A készülő szürrealista western kötet darabja.
_______________________________
A seriffet – miután megölte a kisvároson átviharzó bandita – egyszerűen nem tudták leráncigálni a lováról. Mintha csak odaragasztották volna, ült azon a csodaszép fehér paripán a kivérzett hulla, és a rosszmájúak efféléket mondtak rá: – Nézd! Ez a veszett róka még a halála után is mennyire nyeregben érzi magát!
Beképzelt fickó, nem vitás. A városiak megegyeztek, hogy azé lesz a ló, akinek sikerül lefeszítenie a holttestet az állat hátáról – arra pedig minden helyi férfi szemet vetett; micsoda egy telivér volt! – színe akár a frissen mosott vászon, izmai a bőr alatt egymásba kapaszkodott kígyók. Ám hiába jöttek sorra, a seriffet a nyeregből kiütni nem lehetett: lökdösték, húzták, van, aki ásóval ütötte, vagy deszkával próbálta kifeszíteni a nyeregből, de végül nagy reccsenéssel a fa tört ketté. Végső elkeseredésében valaki dinamitot dugott a bőrnyereg alá, a józanabb városlakók pedig alig tudták megállítani, nehogy meggyújtsa a kanócot füstölő szivarjával.– Jobb, ha eltemetjük, együtt azzal a kurva lóval – morogta végül valaki, de senkinek sem volt kedve akkora gödröt ásni, amibe belefért volna a hátas is, nem beszélve arról, hogy fájt a szívük a paripáért. Micsoda állat a seriff lova! A patái szikráznak, szemei robbanni készülő pisztolygolyók. Teltek hát a napok, a hetek, és egészen megszokták a poros utcákon fel és alá ügető ló látványát, a hátán a foszlásnak indult seriffel – bűzétől felrobbantak a városba érkező ördögszekerek és hosszú csatasorba rendezte az acsargó, csimbókos szőrű kutyákat, díszmenetként vonultak a paripán lépkedő hulla után, fel-felugrálva, megpróbálva falatokat kiharapni belőle. A polgárok egész mulatságosnak találták, amikor a legváratlanabb pillanatokban feltűnt a rend rothadó őre a kocsma, vagy a szatócs bolt előtt, így hát megemelve a kalapjukat így köszöntötték: – Adjon isten, seriff, elég nyúzottan fest, meghívhatom egy whisky-re?
Olykor a maszatos képű suhancok kaviccsal dobálják – valahányszor eltalálja egy kő, mint a fekete füst, döglegyek hada száll fel róla – éhes patkányok szőlőszemként robbannak szét a fehér paripa patái alatt.
– Előbb-utóbb csak elporlad az ördög, és akkor miénk a ló! – böfögték a kocsmában, az asztalra csapva poharaikat, és vártak tehát – a porcelán hideg csillogásával szemeikben, tátott szájjal; borostájukat teliszórták petéikkel a döglegyek. Olykor felvetette valaki, hogy talán új seriffet kéne választania a városnak – ha ismét banditát fúj erre a sivatagi szél, teljesen tehetetlenül állnak majd a polgárok. Azonban valahányszor jelentkezett valaki a feladatra, elügetett a fehér ló a kocsma előtt, az égig verve a port, és mikor meglátták a hátán a foszló húsú hullát, mellkasában a tátongó lyukkal, rögtön elment az önként jelentkező kedve a dologtól, hiszen arra gondolt, talán ő is így végzi majd, ha már ő viseli a csillagot. És hát a jelvény. Előbb még le kellett volna szedni a halott seriffről – ehhez pedig senkinek sem volt gusztusa.
