Komor Zoltán Blog

A készülő szürrealista western kötet darabja.

_______________________________

Azt beszélik, hogy a Csókos szájú cowboyt nem is anya szülte, csupán a kutyák hordták össze a kidobott vacsoramaradékból csontjait. Címeres egy rohadék volt, annyi szent. Gúnynevét annak a kislánynak köszönhette, akit tizennégy éves korában a folyóparton próbált megerőszakolni. A kis fruska harcias amazon volt, és amikor a fiú a szájához szorította a sajátját, egyszerűen kiharapta a heves ifjú ajkait. Mindennek már sok-sok éve, az időközben nővé cseperedett lány pedig azóta is szünet nélkül rág valamit – ahogy lépked végig a poros utcán, ahogy hallgatja a misét a templomban, sőt, még álmában is jár az állkapocs csontja – mintha ennyi idő után még mindig azt az átkozott húsdarabot forgatná a fogai között.

Szóval a Csókos szájú címeres dögnyugati gazfickó volt – folyton vicsorgó féreg, a kupleráj rosszulléte – meg is lepődött hát mindenki, amikor keringeni kezdett a szóbeszéd, miszerint megházasodik, a jegyese pedig nem más, mint a szatócs gyönyörű, csöndes lánya, akit a szentek rózsaillatú aurája lengett folyton körbe. Sokan megjegyezték arról a lányról, hogy többet jár a templomba, mint maga a pap, és ez talán igaz is volt – egyszerűen nem tudta távol tartani magát az Úrtól: valahányszor letérdelt imádkozni, az orgazmus görcseitől úgy összegabalyodtak ujjai, mint ahogy a sivatagban kergetőző ördögszekerek szálai kapaszkodnak egymásba.

A Csókos szájú és ez a lány? A szatócsról persze mindenki tudta, hogy kártyában nem ismer mértéket – tette már meg tétnek jól menő boltját, korosodó, de még mindig csinos feleségét, és többször a lányát is, csupán eddig még sohasem veszített. Ám úgy tűnik, a Csókos szájú kifogott rajta. Hozták is az esküvői meghívókat habzó szájukban a kutyák – megannyi kitépett biblia lap, rá vérrel firkálva az időpont – a menyasszony pedig csöndben tűrte ezt, éjszakánként sírt csupán, majd ezért is elnézést kért az Úrtól, mert visszaidézte magában, Jób szenvedéseit.

Ilyen gyönyörű temetést, mint amilyen ez az esküvő volt Dögnyugat még nem látott – fehér galamboknak rohanó pisztolygolyók – aki hó, ettől megolvad – ott, ott csonthintón érkezik a pár, ezt is a kutyák hordták össze a többi esküvőn kidobott vacsora maradékából – húzzák a hintót ezek az acsargó dögök – benne pedig ott csücsül a Csókos szájú és a pityergő, tejpillébe bugyolált menyasszony. A pap jó előre megszökött a városkából, nehogy köze legyen ehhez a jelenethez – előbb keresztel meg egy indiánt, aszondta’ – előbb veri el ostorral a templomi orgonát vagy önti a lóitatóba a szenteltvizet.

Papruhát húztak tehát egy madárijesztőre, s megegyeztek, hogy beszél majd helyette az öreg szatócs, aki kártyalapokat könnyezve kíséri most az oltárhoz lányát – bánatosan rugdossa a padlóra hullt kártyákat, hátha megtalálja köztük azt, amivel visszanyerhetné még így az utolsó pillanatban egyszem lányát. De késő – félre veri magát a harang s megindul a kutyák veszett anyateje. Igeneket hordanak a döglegyek az ifjú pár szájába, és mikor a madárijesztő az öreg szatócs hangján azt mondja, hogy csókoljátok meg egymást, a menyasszony nem tudja már tovább visszatartani könnyeit, reszketve nézi a Csókos szájú folyton vicsorgó, hegfonnyadt képét. Micsoda herceg. Előlép tehát a gyülekezetből a sok-sok éve megerőszakolt asszony, köp egyet, s a kirepülő fiúajkak ráfonódnak a fiatal ara szájára; majd mint a bumeráng, visszarepülnek a fogai közé, és rág tovább, akár egy kérődző tehén. Így telik meg hát ez a köpőcsésze is, a széleinél kiönt és véget ér a ceremónia. Varjak cipelik vissza a madárijesztőt a távoli mezőre, a szatócs pedig a bábuban felejtette a hangját: nap-nap után áll tehát a madárijesztő eztán a mezőn, és sóhajtozik csak a lánya után unásig, míg a madarak meg nem őrülnek és ki nem kaparják a saját szívüket csőrükkel. A vendégseregletet széthordják a kutyák, a hintó pedig a városkaszéli rogyadozó kunyhóba cipeli a párt, ahol az ágyra épített máglyán égni kezd a lány. Miközben férfilángok bontják, lepisszegi az undort, és imádkozik: csakhamar felragyog az arca, mikor Krisztust látja a kaktuszokból szőtt kereszten – a lány szóbeszéd szájban – távoli temetés, vesztes kártyalapokból varrt lepedő, ahogy Jób sem volt más, mint a hervadó rózsák aurája és tántorgó délibáb. kihúzva feketének jár, kacag nem felsikolt, nocsak, mindig cowboy éj itt

Többé nem látták templomban a szatócs lányát. A Csókos szájú megverte és bezárta a pincébe, nehogy el tudjon járni. Valahányszor megszólalt a harang, máris kattant a lakat. Volt bőven dolog a ház körül, a fickó nem engedte, hogy újdonsült felesége pazarolja az időt. Hamarosan tisztaság költözött a kutyaházba, és táncba kezdek a szárítókötélen a ruhák. A lány ott guggol most is a folyóparton, és a leölt indiánok, a kocsmai verekedések során megsebesített cowboyok vérét mossa férje ruháiból. A hullámokba költöző sikolyok az őrületbe kergetik a halakat, kiugranak hát a partra, és néma fohászt tátognak az égre – kopoltyúik nyíló és csukódó koporsófedők. Így éldegélünk mi itt Dögnyugaton – férfitárak körbe-körbe, mindig megtelnek tölténnyel, vágtatunk a tűző nap alatt is fagyoskodókkal, az ördögszekerek kihordják belőlünk álmainkat. Morognak, és egymás torkát harapják át a nappalok, és a lány kergeti, és a lány levágja a ház körül tébláboló csirkéket. Vacsora után kihajítja lerágott csontjaikat, és elborzadva nézi, ahogy a kutyák egybe hordják őket, amik aztán csecsemővé állnak össze. A csontgyermek üvölt, ízületei cuppognak, miközben lábaival kaparja a levegőt, a lába között lévő lerágott csirkenyakat büszkén az ég felé emeli, hirdetvén, hogy a Csókos szájúnak fia született. Azért sem fogja megajándékozni egy gyermekkel, dönti el az ifjú feleség, és egy cirokseprűvel ütni kezdi a kisbabát – elszakadnak egymástól és szétrepülnek a csirkecsontok, majd sorban összegyűjti őket, és elássa őket a ház sarkánál. Csak amikor látja, hogy a kutyák kaparják ki a földből a csontokat, és azok ismét kezdenek összeállni gyermekké, döbben rá, máshogy kell megszabadulnia a maradványoktól. Így hát a folyóba dobja őket. Majd megérkezik az alkony. A lány ágyban elsuttogott imái létrákat támasztanak a sötét felhőknek.

Az egyik nap vendég érkezik a házhoz. A lány izgatottan figyeli, ahogy az öreg pap a bekötőúton kaptat kivénhedt öszvérének a hátán. Hálát rebeg Istennek, majd már rohan kifelé a házból. Ám férje beelőzi őt: ott áll a Csókos szájú a kapunak dőlve, és colt-ját az érkezőre szegezi.

– Mit akar? – szűri át a szavakat folyton vicsorra húzott, sárga fogai között, mire a pap maga elé tartja a szent könyvet, mintha azzal próbálná felfogni a még ki nem lőtt golyót.

– A feleségéhez jöttem, rég láttuk a templomban – közli nyugodt hangon, s a szavak hallatára izgatottan összekoccan a lány térde.

– Járnak oda elegen, törődjön inkább azokkal! – morog a Csókos szájú, majd int fegyvercsövével az öregnek, hogy tűnés.

– Miért nem jönnek el holnap reggel mind a ketten? – kockáztatja meg a kérdést a tiszteletes. – Az Úr háza mindenki előtt nyitva áll…

– Az enyém viszont nem – lihegi a fickó, azzal a feleségére néz, majd vissza a papra. – Hadd döntsük el mi magunk, akarunk-e templomba menni, avagy sem!

– Jobbat mondok – sóhajt a pap, és benyúl a ruhája alá. Egy pakli kártyát vesz elő onnan. – Játszunk. Ha én nyerek, elengedi a feleségét holnap reggel a misére. Ha maga nyer, megmondom holnap a hívőknek, hogy soha, semmilyen körülmények között ne zargassák ezt a házat.

Csókos szájú hámozott vigyora rozsdás szeg most a fában. Így szól: – Legyen a tét az életed, pap!. Legalább kiderül, mennyit is ér a jó pásztornak a nyájtól elkóborolt bárány.

A lelkész erre nagyot nyel. De aztán bólint, és leülnek az asztalhoz. Csak a szék recsegését, a kártyalapok surrogását és egy ablaknak koppanó légy döngicsélését hallani a szobában. Egymásba gabalyodnak lélegzetvételeik. A lány a sarokban ül, a bibliáját szorongatva, úgy figyeli az asztalnál folyó játékot: hol a pap, hol a férje tesz le egy lapot. A Csókos szájú egyre csak szórja a tarot lapokat: akasztott ember, halál – érett szőlőszemként gurulnak szét a jóslatok. A lelkész lapjain Krisztus látható a kereszten, és más gyönyörű jelenetek a szent történetből: megkövezett pajzán nők nyöszörögnek bűnbocsánatért utolsó leheletükkel, máglyán égő asszonyok esküdöznek saját húsuk bűzében, hogy ők nem boszorkányok, és Jób, akit fogadásból megkínzott Isten, a horizontnak fogadkozik, miszerint van még hite, a bőrében nyílt sebek hallelúját énekelnek. Ahogy telnek a percek, a pap egyre inkább megizzad – reszkető kézzel teszi le az utolsó kártyát, az almát szakító Évával. Veszít. Az öreg férfi ijedten pattan fel az asztaltól, és így kiált: – Maga csaló! Csaló…

De a Csókos szájú csak nevet, és előkapja a pisztolyát. Éles dörrenés rázza fel a csöndet, a lány sikoltva rejti el az arcát, amikor látja a lelkészt holtan kiterülni az asztalon – kicsorgó vére átáztatja a kártyalapokat.

– Segíts kivinni innen! – morog a férfi a feleségére, azzal felemelik a madárijesztőt, és az udvarra cipelik.

Így élünk mi Dögnyugaton – skorpió-farkakként hajladozunk teli méreggel – hirtelen félelem fojtogat nappal s hiába túrjuk az éji avart, szép álmokat nem lelünk – a homokban fürödve koponyacsontban a dögevőkkel. Csókos szájú halál vacsoramaradékból – a ház előtt keresztre szegezett madárijesztő messzire űzi a hitetlen varjakat. A lány ott guggol most is a folyóparton, és a pap vérét mossa férje ruhájából. Hullámokba költözik a miatyánk, a víz gyerekcsontokat köp ki és vérzik már az alkony. Csontcsecsemők vánszorognak az éjben – esténként a padláson totyognak, kopognak a csontok – a lány csak nézi a plafont a hold besütő fényében, és hallgatja távoli nyöszörgésüket, a férje fogai közt szűrt légzését – az égen kényelmetlenül forgolódnak a felhők, talán a nekik döntött létra nyomja az oldalukat. Valami kopog a hálószoba ajtaja előtt. Az egyik csontcsecsemő az, koponyája újra és újra a rozoga faajtónak ütközik, ahogy próbál bemászni szüleihez. Nyikorog az ágy, amikor kikászálódik a lány, és az ajtóhoz lép. Lassan kitárja, és a sötétben ránéz az apró csontgyerekre. Az üres szemgödrökkel bámul vissza rá, éhesen gügyög felé állkapcsa.

– Gyere ide anyához – suttog a lány, és kigombolja hálóingét. Gömbölyű melle fehéren világít az éjben, bimbója hatalmasra duzzadt már, néhány csepp tej gurul rajta végig. – Gyere…

És a csontgyerek jön – kúszik a deszkapadlón, aprócska szája éhesen nyílik és csukódik. Az anya felveszi a könnyű testet, ringatni kezdi, miközben hideg ajkai közé csúsztatja bimbóját. A baba mohón szop, az anya ujjai finoman cirógatják a gyermek még száradt csirkehús maradéktól mócsingos csontjait. Majd megállapodnak az egyiken, és feszegetni kezdi. A baba erre abba hagyja a szopást, és sírva néz fel az anyjára.

– Sss… – nyugtatja a lány, de ujjai nem engedik a csontot. Óvatosan kiszakítja a gyerek testéből, és leteszi maga mellé a földre. A csontcsecsemő szipog, sebesülten vinnyog, de ismét a mell után nyújtja csirkecsont ujjait. A hízott bimbó visszacsusszan a szájába, az anya pedig újabb csontdarabkát tép ki a poronty testéből. – Sss…

Ahogy így bontja gyermekét az éjben, a földre letett darabkák egy csontpisztollyá kezdenek összeállni. Utoljára a gyerek lába közül kiszakított, meredező csirkenyak foglalja el helyét, mint cső a fegyveren – a kirángatott apró porcdarabkák halkan csusszannak a tárba. Az anya leteszi az ajtó elé a még nyivákoló kölyköt, majd felveszi a pisztolyt, felkecmereg a földről és alvó férjére szegezi. A keze reszket. Háta mögött erősebb bömbölésbe kezd a mászni már képtelen csontbébi – megmaradt csontjain próbálja közelebb vonszolni magát az anyjához. A Csókos szájú lassan kinyitja a szemét, és felül. Méregeti a feleségét, talán azt hiszi, álmot lát.

