A novella a Kulter.hu -n jelent meg először.
A novellát Morton Subotnick 1968-as The Wild Bull c. elektronikus zeneműve ihlette.
_______________________________
A hőségben felforrósodott macskakövek, akár az ördög lapockacsontjai. A szűk utca fölötti szárítókötélen levágott kakasok csüngnek: elnyesett torkukból a hajnali járókelők fejére csöpög a vörös tinta. Kóbor kutyák dugják sötét pocsolyákba nyelvüket, a reggeli kánikulában szakadt gatyájú gyermekek futkároznak, s pénzért könyörögnek a sarkokon.
– Egy pesóért megmutatom, milyen lesz a mai viadal! – ajánlja fel az egyik koszos képű fiú egy kövér turistának, az pedig a markába csúsztatja az érmét:
– De aztán jó legyen! – figyelmezteti a kisfiút, aki máris árnyjátékozni kezd a falon: apró kezei egy bika és egy izmos férfi fekete alakját vetik a repedezett falra. Az állat épp felöklelni készül a bátor torreádort, ám az ügyesen félreáll, és kicselezi a feléje rohanó vadat.– Nahát, el se hiszem, mintha igazi lenne! – lelkendezik a kövér fickó, és kolbászujjaival megérinti a falat.
– Jaj! Ezt ne csinálja, miszter! – sopánkodik a gyermek, de késő: az árnybika a falhoz érintett tenyérnek szalad, és mélyen belé fúrja csöppnyi szarvait. A visszhangzó sikolytól felizzanak a szivarok s poharak koccannak össze a kocsmában. Izzadt férfiak teszik meg tétjeiket, miközben az arénában már székek nyögnek a letelepedő fenekek alatt. A torreádor otthon, a tükör előtt magára ölti csillogó ruháját, majd a hálóba lép, és lehúzza a vörös takarót meztelen szerelméről. Az előbukkanó tejfehér bőr szinte világít az árnyékos szobában.
– Ott fogok ülni az első sorban, mint mindig – fogadkozik párja. – Ugye megkaphatom a dúvad heréit?
– Te kis mohó! – A torreádor végigsimít a nő arcán, aztán kiviharzik a takaróval. Távol trombiták köszörülik a torkukat, s kövér, kifestett señorák érkeznek: hatalmas mellük jobbra-balra leng, leütik a falról a vakolatot. A férfiak utánuk fordulnak, és éleset füttyentenek. Aztán észreveszik, hogy csupán árnyjátékok voltak ezek a nők – „vérlázítópimaszság!” – a maszatos képű fiú kacagva szalad át egy sikátoron, nyomában a felbőszült fickókkal. – Ez ám a bikafuttatás! – lelkendezik a kölyök, s ugrás közben felrúgja egy árus kosarát. Miközben a suhanc eltűnik a sarkon, árnyéka hátul marad, és összeszedegeti a szétgurult almákat.
A torreádor már az aréna közepén áll, és szembenéz a reszkető fakapuval, amit a túloldalról felbőszült állat dönget: a férfi bajszáról földre csöppenő izzadtságot szomjasan nyeli el a por. Oldalra nézve látja, amint szerelme csókot dob felé. A puszi félúton galambbá változik. Fekete kalapos férfiak érkeznek, próbálják elkapni a riadt madarat, ám az átröppen kaparászó ujjaik között, s rátelepszik az ügyetleneken kacagó torreádor vállára. Ám ekkor felsírnak a trombiták, és régi kukorékolások szöknek ki az aréna sarkában böfögő kóbor korcsok torkából. A zajtól megriad, és az égnek rugaszkodik a galamb. Egy kivágódó deszkakapu veri le a vakolatot az aréna faláról. A torreádor erősen rámarkol a kezében lévő ágytakaróra, és megfeszíti izmait. A publikum felmorajlik. Lassan elül a vakolatpor füstje, a torreádor pedig eltátja a száját attól, amit mögötte megpillant. Sehol a vad bika, csupán egy pimasz kisfiú verte az ólajtót egy rozsdás vödörrel. A közönség hangosan felkacag, a torreádor is próbál velük nevetni a csínyen, de csak zavart nyöszörgés hagyja el az ajkát. A vörös takaró reszket a kezében.
