A szöveg a Képíráson -on jelent meg először.
_______________________________
Az égen átúszó felhők hol eltakarják, hol szabad utat nyitnak a délutáni fénynek: a lovaglóösvény takarosan nyírt bokrai – mindegyik egy-egy sakkbábu alakjára faragva – árnyékot vetnek a fűbe nyomódott patanyomokra. Majd ismét elbújik a nap, és eltűnnek az árnyak is, hogy aztán újra megjelenjenek. A fiatal lány – talán tizenöt, tizenhat esztendős – úgy hever a bokrok alatt, akár egy leselejtezett próbababa: még mindig abban a nyakatekert pózban, amiben földet ért, miután levetette magáról a fekete színű telivér. Szőke haja félig fedi bájos arcát, kezein a tíz kicsi ujj mind-mind más irányba mutat. Széttárt combjairól a fűre csorog a vörös vér, az egyik bokája természetellenes szöget zár be a másikkal. Egy törött lovaglópálca szorult alá, s nyomja a hátát; száradt könnytől keretezett szeme az ég vásznát fürkészi, és hol kitágul, hol összeszűkül pupillája.
Hamarosan érkezik az inas, mögötte pedig egy pocakos fickó lohol.
– Meghoztam az orvost! – kiabál a fiú. – Siettünk, ahogy csak tudtunk, ugye nem mozdult el, kisasszony?
A lány szólni próbál, de nem hagyja el hang az ajkát. Újra nekiveselkedik hát, és kiprésel magából egy bizonytalan nemet.
– Ne is nagyon mocorogjon, ki tudja, nem a csípője tört-e el – érkezik immár közelebbről az inasfiú hangja, majd beúszik két arc a lány látóterébe. Ott lebegnek a felhők között, aggódóan néznek le rá, az orvos pedig máris munkához lát. Alaposan végigtapogatja, ellenőrzi a végtagokat, a csontokat szőrös ujjaival.
– Ugye rendbe jön, doktor? – kockáztatja meg a kérdést az inas, miközben félrefordítja tekintetét, mintha zavarba jönne attól, hogy végig kell néznie a vizsgálatot.
– Csak a bokája fordult ki – hümmög néhány perc múltán az orvos. – Nyugodtan megmozdulhat, kisasszony, mindjárt segítünk önnek felállni.
– De hát a combja… – nyögi az inasfiú, aztán rögtön el is szégyelli magát, hogy fel kellett rá hívnia a figyelmet – tiszta vér.
– Alighanem megrepedt a szűzhártya, onnan csordogál – mondja teljesen közömbös hangon a doktor, láthatóan csöppet sem zavarja ez a fajta nyílt beszéd, sem pedig az, hogy a lány szolgálójával kell mindezt megosztania. – Gyakran előfordul az ilyesmi, még apróbb balesetek során is. De természetesen otthon azért majd megvizsgálom. Ez talán nem a legmegfelelőbb hely rá.
A nap most a felhők mögé bújik, és a sakkbábuk árnyéka rávetül a gyepre. Az egyik – a formájából ítélve egy vitéz – árnya pont a fekvő lány combján fekszik, mintha csak az ölébe hajtotta volna a fejét, és sötétebb színűre, már-már feketére festi a vért. A fiatal nő a felhőket nézi, és hirtelen, ahogy egy pillanatra elválnak egymástól bodrai – akárha egy színházi függöny libbenne – fénylő ágyat pillant meg a nap helyén. A lepedők között egy bajszos férfi – jövendőbeli vőlegénye ül, kezében lovaglóostor, s nagyokat csap vele a párnára. Úgy fest, mint akit majd szétvet a düh. Szavai a szakadt párnából kiszálló tollak viharában mennydörögnek: – Én azt hittem, szűz! Baleset? Biztos vagyok benne! Hát azt hiszi, a fejemre ejtettek? Gondolom azzal az inasfiúval történt ez a kis baleset, ezek az úri kisasszonykák mind egyformák!
