A készülő szürrealista western kötet darabja.
_______________________________
A cowboy odahajítja a vizes kulacsot az indián fiúnak, de az csak ül tovább, némán, kifejezéstelen tekintettel a tűz mellett – narancsszínű, reszkető arca, akár egy lehullni készülő törzsi maszk – mered maga elé, anélkül, hogy a víz után nyúlna.
– Igyál – biztatja a fickó, szavai elvesznek a kifújt dohányfüstben. Hiába, a fiú akár egy szikla, üres tekintete egyre csak a pattogó fát figyeli a lángok között, a cowboynak pedig fogalma sincs, hogyan tovább – nézi az ég abroszán szétgurult csillagokat, a fogyó holdat, s egy nem túl távoli kisváros halovány fényderengését. Holnap elviszi a fiút egy orvoshoz, aki talán választ tud majd adni néhány kérdésre. Például, hogy miféle járvány az, ami egy egész indián faluval végez, egyedül egy tíz év körüli fiút kímél meg.
– Víz! – próbálkozik újra a cowboy, majd előre hajol, felbontja a kulacsot, iszik, s azzal odanyújtja a fiúnak. Az hidegen néz vissza rá.
A fickó feladja, hátra dől tehát, és megpróbál álmot erőltetni a szemére. De újra és újra az indián faluban jár, látja a porban fekvő halott férfiakat és nőket. Kifordult szemükben felhők szakadoznak, kicsüngő nyelvük felpuffadt kövér csigaként hever a koszban. Egyedül ez a fiú maradt életben – ült egy totem oszlop előtt, szótlanul, hátat fordítva a halottaknak.
Hiba volt, hogy elhoztad magaddal! – korholja egy hang a fejében a cowboyt. – Akármi is végzett az indiánokkal, azt a fiú is hordozhatja.
A fickó tudja, hogy hibázott, ott hagyni mégsem lett volna szíve a gyermeket. És most már túl késő bármit is megbánni – holnap elviszi egy orvoshoz, és az majd…
A félálom töltényhüvelye – kép-lövedékek csúsznak a helyükre, s forogni kezd a tár – körbe-körbe, hamarosan szívbe robban a ma esti rémálom. A cowboy fél szemét még kinyitja, majd ráébred, hogy már álmodik – igen, alighanem ez lehet – hisz a fiút feketének látja – új bőre sötéten csillan és mocorog – mint akit száz és száz rovar lepett el. Ostoba képzetek – a tűz lassan kialszik, a cowboy pedig horkolni kezd. Az indián fiú keze a kulacsért nyúl.
Másnap reggel a cowboy belovagol tehát a városba, hátán a szótlan kölyökkel. A városi polgárok másnaposan, tátott szájjal figyelik, hogy ki ez az anyaszomorító, aki nem szégyelli megosztani a lovát egy rézbőrű fattyúval – néhány gyengébb szívű, templomfélő asszony elájul, a szétguruló rózsagyöngyöket patkányok hordják szét – a szőrös rágcsálók aztán egytől-egyig megfulladnak az emészthetetlen golyóktól.
– A dokit keresem! – mondja az idegen, de senki sem kívánja útba igazítani. Végül egy copfos kislány rámutat az egyik házra, a cowboy pedig köszönetképp megemeli a kalapját. A fickó ott kiköti a lovát, leveszi a fiút a lóról, és a hátán becipeli a rendelőbe. Benn ül az öreg doki, konyakot nyalogat épp, és kokacserjét rág, amitől képtelen egyhelyben megülni – olykor felpattan, kihalászik egy ócska szájharmonikát a fiókból, és rákezd muzsikálni – ilyenkor a lábadozóban alvó betegek sorra felébrednek, és a fejükre húzzák a párnát. A doki akkor is a szájharmonikával babrál, amikor a cowboy belép, a hátán a kifejezéstelen arcú gyermekkel.
– Na nem, na nem, na nem! – pattan fel az öreg doki a székéből, és indulna, hogy kituszkolja a jövevényeket a rendelőből. – Ebből elég! A legutóbb egy kibaszott lovat kellett megvizsgálnom! Nem vagyok állatorvos, bassza meg! Mi jön legközelebb? Egy sebesült csörgőkígyó? Leprás dingó? Gyapotszedő nigger? Na kifelé, pajtás el azzal az izével!
A cowboy nem hagyja magát kitessékelni, hiába toszigálja őt az öreg, meg se rezzen – leteszi az indián fiút a vizsgáló asztalra, és előkapja a coltját, amit aztán egyenest a pattogó orvos egyik orrlyukához szegez.
