A készülő szürrealista western kötet darabja.
_______________________________
Az idegenről rögtön tudta mindenki, hogy csak bajt fog hozni a városra – ahogy a viharfelhőt is nyomban felismeri az ember, úgy látta mindenki a délután lóháton érkező banditáról is, hogy semmi jó nem fog kisülni ebből: – pórusai a halál savanykás illatát árasztották, nyakában egymáshoz koccantak a távoli városokban megölt seriffek megkopott fényű csillag-jelvényei. Mi több – mint afféle névjegykártyát – maga szórta szét a körözvényeket, amik jelentős pénzjutalmat ígértek a fejéért – a „Veszettkutya Kölyök” leterítéséért. Néhányat a határban legelésző lovak oldalára szegezett – ezek az állatok nyerítve a fájdalomtól rohantak előtte, vágtattak végig a városka poros utcáin, eltiporva néhány totyogó gyermeket.
Miután kikötötte tépett sörényű lovát a szalon előtt, és belépett az ócska kis kocsmába, mindenki félrenyelte az asztalnál szavait, és csöndesen figyelték, ahogy a veszett tekintetű, borostás férfi a pulthoz lép, majd így szól a reszkető csaposhoz: – Adj valami erőset, ami még egy holtat is felráz!
Pillantása akár a borotvapengén egyensúlyozó nap villanásai – bőre színtelen, mint a temető föld. Az öreg csapos kimér tehát egy pohárral a legerősebb whisky-ből, és a fickó elé teszi. Az épp csak hogy belenyal, a földre köpi a szájában megforgatott kortyot.
– Gyenge! – morog a csaposra, mire az reszketni kezd, mintha csak hirtelen lehűlt volna a levegő a szalonban. – Nincs erősebb ebben az istenverte kuplerájban?
Néhányan felállnak az asztaltól, és óvatosan kiszöknek a kocsmából, kisurrannak az ajtón, akár a macska. A csapos mentegetőzően felemeli a két kezét és így felel: – Sajnálom, de itt ez a legerősebb…
– Nagy kár – mondja a Veszettkutya Kölyök, majd egyetlen szempillantás alatt átlövi a pultos egyik tenyerét. A golyó átszakítja az öreg fickó életvonalát, az idegen pedig az itala fölé tartja a reszkető kezet. A kicsorgó vér sötétre színezi a pultra tett whisky-t.
– Látod, máris jobb! – liheg izgatottan a vigyorgó férfi, miután felhajtja a véres löttyöt, majd elengedi a fehér színűvé vált pultost, aki ájultan dől a földre. A Veszettkutya Kölyök megfordul a székén, és italát a néhány megmaradt vendéggel szemezve fejezi be. A poharat aztán a falhoz vágja – a szétrepülő szilánkok repeszként zúgnak el a csöndes vendégek körül.
– Rohanjatok, és hívjátok ide a seriffet! – Vicsorog. – Akadna egy kis elintézni valóm vele.
Csönd – zavart mocorgás a nyikorgó székeken – csak egy légy döngicsél, és nekikoppan a poros ablaknak újra és újra. A férfi az egyik vendégre szegezi coltját.
– Talán süket vagy? A seriffet keresem!
A vendég köhint, izzadság-gyöngyök gurulnak végig kövér arcán.
– A seriffről mi itt nem beszélünk – mondja, majd dermedten néz szembe a rá szegezett pisztollyal.
– Az nagy kár! – köpi az idegen. – Itt ez a hatlövetű, és ez bizony szeret beszélni. Ami azt illeti, be nem áll a pofája!
A pultos mocorogni kezd a földön – lassan magához tér, ám a bandita áthajol a pulton, ráfordítja a fegyverét, és átlövi a koponyáját. A pult mögötti tükörre agyvelő fröccsen, lassan csúszik le rajta, mint valami vörös csiga. Majd visszanéz a vendégre. – Látja, milyen mocskos szájú a kicsike?
– Látom… – dadogja a vendég, mire a Veszettkutya Kölyök feltápászkodik a székéről, és közelebb lép az asztalnál ülőkhöz. Bőrcsizmája hangosan recseg.
– Csak akad egy kurva seriff ebben a koszfészekben – motyogja. – Vajon hány embert kell kinyírnom hozzá, hogy idedugja a képét?
Ekkor egy vékonyka hang érkezik hátulról: – A seriff halott!
Az idegen megfordul, és egy szemrevaló lányt pillant meg a lépcsőn állva. Szőke haj keretezi vékony, sápadt arcát. A férfi rávillantja arany fogait. – Halott lenne, hölgyem?