– Átkozott csaló vagy! – köpi ki a szavakat a lány, majd, mielőtt még a férfi bármit is mondhatna, meghúzza a ravaszt. Az ütőszeg kattan, és a porcdarab kirepül a csövön, átszakítja az ágyban ülő bordáit, a férfiból pedig ömleni kezdenek a cinkkelt kártyák a seben keresztül. A kártyalapok beborítják a takarót, lehullnak az ágyról, a padlón koppannak.

– Átkozott csaló! – kiált diadalittasan a feleség, majd ahogy elfogynak a lapok, elcsöndesül minden, és szétgurul az éjszaka. Így élünk mi Dögnyugaton. Régi amulettként próbálunk szerencsét hozni magunknak. Eltévedünk egy kézfej néhány centiméterén. A felhőknek döntött létrák bordákra hullnak szét, a kutyák felrepülnek, és az égre hordják belőle Istent, mi pedig lenn maradunk húsunkban örökre.

Telnek az évek – a varjak végül elrepülnek karmaik között a madárijesztővel. Forró napok után hűvös esték érkeznek – minden szürke, csak a sebek vörösei fénylenek ezen a világon. A csönd megszokja végül önmagát, egyedül az éjszakai csecsemősírás kergeti messzire az álmokat. A csontcsecsemők völgye – így nevezik már ezt a kiürült vidéket – ahol áll egy piszkos viskó valahol egy elnéptelenedett városka határán. Annak a kalyibának az udvarán csontmaradékból összerakott gyerekek totyognak, kúsznak csöpp térdeiken, a kutyák csecsét rágják, anyjuk kitépett haja ragadt térdükre. Valahol az öreg házban egy magára maradt, sápadt özvegy imádkozik megállíthatatlanul – elképzeli talán, ahogy férje leharapott ajkai annak a nőnek a szájában most vele mondják a miatyánkot. És valahányszor azt suttogja maga elé, hogy ámen, sírva elélvez – ilyenkor betölt mindent a rózsaillat – a hold porckorongja szárad tovább az égen.

A készülő szürrealista western kötet darabja.

_______________________________

Amikor híre jött, hogy egy jó képű idegen érkezett a sivatag széli kisvárosban, nyomában a napnyugtával, a mádám – ez a förtelmes, vaksi kövér bestia, csöcsei akár a félrevert templomharangok – egyből felsorakoztatta lányait a kupleráj előtt. Ott állnak hát a nők, kigombolt dekoltázzsal, mellük megannyi pirosló alma, teli fognyomokkal, kiharapott falatokkal, egyikből-másikból kukac dugja ki a fejét. A cowboyt azonban hidegen hagyja a fehérnép felvonulása, ahogy lován a kocsma felé üget, tekintete inkább időzik el a lócsutakoló fiúkon. Megannyi félmeztelen siheder, göndör hajukkal játszik a sivatagi szél, ahogy vödörből mosdatják a kikötött lovakat, pihés karjukon és lapos hasukon csorog a szappanhab. A fickó nyelve meztelen csigaként csúszik végig ajkán.– Áh, nem is férfi ez, csak valami kopott makk! Jól van, kiscafkáim, vissza a karámba, így is lesz bőven dolgotok! – vinnyog a mádám, és összeüti tenyerét, mire a lányok almái egyből a földre pottyannak, és begurulnak a kupi szalonajtaján, ahol jóízűen harapnak bele kiéhezett, piszkos arcú férfiak. A nők lehajtott fejjel követik az elgurult gyümölcsöket.

Az átutazó eközben kinéz magának két fiút, akik az itató mellett ücsörögnek és látszólag semmi dolguk – zsebkésükkel aprócska lófigurákat faragnak a szappanból, és néha nevetve vágják hátba egymást. Arcuk akár a szoborangyaloké, a szappanforgácsok fehér pelyhei mint apró kihullott tollak, megülnek köldökükben. A cowboy odalép, a szájába nyúl, és kirángat két aranyfogat, majd eléjük hajítja a porba. A két fiú erre rögtön felkapja a fejét, kiejtik kezükből a késeiket, és a fogak után vetik magukat. Egy ideig birkóznak egymással, a férfi elnézi sziluettjüket, végül abbahagyják, és nevetve megosztják a zsákmányt.

– Hátul van a lovam, ha alaposan lecsutakoljátok, kaptok még egy-egy ilyet – mondja a fickó, szélesre húzva a száját, amiben egész sor aranyfog csillan fel. Az egyik fiú ráharap az ujjai között tartott fogra, majd a szájába veszi, rágja, formálgatja a szájában, vegül egy pénzérmét köp a tenyerébe.

– Nahát, ez tényleg arany! – Tapsikol, majd rámosolyog a nagyvonalú idegenre. – Ne féljen, miszter, mi vagyunk itt a legügyesebb pucolók! – azzal úgy hátba vágja a társát, hogy az kiejti kezéből a saját aranyát.

– Jól van – hagyja rá a cowboy. – Ott van hát, a kocsma mögött. A legszebb mogyorószín telivér, el sem lehet téveszteni.

Azzal elsétál. A két fiú felkapja hát a vödrét, megtölti vízzel, majd füttyent az apró szappan-lovaknak, amik lassan feltápászkodnak a porból, és bandukolva követik a két fiút a kocsma mögé. Ott aztán leesik a két siheder álla: paripa helyett egy lójelmezes fickót pillantanak meg kikötve, csak a segge, és meredező pénisze lóg ki egy lyukon a maskarából. Rögtön megismerik a cowboy hangját, amint feléjük nyerít.

– A miszter tán azt hiszi, bolondok vagyunk – súgja oda az egyik fiú a társának, mire amaz megrántja csontos vállát, és a vödör vízbe dobja száraz szivacsát. Ahogy mosni kezdik az ürgét, az egyre izgatottabban nyihog. A fiú érintésektől még keményebben lüktet a farka, segglyuka pupillaként tágul és szűkül.

– Micsoda pompás paripa ez! – dicséri az egyik fiú, mire a másik alig tudja megállni, hogy el ne röhögje magát. – Szerinted a miszter bánná, ha elvinnénk egy próbakörre?

– Biztos, hogy nem, olyan kedves fickónak tűnt! – kontráz rá a másik, majd nem bírja tovább, és kipukkad belőle a nevetés. A jelmezes cowboynak ideje sincs ellenkezni, máris a hátán terem a két csutakoló fiú, sarkukat mélyen az oldalába fúrják.

– Gyí, te táltos! – kurjantanak egyszerre, mire a fickó négykézláb kezd vágtatni, mintha csak az ördög kergetné. Segge fehéren világít az éjben, ahogy átugorja velük a lóitatót, aranyfogai egymáshoz koccannak, valahányszor oldalba billentik a fiúk kemény sarokcsontjai – a felvert por gonosz szellemként kavarog körülöttük, és összepiszkítja a többi, frissen csutakolt lovat. Fiúk hajítják feléjük mérgesen szappanjukat – úgy zúgnak el a két fiú mellett, akár a lövedékek, egyenes, vékony csíkokban itt-ott lekopik az éjszaka.

– Zúgjál, te döglégy! – kacagnak, s átugratnak a kocsma fölött – szikráznak, ahogy átrepülnek az égen – a lóháton gyújtott tüzek a zárakba olvasztják a mennyország kulcsait. Csillagok fiúköldökben – paták faragnak arcot a holdnak – miszter paripa spriccel csak maskarából – pupillaként átutazó.

Már a sivatagban vágtatnak – skorpiók szaladnak messzire a cowboy fújtatása elől – a fiúkacagástól felrobbannak a kaktuszok. Ám egyszer csak kimerül a paripa, és úgy esik össze a két siheder alatt, akár egy rongybaba. A lovasok a fejüket rázva kászálódnak le róla.

– Mihaszna egy dög ez – sóhajt az egyik. – Valóságos ócskavas!

– Ha lenne pisztolyunk, megszabadíthatnánk szenvedésétől – mondja a másik, majd felszalad a szemöldöke. – Ó! De hát neked van is pisztolyod!

– Tényleg! – kurjant a fiú, a homlokához csapva, majd előkap a zsebéből egy szappanból kifaragott játékfegyvert. – Ba-bumm! – mondja, a jelmezes fickó seggéhez szegezve a csövet.

– Ti… kis rohadékok… na majd én ellátom a bajotokat… – szuszog a cowboy, azzal a fáradtságtól elájul.

– Szélvész elaludt – kuncog a fiú, megpörgetve ujja körül a szappanfegyvert. Ám ekkor éles dörrenés hasítja ketté a sivatagi csöndet. A két fiú megpördül, és egy banditát pillant meg az egyik homokbuckán – szemei szürkén világítanak az éjben – hangja mocorgó fémdarabka: – Fel a kezekkel! Fegyvert eldobni, öcsi!

A két fiú összenéz, és átsuhan az arcukon egy mosoly, amikor rájönnek, hogy a szappanpisztolyt akarja elhajíttatni velük a fickó. A fiú a lába elé ejti hát a játékfegyvert, és a feje fölé tartja a kezét: – Kérem ne bántson minket, egyszerű átutazók vagyunk csupán! – sírnak, ferde mosollyal az ajkukon. – Ez a kivénhedt patás itt minden vagyonunk!

A bandita közelebb lép – ránéz a kiterült lóra, és megkérdezi: – Mi baja?

– Á, csak kifáradt egy kicsit – mondja az egyik fiú. – Ki kell pihennie magát, hogy holnap folytatni tudja az utat.

– Ajánlom is, hogy hajnalra összeszedje magát! – morog a bandita, a homokba köpve. – Lóra van szükségem!

A fiúk erre rimánkodni kezdenek: – Jaj, miszter, kérem, ne vigye el a lovunkat! – De a bandita kérlelhetetlen.

Később a város felé poroszkálva abba sem tudják már hagyni a kacagást. Az egyik a banditát utánozva a kaktuszoknak kiabál: – Fegyvert eldobni! – Mire azokról lepereg minden a tüske. A másik letolt gatyával galoppozik körülötte, nyihog, és szappanlét spriccel az égig. Ba-bumm – fehér csikókká változnak a hold fényében, fiúsörény csiklandozza most az eget, patáik alatt üvegcseppekké olvad a homok, ahogy sötét vödörben vágtatnak.

– A miszter tán azt hiszi, pisztolycsövek vagyunk felhőben – üveggolyókkal teli kulacs, megannyi tejbe fúlt ördögszekér – fehér cérnából szőtt fürdővíz kéjcseppjei.

próbakörre vitt végzet – távol az elhajított szappanlovak az égig szállnak és feloldódnak az éj piszkos vizében – a sötét tapsikol – kupleráj a miszter s kilötyögteti az arcok vödrét ––

Hosszú séta után a fiúk végre visszatérnek a városba, és fáradtan dőlnek a lóitatónak. Nézik a többi csutakoló fiút. Micsoda egy nyavalyás család vagyunk, gondolják. Szappanhabot nyáladzó veszett kutyák, piheszőrös fiú-falka, pisztolytokba szorult heherésző angyalok. A fiúk közül néhányan fabudikba zárkóznak, amik aztán spermasugárral kilőnek, akár a rakéták, majd leszállnak a holdon, ahol a kis asztronauták szappantéglákat gyűjtenek holnapra. Mások még most érnek az aznapi munka végére: az egyik ügybuzgó gyerek már teljesen lesikálta egy ló körvonalait, az állat áttetszővé vált szorgos kezei alatt, láthatatlanul nyargal végig az utcán, látszólag maguktól borulnak fel a vödrök és a falnak döntött létrák. Odébb néhány pimasz kölyök letolt gatyával áll, és oldalba húgyoz egy hószínű paripát, majd nevetnek, amikor a kocsmából kiszédelgő cowboy elbaktat a sárga színű hátas mellett, egyre csak keresve fehéren világító lovát. Vödreikben mosakodnak, szomorúvá simogatják maguk. Akik már végeztek, szemhéjakat rágnak a ma kapott érmekből, amikkel aztán aludni térnek, félálomban még közösen elfingják az amerikai himnuszt. Majd száraz szivacsukat álmaikba dobják – édes leheletükkel mossák át az éjszakát – a városra sűrű csöndfüggöny borul – egyedül a kupleráj előtt sírdogálnak a lépcsőn ülve a lányok. Könnyeik sárrá változtatják előttük a port, törött arcuk kemény térdükön billeg. A két sivatagból visszatért fiú hallgatja egy darabig sírásukat, ahogy megpróbálnak álmot erőltetni a szemükre. Ám a nők szipogása elriasztja a szép álmokat. Felülnek hát mind a ketten és odasétálnak a kupihoz.

– Hát nektek meg mi bajotok? – kérdezik a lépcsőn ülőktől, mire azok széthúzzák blúzaikat. Mellük helyén megannyi lerágott almacsutka. A két fiú összenéz, majd visszacaplatnak a lóitatóhoz, és előveszik késeiket. A hold fényénél dolgoznak: gömbölyű melleket faragnak szappanjaikból, és odaadják őket a lányoknak. Azok könnyes szemmel veszik át őket a fiúktól, és megcsókolják pelyhedző arcukat. Becsúsztatják őket a blúzukba, majd kacagva szaladnak messzire az éjbe. Mától a kezét mossa, aki hozzájuk ér, nem markolják őket többé koszos férfi ujjak. Szinte már látják is, ahogy felsorakoznak egy mosdótál mellett, a retkes vén korcsok gyülekezete, de kezük már a blúzukban matat, de mikor lesöprik magukról a szappanhabot, jóképű, fiatal férfiak állnak ott, akik mellett érdemes elkopni.

A fiúk hallgatják kacagásukat, és elalszanak. Csodaszép álom száll a szemükre: a lányok fehéren világító melle habzik fiatal ujjaik között, ahogy markolásszák a viaszos idomokat. Kopnak azok a csöcsök. A buborékok róluk pedig az égig repülnek, és ledörzsölik az égről az éjszakát.

A készülő szürrealista western kötet darabja.