– Tudja, meg kéne olajoznia néha azt a kibaszott hatlövetűt, ember – morog rá a doki, majd heherészni kezd. – Látott már olyat, hogy valakinek a saját arcába robbant egy rosszul karban tartott pisztoly? Rohadt egy kirakós, mondhatom. Egy csontszilánk itt, egy kirepült szemgolyó ott. A jó doki meg hajnalig párosíthatja őket. Végül persze egyik sem elégedett. Jaj, doki – mondják – a szám kicsit lejjebb volt, a szemem meg kicsit feljebb. Kutya egy hálátlan népség! Tudom én, hogy nem a homlokból nő ki az emberi száj, oklevelem van róla, bassza meg!
És a doki csak mondja és mondja, míg aztán a cowboynak elege lesz, és arcul üti a fickót. Az egészen elfehéredik, sértődött gyerekként ül vissza az asztala mögé, és dühösen a fiókba vágja a szájharmonikáját.
– Látom, maga is az a faragatlan fajta, akinek nincs rendes köpőcsészéje – morog az öreg, és malmozni kezd szőrös ujjaival. – Mit tehetek hát önért, és a kis ölebéért?
A cowboy erre előadja, hogyan akadt rá a kihalt indián falura, és hogyan vette magához a gyermeket. Az orvos hümmög, majd feláll, és kocogtatni kezdi a gyerek hátát. Az szótlanul tűri, szeme sem rebben. Az orvos hallgatózik, szagolgatja a leheletét, tapogatja a nyirokcsomóit.
– Nagy szerencséje van, barátom – mondja végül. – Úgy néz ki, semmiféle fertőzést nem hordoz a kis kedvence, nyoma legalábbis nincs, hogy baja lenne. Örüljön ám neki! Ha behozott volna valami gusztusos kis pestist ide, azok ott kinn elégetik máglyán a kis ölebét, magát pedig felhúzzák egy erős kötélre a téren. Műsor a gyerekeknek, tudja. Nos, remélem elégedett volt a szolgáltatással. Mielőtt kitessékelném önt, még had világítsak rá, hogy az efféle kényes ügyek miatt hanyatlik az orvosi presztízs. Ma derekasat rúgott az enyémbe, cserébe legalább mondja kifelé menet az embereknek, hogy megtagadtam a vizsgálatot ettől a nyamvadt kutyától.
A cowboy válaszképp morog valamit, mire a doki rákontráz: – És egy jó tanács, mielőtt elmegy. Szabaduljon meg tőle! Ezektől semmi jót nem várhat az ember. Az indián asszonyoknak mérgezett az anyatejük, ettől ilyen kerge népség ez. Na ne nézzen így rám! Tudományos kísérletek is alátámasztják! Van egy lovam, amit indián tejjel itattam, egy hét se telt bele, és megőrült.
A fickó nem hallgatja tovább, kilép a rendelőből. Odakinn széles tömeg várja – ellenséges tekintetek gyülekezete – összeszűkült ajkuk akár a vörös cérna. Próbálna a kikötött lóhoz férni, de sehogy sem engedik át. Ám egyszer csak kettéválik a gyülekezet, ahogy belovagol a város félszemű, szakállas seriffje. Csillag alakú szemfedő takarja szemüregét, lova egy reszkető, fehér paripa, teli sebekkel. Ahogy megállnak, a ló felnyihog, majd egy hatalmas falatot harap ki a saját lábából, és rágni kezdi. A cowboy leteszi a hátáról az indián fiút, és azt mondja: – Maradj itt, úgy látom, beszédem van a seriffel.
A gyerek továbbra sem szól egy szót sem, letehette volna a sivatag, vagy egy kupleráj kellős közepén is a cowboy, akkor is ilyen bambán állna csak ott. A férfi odalép tehát a seriffhez, aki furcsamód ismerősnek tűnik, és köszönti. Csönd – egyedül a ló csámcsog saját húsán, a kicsorgó vér a porba csöppen.