– Halott – hagyja rá a lány, lábai alatt nyikorognak a fokok, ahogy lefelé sétál, szoknyája hullámzik, akár a víz.
– No és ki ölte meg? – morog a fickó, bosszankodva.
– A malacok – feleli a fiatal nő, mire a Veszettkutya Kölyöknek tátva marad a szája.
– Szerette tudja az italt – magyarázza a lány, noha a többi vendég próbálja lepisszegni. – Az egyik este kicsit felöntött itt a garatra, és beesett hátul a disznók közé… Azok meg felfalták.
Rövid csönd – ismét csak a légyzümmögést hallani, majd az idegenből kirobban a nevetés – visszhangzik tőle az egész kocsma. Mélyen, öblösen röhög, még a könnyek is a szemébe futnak, úgy tántorog a pult mögé, átlépve a halottat levesz egy üveg italt a polcról, felbontja és a levegőbe tartja.
– Igyunk akkor az egykori seriffre, minden kondások legrosszabbikára! – kiabál, és egy kortyra lehúzza az üveg harmadát. Majd kacag tovább, a vendégek zavart tekintetének tüzében. Végül nevetve még hozzáteszi: – Ez a város akkor mától az enyém, barátaim, erre is igyunk! – az ablakon túl felnyerítenek a vérző lovak, a húsukba vert szegek hirtelen még mélyebbre fúródnak, még jobban megfeszül oldalukon a kopott tintájú körözvény, rajta a fejdíj ára máris a kétszeresére szökött.
Beköszönt az éj, az ég feltűzi pislákoló jelvényeit, a sivatagi kisvárosban pedig felcsapnak a lángok, és kitör a káosz. A főtéren égő bárszékek és kutyaólak fényében őrült indiántáncot jár az idegen. Körülötte a városlakók négykézláb rohannak a porban, röfögve, az oldalukra varrt seriff csillagokkal – a Veszettkutya Kölyök sorban küldi utánuk a golyókat. Olykor whisky-t köp a tűzre, és megidézi a kutyafejű isteneket. Azok a haldokló lovak hátára ülnek, és vicsorogva vágtatnak a meztelen nők után, kiknek lebegő, hosszú hajuk a csillagokig érnek, s ott tüzet kapnak. Majd leterítik őket, és a holdra vonyítanak, miközben magukévá teszik a lángoló fejű nőket. A kopasz, égett bőrű asszonyokat egyből szülési fájdalmak lepik meg utána, és marakodó kutyák robbannak ki a méhükből – az elrágott köldökzsinórok csörgőkígyóvá változnak, egymásba gabalyodnak, ördögszekerekké állnak össze, s messzire futnak ebből a városból.
– Ez itt kutyafalva! – vonyít a tűz mellett ugráló – egyensúlyozó idegen repeszként. – Halál a disznókra! – zászlórúdra húznak egy acsargó korcsot, had lobogjon – akasztás a főtéren: kutyapórázra felhúzott férfiak rugdalják az éjszakát – ez itt falkaföld mától oltásra viszik a csecsemőket, az orvos injekciós tűvel fecskendezi beléjük a veszettséget, meglátod – elszökött gazdák – homokra csöpög a sivatagi disznók nyöszörgése – homlokához indított démon az angyalok egymást kopasztják a füstfelhőkön állva. A városlakók imái a hold sötétebbik felére ragasztják a körözvényt, amely isten után kutat (– Nincs erősebb ebben az istenverte kuplerájban?), de csak a világűr ébenje ásít vissza rá. folyosók fonnyadnak érzi, és a – szemek. rajta, – a holttest pereg mindig pisztollyal. – földre vár itt minden halott – kutyák vonyítanak, amitől lehullnak hosszú csóvát húzva maguk után a csillagok – valahányszor egy leesik az égről, a távolban meghal egy seriff – így megy ez – Nagy csillag. Tűzre – ez itt dögvároska, az út széli kutyacsontváz régi meséket böfög a dicső időkről, mikor még nem voltak sintérek, mindenki szabadon rághatta a másik torkát – férfi-konda voltunk – beforrt betűk – tátott szívként marakodtunk saját holttestünk fölött – száradt tinta voltunk csupán a füstben, ablakok, amit kitörtek a nekünk koppanó legyektől – borotvapengén fejdíj voltunk.