_______________________________

A cowboy odahajítja a vizes kulacsot az indián fiúnak, de az csak ül tovább, némán, kifejezéstelen tekintettel a tűz mellett – narancsszínű, reszkető arca, akár egy lehullni készülő törzsi maszk – mered maga elé, anélkül, hogy a víz után nyúlna.

 – Igyál – biztatja a fickó, szavai elvesznek a kifújt dohányfüstben. Hiába, a fiú akár egy szikla, üres tekintete egyre csak a pattogó fát figyeli a lángok között, a cowboynak pedig fogalma sincs, hogyan tovább – nézi az ég abroszán szétgurult csillagokat, a fogyó holdat, s egy nem túl távoli kisváros halovány fényderengését. Holnap elviszi a fiút egy orvoshoz, aki talán választ tud majd adni néhány kérdésre. Például, hogy miféle járvány az, ami egy egész indián faluval végez, egyedül egy tíz év körüli fiút kímél meg.

 – Víz! – próbálkozik újra a cowboy, majd előre hajol, felbontja a kulacsot, iszik, s azzal odanyújtja a fiúnak. Az hidegen néz vissza rá.

 A fickó feladja, hátra dől tehát, és megpróbál álmot erőltetni a szemére. De újra és újra az indián faluban jár, látja a porban fekvő halott férfiakat és nőket. Kifordult szemükben felhők szakadoznak, kicsüngő nyelvük felpuffadt kövér csigaként hever a koszban. Egyedül ez a fiú maradt életben – ült egy totem oszlop előtt, szótlanul, hátat fordítva a halottaknak.

 Hiba volt, hogy elhoztad magaddal! – korholja egy hang a fejében a cowboyt. – Akármi is végzett az indiánokkal, azt a fiú is hordozhatja.

 A fickó tudja, hogy hibázott, ott hagyni mégsem lett volna szíve a gyermeket. És most már túl késő bármit is megbánni – holnap elviszi egy orvoshoz, és az majd…

 A félálom töltényhüvelye – kép-lövedékek csúsznak a helyükre, s forogni kezd a tár – körbe-körbe, hamarosan szívbe robban a ma esti rémálom. A cowboy fél szemét még kinyitja, majd ráébred, hogy már álmodik – igen, alighanem ez lehet – hisz a fiút feketének látja – új bőre sötéten csillan és mocorog – mint akit száz és száz rovar lepett el. Ostoba képzetek – a tűz lassan kialszik, a cowboy pedig horkolni kezd. Az indián fiú keze a kulacsért nyúl.

 Másnap reggel a cowboy belovagol tehát a városba, hátán a szótlan kölyökkel. A városi polgárok másnaposan, tátott szájjal figyelik, hogy ki ez az anyaszomorító, aki nem szégyelli megosztani a lovát egy rézbőrű fattyúval – néhány gyengébb szívű, templomfélő asszony elájul, a szétguruló rózsagyöngyöket patkányok hordják szét – a szőrös rágcsálók aztán egytől-egyig megfulladnak az emészthetetlen golyóktól.

 – A dokit keresem! – mondja az idegen, de senki sem kívánja útba igazítani. Végül egy copfos kislány rámutat az egyik házra, a cowboy pedig köszönetképp megemeli a kalapját. A fickó ott kiköti a lovát, leveszi a fiút a lóról, és a hátán becipeli a rendelőbe. Benn ül az öreg doki, konyakot nyalogat épp, és kokacserjét rág, amitől képtelen egyhelyben megülni – olykor felpattan, kihalászik egy ócska szájharmonikát a fiókból, és rákezd muzsikálni – ilyenkor a lábadozóban alvó betegek sorra felébrednek, és a fejükre húzzák a párnát. A doki akkor is a szájharmonikával babrál, amikor a cowboy belép, a hátán a kifejezéstelen arcú gyermekkel.

 – Na nem, na nem, na nem! – pattan fel az öreg doki a székéből, és indulna, hogy kituszkolja a jövevényeket a rendelőből. – Ebből elég! A legutóbb egy kibaszott lovat kellett megvizsgálnom! Nem vagyok állatorvos, bassza meg! Mi jön legközelebb? Egy sebesült csörgőkígyó? Leprás dingó? Gyapotszedő nigger? Na kifelé, pajtás el azzal az izével!

 A cowboy nem hagyja magát kitessékelni, hiába toszigálja őt az öreg, meg se rezzen – leteszi az indián fiút a vizsgáló asztalra, és előkapja a coltját, amit aztán egyenest a pattogó orvos egyik orrlyukához szegez.

 – Tudja, meg kéne olajoznia néha azt a kibaszott hatlövetűt, ember – morog rá a doki, majd heherészni kezd. – Látott már olyat, hogy valakinek a saját arcába robbant egy rosszul karban tartott pisztoly? Rohadt egy kirakós, mondhatom. Egy csontszilánk itt, egy kirepült szemgolyó ott. A jó doki meg hajnalig párosíthatja őket. Végül persze egyik sem elégedett. Jaj, doki – mondják – a szám kicsit lejjebb volt, a szemem meg kicsit feljebb. Kutya egy hálátlan népség! Tudom én, hogy nem a homlokból nő ki az emberi száj, oklevelem van róla, bassza meg!

 És a doki csak mondja és mondja, míg aztán a cowboynak elege lesz, és arcul üti a fickót. Az egészen elfehéredik, sértődött gyerekként ül vissza az asztala mögé, és dühösen a fiókba vágja a szájharmonikáját.

 – Látom, maga is az a faragatlan fajta, akinek nincs rendes köpőcsészéje – morog az öreg, és malmozni kezd szőrös ujjaival. – Mit tehetek hát önért, és a kis ölebéért?

 A cowboy erre előadja, hogyan akadt rá a kihalt indián falura, és hogyan vette magához a gyermeket. Az orvos hümmög, majd feláll, és kocogtatni kezdi a gyerek hátát. Az szótlanul tűri, szeme sem rebben. Az orvos hallgatózik, szagolgatja a leheletét, tapogatja a nyirokcsomóit.

 – Nagy szerencséje van, barátom – mondja végül. – Úgy néz ki, semmiféle fertőzést nem hordoz a kis kedvence, nyoma legalábbis nincs, hogy baja lenne. Örüljön ám neki! Ha behozott volna valami gusztusos kis pestist ide, azok ott kinn elégetik máglyán a kis ölebét, magát pedig felhúzzák egy erős kötélre a téren. Műsor a gyerekeknek, tudja. Nos, remélem elégedett volt a szolgáltatással. Mielőtt kitessékelném önt, még had világítsak rá, hogy az efféle kényes ügyek miatt hanyatlik az orvosi presztízs. Ma derekasat rúgott az enyémbe, cserébe legalább mondja kifelé menet az embereknek, hogy megtagadtam a vizsgálatot ettől a nyamvadt kutyától.

 A cowboy válaszképp morog valamit, mire a doki rákontráz: – És egy jó tanács, mielőtt elmegy. Szabaduljon meg tőle! Ezektől semmi jót nem várhat az ember. Az indián asszonyoknak mérgezett az anyatejük, ettől ilyen kerge népség ez. Na ne nézzen így rám! Tudományos kísérletek is alátámasztják! Van egy lovam, amit indián tejjel itattam, egy hét se telt bele, és megőrült.

 A fickó nem hallgatja tovább, kilép a rendelőből. Odakinn széles tömeg várja – ellenséges tekintetek gyülekezete – összeszűkült ajkuk akár a vörös cérna. Próbálna a kikötött lóhoz férni, de sehogy sem engedik át. Ám egyszer csak kettéválik a gyülekezet, ahogy belovagol a város félszemű, szakállas seriffje. Csillag alakú szemfedő takarja szemüregét, lova egy reszkető, fehér paripa, teli sebekkel. Ahogy megállnak, a ló felnyihog, majd egy hatalmas falatot harap ki a saját lábából, és rágni kezdi. A cowboy leteszi a hátáról az indián fiút, és azt mondja: – Maradj itt, úgy látom, beszédem van a seriffel.

 A gyerek továbbra sem szól egy szót sem, letehette volna a sivatag, vagy egy kupleráj kellős közepén is a cowboy, akkor is ilyen bambán állna csak ott. A férfi odalép tehát a seriffhez, aki furcsamód ismerősnek tűnik, és köszönti. Csönd – egyedül a ló csámcsog saját húsán, a kicsorgó vér a porba csöppen.

 – Magához tartozik az a… kölyök? – nyögi ki végül a lóháton ülő, hangja akár a kidőlni készülő fa recsegése. A cowboy válaszolni akarna, amikor mögötte a fiút egyszer csak vállon találja egy elhajított kődarab. Gyereknevetés robban, amit néhány felnőtt kacagása követ – a városi kölykök hergelik az indián fiút kavicsokkal. De az csak áll némán, lehajtott fejjel. Erre újabb kavics repül felé – ezúttal nagyobb, mint az előző, és ismét eltalálja a vállát. Az indián gyerek erre a kőhajigáló suhanc felé fordul, és gyilkos tekintetet lövell felé, de az ettől még hangosabb röhögésbe kezd, és lehajol, hogy újabb kavicsot vegyen fel a földről. Ám egyszer csak felordít. Minden szem a kőhajigáló gyerekre szegeződik, és meglátják, mi történt. Kőnek nézett egy skorpiót, az marta meg. A gyerek rögtön eldől, és rángatózni kezd – szájában feldagad nyelve, szemei kifordulnak. Az indián fiú pedig szótlanul nézi haláltusáját. Egy asszony felsikolt. A seriff erre letépi álszakállát, és csillagszemfedőjét, és lepattan a lóról: – Félre, orvos vagyok!

 Persze, hogy a jó öreg doki az – likőr bűzös lehelete elárulhatta volna, vagy a füléből csüngő sztetoszkóp. Ám késő: a halott gyerek szája kinyílik, és száz, ezer skorpió mászik elő belőle – mint a fekete olaj, hömpölyögnek elő, és felmásznak a közelben álló városlakók lábára – csípik, marják őket, ahol csak érik. A cowboy szájtátva nézi a jelenetet.

 – Azt a kurva, ennek a fele sem tréfa! – hátrál a doki, s előkapja pisztolytokjából a harmonikát. Valahányszor belefúj, felrobban egy skorpió – aprócska tűzrózsa nyílik, és szétrepülnek a rovar belsőségei. A cowboy ekkor megpillantja az apró mosolyt az indián fiú ajkán. A rézbőrű felemeli a kezeit, mire megindul a skorpió eső – sorban hullnak alá az égből, van akit már a levegőben megcsípnek. A jó polgárok ijedtünkben összevizelik magukat, és messzire szaladnak.

 – Látja, maga idióta! – hörög a doki a cowboynak. – Ilyenek ezek, én megmondtam! Átkozott ingyá’nok! Mint a skorpiók! Hiába öleli őket a keblére, így is-úgy is megmarják! Mérgezett az anyatejük, én mondom!

 Erre a ló ismét kiharap magából egy falatot, és messzire rohan a szájában a véres hússal. A rémálom fiókjai kilőnek – dohányfüstben olajozott patkányok – a templomból asszonyok rontanak elő, szőrös hónuk alatt a bibliával – a másikban colt, amibe a rózsafüzér gyöngyeit töltik, s küldik a golyókat az ízeltlábúak felé, amik lassan ellepik a várost. Hatalmas totemoszlop nő a földből, akár egy skorpió farka, és spricceli a mérget – hamarosan megtelik indiántejjel a sivatag széli köpőcsésze. A doki pisztolygolyókat csúsztat a harmonika lyukaiba, ahogy játszani kezd, kirepülnek a lövedékek. A cowboy az indián fiúhoz rohan, aki látszólag vezényli az őrült, rovar hadsereget, és rázni kezdi: – Hagyd abba! – szavai koszban – de a fiú kérlelhetetlen, a szemei lüktető nyirokcsomók, benne a kőhajigáló gyerek nevető arca és régi deszkákból összehajított máglya. Körbe-körbe, polgárok gyülekezete rágcsálók – porba keze kép-lövedékek hidegen; – harmonika asszonyok nyöszörgik a hozsannát, totemoszlop az orvosi rendelőben, az asztal mögött; haldokló betegek érkeznek, és tapogatják reszkető ujjakkal, homlokukon lévő szájuk gyógyszerért könyörög – de ellenméreg az nincs: a távolban dobok verik egymást s rézszín mellekből csöpög az őrület – fiútárak ürülnek – fiatal indián harcosok élveznek el sorra, skorpió méreg fröccsen az égig – műsor a gyerekeknek, tudja. Az üvöltés belovagol a város ajkán - a polgárok elvesznek a kifújt undorral – reméljük elégedett volt a szolgáltatással; mielőtt egy skorpió – nyirokcsomóit ott hagyná egy kupleráj kellős közepén kifújt készülő maszk holnap viszi el minden szem fényderengését.

A cowboy megfordul, és a dokinak kiabál: – Ez a maguk hibája! Miért nem hagytak minket egyszerűen elmenni? – de az orvost – mielőtt még válaszolhatna – egyszer csak átszúrja a tekergő, mérgezett totemoszlop s a jó doki előkapja pisztolytokjából a gusztusos haláltusa-jelenetet, kiokádja a vérét némi anyatejjel s eddig fel nem böfögött jótanácsait.

 A halál töltényhüvelye – az égnek indított halottak lepattannak a felhőkről. A cowboy ekkor előkapja a colt-ját, és egyenest az indián fiúra szegezi.

