halott fiútól halott fiúig utazik.
Félúton a vízbe veti hát magát. Épp egy hatalmas medúzaraj felhőjébe zuhan. A csípések akár apró villámcsapások: utoljára az állatok lecsüngő karját látja, megannyi fehér cérnát, valóságos fonalerdőt. Lágyan ringatóznak körülötte, simogatják a süllyedő lány arcát, megérintik sima homlokát, lelkéhez varrják a halál ében fekete tollait.