– Miszter, miszter, egy pesóért idevarázsolom magának azt a dögöt! – kontráz rá a kölyök, és elhajítja a vödröt. Apró markát összefonja, mire egy bika árnyéka jelenik meg a falon. A közönség még hangosabb hahotázásba kezd. – Itt az ellenfele, möszijő szenyor! Jöjjön gyorsan, mert mindjárt elszalad ijedtében!
A torreádor leforrázottan áll a tekintetek kereszttüzében. Kiejti a kezéből a vörös posztót, és könyörgően néz a nevetéstől fulladozó közönségre. Majd szerelmére pillant. Ő az egyetlen, akinek rezzenéstelen és komoly az arca. De az állkapcsa alig észrevehetően mozog, mintha rágna valamit. Mi lehet az? Ujjai közt valami kerekded tárgyat, talán egy apró tojást forgat. A torreádor lábai reszketni kezdenek. Lenéz, és meglátja, tiszta vér a két lába között a nadrág. Ahogy ájultan a porba dől, kiszökik alóla a saját árnyéka, és beköltözik a hahotázó kisfiú markába.
*
A lány léptei alatt halkan olvadoznak a macskakövek. Ahogy a szűk utcákon sétál, fehér ruhája és annál is haloványabb arca szinte a meszelt falba olvad. Egyszer csak megérinti egy kéz hátulról. Megfordul. Egy koldus gyerek az. Az arcán lévő kosz mintha valaminek az árnyvetülete volna.
– Señorita! – kezdi a kisfiú. – Egy pesóért megmutatom, milyen lesz a mai viadal! – A lány jót kacag az ajánlaton, és összeborzolja a gyermek haját.
– Tudom én azt pontosan, hogy milyen lesz – csivitel. – Nagyszerű! Nekem elhiheted, hiszen kedvesem a torreádor! Ő pedig valóságos hős, már kilencvenkilenc bikát legyőzött, és azt mondta, ha túl lesz a main, csak azért megidéztetni a száz bika szellemét, hogy újra megküzdhessen velük!
Azzal nekiindul, hátul hagyja a fiút, aki mérges pillantásokat lövell utána. A lány egyszer csak vízcseppet érez a vállára hullni. Aztán még egyet, és még egyet. Esni készül? A gyomra összeszorul a gondolattól. Akkor elmaradna a mai küzdelem, és nem láthatná szerelmét, amint végez a félelmetes bikával. Az égre emeli tekintetét, és rádöbben, nem is vízcsepp pottyant rá. Az utca fölötti szárítókötélen levágott kakasok csüngnek, elnyesett torkukból csöpög a vér.
– Ó, a szép fehér ruhám! – mérgelődik, összepettyezett vállát nézve. Erre hátul, a gyerekből kirobban a kacagás. A lány bosszúsan tipeg tovább. A vércseppek pedig tovább hullnak rá. Ahová csak néz, szárnyasokat lát maga fölött: ott vannak mindenütt, százával sorakoznak a köteleken. Szinte már zivatarként szitál belőlük a vér, ami mindenhol pirosra fogja szép ruháját. A lány úgy dönt, visszafordul, de észreveszi, hogy amerről jött, ott is csak madarak lógnak végestelen végig. Elkeseredetten néz hát a kisfiúra, akit mintha kikerülne a zuhatag. Az pedig egyre vadabbul nevet a pórul járt lányon.
– Hagyd abba! – kiabál a kis semmittevőre. A lány ruhája és bőre immár teljesen piros, könnyeivel küzd, amikor a gyerek végül így szól: – Én a helyében sietősre venném, señorita! Hamarosan kiengedik a bikát! Biztos nagyon fog tetszeni neki a maga új szép ruhácskája!