 – Elég volt! – parancsol rá, de a fiú szeme élesen villan, mire a fegyver csöve skorpió-farokként kezd tekeregni, készen rá, hogy a férfi kezébe marjon. Az messzire hajítja a fegyvert, és elrohan – sorra tapossa el az útjába kerülő skorpiókat, majd bezárkózik a rendelő udvarán lévő ócska fabudiba, onnan hallgatja a távoli üvöltéseket. Forróság és szarszag – telnek az órák s mire kiles a deszka résein, látja, hogy már közeleg az alkony, vöröslik az ég, akár egy nyílt seb – az épületek árnyékai a holtakra vetülnek, akiken még mindig skorpiók rohangálnak, csípéseikből csorog a tej. A cowboy sohasem látott még ehhez hasonló dögöket – nagyobbak és veszélyesebbek, mint amikkel eddig a sivatagban találkozott, mintha csak az elfelejtett időkből pottyantak volna ide. Már csak abban reménykedett, hogy képtelen bekúszni a rogyadozó fatákolmány résein. Távoli prérifarkas üvöltések – a fabudi oldalán karistoló fekete tűlábak kopkopkopogásai. indiántejjel rovarok – lehullt csillagszemfedők szájtátva colt – egy fiú csípései – fojtogat a félálom keze – feldagadt szív akár a kidőlt totem

 A cowboy lassan magához tér. Az apró résen betűző nap pont a szemébe világít. Reggel van. Feltápászkodik, és kiles a budiból: odakinn kutyák rángatják a holtakat, néhány keselyű is köröz már a város felett, de a skorpiók sehol. Fülel. Nem hallani már a rovarok motoszkálását. Megkockáztatja hát, és lassan kitárja a kerti budi ajtaját. Majd mikor látja, hogy elmúlt a veszély, kioson rajta. Úgy dönt, megkeresi a lovát, és maga mögött hagyja a várost, amilyen gyorsan csak lehet. Az orvosi rendelő elé érve ekkor megpillantja a fiút. Ül a földön, a bőre feketén ragyog a hajnali fényben: undorral döbben rá, hogy mindenhol nyüzsgő skorpiók borítják, ollóikat csattogtatják, mint akik nagy munkában vannak, hogy átszabják a testet (nyisz-nyisz – egy csontszilánk itt, egy szemgolyó ott).

 Halott lehet – nyugtázza magában a fickó, ám ekkor a fiú keze felemelkedik, és odébb söpör néhány rovart az arcáról. A cowboynak tátva marad a szája, amikor megpillantja a fiú új arcát. Nem indián többé, fehér ember – a kődobáló kisfiú arca néz vissza rá. Az indián egyszerűen ellopta az arcát. Miféle varázslat ez?

 A férfi úgy gondolja, jobb, ha ez már nem derül ki. Egy pillantást vet még kikötött, halott lovára, majd hátat fordít a fiúnak, és gyorslépésben kisiet a városból.

 Ahogy megérkezik a déli forróság, a városka megtelik a halál félreismerhetetlen bűzével. A jól lakott kutyák az árnyékban heverésznek, olykor felbüfögnek egy-egy feldagadt emberi nyelvcsomót. Egy indián férfi lovagol be pónin a sivatag felől – egy közeli szikláról pillantotta meg a főtéren heverő hullákat, s úgy gondolta, szétnéz kicsit a városban.

 Ezekkel méreg vagy betegség végzett – gondolja, s már meg is bánta, hogy olyan kíváncsi volt, még a végén ő is elkapja a nyavalyájukat. Már épp azon van, hogy messzi maga mögött hagyja az elpusztult várost, amikor megpillantja az egyetlen túlélőt, egy fiút. Fehér, tíz év körüli gyerek – ül kifejezéstelen arccal, és néz maga elé.

 Miféle járvány az, ami egy egész várossal végez, egyedül egy kisfiút kímél meg? – gondolja. Már épp készülne elvágtatni, de úgy érzi, képtelen sorsára hagyni a gyermeket. A legjobb lesz, ha elviszi a sámánhoz, dönti el végül. Ő majd választ ad néhány kérdésre.

ismét csak bizakodunk – a jó isten eseményként meghirdette
facebookon a világvégét – hiába; virágzik az üdvözülés-mutyi
a szárnyas trafikosok újfent elégedetlenek se ki se be nem látni
a mennyországba – szent péter résnyire nyitva hagyta a kaput
hogy némi friss levegő azért beszökjön mire fejjel lefele a kereszthez
szegezte pár ellenőr – kalapácsot és karót hordanak ezek az aktatáskában
tudod néhány kibaszott vámpír folyton csak kijátssza a tb rendszert –
recsegnek a keresztek – ameddig ellátsz – szegény erdő – ha egy fa megőrül egész nap
csak suttog a társainak és ott végül minden fa megbolondul
sebaj nincs seb ami ne gyógyulna be ha eleget nyalogatják

(– ugye rendbe jön, doktor? – kockáztatja meg valaki a kérdést a patológián)
volt egy szakállas pali aki meghalt egyszer a kereszten de ha elegen osztják meg a képét
bizonyára feltámad ahogy a daganatos gyerekeknek is folyton összejön így némi pénz a műtétre – ha nem,
hát maradnak a családtagok és a szociális műtét egy kislány felfekszik a családi étkezőasztalra
anyu az anatómia könyvet bújja
szóval mi ismét csak bizakodunk
és résnyire nyitva hagyjuk az ajtót homlokunkon – bekukucskálva műtőszobát látni
a doki izzad akár egy ló próbál görbéket ütni az ekg vonalba
– jobb ha feladja, rég halott az ürge – morog rá a nővér csipegetve az asztal
széléről a szétrepült szervcafatokat
– kapcsozzon rá egy kitöltött cédulát és temesse egy szavazó fülkébe – mert mi szociálisan
temetünk – gödröt ásunk öltöztetünk felboncoljuk szeretteinket
ha nincs műszer hát
a fogunkkal és megírjuk helyette a végrendeletet
a mennyország ondó szagú mozijában végigüljük élete
leleplező filmjét ott majd kiderül ha nem is hasonlított
a profilképére – jó ég ha kell meg is halunk helyette
ahogy krisztus feláldozta magát érettünk

aki előrelátó már életében elkezd rothadni és
egyetlen kattintás csak hogy részt vegyünk
ezen az eseményen – oszd a káoszt – az apokalipszis szponzorai
már a kezüket dörzsölik a filmakadémia előre odaítéli a legjobb speciális effektusokért járó díjat – mielőtt beindul a tűzeső egy
kisfiú a holdon ülve lógatja pecabotját hátha végre horogra akad valami – virágzik majd a
halálmutyi meglátod
se ki se be nem látni a koporsóból a résnyire hagyott fedél mögül
árad ki a dögszag

– doki, maga egy mészáros! – leplezi le a nővér a kötényes fickót alig van ideje a háta mögé dugni a bárdot – szociális műtét ez is – egyedül a
mészárszéket sajnáljuk, hogy nem fáradt még bele vérünket látni?
szinte már
szégyelljük folyatni mikor megvágnak – forognak a láncok kampók visznek a szavazó
fülkébe amit előre látóan kibélelt valaki gumimatracokkal s ott őrjöngve megosztjuk egymás
elmeállapotát

szegény mészárszék szegény szavazófülke (kérjük az elhamvasztottakat kifelé menet helyezzék el az urnában saját hamvaikat!) szegény szociális szegények akik önerőből mindenki más helyett szegények és szegény erdő ahol
a kényszerzubbonyba  bugyolált fák egymásra dőlnek s mikor eljön az utolsó óra a falak lerázzák magukról a villanykapcsolókat – lőn’ örök éjszaka de sebaj a fény amúgy is csak szépséghiba
feltámadunk mi még mások jó cselekedetei miatt – egy kaszkadőr eljátssza születésünket
megint mások megélik legszebb napjainkat

A készülő szürrealista western kötet darabja.

_______________________________

A seriffet – miután megölte a kisvároson átviharzó bandita – egyszerűen nem tudták leráncigálni a lováról. Mintha csak odaragasztották volna, ült azon a csodaszép fehér paripán a kivérzett hulla, és a rosszmájúak efféléket mondtak rá: – Nézd! Ez a veszett róka még a halála után is mennyire nyeregben érzi magát!

Beképzelt fickó, nem vitás. A városiak megegyeztek, hogy azé lesz a ló, akinek sikerül lefeszítenie a holttestet az állat hátáról – arra pedig minden helyi férfi szemet vetett; micsoda egy telivér volt! – színe akár a frissen mosott vászon, izmai a bőr alatt egymásba kapaszkodott kígyók. Ám hiába jöttek sorra, a seriffet a nyeregből kiütni nem lehetett: lökdösték, húzták, van, aki ásóval ütötte, vagy deszkával próbálta kifeszíteni a nyeregből, de végül nagy reccsenéssel a fa tört ketté. Végső elkeseredésében valaki dinamitot dugott a bőrnyereg alá, a józanabb városlakók pedig alig tudták megállítani, nehogy meggyújtsa a kanócot füstölő szivarjával.– Jobb, ha eltemetjük, együtt azzal a kurva lóval – morogta végül valaki, de senkinek sem volt kedve akkora gödröt ásni, amibe belefért volna a hátas is, nem beszélve arról, hogy fájt a szívük a paripáért. Micsoda állat a seriff lova! A patái szikráznak, szemei robbanni készülő pisztolygolyók. Teltek hát a napok, a hetek, és egészen megszokták a poros utcákon fel és alá ügető ló látványát, a hátán a foszlásnak indult seriffel – bűzétől felrobbantak a városba érkező ördögszekerek és hosszú csatasorba rendezte az acsargó, csimbókos szőrű kutyákat, díszmenetként vonultak a paripán lépkedő hulla után, fel-felugrálva, megpróbálva falatokat kiharapni belőle. A polgárok egész mulatságosnak találták, amikor a legváratlanabb pillanatokban feltűnt a rend rothadó őre a kocsma, vagy a szatócs bolt előtt, így hát megemelve a kalapjukat így köszöntötték: – Adjon isten, seriff, elég nyúzottan fest, meghívhatom egy whisky-re?

Olykor a maszatos képű suhancok kaviccsal dobálják – valahányszor eltalálja egy kő, mint a fekete füst, döglegyek hada száll fel róla – éhes patkányok szőlőszemként robbannak szét a fehér paripa patái alatt.

– Előbb-utóbb csak elporlad az ördög, és akkor miénk a ló! – böfögték a kocsmában, az asztalra csapva poharaikat, és vártak tehát – a porcelán hideg csillogásával szemeikben, tátott szájjal; borostájukat teliszórták petéikkel a döglegyek. Olykor felvetette valaki, hogy talán új seriffet kéne választania a városnak – ha ismét banditát fúj erre a sivatagi szél, teljesen tehetetlenül állnak majd a polgárok. Azonban valahányszor jelentkezett valaki a feladatra, elügetett a fehér ló a kocsma előtt, az égig verve a port, és mikor meglátták a hátán a foszló húsú hullát, mellkasában a tátongó lyukkal, rögtön elment az önként jelentkező kedve a dologtól, hiszen arra gondolt, talán ő is így végzi majd, ha már ő viseli a csillagot. És hát a jelvény. Előbb még le kellett volna szedni a halott seriffről – ehhez pedig senkinek sem volt gusztusa.

– Megvárjuk, amíg leesik róla az a rühes jelvény, aztán visszatérünk a kérdésre! – döntötték el, de a csillag csak nem akart lehullni a hulláról. Hiába dobálták kövekkel, hiába lőttek rá pisztolyaikkal, a kavicsok, a golyók csak a legyek jóllakott hadseregét verték fel – ott zümmögtek mindenhol, bemásztak a tornácon alvók száján, sebeket rágtak a seriff után andalgó kutyákba. Éhes madárraj a város felett – keselyűk vállfákkal a csőrükben, amin a holtak levetett ruhái száradnak, míg lenn a temetőben a seriff szalon-ajtajú koporsója várakozik kikötve. Nappal morog, éjszaka vonyít csak a holdra, akár egy kivert kutya. A fekete festék, amit a seriff szeretőinek könnyeiből és szénporból kutyultak lassan pereg a fáról – miközben a magukra maradt lányok esténként kádjaikban áznak, a szappantól befehéredett víz tetején fuldokló legyek reszketnek, s odakinn az éjben fel és alá vágtat a fehéren világító paripa. Döglegyek a kádban – szárnyuk habot ver – az álom buborékai kipukkannak a fürdőző lányok fanszőrzetében – panírozott nők láttam – a bimbók majd csak elporladnak – Adjon isten, seriff, elég nyúzottan fest, mint a dinamitból szőtt ördögszekér mint akit a pokol erjesztőkádja rág – visszhangzik az éj koponyája; hallani a víz angyalait, kádakban énekelnek, lábuk közül kicsorog a rég beléjük fecskendezett sperma – micsoda éjszakák állnak minden halott mögött.

A bandita fiatal kölyök volt, ló nélkül, magába gömbölyödve, a földön pörögve érkezett a városba, ahogy fújta a szél – revolveréből egymás után repültek ki a golyók. Megállva az utcán egyből rászegezte a fegyverét egy tornácon pihenő öregre. Az homályos tekintettel bámul vissza rá, krákog, és letüdőzi a pipában égő dohánnyal kevert látnokzsálya kesernyés füstjét.

– Hé, papi, lóra van szükségem, méghozzá most. Kié a legszebb paripa ebben az átkozott koszfészekben?

– A seriffé! – vágja rá rögtön a fogatlan fickó, majd oldalra fordul, és egy hatalmasat köp, mintha csak valami rossz ízűt forgatott volna meg a szájában. – De arról a paciról jobb, ha máris leteszel öcskös!

A fiú erre megpörgeti ujjai körül a fegyvert, és kilövi a bácsika szájából a pipát.

– Azt majd én eldöntöm, papa! – morog, s közelebb lép a nyikorgó hintaszékhez. – És mondja csak, hol találom azt az anyaszomorítót?

Az öreg megvakarja szakállas állát, és az égre néz: a legyek hadát és a köröző dögmadarakat nézi szürke szemeivel, kutyaként a levegőbe szimatol, és így szól: – Szerencséd van, úgy hiszem, közeledik.

Mintha csak elektromosságtól reszketne a levegő, erősödő zümmögést hallani – sorban érkeznek a seriff régi szeretői, kaktuszvirágokat dobálnak a kihalt utcán, kántálnak, és körbe táncolják egymást, hangjuk olykor megcsuklik az orgazmustól – arcuk törött pohár kuplerájban. Koszos képű gyermekek az amerikai zászlót lobogtatják – sebesült kutyák rágják róluk a csillagokat. Kisfiúk a temetőből lopott csontokkal ütik a dobokat, s a légyfelhő füstjében ott lépked maga a seriff, kilátszó bordáira csukló fejjel, gyönyörű, hófehér lován.