– Megvárjuk, amíg leesik róla az a rühes jelvény, aztán visszatérünk a kérdésre! – döntötték el, de a csillag csak nem akart lehullni a hulláról. Hiába dobálták kövekkel, hiába lőttek rá pisztolyaikkal, a kavicsok, a golyók csak a legyek jóllakott hadseregét verték fel – ott zümmögtek mindenhol, bemásztak a tornácon alvók száján, sebeket rágtak a seriff után andalgó kutyákba. Éhes madárraj a város felett – keselyűk vállfákkal a csőrükben, amin a holtak levetett ruhái száradnak, míg lenn a temetőben a seriff szalon-ajtajú koporsója várakozik kikötve. Nappal morog, éjszaka vonyít csak a holdra, akár egy kivert kutya. A fekete festék, amit a seriff szeretőinek könnyeiből és szénporból kutyultak lassan pereg a fáról – miközben a magukra maradt lányok esténként kádjaikban áznak, a szappantól befehéredett víz tetején fuldokló legyek reszketnek, s odakinn az éjben fel és alá vágtat a fehéren világító paripa. Döglegyek a kádban – szárnyuk habot ver – az álom buborékai kipukkannak a fürdőző lányok fanszőrzetében – panírozott nők láttam – a bimbók majd csak elporladnak – Adjon isten, seriff, elég nyúzottan fest, mint a dinamitból szőtt ördögszekér mint akit a pokol erjesztőkádja rág – visszhangzik az éj koponyája; hallani a víz angyalait, kádakban énekelnek, lábuk közül kicsorog a rég beléjük fecskendezett sperma – micsoda éjszakák állnak minden halott mögött.
A bandita fiatal kölyök volt, ló nélkül, magába gömbölyödve, a földön pörögve érkezett a városba, ahogy fújta a szél – revolveréből egymás után repültek ki a golyók. Megállva az utcán egyből rászegezte a fegyverét egy tornácon pihenő öregre. Az homályos tekintettel bámul vissza rá, krákog, és letüdőzi a pipában égő dohánnyal kevert látnokzsálya kesernyés füstjét.
– Hé, papi, lóra van szükségem, méghozzá most. Kié a legszebb paripa ebben az átkozott koszfészekben?
– A seriffé! – vágja rá rögtön a fogatlan fickó, majd oldalra fordul, és egy hatalmasat köp, mintha csak valami rossz ízűt forgatott volna meg a szájában. – De arról a paciról jobb, ha máris leteszel öcskös!
A fiú erre megpörgeti ujjai körül a fegyvert, és kilövi a bácsika szájából a pipát.
– Azt majd én eldöntöm, papa! – morog, s közelebb lép a nyikorgó hintaszékhez. – És mondja csak, hol találom azt az anyaszomorítót?
Az öreg megvakarja szakállas állát, és az égre néz: a legyek hadát és a köröző dögmadarakat nézi szürke szemeivel, kutyaként a levegőbe szimatol, és így szól: – Szerencséd van, úgy hiszem, közeledik.
Mintha csak elektromosságtól reszketne a levegő, erősödő zümmögést hallani – sorban érkeznek a seriff régi szeretői, kaktuszvirágokat dobálnak a kihalt utcán, kántálnak, és körbe táncolják egymást, hangjuk olykor megcsuklik az orgazmustól – arcuk törött pohár kuplerájban. Koszos képű gyermekek az amerikai zászlót lobogtatják – sebesült kutyák rágják róluk a csillagokat. Kisfiúk a temetőből lopott csontokkal ütik a dobokat, s a légyfelhő füstjében ott lépked maga a seriff, kilátszó bordáira csukló fejjel, gyönyörű, hófehér lován.
– A jó öreg seriff. – Vigyorog a hintaszékben ülő férfi, majd röhögni kezd, és homályos szemével rákacsint a banditára. – Mindig feltűnik, ha baj van.
A lótolvajnak tátva marad a szája, amikor megpillantja a jelvényes fickót, egy rozoga csontvázat, hús már szinte nincs is rajta, lötyög testén szakadt és piszkos ruhája, üres szemgödreiben légylárvák tekergőznek. A menet megáll, és maguk elé engedik a baktató fehér paripát. Közben kórusban, kézen fogva éneklik: – Éljen a seriff, a férgek ura, az örök életű! Ahová lép, halál terem, az aranycsillag glória, ami sosem szárad le szívéről!
Erre csorogni kezd a lányok combja közül a forró sperma – az élet fehér csiganyála. Ezután csönd, csak a döglegyek döngicsélnek. A bandita pedig nem hisz a szemének.
– Ez lenne a ti seriffetek? – kérdezi. Szavai kavicsként pottyannak ki a száján. Nézi egy darabig a hullát, majd kacagni kezd.
