vágójelek - nők részletekben
A tenger női combokat sodor a partra. Hajléktalan férfiak érkeznek, simogatják őket, a nyál kicsöppen szájukon – odébb halászhajók hálóba akadt női karokat emelnek ki a vízből – még rángatóznak, mozgó ujjaik a levegőt kaparásszák, akár a tengeri rákok lábai – mintha csak az égbe akarnának kapaszkodni kifestett körmeikkel.
sós hullámok csapódnak a szikláknak – zöld moszat leng előre-hátra, mint egy kádban fekvő nő fanszőre – – szakállas férfiak járják a partot fémdetektorokkal, a strandon látott bikinis lányok elhagyott lábnyomait keresve
Néhány nő –– persze csupa mese – a vitorlákat totemoszlopok tartják – az ősi istenek fából faragott falloszai az égre köpik a csillagokat – hegedűhúrjukat vesztett medúzák, egy fiú pecázik a mólón – női ujjak tekergőznek horgán, s azzal eteti a maga mellé tett gramofont – az valahányszor elnyel egy vörös körmű ujjacskát muzsikálni kezd – majd elhallgat, míg újabb falatot nem kap – csupa hangjegy-permet – porcelán sirályok törnek össze az égnek ütközve – vízbe hulló darabjaikat majd gyönggyé rágják a kagylók
parafalábnyomok a víz felszínén – a periszkópok ma kivéreznek a lebegő mellek látványtól – hagytalak gurítva szivárványon porban – egy nő a tengerbe hajította a rúzsát, ami most sebeket rajzol a cápákra
– vitorlás hajó száguld – a vitorla egy nő kifeszített bőre – rajta a megnyúzott hús-asszony egyensúlyozik, nehogy a sós vízbe pottyanjon – odébb a halászhajó faragott legénységgel – a rákok ollói elnyesik véletlenül egy beszélgetés selyemfonalát – egy kisodort varrógép próbálja összeilleszteni.
– Íme egy igazi szirén! – a kapitány kikent női szájat emel ki a spermafonálból szőtt hálóból. – No, kicsim, dalolj hát nekünk! – csönd.
– Döglött ez, vagy csak egy pina – motyogja a matrózfiú, mire a kapitány előkap egy kagylót a zsebéből, és röhögve a suhanc orra alá tartja. – No nem, ez itt a pina, fiacskám, csak megismerem!
A kagyló kitárul. Benne rózsaszín gyöngy csillan. A matrózfiú fiatal ujjai hozzáérnek, mire a kifogott száj dalolni kezd:
„hagytalak gurítva szivárványon porban – árbóckosárban, hajóorrban – Sebesült leszek és mosószappantól foszlott” s egy távoli világítótorony fényt élvez az égre – látott már női szemet a vízben, kapitány? parafából van és mindig a felszínen marad, semmi sem húzza le a mélybe –– mozgó ujjak falloszai az égre köpik a csillagokat – gyönggyé rágják a kagylót a zsebéből – no nem, ez itt a pina, újabb falatot nem kap – mint egy kádban fekvő nő törnek össze szemeik
kimosva dugva matrózok – torkukból kipucoljuk a megskalpolt kórust – a korallzátonyok ma megduzzadnak s két alvó férfisellő árnyéka a végsőkig párbajozik egy elsüllyedt vitorlás oldalán
A fiú végül összetöri a gramofont a sziklán – ha örökre nem szólhat a zene akkor ne is szóljon – a csiklókat az árbóckosárba küldtük ha szárazföldet látnak orgazmusuk lesz –
a fiú kifog egy női szívet, és megmutatja a kapitánynak
– Hm. Ilyen halat még sohasem láttam, lehet, hogy mérgező – mondja – pipájában a szirének fanszőre ég.
