Komor Zoltán Blog

A felhők kopott léceit feszegetik a szmogkísértetek. Lenyúzott emberbőrök – akár a száradó ruhák – szerte a lámpaoszlopokra akasztva: az égi szivárványok olajfoltjai színes gyermekkori álmok tobzódása a város sötét utcáin, a szétdobált fekete pocsolyákon.

– Lóbarátaim! – rikkant egy égi ménes – fehér, szellemparipa, a szemei gombok – miközben hosszú nyelvét a vízbe lógatja. – Ezek itt ablakok, az alvó emberek fejének kémlelőnyílásai! (Több se kell az ördögöknek, sorra dugják az orrukat a pocsolyákba, és legelik, legelik az ábrándokat, sötét gondolatokat prüszkölve vissza.)

Egy férfi levágott tyúkfejekkel teli pakolt vödörrel táncol végig az utcán. A papírra vetett sorok kiperegnek egy fénytől megrészegült molylepke papír-szárnyaiból. Egy sárral bekent angyalkórus – csupa sarki kurva ágylepedőbe csavarva – dalolja: – Kerberosz, kerberosz egy albatroszt jól megtosz!

Hangjuktól szétpukkannak a villanykörték, és messzire űzik a festő fickót, aki képpel akar minden numeráért fizetni.

– Ez műűvészet, és felbecsülhetetlen az értéke! – magyarázza teljesen beleélve magát. – Meg sem lehet számolni, hány szopást ér meg egy ilyen remekmű, de én rendes vagyok, és csak egyet kérek érte!
– Buci maci, ezzel inkább egy galériában próbálkozz, minden mocskot a mi gyomrunk sem vesz be!

Íme hát a meg nem értett művész, hölgyek és urak, festéket termelnek a heréi, aki hagyja, annak freskót pingál a méhébe. Persze ma is haza űzik, hogy az ágyban fejje magát – még ma éjjel elkészül a Torinói lepel.

A növekedő házak átszakítják a hold kartonpapírját. Vénák domborodnak a téglákon, üvegdarabkák szerte Kaptárváros utcáin, egy kukából fakír pattan elő, és felkonferálja magát: – Hölgyek, és urak! Ilyet még nem szagoltak! Az egy, a nagy fájdalomtűrő!

Majd fel és le kezd rohangálni az üvegdarabokon, hosszú vércsíkokat húz a sarka. Az egyik utcalány beleszeret a fickóba. Romantikus vacsorára hívja őt a fájdalomtűrő, majd átnyújt neki egy gyűrűt a gyertya fölött. A láng nyalogatja közben a kezét. Tombol a szerelem, egy pap mászik elő az egyik csatornából, hogy összeadja az ifjú párt. Persze ez is az előadás része. Mikor a lány kimondaná végre az igent, a nagy fájdalomtűrő pisztolyt szegez szerelme fejéhez, és meghúzza a ravaszt. Nincs is fájdalmasabb elveszteni szeretteinket – de a fickó profi, és ezt is túléli.

– Az egy, a nagy fájdalomtűrő! – így reklámozza magát, majd sírva átkozni kezdi az eget, amiért elvette tőle isten a szerelmét. Gyönyörű jelenet. Aki hó, ettől megolvad. Aprópénz repül, elhaló taps a jutalma, de van aki legyint erre is: – Láttam már jobb fakír előadást is – morog egy kritikus. – A fájdalomtűrőnek down kóros gyereke született a nászéjszaka után, és azt is túl élte. Aztán egy ananász méretű tumort növesztett! Nem volt persze egy rövid előadás, de olyan de olyan inspiráló volt az egész!

megtosz! megtosz! egy albatroszt Kerberosz

Ahol halak dongját a húst. Kitépett lángok, a pokol egy fosztott virág. Fej nélküli tyúkok menetelnek az emeletes házak oldalán. csatornába felejtés – az ajkak megolvadt pecabotja – a parkolóórák gyufái repüljenek messzire – eltévedni a falban persze – a golyó megmérgezi a pisztolyt – a lány aki bilincsbe sírja magát –– bárcsak palackba zárhatnám felhőtrónusán
nyögve a paplanok – hintókon véna fogta lélek – koponyák a combban – Mámorhártyákban lebegő világ fiúk –– szopjad prüszkölve ez glória – holnapra úgyis megalvadtok – mondja az orvos – a tekintetét megölték már – nyerítéstől meghalt azért boldog

– Aú! – Látod, van akit a levegő is megharap. (sírásba sírsz?)

– Hölgyeim, én csak tyúkfejekkel tudok fizetni, remélem, néhány szaftos numerára ez is elég lesz. – Hajol meg a vödrös fickó az angyalsereg előtt, de azok csak kuncognak a jövevényen. Na ezt is vidékről szalasztották. Az effélének bármit beadhatsz. Egy butikos rátukmál egy próbababát a kirakatból.

– Vigyázzon ám, ha seggbe dugja! – figyelmezteti az ipsét. – Tudja, egy ideje bélférgekkel tömöm őket, hogy szépek, soványak maradjanak a kirakatban a lányok. Ilyen a divat biznisz, tudja. Szóval ne lepődjön meg, ha kis nyüvecskék másznak a fitymája alá, ha esetleg mégis a hátsó kaput választja. De egy efféle, derék, vidéki tehéntoszót mint maga ez biztos nem riaszt el! – Kezet fognak, a kuncsaft fizetségképp átadja a vödrét.

– De hiszen csak radírforgács van benne! – röhög egy kövér ringyó, az orráról majd leszédül a bibírcsók.
A butikos dermedten néz a vödörbe, és valóban.
– Francba az egésszel – mondja, majd a levegőbe hajítja. A radírforgácsok hóként hullnak a városra. Még a színes pocsolyákba is belepottyannak, és rögtön elhalványulnak tőle az álmok.

– Valaki megmérgezte a vacsoránkat! – Koppant hatalmasat a patájával a betonon az egyik égi paripa, s ettől félrenyeli a test a lélek jelenlétét. Majd a lovak eldőlnek – a butikos megkopogtatja őket, üreges műanyag figura mindegyik. Viszi őket kiállítani a kirakatba, és rájuk aggat néhány divatos fehérneműt. Azok meg teliszarják mocorgó férgekkel a francia bugyikat.

A magasban józanodás. A meztelen emberek széthullása – – életük esik de még megsarkantyúzzák – – cafatokra csörgések – az ősi szellemek nem eltarthatóak – elfoglalják a szokott konzervszimmetriát. Felkel a zsebetekben a Nap; cérnába köhögött csomók.–