Az ösvényen fekvő lány pislant egyet, s jövendőbelije immár nem a párnát ütlegeli: saját magát látja, meztelenül az ágyon. Kezeit menyasszonyi fátylával a kerethez kötötték, fehér háta és feneke szinte kínálja magát a bajszos férfinak, aki újra és újra lesújt rá a lovaglópálcával. Az ütések vonalán megreped a bőr, ám vér helyett párnatollak szállingóznak ki a sebekből. Ott kavarognak az ágy körül, beleakadnak szőke hajába, megülnek izgő-mozgó fenékvájatában, majd véget ér a jelenet, ahogy a felhők ujjai ismét összeérnek, a fényt felváltja a szürkület, az orvos arca pedig átlebeg az égen: – Minden rendben lesz! – mondja, de erre a lány keservesen sírni kezd, és sikoltani, megfeledkezve kifordult bokájáról megpróbál felállni, rohanni szeretne, miközben az inas elkapja, magához öleli, s csöndes dulakodás veszi kezdetét – természetellenes nyerítés kiterítve a füvön – elcsorgó ujjak – a lovaglóösvény beleakad a függönyökbe – a bokrokba ragadt pupillák hol megjelennek, hol eltűnnek. Törött sakkbábuk ugrálnak az égen, az árnyékok fekete vásznát felszakítja a lovaglópálca.
Csöndes nappali szoba. A kislány figyeli apja széles kezét, ahogy elindul a sakktábla felé, és árnyékot vet a fogyatkozó fehér seregre. Azt, hogy felemeli a fekete lovat, és leüti vele a lány királynőjét. Mindezt nagyon finom mozdulatokkal viszi véghez: a sötét bábu épp csak megérinti a királynő hátát, mintha poharakkal koccintanának, majd az apa széles keze leveszi a tábláról, és az oldalára fekteti a leütött bábut.
– Legyél kicsit figyelmesebb, tündérkém! – korholja a lányát a sakktábla fölött, az pedig a könnyeivel küzd. Micsoda tervei voltak azzal a királynővel! Nézi csak, ahogy ott fekszik, a játéktábla mellett, és alig észrevehetően vér kezd folydogálni belőle. A mennypadlás fokai recsegnek; odafent egy bajszos férfi settenkedik, a kezében pálcával, és varázsigeként suttogja maga elé: – Baleset… még hogy baleset! Őrület!
– Alighanem megrepedt a szűzhártya, onnan csorog a vér – mondja teljesen közömbösen a hüvelykujj méretű doktor a tábla mellett heverő sakkbábu fölé hajolva. A sötét ló éles hangon felnyerít a bokrok mögül, a fekete négyzeten, amibe úgy olvad bele, ahogy az árnyékok is beleolvadnak a szürkületbe, amikor a felhők szigorú katonái a nap elé állnak. Hamarosan érkezik az inas, vörös szeme az ég vásznát fürkészi, és hol kitágul, hol összeszűkül pupillája, mikor rásüt a nap. Fickó lohol. A tíz kicsi ujj mind-mind más irányba mutat. Széttárt combja a fűre csorog. Egy törött lovaglópálca nyomja a hátát, mint egy leselejtezett próbababa. Fekete haja vér, az egyik bokája természetellenes szöget zár a földbe nyomódott patanyomokkal. A fűben eltűnnek az árnyékok, hogy aztán újra megjelenjenek. A fiatal lány úgy hever a bokrok alatt, az égen átúszó felhők hol eltakarják, hol szabad utat nyitnak a fénynek: a nap takarosan nyírt bokra – mindegyik egy-egy sakkbábu nyerítés mintha csak a felhők közül érkezne.
– Meghoztam az orvost! – az inas hangja az, a lány megpróbálja úgy fordítani a fejét, hogy megpillantsa, de képtelen mozogni. Lebénult volna? A gondolatra hevesebben kezd verni a szíve. De ekkor beúszik a fiú arca, kedves és mosolygós, micsoda szép legény, miért nem vette ezt eddig észre? És ő még annak a csúnya, bajuszos férfinak szánta magát, akit folyton az apja ajánlgatott neki. Mekkora ostobaság! Az inas szótlanul figyeli. A lány is őt, és nem érzékeli senki más jelenlétét.