– A jó öreg seriff. – Vigyorog a hintaszékben ülő férfi, majd röhögni kezd, és homályos szemével rákacsint a banditára. – Mindig feltűnik, ha baj van.

A lótolvajnak tátva marad a szája, amikor megpillantja a jelvényes fickót, egy rozoga csontvázat, hús már szinte nincs is rajta, lötyög testén szakadt és piszkos ruhája, üres szemgödreiben légylárvák tekergőznek. A menet megáll, és maguk elé engedik a baktató fehér paripát. Közben kórusban, kézen fogva éneklik: – Éljen a seriff, a férgek ura, az örök életű! Ahová lép, halál terem, az aranycsillag glória, ami sosem szárad le szívéről!

Erre csorogni kezd a lányok combja közül a forró sperma – az élet fehér csiganyála. Ezután csönd, csak a döglegyek döngicsélnek. A bandita pedig nem hisz a szemének.

– Ez lenne a ti seriffetek? – kérdezi. Szavai kavicsként pottyannak ki a száján. Nézi egy darabig a hullát, majd kacagni kezd.

– De hisz ez egy madárijesztő! – kurjant, csapkodja a térdét, a városlakók néma gyülekezete előtt. Egy kislány erre így szól: – Most aztán nagy bajban van, miszter! A seriff majd elkapja!

– Biztosra veszem! – nevet a gazfickó, azzal megpörgeti a fegyverét, és a ló hátán ülő hullába lő. Éles dörrenés. A test megrázkódik, ahogy átszalad rajta a golyó, de továbbra sem dől le a lóról.

– Látom, kemény fából faragták a seriffeteket! – kiabál a bandita, a combját csapkodva, majd ismét céloz – a golyó ezúttal csontszilánkokat robbant ki a csillagjelvényes vállából. De a hulla továbbra se pottyan le a lóról.

– No, elég ebből – morog, és odasétál a lóhoz. Förtelmes bűz üti meg az orrát, s már a puszta látványtól hányingere támad. A ló viszont nagyon megtetszik neki, sohasem látott még ilyen szép, izmos paripát. Már csak le kell róla rángatnia valahogy a hullát. Puszta kézzel megérinteni azonban nem akarja, közelről belelő tehát, a golyó felrobbantja a halott fél arcát, szétrepülnek a csontdarabkák, légyfelhők szállnak fel, de a seriff még mindig csak a lovon trónol. Odaszalad hát a tornáchoz, felkap egy seprűt, és hatalmasat üt a testre. Üti, üti, nem sok eredménnyel. Kétségbeesetten kapkodja a levegőt, a földre hajítja a kettétört seprűt.

– A seriff sohasem hagyja el a lovát – közli az egyik lány. – Nem láttuk még kiszállni a nyeregből. Lóháton tett a magáévá minket is!

Erre bólogatni kezd a többi lány.

– Ez itt az ő lova, és soha sem lesz másé! – szólal meg valaki a tömegből.

– Valóban? – hördül fel a kifulladt bandita, majd fegyverét az állat fejéhez szegezi. – Nos, ha a jó seriff nem válik meg a paripájától, a legjobb, ha együtt rohadnak meg! – köpi, és meghúzza a ravaszt. A golyó rögtön átszakítja a ló koponyáját – agyvelő fröccsen a gazfickó arcára, a városiak elborzadva nézik, miként csuklik a földre a patás. És ahogy összeesik, a seriff hullája is lerepül róla. A bandita jóízűen nevetni kezd, miközben arcáról törölgeti a vért. – Csak akad még hátas ebben a koszfészekben! No, elő velük!

Ám ekkor a földre esett csontváz kitátja a száját, és a levegő reszketni kezd a zümmögéstől. Fekete füst száll elő a halott torkából, valóságos légyhad, haragos felhő, amely baljósan gomolyog a bandita felé.

– Mi a fe… – a fickó hangja elcsuklik, amikor rászállnak a legyek. Beborítják az arcát, hiába próbálja leseperni őket, ellepik a kezét is. Rohanni kezd, ám ekkor megérkeznek a dögevők: keselyűk ereszkednek alá az égből, mint fekete angyalok, éles csőrük és karmuk a gazfickó ruháját szaggatják. Patkányok és kutyák lepik el a lábát. A városiak tátott szájjal nézik a jelenetet, majd kitör az örömrivalgás: – Éljen a seriff, a halál és pusztulás ura! – a kutyaólak kirázzák magukból a rég elásott ebek csontjait – a kaktuszok virágot hoznak, melynek közepén a temetetlen holtak haragos szemei forognak – lüktetni kezdenek a rémálmok nyirokcsomói. A temetőben láncra kötött, ugató koporsó elszabadul: pattog végig a földön, üldözőbe veszi a légyborította fickót, akiből kopasz nyakú madarak lakmároznak: úgy ugrik rá, akár egy hatalmas szöcske, elnyeli s a fedél rácsapódik a haldoklóra, aki még pár percig vergődik és dörömböl, majd mintha csak elvágták volna, elhal a sikoltozása. A tömeg felkapja a földre hullt seriff csontvázát, és éljenezve dobálni kezdik – fel, fel az égig, had fényesítse az arany csillagot az égiek édes lehelete.

– A jó öreg seriff. – Vigyorog a hintaszékkel összenőtt vénember. – Mindig feltűnik, ha világítani kezdenek a patkányok, ha pisztolyövbe gabalyodnak a démonok, s valaki kipancsolja az ég kádjából az angyalok szárnyát.

Ott repülnek már a keselyűk, a holtak levetett ruháival csőrükben, hogy felöltöztessék a mennyországban fagyoskodókat – felgyújtott halotti leplek szállnak, csapkodnak tejpille-szárnyakkal, akár a denevérek – s hordják a fényt a napba. Dalok születnek a dicső nekroseriffről, aki hófehér koporsón lovagolja körbe a prérit, s temetőbogarakat, koporsószögeket lődöz pisztolyából – gyászindulót öklendezik a gramofon, miközben a napnyugtába vágtat – a lányok reszketnek a gyönyörtől a sosem lankadó hullamerevséget látva.

– Temessetek el minket, hogy együtt lehessünk végre kedvesünkkel a túlvilágon! – könyörögnek a seriff régi szeretői – a polgárok gödröket ásnak hát, s beléjük eresztik a fehér kádakban pancsoló nőket – majd szórják rájuk a földrögöket. A vízbe placcsanó földkupacok a felhőkig verik a habos vizet. Az egyik porcelánkoporsóba már a halott lovat is belefektették – szinte egybeolvad a káddal és a szappanos lével a világos színű paripa – a szerelem erjesztőkádja – ondócsomók a víz tetején, zománc-csöppek – egy fiatal lány dörgölőzik hozzá a vérző, fehér telivérhez, miközben a magasból zuhog rájuk a fekete föld: – Vágtass velem messzire, szépséges paci! Oda, ahol nem másznak sötét kígyók a kulacsba, hogy megfertőzzenek tudással, messzire, ahol lehámozzák a szerencsétlenséget hozó kártyalapokat az ember lelkéről, körbe-körbe, a narancsszínű égbe fel, ahol pereg csak megállíthatatlanul a csillagok festékpora.

Gyönyörű temetés – aki hó, ettől megolvad – a dinamitrudak összenéznek és felrobbannak meghatódottságukban – Ba-bumm! a kocsma előtt kikötött vihar villámokat okád a lóitatóba – kődobáló tűz – elfelejtett vadászmező a dohányfüstben; a legyek ma meghajolnak a sebek színpadán, majd elbújnak a vörös függöny mögött – micsoda előadás volt – csupa-csupa villára tűzött segg a pokolban – dögvároska morogja: – Éljenek a golyók, megérkeznek – szinte legyek – ma még kaktuszvirágba sírjuk az arcunkat, holnap már visszatérünk a nyereg alá szorult pillanatokhoz!

A városka határában fakeresztet állítanak, s feltűzik rá a seriff csontvázát, mintha csak egy madárijesztő lenne.

– Kérünk, vigyázz továbbra is a mieinkre, és űzd messzire szigorú tekinteteddel a banditákat! – kérik a polgárok, mire felfénylik a madárijesztő mellkasára tűzött csillag – ragyog, akár maga a nap, a távolban vakon hull porba néhány közelgő gazfickó. Telnek a hónapok és az évek – a sivatag felől új és új szelek érkeznek, ostorozzák a házakat, recseg tőlük a padlás; a száraz évszakokat kiadós viharok követik, de a seriff csontváza még mindig ott lóg azon a rozoga kereszten, lefeszíteni onnan nem lehet. Végzi a munkáját, távol tartja a banditákat, üres szemgödrei átkot szórnak a közelben tábort ütött bűnözőkre. Sötét dominóként sorakoznak egymás mögött az éjszakák – az égi kéz egy újabbat állít most a sor élére, vigyázva, nehogy felborítsa a többit, s idő előtt beköszöntsön a világvége. A hold, a csillagok, mint a fanszőrbe ragadt csillogó buborékok. A régi temető éjfélkor különös neszekkel telik meg – kíváncsi, otthonról kiszökött gyerekek bújnak meg a sírkövek között, és hallgatják a fürdőző kísértetek hangját: valahol a föld alatt egy ló nyerít, és néhány lány kéjesen kuncog – víz loccsan, ahogy forgolódnak odalenn porcelán koporsóikban – lábkörmök koccintanak a zománccal.

A készülő szürrealista western kötet darabja.

_______________________________

Az égen egyhelyben toporgó felhők mintha csak régen útjukra indított, olvasatlan füstjelek lennének. Sivatagi keselyűk röpködnek körülöttük, szemezgetve húsukból – a halott felhők lassan elkopnak, s velük együtt semmivé válnak a beléjük zárt üzenetek is. Az indián fiú fél szemmel figyeli őket, miközben homlokán egymást üldözik a legördülő verejtékcseppek. Olykor a levegőbe szimatol, akár egy kutya, az őt kergető cowboy félreismerhetetlen szagát keresi. Már egy hete űzi őt, keresztül a sivatagon, de a fiú tudja, legalább egy nap előnye van a fickóval szemben. Ám azt sem felejteti el, hogy ellenfele gyors, lóháton hamar behozza lemaradását, ő pedig csak gyalogszerrel menekülhet, hisz pónija már tegnap délután szomjan halt. A fiú néha a földre hajtja a fejét, és fülel, nem hall-e közelgő patadobbanásokat – ilyenkor egy-egy pillanatra megfagy az ereiben a vér, mikor összetéveszti a lódobogást saját szívdobbanásaival.

A Dögevő – így nevezik a cowboyt, a faluban szörnyű mesék keringnek róla a bennszülöttek között. Fehér ember létére szinte minden mágiát ismer, és maga is skalpokat gyűjt, akár a dicső indián harcosok. Elpusztult, rothadó állatokkal táplálkozik, bizonyára már a fiú halott, hátul hagyott póniját is befalta – a nyakában amulettként kimetszett csontokat és szemgolyókat visel – körbelengi a halál, a rothadás ősi bűze, amerre jár, elfog mindenkit a rosszullét.

– Először az ember álmaiban jelenik meg, és csak utána jön el személyesen – mondta az öreg sámán a faluban, reszkető ujjai némi zsályát dobtak a tűzre. – Kiválaszt magának egy indián fiút, és utána napokig, hetekig üldözi, míg utol nem éri. És akit egyszer elkap…

A fiú most izzad, és reszket a fáradtságtól, ahogy visszafelé lépked a saját lábnyomaiban. Régi indián trükk ez, sétálj egy negyed napot rossz irányba, majd lépkedj vissza a saját lábnyomaidban, aztán elindulhatsz egy más égtáj felé, elsöprögetve magad után az új nyomokat. Az ellenfél pedig a hamis csapást követve eljut arra a pontra, ahol nincs tovább. A fiút édesapja tanította erre a trükkre, sok-sok évvel ezelőtt, amikor neki adta a kését, és eddig még mindig bevált. Ám ekkor különös dolog történik: egyszer csak elfogynak a lábnyomok, amiben visszafelé lépked. Az indián értetlenül figyeli a sárga sivatagi homokot maga mögött – érintetlen, tiszta, akár egy vászon – vajon hová tűnhettek a nyomai? Elfújta őket a szél? De hát mozdulatlan a levegő. Mozdulatlan itt minden – egyedül a keselyűk vergődnek az égen, kihulló fekete tollaik a távolban indián-fejdíszt növesztenek a Dögevő feje köré, akinek a nyakában egymáshoz koccannak egy póni kimetszett heréi. Az indián fiú pedig csak áll a sivatag közepén, akár egy céltalanul megidézett kísértet, s azon töpreng, ki vihette el a lábnyomait.

Az álom mindig ugyanúgy kezdődik: sötét van, és egy csontokból készült labirintusban bolyongsz. A falak tetején keselyűk ülnek, próbálják az utolsó falat húst is lecsippenteni a csontkerítésről. Órákon át csak sétálsz közöttük, míg végül a folyamatosan szűkülő folyosók egy mezőre nyílnak, amit hervadt virágok borítanak. Lehullt, fonnyadt szirmaikban gázolsz, s egyszer csak észreveszed a halott lovat, s a mögötte térdeplő cowboyt. Éles dörrenések hangja – a Dögevő folyamatosan tüzel a vörös horizont irányába, látszólag a felhők a célpontjai. Közelebb lépsz hozzá – a férfi ügyet sem vet rád. Térdepel csak a felnyitott hasú, halott állat mögött, széles marka a dögben turkál. Olykor kikapar belőle egy csontszilánkot, egy porcdarabkát vagy egy fogat, megtölti a pisztolyát, és újra tüzel – a felszálló füstben eltévednek az ősök szellemei – az álompanírba forgatott szemek.

– Miért lövöldözöl a felhőkre? – az indián szavai önkéntelenül buknak ki a száján, mire a cowboy félre fordítja a fejét. Átható hullaszag – a kalapos fickó arca kifejezéstelen, és fehér, mintha csak maga is rég halott lenne. Borostája sok-sok a levegőt kapirgáló ízelt rovarláb, a tekintete üres, akár a homokban szaladgáló skorpiók szeme.