– De hisz ez egy madárijesztő! – kurjant, csapkodja a térdét, a városlakók néma gyülekezete előtt. Egy kislány erre így szól: – Most aztán nagy bajban van, miszter! A seriff majd elkapja!
– Biztosra veszem! – nevet a gazfickó, azzal megpörgeti a fegyverét, és a ló hátán ülő hullába lő. Éles dörrenés. A test megrázkódik, ahogy átszalad rajta a golyó, de továbbra sem dől le a lóról.
– Látom, kemény fából faragták a seriffeteket! – kiabál a bandita, a combját csapkodva, majd ismét céloz – a golyó ezúttal csontszilánkokat robbant ki a csillagjelvényes vállából. De a hulla továbbra se pottyan le a lóról.
– No, elég ebből – morog, és odasétál a lóhoz. Förtelmes bűz üti meg az orrát, s már a puszta látványtól hányingere támad. A ló viszont nagyon megtetszik neki, sohasem látott még ilyen szép, izmos paripát. Már csak le kell róla rángatnia valahogy a hullát. Puszta kézzel megérinteni azonban nem akarja, közelről belelő tehát, a golyó felrobbantja a halott fél arcát, szétrepülnek a csontdarabkák, légyfelhők szállnak fel, de a seriff még mindig csak a lovon trónol. Odaszalad hát a tornáchoz, felkap egy seprűt, és hatalmasat üt a testre. Üti, üti, nem sok eredménnyel. Kétségbeesetten kapkodja a levegőt, a földre hajítja a kettétört seprűt.
– A seriff sohasem hagyja el a lovát – közli az egyik lány. – Nem láttuk még kiszállni a nyeregből. Lóháton tett a magáévá minket is!
Erre bólogatni kezd a többi lány.
– Ez itt az ő lova, és soha sem lesz másé! – szólal meg valaki a tömegből.
– Valóban? – hördül fel a kifulladt bandita, majd fegyverét az állat fejéhez szegezi. – Nos, ha a jó seriff nem válik meg a paripájától, a legjobb, ha együtt rohadnak meg! – köpi, és meghúzza a ravaszt. A golyó rögtön átszakítja a ló koponyáját – agyvelő fröccsen a gazfickó arcára, a városiak elborzadva nézik, miként csuklik a földre a patás. És ahogy összeesik, a seriff hullája is lerepül róla. A bandita jóízűen nevetni kezd, miközben arcáról törölgeti a vért. – Csak akad még hátas ebben a koszfészekben! No, elő velük!
Ám ekkor a földre esett csontváz kitátja a száját, és a levegő reszketni kezd a zümmögéstől. Fekete füst száll elő a halott torkából, valóságos légyhad, haragos felhő, amely baljósan gomolyog a bandita felé.
– Mi a fe… – a fickó hangja elcsuklik, amikor rászállnak a legyek. Beborítják az arcát, hiába próbálja leseperni őket, ellepik a kezét is. Rohanni kezd, ám ekkor megérkeznek a dögevők: keselyűk ereszkednek alá az égből, mint fekete angyalok, éles csőrük és karmuk a gazfickó ruháját szaggatják. Patkányok és kutyák lepik el a lábát. A városiak tátott szájjal nézik a jelenetet, majd kitör az örömrivalgás: – Éljen a seriff, a halál és pusztulás ura! – a kutyaólak kirázzák magukból a rég elásott ebek csontjait – a kaktuszok virágot hoznak, melynek közepén a temetetlen holtak haragos szemei forognak – lüktetni kezdenek a rémálmok nyirokcsomói. A temetőben láncra kötött, ugató koporsó elszabadul: pattog végig a földön, üldözőbe veszi a légyborította fickót, akiből kopasz nyakú madarak lakmároznak: úgy ugrik rá, akár egy hatalmas szöcske, elnyeli s a fedél rácsapódik a haldoklóra, aki még pár percig vergődik és dörömböl, majd mintha csak elvágták volna, elhal a sikoltozása. A tömeg felkapja a földre hullt seriff csontvázát, és éljenezve dobálni kezdik – fel, fel az égig, had fényesítse az arany csillagot az égiek édes lehelete.