– Itt az orvos? – kérdezi végül, a fiú pedig körbe néz, és lemondóan rázza meg a fejét.
– Az előbb még itt volt – suttogja. – Ezt nem értem… Én elszaladtam érte!
Az árnyékokat felszürcsölik a bokrok. Sehol a jó doktor, csak a lány fekszik a lovaglóösvény mentén, fölötte a jóképű inas, zavartan néznek egymásra. Hová tűnhetett a jó öreg fehér doktor? Alighanem leütötte a tábláról édesapja hatalmas, felhőkből alácsüngő keze. Újra felnyerít lemondóan a szíve – hátát veti a nem inas fénynek, ahogy szeretkezik a fiú árnyékával, az pedig észre se veszi, csak zavartan ácsorog ott – a paták kiolvadnak markában – a szív elhagyott patkói ragyognak a napon – a felhők feneke itt-ott megreped – párnából varrt végtagok – törött ágyban fekvő ló – édes férjem suttogja neki a lány, az árnyékok lovasa, az állat pénisze megdagad, és nyomni kezdi a kisasszony hátát. Egy kislány szalad ki a nappali szobából, a markába rejtett aprócska bábuval. Mögüle egy felnőtt hang, apja szigorú baritonja dörög: – Hová rohansz? Még be se fejeztük a játszmát! Nem állhatsz csak úgy fel! Kisasszony! Rögtön gyere ide! Azt a királynőt már leütöttem!
A lány könnyei potyognak, és a fűszállakra csöppennek. Az ujjai közt fekvő fehér bábunak suttog: – Megmentelek, ó, fenséges királynőm! Akár a világ végére is elviszlek én, csak hogy elbújtassalak!
Ám ekkor valami eltakarja a napot: éles nyerítés kíséretében óriás árnyék vetül a kislányra, akinek ijedtében rögtön kiszalad maga alól a lába, és a fenekére huppan. Egy hatalmas, fekete ló ágaskodik fel előtte, patái az eget kaparják, ahogy két lábon áll.
– Hóó! – próbálja zabolázni lovasa, a felhők közé tartott lovaglópálcán egyensúlyozik a nap. Egy bajszos férfi az, hangjára a telivér rögtön visszaereszti a földre hatalmas mellső lábait. – Vigyázz már, hová lépsz, kislány! – morog az ijedt gyermekre, tekintete villámokat szór. Majd kissé megenyhül, és ezt mondja: – Jól vagy? Ne hívjunk neked orvost?
A kislány tátott szájjal nézi a fölé tornyosuló lovast, s megrázza a fejét. Rohanó lépteket hall maga mögül, az édesapja szalad felé, ki a házból, és a nevét kiáltja. Majd szétveti a düh.
Széttárt ujjú tenyerek – eltakarnak egy darabot a lélekből – az ösvény mentén egy fekete ló áll, olyan akár egy szobor. A felhők közül rákacsint a nap, a patás árnyéka ilyenkor óriásinak tetszik. A ló halkan legeli saját árnyékát a földről. A szabályosan, gondosan nyesett bokrok mögül nyögések hangja szűrődik elő.
– Szeretlek – mondja az inas, miközben mélyen a lányba hatol, az pedig fehér ujjait a fiú fenekére helyezi, és még erősebben húzza magába minden heves lökéskor. A fenékvájatok görbe vonalai a napsütötte délutánban – egy szűzhártya a bokrok ágára akasztva – a felhők négyzetei, világos bárányfelhők és sötét viharfelhők sorakoznak egymás mellett. A fehéreken megkorbácsolt angyalok térdepelnek, felszakított hátukból hull a toll. A sötéteken a lovaglópálcás, bajszos férfi, újra és újra a síró lányokra üt.
– Még hogy baleset! – hörgi minden egyes csapáskor, majd érkezik egy hatalmas kéz, ujjai közé csípi a dühös vőlegényt, de csak azért, hogy még közelebb tegye áldozatához.