– Azok ott nem felhők – kuncog a férfi. – Hanem egy eltévedt fiúcska lábnyomai.

Mondja, és tüzel – a pisztolyból kiszakadó csontszilánkok átlyukasztják a felhőket, amikor egy kivérzik, lehull az égről.

A fiú sikoltva ébred a sivatagban. A hajnali nap felforrósította körülötte a homokot. Szétnéz – sehol egy nyom, ameddig a szem ellát. Kezdheti elölről a jó öreg indián trükköt. Ellenőrzi a kését – a penge élesen csillan a fényben. Majd a levegőbe szimatol; érzi, közeledik üldözője. Fejét a meleg homokra hajtja, de csak a saját szívdobbanásait hallja. Felpattan, és elindul, hogy széthintse lábnyomait, de a talpa egyszerűen nem süpped bele a talajba. Egyetlen nyomot sem képes hagyni, mintha tényleg csak egy kísértet lenne. Leül, és sírva fakad. Kínozza a szomjúság. A hátára fekszik, és az eget bámulja, ahol angyalokat lát, akik visszafelé lépkednek a felhőkön – keselyűszárnyaikat közben szélesre tárják, a fekete tollak mögé bújt nap fényjeleket próbál küldeni.

– Először az ember álmaiban jelenik meg. – a sámán elsuttogott szavai távolban érintetlen fejdísz – akik átmásznak az örök vadászmező csontkerítésén – a lángokban hamuvá változó zsálya: az a felnyitott hasú, megtölti a pisztolyát, és újra álom-tüzel – a felszálló füstben eltévednek az ősök szellemei – lovakban fonnyadt sivatagban, mögötte homokpanírba forgatott szemek. – láthatóan a férfi ügyet sem vet rád. Éles dörrenések hangja szirmainkban gázolsz, s egyszer csak észreveszed, az álom mindig ugyanúgy kezdődik: sötét van, és egy csontokból…

– Itt vagyok! – Egy fiú áll a sivatagban, és a horizont felé kiabál, kilőtt szavai üldözőjét keresik. A legszívesebben feltépné a mellkasát, és szívével füstjeleket küldene a Dögevőnek, hogy végre rátaláljon, és véget érjen ez a megpróbáltatás. Szinte már látja maga előtt, ahogy a férfi belovagol a halott pónin, előkapja ezüstszínű colt-ját, és fiatal szívére céloz – nehogy lyukat üssön a fején, amit később lenyúz, hogy a skalpot aztán a nyakába akassza. – Gyere! És ölj meg! – könyörög, próbálja kiérdemelni a démon figyelmét.

De a sivatag csöndes, sehol a lovas. Egyedül a bűzt érezni – mint baljós kísértet, telepszik a tájra, kúszik be az ember tüdején. Azt mondják a Dögevő cowboy a legkíméletlenebb szellem mindközül – az őrületbe kergeti az embert, de sohasem jön el érte. Ahogy apja mondta: A legveszélyesebb ellenfelek láthatatlanok, mivel folyton az ember háta mögött állnak. A Dögevő… Aki megfertőzi az álmokat, és vár, és vár, és mindig csak vár, amíg el nem korhadnak mind a totemoszlopok, s meg nem hal minden felhő az égen – skalpokból varrt hatalmas csizmában járja az új földeket, eltaposva a föld alól virágként kihajtó emberi ujjakat. Recsegnek a csontok. A fiút elfogja a rosszullét, előre dől, figyeli saját ziháló mellkasát, verejtéktől csillogó bőrét, nézi, ahogy a teste az utolsó csepp vizet is kipréseli magából. És már érzi, hogy valami kúszik fel a torkán: a fiú lábnyomokkal hányja teli maga körül a sivatagi homokot – száz és száz talpnyom, mintha csak egy őrült rituális tánc lépéseit mázolta volna fel maga köré. Majd – mint a délibáb, amikor közelebb kerül hozzá az ember – a nyomok szinte azonnal elkezdenek felszívódni – szomjasan issza be őket a sivatag.

hajnal közeledik egy trükkre – megskalpolt keselyűk vedelik egymás vérét – gyere füstben, démon szavai utolsó hullaszag – a hervadó felhőkhöz szorított fül meghallja talán az angyalok patakoppanásait: Valahol a távolban colt-csövek meredeznek a földből, megannyi ezüst totemoszlop. Meztelen cowboyok táncolnak körülöttük, halott lovakban turkálnak, vörösre festik az arcukat, miközben tüzes vizet vedelnek, és lángba borítják a tájat büfögésükkel. Leborulnak a pisztolycsövek előtt, mire azok megmerevednek, és golyókat küldenek az ég felé. Durr, durr – a keselyűket kopasztják, kihulló fekete tollaik a földre hullnak, és lábnyomokká változnak. régi fiú-trükk – a szívbe hervadni, az elkopott sivatagba fektetni pónikat. Szirmokba kuncogott álmok – a Dögevő pucér, és morog, miközben a kiterült pónit zabálja, csöpög a pofájáról a vér, a segge csontos bagolyköpeteket lő az égre, őrült tekintete elveszik a zsályafüstben

A sivatagi nap fénye megcsillan az indián fiú éles késén. A homokban térdepel, és figyeli a horizontot. Rekedtre ordította már a torkát, de ellenfele még mindig nem jött érte – ideje hát kézbe venni a dolgokat, hogy véget érjen ez a rémálom. A pengét a homlokához tartja, és mélyen a bőrébe vág vele, pár centivel a fekete hajvonal alatt fut az él. Hosszú vércsík indul meg, végigfolyik a fiú mellkasán, le a hasán, s a homokba csöppen. A fájdalom vörös szirmai kinyílnak, de szinte hang sem jön ki a száján, csak halkan nyöszörög, ahogy körbe futtatja a saját feje körül a kést, szinte érzi, a késhegy a bőr alatt árkot karcol a koponyacsontba. Feláll, és elindul, támolyogva, ujjai közé fogva saját, vértől csöpögő skalpját, hogy megkeresse vele várakozó ellenfelét; átnyújtja majd neki, térden csúszva ha kell, mint afféle békepipát.

senki sem hittem volna, hogy a hétvégi tévés főzős műsor
háziasszonya valójában egy öngyilkos szekta vezetője
csak amikor a szósz elkészítése után élő adásban megmutatatta a háziasszonyoknak
hogyan kell a fejüket a sütőbe dugni hogy elmúljon a hétköznapi fájdalom
és férjek százai leltek rá a feleségük holttestére a munkából hazatérve
kezdett mindenki gyanakodni

persze már
az öngyilkos szekták sem a régiek
belépsz egybe és várod hogy kirángassanak valami mezőre ahol majd
szájból szájba ciántabletta-csókok csattannak vagy körbejár egy kopasz fickó
hatlövetűvel imára kulcsolt kezében
ehelyett folyton csak gyorskaját zabálnak és nem végeznek semmiféle
testmozgást mondván hogy a mikrohullámúban készített popkorn az egyik
legbiztosabb módja hogy rákos légy és a fejhez szegezett pisztoly közel
sem olyan tuti módszer mint ahogy mesélik – megesik hogy a golyó nem szakítja át
a csontot körbe fut a koponyán a bőr alatt és kirepül a másik oldalon
nem hiába tanítják a jobb iskolákban hogy bizonyosodj meg róla nem áll-e senki körülötted amikor fejbe akarod lőni magad

– sok embert láttam már, aki végül mégsem merte meghúzni a ravaszt, de egyet sem, akinek remegett volna a keze pattogatott kukorica evés közben
– mondja egy kövér szektás, és büszkén mutogatja elkeserítő koleszterin eredményét

a főzőcskézést eközben leveszik a műsorról
elkeseredett feleségek a spanyol omlett receptfelvételét cserélgetik a feketepiacon
miközben a tévében egy új talk showban egy megerőszakolt tizenkét éves kislányt szembesítenek
véres takarójával amin a foltok krisztus arcát mintázzák
apja meghatódva öleli át s a taps felirat kigyullad de az otthon ülők
átkapcsolnak
a műsorvezető nem tehet mást kihalássza a mikrofonba rejtett ciánfiolát
amit még a csatornától kapott vész esetére
mégiscsak emberségesebb így mint végignézni hogyan törlik a műsorát

egy hét múlva
az öngyilkos szektát a valóság show villájába költöztetik
hogy nap nap után nézzük hogyan mérgezik magukat
tunya szellemi vezetőink elböfögve néhány friss szlogent miszerint
az élet az új öngyilkosság!
a vasárnapi adás mindig pocsék nem is marad szinte senki otthon
kisebb tömeg tülekedik a mcdonalds parkolójában hogy összeadják
a megváltót váró kislányt az apjával – ronald mcdonald műanyag szobrából recseg egy unott dolgozó hangja – sült krumplit és kólát adnak körbe
krisztus teste és vére – mondják (s hozzáteszik cukormentes)
majd csukott szemmel emlékeznek a megváltóra aki az utolsó pillanatban is ellenállt
és nem vette be az elrejtett ciánkapszulát ott a kereszten
inkább feloldozott minket és igazából azóta sincs semmi dolgunk, majd a meki bohóc felteszi a kérdést amire mindenki várt: elfogadod-e hites férjedül az itt megjelent férfiút – a kislány fején a véres lepedővel
az apjára néz, aztán könnyes szemmel nemet nyög mire felhördül a tömeg és kitör a káosz
egyesek már a parkoló köveit feszegetik
a kövezés odacsalja a közelben szemetet túrkáló kamerákat

mint az eltévedt fejbe szánt golyók repülnek a kövek
mint a golyók amit isten a saját agyába szánt egykor de körbefutottak koponyáján
és most az űrben lebegnek az egyiket már belaktuk most újat keresünk
robotjaink odacipelték a hd kamerát ide-oda kapcsolgatunk a bolygók között
repülnek tehát a parkolóban elhajított kövek
de mi még innen is elkapcsolunk és néhány hét múlva mosóport reklámoz egy fickó
ugyanezen a csatornán – a kislány krisztus-foltos lepedőjét áztatja
esküszik rá hogy az új öblítő szer még ezt a mocskot is kiviszi
majd a kamerába kacsint és azt mondja igyunk meg belőle pár kupicával

szóval ki hitte volna erről a teleshoppos ürgéről

A készülő szürrealista western kötet darabja.

_______________________________

Az idegenről rögtön tudta mindenki, hogy csak bajt fog hozni a városra – ahogy a viharfelhőt is nyomban felismeri az ember, úgy látta mindenki a délután lóháton érkező banditáról is, hogy semmi jó nem fog kisülni ebből: – pórusai a halál savanykás illatát árasztották, nyakában egymáshoz koccantak a távoli városokban megölt seriffek megkopott fényű csillag-jelvényei. Mi több – mint afféle névjegykártyát – maga szórta szét a körözvényeket, amik jelentős pénzjutalmat ígértek a fejéért – a „Veszettkutya Kölyök” leterítéséért. Néhányat a határban legelésző lovak oldalára szegezett – ezek az állatok nyerítve a fájdalomtól rohantak előtte, vágtattak végig a városka poros utcáin, eltiporva néhány totyogó gyermeket.Miután kikötötte tépett sörényű lovát a szalon előtt, és belépett az ócska kis kocsmába, mindenki félrenyelte az asztalnál szavait, és csöndesen figyelték, ahogy a veszett tekintetű, borostás férfi a pulthoz lép, majd így szól a reszkető csaposhoz: – Adj valami erőset, ami még egy holtat is felráz!

Pillantása akár a borotvapengén egyensúlyozó nap villanásai – bőre színtelen, mint a temető föld. Az öreg csapos kimér tehát egy pohárral a legerősebb whisky-ből, és a fickó elé teszi. Az épp csak hogy belenyal, a földre köpi a szájában megforgatott kortyot.

– Gyenge! – morog a csaposra, mire az reszketni kezd, mintha csak hirtelen lehűlt volna a levegő a szalonban. – Nincs erősebb ebben az istenverte kuplerájban?

Néhányan felállnak az asztaltól, és óvatosan kiszöknek a kocsmából, kisurrannak az ajtón, akár a macska. A csapos mentegetőzően felemeli a két kezét és így felel: – Sajnálom, de itt ez a legerősebb…

– Nagy kár – mondja a Veszettkutya Kölyök, majd egyetlen szempillantás alatt átlövi a pultos egyik tenyerét. A golyó átszakítja az öreg fickó életvonalát, az idegen pedig az itala fölé tartja a reszkető kezet. A kicsorgó vér sötétre színezi a pultra tett whisky-t.

– Látod, máris jobb! – liheg izgatottan a vigyorgó férfi, miután felhajtja a véres löttyöt, majd elengedi a fehér színűvé vált pultost, aki ájultan dől a földre. A Veszettkutya Kölyök megfordul a székén, és italát a néhány megmaradt vendéggel szemezve fejezi be. A poharat aztán a falhoz vágja – a szétrepülő szilánkok repeszként zúgnak el a csöndes vendégek körül.

– Rohanjatok, és hívjátok ide a seriffet! – Vicsorog. – Akadna egy kis elintézni valóm vele.

Csönd – zavart mocorgás a nyikorgó székeken – csak egy légy döngicsél, és nekikoppan a poros ablaknak újra és újra. A férfi az egyik vendégre szegezi coltját.

– Talán süket vagy? A seriffet keresem!

A vendég köhint, izzadság-gyöngyök gurulnak végig kövér arcán.

– A seriffről mi itt nem beszélünk – mondja, majd dermedten néz szembe a rá szegezett pisztollyal.

– Az nagy kár! – köpi az idegen. – Itt ez a hatlövetű, és ez bizony szeret beszélni. Ami azt illeti, be nem áll a pofája!

A pultos mocorogni kezd a földön – lassan magához tér, ám a bandita áthajol a pulton, ráfordítja a fegyverét, és átlövi a koponyáját. A pult mögötti tükörre agyvelő fröccsen, lassan csúszik le rajta, mint valami vörös csiga. Majd visszanéz a vendégre. – Látja, milyen mocskos szájú a kicsike?