Egyszer csak belép a tűz fénykörébe a kocsmában látott lány. Haja leégett, fejbőre füstöl. A Veszettkutya Kölyök kiüríti a whisky-s üveget, és rávillantja őrült tekintetét. A lányt az előbb erőszakolták meg a kutyadémonok – lába között elrágatlan köldökzsinór csüng, aminek a végén egy koraszülött kutyaemberiót rángat, mintha csak pórázon húzná a homokban. Szőrtelen, rózsaszín, ráncos dög, a szemei még ki se nyíltak, haldoklik.
– Szóltam a seriffnek – motyog a lány. – Hamarosan itt lesz, és neked véged!
A Veszettkutya Kölyök rávicsorog, majd röhögni kezd: – De hiszen ő halott! Felfalták a disznók! – ám ekkor különös zajra lesz figyelmes. Malacröfögés, mindenhol – betölti az éjszakát, száz és száz disznó, egyszerre röfögi az amerikai himnuszt. A lány felemeli fehér, reszkető kezét, és az idegen háta mögé mutat, a sötétbe, ahová nem érnek el a tűz lángjai.
– A kíméletlen hadsereg – szólal meg ekkor az anyja hangján az embriókutya. – Akik leterítenek az évvel, akiket az istenek ólba űztek. A vályúban borrá változik minden vér! – azzal a koraszülött korcs kileheli a lelkét, s az anya lehajol érte, majd elsétál vele, hogy eltemesse gyermekét. Az idegen pedig megfordul, s hirtelen kétszeres fénnyel kezd izzani a hold. Hatalmas disznó hadsereget lát felsorakozva. Az első hátán egy vigyorgó holttest ül, rajta óriási cowboy kalap, és egy hatalmas sárga csillag. Nem is a hold kezdett erősebben sütni, hanem ez a jelvény veri ilyen erősen vissza a fényeket – döbben rá a bandita. A seriff bőre fehér, akár a vászon, beforrt disznóharapás nyomok kitüremkedő forradásai mindenhol a testén – szemei mozdulatlan fekete kavicsok. Mögötte az elrágott torkú kutyaistenek vergődnek, a malacok pofájáról tócsákba csöpög a vér.
– Mi a fene?
– Te kértél olyat a kocsmában, ami még egy holtat is felráz! – A seriff nevetése tompa, mintha csak a koporsón túlról érkezne – akár a láda tetején koppanó földrögök ritmikus pattogása – a Veszettkutya Kölyök csontjai koccintanak a hús mögött. Előkapja hát a fegyverét, és beleereszti a maradék tárat a lidércbe. De az csak nevet tovább, ahogy rázza a kacagás, kiesnek friss sebeiből a golyók. – Előre, konda! – rikkant, mire a disznók megindulnak, és habzó szájjal rávetik magukat a férfira – vér fröcsög az égig – füstben mindig seriff – maradék felhőkön rémálom – lepisszegett álmok, fájdalom-jelvény sebek, az életvonal kutyapóráza – ez itt távolban-szavaink-falva! az út széli kutyacsontváz régi meséket böfög a dicső időkről, mikor légyzümmügést motyogtunk az élőkhöz felhőkuplerájban füstként – pisztoly-gyöngyök mint a bagolyköpetek – hajnali lány négykézláb szájában a hold vörös színre vált – koraszülött golyókat temetnek – a lovakból kihullnak a szegek, és a porba hulló véres plakátokat messzire röpíti a feltámadó sivatagi szél. A papíron egy halott kutyaistenség képe, fölötte nagy betűk hirdetik: Látták ezt a kutyust? Szerető család várja haza.
A hajnali sugarak kibontják a kaktuszok virágait. A pusztában, a homokban hatalmas gödör, aminek az alján egy rozsdás vályúban a seriff fekszik, és nézi fénytelen szemeivel az eget. A gödör körül visító malacok mindenütt, sertéikről pereg a homok és a megszáradt vér. A seriff mosolyogva pillant alattvalóira.
– Temessétek be a gödröt, barátaim – kérleli őket. – Itt az ideje, hogy visszatérjek a föld alá. Oly sok a kóbor dög a túlvilágon, rendes sintér meg egy se. Ott is rendet kell ám valakinek tenni!
A malacok szemeiben könny csillog – bánatosan röfögnek a fickóra, mire az letépi a szíve fölé akasztott arany csillagot, és kihajítja a gödörből.
– Ez pedig a tiétek! Mától ti vagytok ennek a városnak az őrei! Soha se felejtsétek a dalt, amit tanítottam nektek!
Erre a disznók kórusban röfögni kezdenek, és turcsi orrukkal a gödörbe túrják a sárga sivatagi homokot, ami lassan teljesen ellepi a vályúban fekvőt.