A novella megjelent az amerikai The Drabblecast Audio Fiction Podcast -ban.
_______________________________
Reggel a teámat kortyolva aprócska, néhány centis meztelen női hullára bukkanok a bögre alján. Fehér teste egybeolvad a porcelánnal, csomós teafű darabkák borítják a mellét. Riadtan csapom az asztalra a poharat, és néhány perc döbbent méregetés után tárcsázom a rendőrség számát. Eszembe sem jut ellenőrizni a testet, hogy valóban halott–e a lány, persze ha nem is lenne az, fogalmam sincs, hogyan adhatnék neki akár szájból szájba lélegeztetést, hiszen olyan kicsi. Zavartan ugrálok egyik lábamról a másikra. Hamarosan csöngetnek, két nyomozó érkezik, s már első pillantásra gyanankodva méregetni kezdenek. Betessékelem őket, és az asztalra mutatok, azok pedig unottan, hümmögve vizsgálgatják a pohár alján kiterült csöppnyi testet.
– Ismeri? – kérdezi az idősebbik. Válaszolok neki, hogy soha sem láttam még, és megkérdezem, hogy fulladás okozta-e a halálát. A nyomozó elővesz egy fényképezőgépet, csinál néhány képet, majd azt motyogja: – Azt a boncolás hamar kideríti.
A fiatalabb nyomozó körömollót kér, és bezárkózik az aprócska hullával a fürdőszobába. Idegességemben teával kínálom a másik detektívet.
– Ismertem egy jósnőt, aki a pohár alján maradt teafűből jósolt – magyarázza később, az italát kavargatva. – Lehet, hogy nem is hülyeség. Az újságban írtak valamikor egy fickóról, aki a lottó számokat látta meg a teásbögre alján. És tudja mit? Be is jött neki.
– A lottó számoknak én is jobban örültem volna – jegyzem meg, mire a rendőr röhögésben tör ki. Eközben kilép a fürdőszobából a társa, aprócska vérfolt vöröslik az ingén, a kezében a nájlonba csomagolt test, és a körömolló, amit – riadtan veszem észre – felém tart. Nem nyúlok utána, mire leteszi az asztalra.
– Megfulladt – mondja, s a másik bólint, majd veszi a kalapját.
Mindez tegnap történt. A konyhaasztalt azóta is sárga szalag veszi körbe, a nyomozó azt mondta, nem szakíthatom át, amíg a nyomozás tart, és a takarítást is hanyagoljam inkább addig a konyhában. Azóta nem volt erőm teát főzni magamnak. Valahányszor eszembe jut, a bögre alján fekvő aprócska test képe is megjelenik előttem, és elfog a rosszullét.
Leugrok hát inkább a sarki teázóba, és rendelek magamnak egy bögre feketét. A különösmód ismerős pincérnő kajla mosollyal az arcán hozza ki.
– A férfiak olyan ritkán teáznak – csivitel, miközben leteszi az asztalra a bögrét. Hirtelen rájövök, honnan olyan veszettül ismerős nekem. Tegnap reggel láttam, a bögrémben feküdve. Hirtelen kifut a vér az arcomból, és a legostobábban reagálom le a helyzetet: felpattanok az asztal mellől, veszem a kabátom, és kihátrálok a teaházból. Meg sem állok hazáig.
Ott a bejárati ajtót tárva-nyitva találom. Három férfi fogad a konyhában, gőzölgő bögrékkel a kezükben. Ebből kettőt rögtön felismerek: a rendőrök tértek vissza, ám ezúttal egy régimódi parókás fickót is hoztak magukkal, valami öreg bírót.
– Rossz hírem van – közli az idősebb rendőr. – Úgy tűnik, hogy a lányt megfojtották.
Lehuppanok a székre, szólni akarnék, de még mindig kapkodom a levegőt az előbbi rohanás után. Néhány szófoszlány azért sikerül a teagőzös levegőbe motyognom: A teaházban... a lány... a sarkon... a lottószám…
Ennek persze semmi értelme.
– Nem engedhetjük meg magunknak, hogy felgyűljenek az ügyek – magyarázza szigorú tekintete alatt a rendőr, és vállon veregeti a bírát, aki épp kiitta a poharából italát. – Most rögtön megejtjük a tárgyalást.
Ez őrület. Tiltakozni szeretnék, de persze hiábavaló lenne. Helyette könyörgően nézek az öreg bíróra, aki elmélyülten lögyböli a kezében lévő bögrét. Alighanem az ítéletet készül kiolvasni a pohár alján keringőző tealevelekből. Izgatott csend telepszik a konyhára, minden szem reszkető, szürke kezére szegeződik, ami látszólag sohasem hagyja már abba a körkörös mozgást.