– Magához tartozik az a… kölyök? – nyögi ki végül a lóháton ülő, hangja akár a kidőlni készülő fa recsegése. A cowboy válaszolni akarna, amikor mögötte a fiút egyszer csak vállon találja egy elhajított kődarab. Gyereknevetés robban, amit néhány felnőtt kacagása követ – a városi kölykök hergelik az indián fiút kavicsokkal. De az csak áll némán, lehajtott fejjel. Erre újabb kavics repül felé – ezúttal nagyobb, mint az előző, és ismét eltalálja a vállát. Az indián gyerek erre a kőhajigáló suhanc felé fordul, és gyilkos tekintetet lövell felé, de az ettől még hangosabb röhögésbe kezd, és lehajol, hogy újabb kavicsot vegyen fel a földről. Ám egyszer csak felordít. Minden szem a kőhajigáló gyerekre szegeződik, és meglátják, mi történt. Kőnek nézett egy skorpiót, az marta meg. A gyerek rögtön eldől, és rángatózni kezd – szájában feldagad nyelve, szemei kifordulnak. Az indián fiú pedig szótlanul nézi haláltusáját. Egy asszony felsikolt. A seriff erre letépi álszakállát, és csillagszemfedőjét, és lepattan a lóról: – Félre, orvos vagyok!
Persze, hogy a jó öreg doki az – likőr bűzös lehelete elárulhatta volna, vagy a füléből csüngő sztetoszkóp. Ám késő: a halott gyerek szája kinyílik, és száz, ezer skorpió mászik elő belőle – mint a fekete olaj, hömpölyögnek elő, és felmásznak a közelben álló városlakók lábára – csípik, marják őket, ahol csak érik. A cowboy szájtátva nézi a jelenetet.
– Azt a kurva, ennek a fele sem tréfa! – hátrál a doki, s előkapja pisztolytokjából a harmonikát. Valahányszor belefúj, felrobban egy skorpió – aprócska tűzrózsa nyílik, és szétrepülnek a rovar belsőségei. A cowboy ekkor megpillantja az apró mosolyt az indián fiú ajkán. A rézbőrű felemeli a kezeit, mire megindul a skorpió eső – sorban hullnak alá az égből, van akit már a levegőben megcsípnek. A jó polgárok ijedtünkben összevizelik magukat, és messzire szaladnak.
– Látja, maga idióta! – hörög a doki a cowboynak. – Ilyenek ezek, én megmondtam! Átkozott ingyá’nok! Mint a skorpiók! Hiába öleli őket a keblére, így is-úgy is megmarják! Mérgezett az anyatejük, én mondom!
Erre a ló ismét kiharap magából egy falatot, és messzire rohan a szájában a véres hússal. A rémálom fiókjai kilőnek – dohányfüstben olajozott patkányok – a templomból asszonyok rontanak elő, szőrös hónuk alatt a bibliával – a másikban colt, amibe a rózsafüzér gyöngyeit töltik, s küldik a golyókat az ízeltlábúak felé, amik lassan ellepik a várost. Hatalmas totemoszlop nő a földből, akár egy skorpió farka, és spricceli a mérget – hamarosan megtelik indiántejjel a sivatag széli köpőcsésze. A doki pisztolygolyókat csúsztat a harmonika lyukaiba, ahogy játszani kezd, kirepülnek a lövedékek. A cowboy az indián fiúhoz rohan, aki látszólag vezényli az őrült, rovar hadsereget, és rázni kezdi: – Hagyd abba! – szavai koszban – de a fiú kérlelhetetlen, a szemei lüktető nyirokcsomók, benne a kőhajigáló gyerek nevető arca és régi deszkákból összehajított máglya. Körbe-körbe, polgárok gyülekezete rágcsálók – porba keze kép-lövedékek hidegen; – harmonika asszonyok nyöszörgik a hozsannát, totemoszlop az orvosi rendelőben, az asztal mögött; haldokló betegek érkeznek, és tapogatják reszkető ujjakkal, homlokukon lévő szájuk gyógyszerért könyörög – de ellenméreg az nincs: a távolban dobok verik egymást s rézszín mellekből csöpög az őrület – fiútárak ürülnek – fiatal indián harcosok élveznek el sorra, skorpió méreg fröccsen az égig – műsor a gyerekeknek, tudja. Az üvöltés belovagol a város ajkán - a polgárok elvesznek a kifújt undorral – reméljük elégedett volt a szolgáltatással; mielőtt egy skorpió – nyirokcsomóit ott hagyná egy kupleráj kellős közepén kifújt készülő maszk holnap viszi el minden szem fényderengését.
A cowboy megfordul, és a dokinak kiabál: – Ez a maguk hibája! Miért nem hagytak minket egyszerűen elmenni? – de az orvost – mielőtt még válaszolhatna – egyszer csak átszúrja a tekergő, mérgezett totemoszlop s a jó doki előkapja pisztolytokjából a gusztusos haláltusa-jelenetet, kiokádja a vérét némi anyatejjel s eddig fel nem böfögött jótanácsait.
