A készülő szürrealista western kötet darabja.
_______________________________
Azt beszélik, hogy a Csókos szájú cowboyt nem is anya szülte, csupán a kutyák hordták össze a kidobott vacsoramaradékból csontjait. Címeres egy rohadék volt, annyi szent. Gúnynevét annak a kislánynak köszönhette, akit tizennégy éves korában a folyóparton próbált megerőszakolni. A kis fruska harcias amazon volt, és amikor a fiú a szájához szorította a sajátját, egyszerűen kiharapta a heves ifjú ajkait. Mindennek már sok-sok éve, az időközben nővé cseperedett lány pedig azóta is szünet nélkül rág valamit – ahogy lépked végig a poros utcán, ahogy hallgatja a misét a templomban, sőt, még álmában is jár az állkapocs csontja – mintha ennyi idő után még mindig azt az átkozott húsdarabot forgatná a fogai között.
Szóval a Csókos szájú címeres dögnyugati gazfickó volt – folyton vicsorgó féreg, a kupleráj rosszulléte – meg is lepődött hát mindenki, amikor keringeni kezdett a szóbeszéd, miszerint megházasodik, a jegyese pedig nem más, mint a szatócs gyönyörű, csöndes lánya, akit a szentek rózsaillatú aurája lengett folyton körbe. Sokan megjegyezték arról a lányról, hogy többet jár a templomba, mint maga a pap, és ez talán igaz is volt – egyszerűen nem tudta távol tartani magát az Úrtól: valahányszor letérdelt imádkozni, az orgazmus görcseitől úgy összegabalyodtak ujjai, mint ahogy a sivatagban kergetőző ördögszekerek szálai kapaszkodnak egymásba.
A Csókos szájú és ez a lány? A szatócsról persze mindenki tudta, hogy kártyában nem ismer mértéket – tette már meg tétnek jól menő boltját, korosodó, de még mindig csinos feleségét, és többször a lányát is, csupán eddig még sohasem veszített. Ám úgy tűnik, a Csókos szájú kifogott rajta. Hozták is az esküvői meghívókat habzó szájukban a kutyák – megannyi kitépett biblia lap, rá vérrel firkálva az időpont – a menyasszony pedig csöndben tűrte ezt, éjszakánként sírt csupán, majd ezért is elnézést kért az Úrtól, mert visszaidézte magában, Jób szenvedéseit.
Ilyen gyönyörű temetést, mint amilyen ez az esküvő volt Dögnyugat még nem látott – fehér galamboknak rohanó pisztolygolyók – aki hó, ettől megolvad – ott, ott csonthintón érkezik a pár, ezt is a kutyák hordták össze a többi esküvőn kidobott vacsora maradékából – húzzák a hintót ezek az acsargó dögök – benne pedig ott csücsül a Csókos szájú és a pityergő, tejpillébe bugyolált menyasszony. A pap jó előre megszökött a városkából, nehogy köze legyen ehhez a jelenethez – előbb keresztel meg egy indiánt, aszondta’ – előbb veri el ostorral a templomi orgonát vagy önti a lóitatóba a szenteltvizet.