– A jó öreg seriff. – Vigyorog a hintaszékkel összenőtt vénember. – Mindig feltűnik, ha világítani kezdenek a patkányok, ha pisztolyövbe gabalyodnak a démonok, s valaki kipancsolja az ég kádjából az angyalok szárnyát.
Ott repülnek már a keselyűk, a holtak levetett ruháival csőrükben, hogy felöltöztessék a mennyországban fagyoskodókat – felgyújtott halotti leplek szállnak, csapkodnak tejpille-szárnyakkal, akár a denevérek – s hordják a fényt a napba. Dalok születnek a dicső nekroseriffről, aki hófehér koporsón lovagolja körbe a prérit, s temetőbogarakat, koporsószögeket lődöz pisztolyából – gyászindulót öklendezik a gramofon, miközben a napnyugtába vágtat – a lányok reszketnek a gyönyörtől a sosem lankadó hullamerevséget látva.
– Temessetek el minket, hogy együtt lehessünk végre kedvesünkkel a túlvilágon! – könyörögnek a seriff régi szeretői – a polgárok gödröket ásnak hát, s beléjük eresztik a fehér kádakban pancsoló nőket – majd szórják rájuk a földrögöket. A vízbe placcsanó földkupacok a felhőkig verik a habos vizet. Az egyik porcelánkoporsóba már a halott lovat is belefektették – szinte egybeolvad a káddal és a szappanos lével a világos színű paripa – a szerelem erjesztőkádja – ondócsomók a víz tetején, zománc-csöppek – egy fiatal lány dörgölőzik hozzá a vérző, fehér telivérhez, miközben a magasból zuhog rájuk a fekete föld: – Vágtass velem messzire, szépséges paci! Oda, ahol nem másznak sötét kígyók a kulacsba, hogy megfertőzzenek tudással, messzire, ahol lehámozzák a szerencsétlenséget hozó kártyalapokat az ember lelkéről, körbe-körbe, a narancsszínű égbe fel, ahol pereg csak megállíthatatlanul a csillagok festékpora.
Gyönyörű temetés – aki hó, ettől megolvad – a dinamitrudak összenéznek és felrobbannak meghatódottságukban – Ba-bumm! a kocsma előtt kikötött vihar villámokat okád a lóitatóba – kődobáló tűz – elfelejtett vadászmező a dohányfüstben; a legyek ma meghajolnak a sebek színpadán, majd elbújnak a vörös függöny mögött – micsoda előadás volt – csupa-csupa villára tűzött segg a pokolban – dögvároska morogja: – Éljenek a golyók, megérkeznek – szinte legyek – ma még kaktuszvirágba sírjuk az arcunkat, holnap már visszatérünk a nyereg alá szorult pillanatokhoz!
A városka határában fakeresztet állítanak, s feltűzik rá a seriff csontvázát, mintha csak egy madárijesztő lenne.
– Kérünk, vigyázz továbbra is a mieinkre, és űzd messzire szigorú tekinteteddel a banditákat! – kérik a polgárok, mire felfénylik a madárijesztő mellkasára tűzött csillag – ragyog, akár maga a nap, a távolban vakon hull porba néhány közelgő gazfickó. Telnek a hónapok és az évek – a sivatag felől új és új szelek érkeznek, ostorozzák a házakat, recseg tőlük a padlás; a száraz évszakokat kiadós viharok követik, de a seriff csontváza még mindig ott lóg azon a rozoga kereszten, lefeszíteni onnan nem lehet. Végzi a munkáját, távol tartja a banditákat, üres szemgödrei átkot szórnak a közelben tábort ütött bűnözőkre. Sötét dominóként sorakoznak egymás mögött az éjszakák – az égi kéz egy újabbat állít most a sor élére, vigyázva, nehogy felborítsa a többit, s idő előtt beköszöntsön a világvége. A hold, a csillagok, mint a fanszőrbe ragadt csillogó buborékok. A régi temető éjfélkor különös neszekkel telik meg – kíváncsi, otthonról kiszökött gyerekek bújnak meg a sírkövek között, és hallgatják a fürdőző kísértetek hangját: valahol a föld alatt egy ló nyerít, és néhány lány kéjesen kuncog – víz loccsan, ahogy forgolódnak odalenn porcelán koporsóikban – lábkörmök koccintanak a zománccal.