– Látom… – dadogja a vendég, mire a Veszettkutya Kölyök feltápászkodik a székéről, és közelebb lép az asztalnál ülőkhöz. Bőrcsizmája hangosan recseg.

– Csak akad egy kurva seriff ebben a koszfészekben – motyogja. – Vajon hány embert kell kinyírnom hozzá, hogy idedugja a képét?

Ekkor egy vékonyka hang érkezik hátulról: – A seriff halott!

Az idegen megfordul, és egy szemrevaló lányt pillant meg a lépcsőn állva. Szőke haj keretezi vékony, sápadt arcát. A férfi rávillantja arany fogait. – Halott lenne, hölgyem?

– Halott – hagyja rá a lány, lábai alatt nyikorognak a fokok, ahogy lefelé sétál, szoknyája hullámzik, akár a víz.

– No és ki ölte meg? – morog a fickó, bosszankodva.

– A malacok – feleli a fiatal nő, mire a Veszettkutya Kölyöknek tátva marad a szája.

– Szerette tudja az italt – magyarázza a lány, noha a többi vendég próbálja lepisszegni. – Az egyik este kicsit felöntött itt a garatra, és beesett hátul a disznók közé… Azok meg felfalták.

Rövid csönd – ismét csak a légyzümmögést hallani, majd az idegenből kirobban a nevetés – visszhangzik tőle az egész kocsma. Mélyen, öblösen röhög, még a könnyek is a szemébe futnak, úgy tántorog a pult mögé, átlépve a halottat levesz egy üveg italt a polcról, felbontja és a levegőbe tartja.

– Igyunk akkor az egykori seriffre, minden kondások legrosszabbikára! – kiabál, és egy kortyra lehúzza az üveg harmadát. Majd kacag tovább, a vendégek zavart tekintetének tüzében. Végül nevetve még hozzáteszi: – Ez a város akkor mától az enyém, barátaim, erre is igyunk! – az ablakon túl felnyerítenek a vérző lovak, a húsukba vert szegek hirtelen még mélyebbre fúródnak, még jobban megfeszül oldalukon a kopott tintájú körözvény, rajta a fejdíj ára máris a kétszeresére szökött.

Beköszönt az éj, az ég feltűzi pislákoló jelvényeit, a sivatagi kisvárosban pedig felcsapnak a lángok, és kitör a káosz. A főtéren égő bárszékek és kutyaólak fényében őrült indiántáncot jár az idegen. Körülötte a városlakók négykézláb rohannak a porban, röfögve, az oldalukra varrt seriff csillagokkal – a Veszettkutya Kölyök sorban küldi utánuk a golyókat. Olykor whisky-t köp a tűzre, és megidézi a kutyafejű isteneket. Azok a haldokló lovak hátára ülnek, és vicsorogva vágtatnak a meztelen nők után, kiknek lebegő, hosszú hajuk a csillagokig érnek, s ott tüzet kapnak. Majd leterítik őket, és a holdra vonyítanak, miközben magukévá teszik a lángoló fejű nőket. A kopasz, égett bőrű asszonyokat egyből szülési fájdalmak lepik meg utána, és marakodó kutyák robbannak ki a méhükből – az elrágott köldökzsinórok csörgőkígyóvá változnak, egymásba gabalyodnak, ördögszekerekké állnak össze, s messzire futnak ebből a városból.

– Ez itt kutyafalva! – vonyít a tűz mellett ugráló – egyensúlyozó idegen repeszként. – Halál a disznókra! – zászlórúdra húznak egy acsargó korcsot, had lobogjon – akasztás a főtéren: kutyapórázra felhúzott férfiak rugdalják az éjszakát – ez itt falkaföld mától oltásra viszik a csecsemőket, az orvos injekciós tűvel fecskendezi beléjük a veszettséget, meglátod – elszökött gazdák – homokra csöpög a sivatagi disznók nyöszörgése – homlokához indított démon az angyalok egymást kopasztják a füstfelhőkön állva. A városlakók imái a hold sötétebbik felére ragasztják a körözvényt, amely isten után kutat (– Nincs erősebb ebben az istenverte kuplerájban?), de csak a világűr ébenje ásít vissza rá. folyosók fonnyadnak érzi, és a – szemek. rajta, – a holttest pereg mindig pisztollyal. – földre vár itt minden halott – kutyák vonyítanak, amitől lehullnak hosszú csóvát húzva maguk után a csillagok – valahányszor egy leesik az égről, a távolban meghal egy seriff – így megy ez – Nagy csillag. Tűzre – ez itt dögvároska, az út széli kutyacsontváz régi meséket böfög a dicső időkről, mikor még nem voltak sintérek, mindenki szabadon rághatta a másik torkát – férfi-konda voltunk – beforrt betűk – tátott szívként marakodtunk saját holttestünk fölött – száradt tinta voltunk csupán a füstben, ablakok, amit kitörtek a nekünk koppanó legyektől – borotvapengén fejdíj voltunk.

Egyszer csak belép a tűz fénykörébe a kocsmában látott lány. Haja leégett, fejbőre füstöl. A Veszettkutya Kölyök kiüríti a whisky-s üveget, és rávillantja őrült tekintetét. A lányt az előbb erőszakolták meg a kutyadémonok – lába között elrágatlan köldökzsinór csüng, aminek a végén egy koraszülött kutyaemberiót rángat, mintha csak pórázon húzná a homokban. Szőrtelen, rózsaszín, ráncos dög, a szemei még ki se nyíltak, haldoklik.

– Szóltam a seriffnek – motyog a lány. – Hamarosan itt lesz, és neked véged!

A Veszettkutya Kölyök rávicsorog, majd röhögni kezd: – De hiszen ő halott! Felfalták a disznók! – ám ekkor különös zajra lesz figyelmes. Malacröfögés, mindenhol – betölti az éjszakát, száz és száz disznó, egyszerre röfögi az amerikai himnuszt. A lány felemeli fehér, reszkető kezét, és az idegen háta mögé mutat, a sötétbe, ahová nem érnek el a tűz lángjai.

– A kíméletlen hadsereg – szólal meg ekkor az anyja hangján az embriókutya. – Akik leterítenek az évvel, akiket az istenek ólba űztek. A vályúban borrá változik minden vér! – azzal a koraszülött korcs kileheli a lelkét, s az anya lehajol érte, majd elsétál vele, hogy eltemesse gyermekét. Az idegen pedig megfordul, s hirtelen kétszeres fénnyel kezd izzani a hold. Hatalmas disznó hadsereget lát felsorakozva. Az első hátán egy vigyorgó holttest ül, rajta óriási cowboy kalap, és egy hatalmas sárga csillag. Nem is a hold kezdett erősebben sütni, hanem ez a jelvény veri ilyen erősen vissza a fényeket – döbben rá a bandita. A seriff bőre fehér, akár a vászon, beforrt disznóharapás nyomok kitüremkedő forradásai mindenhol a testén – szemei mozdulatlan fekete kavicsok. Mögötte az elrágott torkú kutyaistenek vergődnek, a malacok pofájáról tócsákba csöpög a vér.

– Mi a fene?

– Te kértél olyat a kocsmában, ami még egy holtat is felráz! – A seriff nevetése tompa, mintha csak a koporsón túlról érkezne – akár a láda tetején koppanó földrögök ritmikus pattogása – a Veszettkutya Kölyök csontjai koccintanak a hús mögött. Előkapja hát a fegyverét, és beleereszti a maradék tárat a lidércbe. De az csak nevet tovább, ahogy rázza a kacagás, kiesnek friss sebeiből a golyók. – Előre, konda! – rikkant, mire a disznók megindulnak, és habzó szájjal rávetik magukat a férfira – vér fröcsög az égig – füstben mindig seriff – maradék felhőkön rémálom – lepisszegett álmok, fájdalom-jelvény sebek, az életvonal kutyapóráza – ez itt távolban-szavaink-falva! az út széli kutyacsontváz régi meséket böfög a dicső időkről, mikor légyzümmügést motyogtunk az élőkhöz felhőkuplerájban füstként – pisztoly-gyöngyök mint a bagolyköpetek – hajnali lány négykézláb szájában a hold vörös színre vált – koraszülött golyókat temetnek – a lovakból kihullnak a szegek, és a porba hulló véres plakátokat messzire röpíti a feltámadó sivatagi szél. A papíron egy halott kutyaistenség képe, fölötte nagy betűk hirdetik: Látták ezt a kutyust? Szerető család várja haza.

A hajnali sugarak kibontják a kaktuszok virágait. A pusztában, a homokban hatalmas gödör, aminek az alján egy rozsdás vályúban a seriff fekszik, és nézi fénytelen szemeivel az eget. A gödör körül visító malacok mindenütt, sertéikről pereg a homok és a megszáradt vér. A seriff mosolyogva pillant alattvalóira.

– Temessétek be a gödröt, barátaim – kérleli őket. – Itt az ideje, hogy visszatérjek a föld alá. Oly sok a kóbor dög a túlvilágon, rendes sintér meg egy se. Ott is rendet kell ám valakinek tenni!

A malacok szemeiben könny csillog – bánatosan röfögnek a fickóra, mire az letépi a szíve fölé akasztott arany csillagot, és kihajítja a gödörből.

– Ez pedig a tiétek! Mától ti vagytok ennek a városnak az őrei! Soha se felejtsétek a dalt, amit tanítottam nektek!

Erre a disznók kórusban röfögni kezdenek, és turcsi orrukkal a gödörbe túrják a sárga sivatagi homokot, ami lassan teljesen ellepi a vályúban fekvőt.

A készülő szürrealista western kötet darabja.

_______________________________

A sivatag széli lebuj szalonzenével gargalizál. Ahogy a városkára telepszik az alkony, egy koszos képű fiú körbe jár az utcákon, és meggyújtja a sarkokon álló kaktuszok gyufa-tüskéit. A sárga ragyogásban aprócska skorpiók indulnak vadászatra – fekete ollóikkal a homokba fúródott, célt tévesztett pisztolygolyókat lökdösnek, majd tovaszaladnak tűlábaikon. Ez itt a senkiföldje – szakadt paplanok forgolódnak az éjszakában, kifordult ajtóknak koccannak az emberi lábon futó ördökszekerek.

A kocsma előtt kikötött kádak oldalán reszket az égő kaktusztüskék fénye. Bennük állott fürdővíz loccsan, ahogy a kádak egyik lábukról a másikra nehézkednek – pucoló fiúk csutakolják néhány oldalát, miközben a cowboyok odabenn újra töltetik whisky-s poharaikat a pultnál. Az egyik fiú pisszegni kezd a másiknak, mire az sandán félre fordítja a fejét.

– Psszt – így a fiú. – Te! Én ebben megfürdök! Figyeld a szalon ajtaját, nehogy kijöjjön a fickó!

– Te hülye vagy! – morog rá a másik. – Ha a mesterlövész rajtakap, ahogy a kádjában pancsikálsz, kilyukasztja a koponyádat! – azzal ujját pisztolyként a másik fiúra szegezi, és úgy tesz, mint aki meghúzza a ravaszt: – Ba-bumm! – mondja, és odafenn kihuny egy csillag.

– Amióta csak az eszemet tudom, vödörből mosakszom, használt mosogatóvízben! – vinnyog a társa. – Mindig is szerettem volna egy ilyen kádban fürödni, te nem?

A másik megrántja a vállát, majd a szalon felé sandít.

– Csináld akkor! – biztatja, mire a fiú kibúj piszkos ruháiból, és a kádhoz lép, ami ijedten próbál elhúzódni tőle.

– No… Nyugi! – biztatja a kádat, mire az abba hagyja a mocorgást, és engedi, hogy a fiú belémásszon. Annak hirtelen kellemes bizsergés fut végig a bőrén.

– Hú, ez a víz még langyos! – kuncog a kölyök, s elmerül a vízben. Odabenn a kocsmában elsül egy pisztoly, de nem akasztja meg a vidám beszélgetést. Kártyalapok sétálnak kézből kézbe, whisky-t izzadnak a poharak.

– Na, milyen? – suttogja a szalon szárnyajtaját figyelő fiú, mire a kádban fürdőző felkuncog, és ráspriccel némi vizet: – Ilyen lehet a mennyország, barátom! Mássz be te is egybe!

– Nem is tudom… és ha kijön a miszter?

– Majd gyorsan kipattanunk! – biztatja a pancsoló, azzal a gyerek végre ledobálja ruháit, és megközelít egy kádat.

– Na?

– Ez tényleg jó! – feleli a másik, belesüppedve a fürdővízbe. Az égen már a telihold ragyog – sötét felhők merészkednek udvarába, a sivatag felől érkező szél port perget a vízbe, a fiúk pedig hátradőlve figyelik az eget, néha a víz alá buknak, s ilyenkor élvezik a csöndet. Egyszer csak nyílik a szalon dupla szárnyú ajtaja, s a kocsmából az udvarra szabadul a fény. A gyerekek kidugják a fejüket a vízből, és meredten figyelnek a kocsma bejárata felé.

– Ugyan már, nem fogja megtudni! – győzködi egy fiatal táncos lány a társát. – A mesterlövész meg a társai részegek, akár a csap! Az előbb láttam, már el is aludtak az asztal alatt! A jó kis fürdővíz pedig hamar kihűl!

– Hát nem is tudom… – motyogja a másik lány, de már ő is vetkőzik. A fiúk kikerekedő szemmel figyelik, ahogy lehámozzák magukról a kisasszonyok a ruhákat. Egy átúszó felhő ismét szabad utat enged a hold álmatag fényének, s a homályban látják a kerek melleket, még azt is, hogy rajtuk a bimbók rögtön megkeményednek a hűvös éjben. Csipőikről lehámozzák a bugyogót, és ott állnak anyaszült meztelenül, sötét szőrzetükben megül a szél szállította sivatagi homok.

– Hűvös van, gyorsan be a kádba! – biztatják egymást, a fiúk szíve pedig hevesebben kezd verni, amikor látják őket közeledni. A víz alá buknak, és összekucorodnak.