Papruhát húztak tehát egy madárijesztőre, s megegyeztek, hogy beszél majd helyette az öreg szatócs, aki kártyalapokat könnyezve kíséri most az oltárhoz lányát – bánatosan rugdossa a padlóra hullt kártyákat, hátha megtalálja köztük azt, amivel visszanyerhetné még így az utolsó pillanatban egyszem lányát. De késő – félre veri magát a harang s megindul a kutyák veszett anyateje. Igeneket hordanak a döglegyek az ifjú pár szájába, és mikor a madárijesztő az öreg szatócs hangján azt mondja, hogy csókoljátok meg egymást, a menyasszony nem tudja már tovább visszatartani könnyeit, reszketve nézi a Csókos szájú folyton vicsorgó, hegfonnyadt képét. Micsoda herceg. Előlép tehát a gyülekezetből a sok-sok éve megerőszakolt asszony, köp egyet, s a kirepülő fiúajkak ráfonódnak a fiatal ara szájára; majd mint a bumeráng, visszarepülnek a fogai közé, és rág tovább, akár egy kérődző tehén. Így telik meg hát ez a köpőcsésze is, a széleinél kiönt és véget ér a ceremónia. Varjak cipelik vissza a madárijesztőt a távoli mezőre, a szatócs pedig a bábuban felejtette a hangját: nap-nap után áll tehát a madárijesztő eztán a mezőn, és sóhajtozik csak a lánya után unásig, míg a madarak meg nem őrülnek és ki nem kaparják a saját szívüket csőrükkel. A vendégseregletet széthordják a kutyák, a hintó pedig a városkaszéli rogyadozó kunyhóba cipeli a párt, ahol az ágyra épített máglyán égni kezd a lány. Miközben férfilángok bontják, lepisszegi az undort, és imádkozik: csakhamar felragyog az arca, mikor Krisztust látja a kaktuszokból szőtt kereszten – a lány szóbeszéd szájban – távoli temetés, vesztes kártyalapokból varrt lepedő, ahogy Jób sem volt más, mint a hervadó rózsák aurája és tántorgó délibáb. kihúzva feketének jár, kacag nem felsikolt, nocsak, mindig cowboy éj itt
Többé nem látták templomban a szatócs lányát. A Csókos szájú megverte és bezárta a pincébe, nehogy el tudjon járni. Valahányszor megszólalt a harang, máris kattant a lakat. Volt bőven dolog a ház körül, a fickó nem engedte, hogy újdonsült felesége pazarolja az időt. Hamarosan tisztaság költözött a kutyaházba, és táncba kezdek a szárítókötélen a ruhák. A lány ott guggol most is a folyóparton, és a leölt indiánok, a kocsmai verekedések során megsebesített cowboyok vérét mossa férje ruháiból. A hullámokba költöző sikolyok az őrületbe kergetik a halakat, kiugranak hát a partra, és néma fohászt tátognak az égre – kopoltyúik nyíló és csukódó koporsófedők. Így éldegélünk mi itt Dögnyugaton – férfitárak körbe-körbe, mindig megtelnek tölténnyel, vágtatunk a tűző nap alatt is fagyoskodókkal, az ördögszekerek kihordják belőlünk álmainkat. Morognak, és egymás torkát harapják át a nappalok, és a lány kergeti, és a lány levágja a ház körül tébláboló csirkéket. Vacsora után kihajítja lerágott csontjaikat, és elborzadva nézi, ahogy a kutyák egybe hordják őket, amik aztán csecsemővé állnak össze. A csontgyermek üvölt, ízületei cuppognak, miközben lábaival kaparja a levegőt, a lába között lévő lerágott csirkenyakat büszkén az ég felé emeli, hirdetvén, hogy a Csókos szájúnak fia született. Azért sem fogja megajándékozni egy gyermekkel, dönti el az ifjú feleség, és egy cirokseprűvel ütni kezdi a kisbabát – elszakadnak egymástól és szétrepülnek a csirkecsontok, majd sorban összegyűjti őket, és elássa őket a ház sarkánál. Csak amikor látja, hogy a kutyák kaparják ki a földből a csontokat, és azok ismét kezdenek összeállni gyermekké, döbben rá, máshogy kell megszabadulnia a maradványoktól. Így hát a folyóba dobja őket. Majd megérkezik az alkony. A lány ágyban elsuttogott imái létrákat támasztanak a sötét felhőknek.
Az egyik nap vendég érkezik a házhoz. A lány izgatottan figyeli, ahogy az öreg pap a bekötőúton kaptat kivénhedt öszvérének a hátán. Hálát rebeg Istennek, majd már rohan kifelé a házból. Ám férje beelőzi őt: ott áll a Csókos szájú a kapunak dőlve, és colt-ját az érkezőre szegezi.
– Mit akar? – szűri át a szavakat folyton vicsorra húzott, sárga fogai között, mire a pap maga elé tartja a szent könyvet, mintha azzal próbálná felfogni a még ki nem lőtt golyót.
– A feleségéhez jöttem, rég láttuk a templomban – közli nyugodt hangon, s a szavak hallatára izgatottan összekoccan a lány térde.
