A porszívó ügynök ismét megkörnyékezi a kiszemelt házat: egész nap a sarkon áll, szívja porcicákkal tömött pipáját, kezében hűséges táskája, a fején kalap, stratégiákat gyárt, majd megindul, és becsenget. Nos, fene régimódi ház ez: a lakókat nem érdekli a porszívó. Volt valaha egy telt keblű fehér cselédük, aki öngyilkos lett, és a testét a hátsó kertben kaparták el. Amikor már nagy a kosz a lakásban, szeánszot ülnek a háziak, és megidézik ezt a halott szobalányt, aki aztán becsületesen végig dolgozza az éjszakát, sóhajtva és nyögve.
Hát, minek ilyen helyre porszívó?
– Egy fontos szabály van – mondja a prémkabátos asszony. – Olyan régi tíz filléreseket kell a hálószoba ajtók előtt hagyni, különben megharagszik a szellem és fojtogatni kezdi az ágyban fekvőket, az ég tudja miért.
– Hölgyem, hölgyem, manapság minden lakásba kell már egy ilyen porszívó! Sehol sem dolgoztatnak már kísértetekkel!
Megint a sarkon áll és fújja a füstöt. Néha demonstrációt tart a járókelőknek: bekapcsolja rettenetes porszívóját, és elszívja a galambok lélegzetét. (Lehullt tollas húscsomók szerte a járdán.) A kéményekből porzsákjába szökik a füst, olykor fojtott sírás hangját hallani a szerkezet méhéből.
– Ez itt alighanem az öné lesz! – Halássza ki a beszippantott csecsemőt az ügynök, és visszaadja egy nőnek, akinek összement a hasa. Micsoda fokozatok vannak ezen a masinán! Elnémulnak az utcán járók, ahogy magába szippantja képregény-buborékban lebegő szavaikat ez a pokolgépezet.
Az éj perselyébe dobott pénzérmék: pucolt halak pihennek egy lavórban, a szobákban ragadt tömjénszagot az ablakon besurranó szellő hessegeti. Fényesednek a kilincsek, ahogy dolgozik a szobalány: üres szemgödreiben aprócska sírásók munkálkodnak. Nem temetnek, exhumálni készülnek régi könnyeit, amik ki is buggyannak, mikor a fürdőszobába ér a lány. Körmei a kád szélén koccannak, ahogy végigsimítja porcelán oldalát.
Mindig is szeretett volna ilyen szép kádban fürödni, ehelyett lavórban mosakodott, amiben a vacsorára készülő halakat is tisztította. Néhány levált pikkely folyton maradt az alján, így mikor fürdött, azok rátapadtak belső combjára.
– Mi vagy te, sellő? – kacagott sokszor a ház ura, azzal leseperte a lány hosszú lábáról az ezüst darabkákat, mielőtt megerőszakolta volna őt. A nagyságnak persze soha egy szót se erről, tíz filléreseket hagyott a párnája alatt a fickó, csak hogy hallgasson. D vajon hány érmévé változott pikkelyt kell összegyűjtenie ahhoz, hogy egy saját kádja legyen?
– Hölgyem, hölgyem, manapság minden lakásba kell már egy ilyen porszívó! Ez a kütyü kurvaég, hogy megfiatalítja! – esküdözik az ügynök az ajtóban (a reggeli napfény megcsillan a bejárati ajtó kilincsén). – Bekapcsolom önnek, és szépen leszívja az arcáról a ráncokat!
– Vigye innen!
Dörögni kezd az ég, ami pont jól jön most a fickónak: büszkén kiszippantja a felhőkből a villámokat.
– Talán még a jó isten is itt van már benne! – Nevetve a masina oldalára csap, de az asszonynak hiába beszél, az bevágja az ajtót.
Na ebből elég! – mérgelődik a porszívóügynök, és este visszatér, masinájával beszökik a házba, hogy felszippantsa egytől egyig az ajtó előtt hagyott tíz filléreseket.
Reggelre a lakás csillog-villog, a kilincseken szikrázik az exhumált nap fénye. Az udvaron szárítókötélre teregetett üres képregény-buborékok. A sülő hal illata odabenn betölti a házat. A lakók még mindig az ágyban fekszenek. Mozdulatlan dudorok ők csupán a frissen mosott takarón. Odafenn valaki kihúzza épp a dugót a kádból, és megindul lefolyni a víz.