– Jó langyos! – kuncog az egyik, a vízbe dugva a lábát. Majd a másikat is a kádba dugja, és leguggol, a feneke eltűnik a vízben. Már nyújtaná ki a lábát, amikor egyszer csak beleütközik a fiú oldalába. A lány ijedtében felsikolt, mikor jajongva kidugja a víz alól valaki a fejét, s riadtan takarja el a kezével melleit.

– Juj! Fiúk vannak a kádban! – figyelmezteti a másikat, de késő, már az is két lábbal a vízben áll, amiben a másik fiú kucorog. Az is a felszínre bukkan, és bugyután mosolyog a kisasszonyra.

– Van itt hely kettőnek is! – heherészik, mire a lány durcásan az arcába csapja a fürdővizet.

– Tűnés innen, ti kis patkányok! – hördül fel, ám ekkor ismét nyílik a szalon ajtaja. A fürdőzők visszanyelik szavaikat, és fülelnek. Az egyik fiú kiles a kád pereme fölött, és sápadt arccal motyogja: – Ez a mesterlövész, a francba is!

Tudják, hogy késő már kiugrani a kádból, gyorsan a víz alá buknak tehát mind a négyen.

A Mesterlövész részegen támolyog ki a kocsmaajtón, a kezében colt-ot pörget, ám elejti. Káromkodik, majd röhögni kezd, és felkapja a földről. Aztán neki kezd dúdolászni, és a kikötött kád felé botorkál. Minden lépéssel megszabadul egy-egy ruhadarabtól, nadrágját és pisztolyövét veti le utoljára.

A kádban a fiú és a lány összenéznek. Tudják jól, nincs annyi hely, hogy mind a ketten a víz alá merüljenek. A lány int tehát a fiúnak, hogy bukjon le. Az vesz egy nagy levegőt és szó nélkül eltűnik a víz alatt.

Egyszer csak a Mesterlövész hajol át a kád pereme fölött.

– Nocsak, hát itt meg mi van! – hördül fel, de amikor meglátja a fiatal lányt, zavartan vigyorogni kezd, aranyfogai csillagszóróként szikráznak. A Mesterlövész szemei helyén két, hat lyukú lefolyószürő van. Pókhálóba gabalyodott légyként összezsugorodott nők vergődnek benne, akiket a szalonban látott és kívánt meg a fickó. Akkorák csak, mint a körme, szinte eltűnnek a feketeségbe vezető résekben. A kádban ülő már érzi is, ahogy ő is zsugorodni kezd a cowboy éhes tekintetétől. – Hát te, kis aranyos?

– Kérlek, ne haragudj rám, nem tudtam ellenállni ennek a jó kis víznek! – könyörög a lány, mire a cowboy hahotázni kezd.

– Férünk mi itt ketten is – vigyorog a fickó – majd behajol a kádba, és simogatni kezdi a lány hosszú combjait – az tűri – ám egyszer csak buborékok érkeznek a víz alól – a fiú mocorog odalenn, tüdejét az oxigén hiány kínozza. A lány ijedten próbálja lábaival a víz alatt tartani a csutakoló fiút, de az erre még hevesebb forgolódásba kezd. Végül nem bírja tovább, és a felszínre robban, hatalmas falatot harap ki a hűs éjszakai levegőből.

– Te anyaszomorító! Te kis féreg! Tűnés a kádamból! – sziszegi a részeg cowboy, ledobott fegyverövéhez rohan, kihámozza a coltját és a levegőbe lő, átlyukasztva egy felhőt; az angyalok kártyalapjai kiperegnek a sebből – csupa-csupa ász, a mennyországban mindenki nyerésre áll. A lövéstől a szomszédos kádban fürdőzők kipattannak a vízből, és messzire rohannak az éjszakában. A fiú és a lány követné társai példáját, ám alattuk a kád ijedtében felágaskodik, és rohanni kezd vékony lábain. A kötél elpattan, a kád pedig meg sem áll – vágtat bele az éjszakába, a sivatag felé, miközben gazdája így kiabál: – Megállni! Engem abban a kádban fognak eltemetni! Hová viszitek a koporsómat?

És utánuk küld néhány golyót. A lány és a fiú ijedten kapaszkodik egymásba – a habos víz vadul hullámzik körülöttük, kicsap a kád szélein – a cowboy részeg golyói fütyülve suhannak el a fülük mellett.

– Állítsd meg! – könyörög a lány a fiúnak, de az tehetetlen. A hatlövetű ekkor kifogy, a cowboy elkezdi a szemei helyén lévő lefolyóból összeszedegetni az aprócska táncos lányokat, és azzal megtölteni a pisztolyt. A picike nők visítva robbannak ki a fegyvercsőből, egyik-másik el is találja a kádat, érett szilvaszemként pukkannak szét a kád oldalán.

– Anyaszomorítók! – ordít a cowboy, és elkezdi kitépni az aranyfogakat a szájából, hogy azzal töltse meg a tárat. Sorra lődözi ezeket is. S egyszer csak lövés éri a rohanó kádat – megtántorodik a porcelán-koporsó, bizonytalanul üget tovább – az oldalába nyílt lyukon keresztül zubogni kezd a víz a homokba. A távolból még hallani a mesterlövész dühös sikolyát: – Hozzátok vissza a kádamat! – majd a magára hagyott pasi eldől, érzi, hogy elhagyja minden ereje – szinte percek alatt kiszárad, bőre megrepedezik, akár az agyagos föld, majd porrá pereg – lassan homokszemcsékre hámozza a szél. Nem marad más utána, csupán két kerek fémdarabka – két lefolyószűrő, amit később felvesz majd egy kocsmába érkező, ráharap, zsebreteszi, és kifizeti vele az italát.

Az éj ledobott, gyűrött ruhája – a gyűrődésekből skorpiók másznak elő, méregtől megkeményedő fullánkjaik rakétaként kilőnek, és a holdba állnak, amitől beteges fény vonja be a tájat. Partra húzott halakként vergődő régi szalonajtók, a lefolyó dugók láncától megfulladt keselyűk tollai reszketnek a szélben – zuhany fejű kígyók másznak elő odvaikból, és méregsugarat spriccelnek az apró sivatagi egerek szemébe.

A puszta közepén kéz a kézben áll a meztelen fiú és a lány – hajukban és fanszőrzetükben megül a szél pergette homok. Fürdenek a hold lázas fényében, és figyelik a haldokló kádat: lábai mély árkokat húznak, ahogy sebesülten kaparászik. A kiömlő víz sárrá változtatja körötte a homokot.

– Mi már soha többé nem leszünk tiszták – suttogja bágyadtan maga elé a lány, mint valamiféle jóslatot, és erősen megszorítja a fiú kezét. Erre összenéznek, és kuncogni, majd hahotázni kezdenek. Nevetésüktől lángra kapnak a kártyalapok és a kaktuszok. Kacagásuk megsebzi a holdat kicsöppenő ezüst vére a homokba hullt fuldokló hallá változik. A fiú pénisze megkeményedik. Egymásra vetik magukat – a sárban henteregnek, testükre tapad a mocsok, ahogy birkóznak, és a fiú végül a lányba hatol. Feneke ütemre jár fel és le, miközben körmök szántanak utat a hátán száradó sárba – Ba-bumm! – a horizont peremén átcsapó sóhajok – láttam, fiú rohan fiúnak, ba-bumm! – tovaszaladnak még suttogják a csendet – bánatosan topognak fanszőrzetükben rögtön könyörögnek levegőből – a távolban golyót káromkodó hatlövetű elhervad – megfulladt paplanok; lélekbe bele pisszegni a kádat –

elpattant fiúk a szívük odút kereső patkányként fut az éjszakában – porcelán-koporsóban hamvaikkal aludtak ezért szép az álmuk – a halál kampós tüskéi ócskavasak, szobák a pusztulás erjesztőkádja kigyulladt – skorpió gondolja gyerek sikolyát – homokszemcsékre simogatni egymást – kisanyám! holdcseppek és homokba panírozott halak a befelé nőtt viharok keringője rettenetes és gyönyörű a csönd csupán SENKIFÖLDJE – ilyen lehet a mennyország, aranyfogak a lefolyóban – feneke ütemre jár csupa-csupa ász – – fegyvercsőből kispriccelő holdcseppek – felsikolt egy préri farkas, ahogy elélveznek, a kádból pedig kiszáll az élet.

Odafenn az angyalok elkártyázzák szalonajtó szárnyaikat – a porfelhővé változott cowboy magányos szellemként lebeg most a házak fölött, keresi egyre csak az elrabolt kádat, olykor ellenségei poharába pereg, és szürkére színezi whisky-jüket, vagy eltömíti hamvaival fegyvercsövüket, amit sohasem szegeznek már rá.

A fiú és a lány egymás karjaiban alszik. A fiú egyszer csak zajra lesz figyelmes, óvatosan kinyitja a szemét, és a hold fényében vándorló kádakat lát. Egész csordát. Porcelán oldaluk visszaveri a csillagok pislákjait, bennük a víz halk loccsanásokkal hullámzik, ahogy viszik őket előre finom lábaik.

Milyen gyönyörűek – gondolja a fiú, és figyeli, hogyan állják körbe elpusztult társukat, bánatosan topognak előre-hátra – néhány anyaállat hátul apró kádakat szoptat – kilőnek hasán lévő dugói, és némi fürdővizet csorgat a kicsikbe. Egy ideig még maradnak, aztán tovább vonul a csorda, s eltűnnek az éjszakában.

Egy nap betörök egyet, és messzire vágtatunk innen – fogadja meg magának a fiú, majd ismét lehunyja szemeit, és hallgatja a mellette fekvő lány lassú légzését. Aztán elalszik – lecsorognak az álom lefolyóján gondolatai.

A novella megjelent az amerikai The Drabblecast Audio Fiction Podcast -ban.

_______________________________

Reggel a teámat kortyolva aprócska, néhány centis meztelen női hullára bukkanok a bögre alján. Fehér teste egybeolvad a porcelánnal, csomós teafű darabkák borítják a mellét. Riadtan csapom az asztalra a poharat, és néhány perc döbbent méregetés után tárcsázom a rendőrség számát. Eszembe sem jut ellenőrizni a testet, hogy valóban halott–e a lány, persze ha nem is lenne az, fogalmam sincs, hogyan adhatnék neki akár szájból szájba lélegeztetést, hiszen olyan kicsi. Zavartan ugrálok egyik lábamról a másikra. Hamarosan csöngetnek, két nyomozó érkezik, s már első pillantásra gyanankodva méregetni kezdenek. Betessékelem őket, és az asztalra mutatok, azok pedig unottan, hümmögve vizsgálgatják a pohár alján kiterült csöppnyi testet.– Ismeri? – kérdezi az idősebbik. Válaszolok neki, hogy soha sem láttam még, és megkérdezem, hogy fulladás okozta-e a halálát. A nyomozó elővesz egy fényképezőgépet, csinál néhány képet, majd azt motyogja: – Azt a boncolás hamar kideríti.

A fiatalabb nyomozó körömollót kér, és bezárkózik az aprócska hullával a fürdőszobába. Idegességemben teával kínálom a másik detektívet.

– Ismertem egy jósnőt, aki a pohár alján maradt teafűből jósolt – magyarázza később, az italát kavargatva. – Lehet, hogy nem is hülyeség. Az újságban írtak valamikor egy fickóról, aki a lottó számokat látta meg a teásbögre alján. És tudja mit? Be is jött neki.

– A lottó számoknak én is jobban örültem volna – jegyzem meg, mire a rendőr röhögésben tör ki. Eközben kilép a fürdőszobából a társa, aprócska vérfolt vöröslik az ingén, a kezében a nájlonba csomagolt test, és a körömolló, amit – riadtan veszem észre – felém tart. Nem nyúlok utána, mire leteszi az asztalra.
– Megfulladt – mondja, s a másik bólint, majd veszi a kalapját.

Mindez tegnap történt. A konyhaasztalt azóta is sárga szalag veszi körbe, a nyomozó azt mondta, nem szakíthatom át, amíg a nyomozás tart, és a takarítást is hanyagoljam inkább addig a konyhában. Azóta nem volt erőm teát főzni magamnak. Valahányszor eszembe jut, a bögre alján fekvő aprócska test képe is megjelenik előttem, és elfog a rosszullét.
 
Leugrok hát inkább a sarki teázóba, és rendelek magamnak egy bögre feketét. A különösmód ismerős pincérnő kajla mosollyal az arcán hozza ki.
– A férfiak olyan ritkán teáznak – csivitel, miközben leteszi az asztalra a bögrét. Hirtelen rájövök, honnan olyan veszettül ismerős nekem. Tegnap reggel láttam, a bögrémben feküdve. Hirtelen kifut a vér az arcomból, és a legostobábban reagálom le a helyzetet: felpattanok az asztal mellől, veszem a kabátom, és kihátrálok a teaházból. Meg sem állok hazáig.

Ott a bejárati ajtót tárva-nyitva találom. Három férfi fogad a konyhában, gőzölgő bögrékkel a kezükben. Ebből kettőt rögtön felismerek: a rendőrök tértek vissza, ám ezúttal egy régimódi parókás fickót is hoztak magukkal, valami öreg bírót.

– Rossz hírem van – közli az idősebb rendőr. – Úgy tűnik, hogy a lányt megfojtották.

Lehuppanok a székre, szólni akarnék, de még mindig kapkodom a levegőt az előbbi rohanás után. Néhány szófoszlány azért sikerül a teagőzös levegőbe motyognom: A teaházban... a lány... a sarkon... a lottószám…
Ennek persze semmi értelme.

– Nem engedhetjük meg magunknak, hogy felgyűljenek az ügyek – magyarázza szigorú tekintete alatt a rendőr, és vállon veregeti a bírát, aki épp kiitta a poharából italát. – Most rögtön megejtjük a tárgyalást.

Ez őrület. Tiltakozni szeretnék, de persze hiábavaló lenne. Helyette könyörgően nézek az öreg bíróra, aki elmélyülten lögyböli a kezében lévő bögrét. Alighanem az ítéletet készül kiolvasni a pohár alján keringőző tealevelekből. Izgatott csend telepszik a konyhára, minden szem reszkető, szürke kezére szegeződik, ami látszólag sohasem hagyja már abba a körkörös mozgást.