– Járnak oda elegen, törődjön inkább azokkal! – morog a Csókos szájú, majd int fegyvercsövével az öregnek, hogy tűnés.
– Miért nem jönnek el holnap reggel mind a ketten? – kockáztatja meg a kérdést a tiszteletes. – Az Úr háza mindenki előtt nyitva áll…
– Az enyém viszont nem – lihegi a fickó, azzal a feleségére néz, majd vissza a papra. – Hadd döntsük el mi magunk, akarunk-e templomba menni, avagy sem!
– Jobbat mondok – sóhajt a pap, és benyúl a ruhája alá. Egy pakli kártyát vesz elő onnan. – Játszunk. Ha én nyerek, elengedi a feleségét holnap reggel a misére. Ha maga nyer, megmondom holnap a hívőknek, hogy soha, semmilyen körülmények között ne zargassák ezt a házat.
Csókos szájú hámozott vigyora rozsdás szeg most a fában. Így szól: – Legyen a tét az életed, pap!. Legalább kiderül, mennyit is ér a jó pásztornak a nyájtól elkóborolt bárány.
A lelkész erre nagyot nyel. De aztán bólint, és leülnek az asztalhoz. Csak a szék recsegését, a kártyalapok surrogását és egy ablaknak koppanó légy döngicsélését hallani a szobában. Egymásba gabalyodnak lélegzetvételeik. A lány a sarokban ül, a bibliáját szorongatva, úgy figyeli az asztalnál folyó játékot: hol a pap, hol a férje tesz le egy lapot. A Csókos szájú egyre csak szórja a tarot lapokat: akasztott ember, halál – érett szőlőszemként gurulnak szét a jóslatok. A lelkész lapjain Krisztus látható a kereszten, és más gyönyörű jelenetek a szent történetből: megkövezett pajzán nők nyöszörögnek bűnbocsánatért utolsó leheletükkel, máglyán égő asszonyok esküdöznek saját húsuk bűzében, hogy ők nem boszorkányok, és Jób, akit fogadásból megkínzott Isten, a horizontnak fogadkozik, miszerint van még hite, a bőrében nyílt sebek hallelúját énekelnek. Ahogy telnek a percek, a pap egyre inkább megizzad – reszkető kézzel teszi le az utolsó kártyát, az almát szakító Évával. Veszít. Az öreg férfi ijedten pattan fel az asztaltól, és így kiált: – Maga csaló! Csaló…
De a Csókos szájú csak nevet, és előkapja a pisztolyát. Éles dörrenés rázza fel a csöndet, a lány sikoltva rejti el az arcát, amikor látja a lelkészt holtan kiterülni az asztalon – kicsorgó vére átáztatja a kártyalapokat.
– Segíts kivinni innen! – morog a férfi a feleségére, azzal felemelik a madárijesztőt, és az udvarra cipelik.
Így élünk mi Dögnyugaton – skorpió-farkakként hajladozunk teli méreggel – hirtelen félelem fojtogat nappal s hiába túrjuk az éji avart, szép álmokat nem lelünk – a homokban fürödve koponyacsontban a dögevőkkel. Csókos szájú halál vacsoramaradékból – a ház előtt keresztre szegezett madárijesztő messzire űzi a hitetlen varjakat. A lány ott guggol most is a folyóparton, és a pap vérét mossa férje ruhájából. Hullámokba költözik a miatyánk, a víz gyerekcsontokat köp ki és vérzik már az alkony. Csontcsecsemők vánszorognak az éjben – esténként a padláson totyognak, kopognak a csontok – a lány csak nézi a plafont a hold besütő fényében, és hallgatja távoli nyöszörgésüket, a férje fogai közt szűrt légzését – az égen kényelmetlenül forgolódnak a felhők, talán a nekik döntött létra nyomja az oldalukat. Valami kopog a hálószoba ajtaja előtt. Az egyik csontcsecsemő az, koponyája újra és újra a rozoga faajtónak ütközik, ahogy próbál bemászni szüleihez. Nyikorog az ágy, amikor kikászálódik a lány, és az ajtóhoz lép. Lassan kitárja, és a sötétben ránéz az apró csontgyerekre. Az üres szemgödrökkel bámul vissza rá, éhesen gügyög felé állkapcsa.