Nézik egy darabig a lüktető húscsomót. Majd visszadobják a vízbe.
a varrógép tűje alól kicsusszan végre a köd
Vágójelek 2.
hervadt lovakat csomagolt a föld – az álmok megjelennek, amint megfürdtök, fiúkák – a hús mögött fuldokolnak a csontok – a szarvak kiolvadnak; a vörös kutyafalka most a lovaglópálcán marakodnak
kádban cuppognak a trombiták fémhorgokkal a szájukban – a lócsutakoló hold olajjal kurjongat – hoztam hullámot hoztam vércseppet a levegőből, s végre összecsap a mocsok – a sivatag is felkészült már a szomjanhalókra – a tükör csupán vászon, fess rá, ami csak tetszik
üzenetek fonalgombolyaga egy mólón – a torreádor a tenger habjai közé temeti az elesett bikát. Cápák harapnak ki belőle darabokat, és vörös színűvé válik a víz. A torreádor feltekeri a piros hullámokat, később majd kardjába csábít vele egy fújtató vitorlást, ami az eltűnt víz után nyüszít a kiszáradt mederben. A matrózok eközben szomjan halnak – szájukból kipottyant, kiszáradt nyelvükkel pókereznek – elnyerik egymástól glóriájukat.
A sivatagban golyót kapnak, és megtántorodnak a kaktuszok. A vakok ujjai a gyertyák lángját olvassák, s megelevenedik előttük a hamukupaccá vált fiú története:
– Valaha vetítőgépbe fűztek, de megsütött a fény – motyogja ez a kísértet, mire a felhők kilövik a beléjük csavart parafadugókat. – De mielőtt felzabált a tűz, még a mozivászonra pillantottam, s rájöttem, karmester voltam csupán a koponyámban. Vezénylő pálcám azonban csak egy gyufaszál volt, amivel felgyújtottam a hangszereket.
(Lángba borult hegedűk vergődnek, akár a halak. A feketére égett gyufaszál fehér papírra fekszik, és hangjeggyé változik.)
– Mesélj még, te fiú! – kérik a vakok a szellemet, sírásuktól kiszáradnak a szivacsok, a frakkok vértócsákat köhögnek fel.
– Feltámadok én még, ne féljetek! – ígéri a szellem. – Akár a főnixmadár, összeállnak hamvaim, és egy kottalapra vetítem magam. A méhekben növekvő hegedűk nem győzik majd követni az iramot, a zongorákból kiszabadulnak a darazsak. beethoven majd homokpanírba jár, kupacba túlvilágba
kalitkában keselyűk énekelnek – megvakultunk borzalmasan, már azt se látjuk, ki faragja kagylókká a törött eveződarabokat
A koncertteremben elcsöndesül a közönség, majd tapsolni kezd, ahogy a pulpitushoz lép a torreádor. A zenészek mozdulatlanok. A torreádor lengetni kezd egy kottalapot, mire a zongora fújtatva nekirohan.
– Toro! – mondja, valahányszor elhárít egy támadást, és hegedűvonót szúr a kicselezett hangszer oldalába. A zongora egyre fáradtabb, vérét csöpögteti, végül összeesik, mire tapsvihar robban a teremben. A lihegő fickó meghajol a hálás közönség előtt, majd figyeli, ahogy a frakkos férfiak és kosztümös hölgyek szép sorban felmásznak mellé a színpadra, és elkezdik darabolni a halott zongorát a nők retiküljéből előhalászott kisfejszékkel.
Hatalmas tüzet raknak a kottalapokból, és pörkölni kezdik a részeket, a koncert–termet betölti a sülő hús illata. A torreádor közben elvonul a sarokba, és lemondóan pislog maga elé. Észre sem veszi, hogy egy régi dallamot kezd dúdolni. Mikor oldalra néz, látja, hogy megbabonázva figyelik őt a tűz körül kuporgó emberek. Gyomruk hangosan kordul.
egy kísértet messzire pisszegi a tükörképét, mire a szerelmesek megnyúzzák egymást, hogy paplanként leterítsék a bőrüket, s azon szeretkezzenek, úgy, ahogy csak két húsbábu tud – cuppogva akár a csigák – fordított horizont helyén kutyafalka – biztos közeli fenékvájatok gondolatai – mindig homokban halott hajó meztelen csak mindenütt – péniszéből tűzcsóvák – gyönyörű a porba vattacukorba kitapogathatnád – lenyelsz, és halottak felhőjében vagyunk füst
Az operaház bárjában a torreádorra kacsint egy széken ülő bika. A férfi italt rendel neki – a ruhájába bújtatott kard merevedni kezd.
– Feltámadok én még! – ígéri a kiterült árnyékú fiú, szemeihez emeli könnyeit, és hamvaiból új sivatag születik, benne egy haldokló, szomjas karmester a pálcájával átlyukaszt egy kaktuszt, hátha lel benne némi vizet. De víz helyett a leölt zongora vére csorog csak a növényből.