A halál töltényhüvelye – az égnek indított halottak lepattannak a felhőkről. A cowboy ekkor előkapja a colt-ját, és egyenest az indián fiúra szegezi.
– Elég volt! – parancsol rá, de a fiú szeme élesen villan, mire a fegyver csöve skorpió-farokként kezd tekeregni, készen rá, hogy a férfi kezébe marjon. Az messzire hajítja a fegyvert, és elrohan – sorra tapossa el az útjába kerülő skorpiókat, majd bezárkózik a rendelő udvarán lévő ócska fabudiba, onnan hallgatja a távoli üvöltéseket. Forróság és szarszag – telnek az órák s mire kiles a deszka résein, látja, hogy már közeleg az alkony, vöröslik az ég, akár egy nyílt seb – az épületek árnyékai a holtakra vetülnek, akiken még mindig skorpiók rohangálnak, csípéseikből csorog a tej. A cowboy sohasem látott még ehhez hasonló dögöket – nagyobbak és veszélyesebbek, mint amikkel eddig a sivatagban találkozott, mintha csak az elfelejtett időkből pottyantak volna ide. Már csak abban reménykedett, hogy képtelen bekúszni a rogyadozó fatákolmány résein. Távoli prérifarkas üvöltések – a fabudi oldalán karistoló fekete tűlábak kopkopkopogásai. indiántejjel rovarok – lehullt csillagszemfedők szájtátva colt – egy fiú csípései – fojtogat a félálom keze – feldagadt szív akár a kidőlt totem
A cowboy lassan magához tér. Az apró résen betűző nap pont a szemébe világít. Reggel van. Feltápászkodik, és kiles a budiból: odakinn kutyák rángatják a holtakat, néhány keselyű is köröz már a város felett, de a skorpiók sehol. Fülel. Nem hallani már a rovarok motoszkálását. Megkockáztatja hát, és lassan kitárja a kerti budi ajtaját. Majd mikor látja, hogy elmúlt a veszély, kioson rajta. Úgy dönt, megkeresi a lovát, és maga mögött hagyja a várost, amilyen gyorsan csak lehet. Az orvosi rendelő elé érve ekkor megpillantja a fiút. Ül a földön, a bőre feketén ragyog a hajnali fényben: undorral döbben rá, hogy mindenhol nyüzsgő skorpiók borítják, ollóikat csattogtatják, mint akik nagy munkában vannak, hogy átszabják a testet (nyisz-nyisz – egy csontszilánk itt, egy szemgolyó ott).
Halott lehet – nyugtázza magában a fickó, ám ekkor a fiú keze felemelkedik, és odébb söpör néhány rovart az arcáról. A cowboynak tátva marad a szája, amikor megpillantja a fiú új arcát. Nem indián többé, fehér ember – a kődobáló kisfiú arca néz vissza rá. Az indián egyszerűen ellopta az arcát. Miféle varázslat ez?
A férfi úgy gondolja, jobb, ha ez már nem derül ki. Egy pillantást vet még kikötött, halott lovára, majd hátat fordít a fiúnak, és gyorslépésben kisiet a városból.
Ahogy megérkezik a déli forróság, a városka megtelik a halál félreismerhetetlen bűzével. A jól lakott kutyák az árnyékban heverésznek, olykor felbüfögnek egy-egy feldagadt emberi nyelvcsomót. Egy indián férfi lovagol be pónin a sivatag felől – egy közeli szikláról pillantotta meg a főtéren heverő hullákat, s úgy gondolta, szétnéz kicsit a városban.
Ezekkel méreg vagy betegség végzett – gondolja, s már meg is bánta, hogy olyan kíváncsi volt, még a végén ő is elkapja a nyavalyájukat. Már épp azon van, hogy messzi maga mögött hagyja az elpusztult várost, amikor megpillantja az egyetlen túlélőt, egy fiút. Fehér, tíz év körüli gyerek – ül kifejezéstelen arccal, és néz maga elé.
Miféle járvány az, ami egy egész várossal végez, egyedül egy kisfiút kímél meg? – gondolja. Már épp készülne elvágtatni, de úgy érzi, képtelen sorsára hagyni a gyermeket. A legjobb lesz, ha elviszi a sámánhoz, dönti el végül. Ő majd választ ad néhány kérdésre.