– Gyere ide anyához – suttog a lány, és kigombolja hálóingét. Gömbölyű melle fehéren világít az éjben, bimbója hatalmasra duzzadt már, néhány csepp tej gurul rajta végig. – Gyere…
És a csontgyerek jön – kúszik a deszkapadlón, aprócska szája éhesen nyílik és csukódik. Az anya felveszi a könnyű testet, ringatni kezdi, miközben hideg ajkai közé csúsztatja bimbóját. A baba mohón szop, az anya ujjai finoman cirógatják a gyermek még száradt csirkehús maradéktól mócsingos csontjait. Majd megállapodnak az egyiken, és feszegetni kezdi. A baba erre abba hagyja a szopást, és sírva néz fel az anyjára.
– Sss… – nyugtatja a lány, de ujjai nem engedik a csontot. Óvatosan kiszakítja a gyerek testéből, és leteszi maga mellé a földre. A csontcsecsemő szipog, sebesülten vinnyog, de ismét a mell után nyújtja csirkecsont ujjait. A hízott bimbó visszacsusszan a szájába, az anya pedig újabb csontdarabkát tép ki a poronty testéből. – Sss…
Ahogy így bontja gyermekét az éjben, a földre letett darabkák egy csontpisztollyá kezdenek összeállni. Utoljára a gyerek lába közül kiszakított, meredező csirkenyak foglalja el helyét, mint cső a fegyveren – a kirángatott apró porcdarabkák halkan csusszannak a tárba. Az anya leteszi az ajtó elé a még nyivákoló kölyköt, majd felveszi a pisztolyt, felkecmereg a földről és alvó férjére szegezi. A keze reszket. Háta mögött erősebb bömbölésbe kezd a mászni már képtelen csontbébi – megmaradt csontjain próbálja közelebb vonszolni magát az anyjához. A Csókos szájú lassan kinyitja a szemét, és felül. Méregeti a feleségét, talán azt hiszi, álmot lát.
– Átkozott csaló vagy! – köpi ki a szavakat a lány, majd, mielőtt még a férfi bármit is mondhatna, meghúzza a ravaszt. Az ütőszeg kattan, és a porcdarab kirepül a csövön, átszakítja az ágyban ülő bordáit, a férfiból pedig ömleni kezdenek a cinkkelt kártyák a seben keresztül. A kártyalapok beborítják a takarót, lehullnak az ágyról, a padlón koppannak.
– Átkozott csaló! – kiált diadalittasan a feleség, majd ahogy elfogynak a lapok, elcsöndesül minden, és szétgurul az éjszaka. Így élünk mi Dögnyugaton. Régi amulettként próbálunk szerencsét hozni magunknak. Eltévedünk egy kézfej néhány centiméterén. A felhőknek döntött létrák bordákra hullnak szét, a kutyák felrepülnek, és az égre hordják belőle Istent, mi pedig lenn maradunk húsunkban örökre.
Telnek az évek – a varjak végül elrepülnek karmaik között a madárijesztővel. Forró napok után hűvös esték érkeznek – minden szürke, csak a sebek vörösei fénylenek ezen a világon. A csönd megszokja végül önmagát, egyedül az éjszakai csecsemősírás kergeti messzire az álmokat. A csontcsecsemők völgye – így nevezik már ezt a kiürült vidéket – ahol áll egy piszkos viskó valahol egy elnéptelenedett városka határán. Annak a kalyibának az udvarán csontmaradékból összerakott gyerekek totyognak, kúsznak csöpp térdeiken, a kutyák csecsét rágják, anyjuk kitépett haja ragadt térdükre. Valahol az öreg házban egy magára maradt, sápadt özvegy imádkozik megállíthatatlanul – elképzeli talán, ahogy férje leharapott ajkai annak a nőnek a szájában most vele mondják a miatyánkot. És valahányszor azt suttogja maga elé, hogy ámen, sírva elélvez – ilyenkor betölt mindent a rózsaillat – a hold porckorongja szárad tovább az égen.