A lány eltátja a száját, de ekkor valóban éles puffanást hallani, ahogy messzi kicsapódik egy ól deszka-ajtaja. Patakoppanások a macskakövön. A pirosra ázott lány rögtön futásnak ered, zihál és kapkodja a levegőt, miközben átrobog az elhagyatott sikátorokon. Segítségért kiabál, de úgy tűnik, teljesen kiürült a város.
Talán mindenki az arénában van már – gondolja, s felrúgja ugrás közben egy árus út közepén felejtett kosarát. Hátra nézni nem mer, de már hallja a közeledő bika dühös fújtatását. Sírva fakad, és gyorsít. Mintha az összes kis utca az előző pontos másolata lenne. Felborult kosár és szétgurult almák akadályozzák mindenhol.
*
Bajszos férfiak fújják arany trombitáikat, mire kakaskukorékolás tölti be az arénát. Felöklelt galambok félrenyelt hurrogása reszket – a macskakövek alá szorult kóbor ebek nyöszörgése – a torreádor éles karddal kivágja képmását a tükörből és átnyújtja szerelmének, aki rúzzsal kikent ajkával vörösre csókolja azt. Később a férfi belép a plaza de toros-ba, és figyeli, ahogy karjában fekete árnyékká sorvad a tükörkép.
– Ezzel ugyan nem fogja megszédíteni azt a bikát, señor! – kiabálja be egy borzas hajú gyerek a nézőtérről, mire a körülötte ülők megeresztenek egy hangos kacajt. A mészfalak izzadtsága, akár a csillogó könnycseppek. Fiatal lányok szakítják le csókra csücsörített ajkukat, és megdobálják vele a torreádort. Az a kezében forgatott árnyékkal kicselezi a cuppogó szájakat.
– Toro! – nevet fel a férfi. A közönség ezen fellelkesül, és körbe adogatják a kosarat, amiből mindegyikük kivesz egy-egy almát. Azokkal kezdik dobálni az arénában állót, de az ügyesen ugrik el a záporozó lövedékek elől.
– Toro, toro! – kiabál, és peckesen lépked fel s alá a porban, akár egy csillogó kakas, még inkább felingerelve ezzel a nézőket. Valaki az üres kosarat is hozzávágja, de a torreádor ez elől is könnyedén félrehúzódik. Szerelme nem győz sóhajtozni gyönyörűségében. Hamarosan kitör a fejetlenség az emberek között. A szószóló a maszatos arcú kisfiú, akinek vékonyka hangja rendületlenül visszhangzik az arénában: – Kövezzétek meg!
Több se kell a felbőszült népnek – kiszaladnak az utcákra és felfeszítik a macskaköveket, majd dobálni kezdik a menekülő torreádort.
– Hagyjátok! – könyörög nekik a lány, de a torkából kiröppenő galambot eltapossák a szigorú csizmák.
Elhamvadt szarvak pora szerte a városban – a kocsmában poharak lökdösik egymást – kövér señorák széles árnyékában hűsölnek a pihegő kutyák. A lány az utcán áll, és töretlenül néz felfelé, a szárítókötélre, amin halott szerelme csüng. A kövek zúzta sebekből piros cseppek hullnak hófehér ruhájára, és elkeverednek az arcán futó könnyekkel. A háta mögül egy vékonyka gyermeki hang érkezik: – Látja, señorita, a maga hibája az egész. Egy pesóért előre megmutattam volna, hogy ez fog történni! – veti oda a koldusgyerek, azzal hátrálni kezd, és gonosz kuncogását felszívják a szomjas sikátorok. A lány lehajol, és felfeszíti a macskakövekről a halott torreádor árnyékát. A karjára teríti, s elindul vele haza. Otthon ágyba fekszik, és magára húzza az árnyat. Lehunyja a szemét. Egy rémálom újra és újra nekiront homlokának.