Komor Zoltán Blog

A kaliforniai The Gap-Toothed Madness nyomtatott irodalmi magazin elfogadta közlésre A vadász és a lányka című rövidke prózámat. A szöveg magyarul itt olvasható, illetve meg is hallgatható Tépő Donát remixében:

Komor Zoltán - A vadász és a lányka

Ez pedig egy nemrégiben készült gyurma figurám:

Az amerikai Thirteen Myna Birds elfogadta közlésre a Bentlakásos csatatér című kis prózámat. A szöveg magyarul itt olvasható:
Komor Zoltán - Bentlakásos csatatér

A cowboy-t születése óta üldözte egy kilőtt pisztolygolyó. Amikor a világra jött, az apja berúgott és örömében a levegőbe lőtt régi, ócska colt-jával; a golyó pedig elindult, járatot fúrva a felhőkbe, átrepülve az ásító sivatagok fölött, megkerülve az egész bolygót, soha le nem lassítva, egyre csak várva a pillanatra, amikor újra megpillantja az időközben felcseperedett kölyköt, hogy végezzen vele. Olykor egészen közel járt: ilyenkor a férfi fél füllel meghallotta a repesztő lövedék közeledő süvítését, elfogta a pánik, és mindent elhajítva rohant fedezékbe. Lekuporodott a kocsmapult mögött, beásta magát a forró sivatagi homokba, egyszer pedig, amikor épp egy hízott kurvával hentergett, a riadalomtól valósággal összezsugorodott és egyszerűen bemászott a termetes nőbe. Ott is maradt néhány héten át.

– Mi van, Suzy, végül csak bekaptad a legyet? – röhögött rajta a többi lány, amikor meglátogatták a nőt, aki ki sem tudott kelni az ágyból felpuffadt méhével. Majd mikor az elmagyarázta, hogy voltaképp az előző kuncsaftot hordja a szíve alatt, a mádám felháborodott és ragaszkodott hozzá, hogy legalább valami bérleti díjat kérjen tőle.

– Hát. Sok fura palival találkoztam már… – magyarázta egy ringyó. – Volt akinek csak arra állt fel, ha én is férfi ruhába bújtam, és kihívhatott valami átkozott párbajra – képzeld el, ahogy ott állunk a nyamvadt napfelkeltében, övtáskára tett kézzel, én pedig be vagyok szarva, hogy tényleg ki fog csinálni, ám fegyver helyett végül a faszát kapja elő az ipse, és már tüzel is. Férfi bolondéria. A maszkos bandita pedig még az ágyban sem volt hajlandó levetni a maskaráját. A farka helyett a pisztolycsövét kellett szopogatnom, de azt legalább annyira élvezte, mintha az igazival játszadoztam volna. Szerintem már meg se tudta különböztetni, hogy melyik melyik. Egyszóval láttam már egy s mást ebben a pöcegödörben, de ez, ez még nekem is új.

A szajhát nem érdekelte, ki mit mond, kezdte egyre inkább megkedvelni új kuncsaftját – éjszakánként a hasát simogatva énekelt neki, a cowboy pedig mély álomba zuhant ilyenkor. Egyszer az apját pillantotta meg az álmában, amint ott ült a rozoga hintaszékében sárgult ujjai között kiürült whiskey-s üveggel, másnaposan, és azt krákogta rekedtes hangján: – Ne félj, fiam, nem üldöz már téged az a golyó. Egyszer kinn voltam az udvaron, és hallottam süvíteni. Eléálltam hát, elkaptam, és bezártam a mellkasomba, itt van ni, ebben a kurva kalitkában! – Azzal kigombolta piszkos, sárga foltos ingét, feltárva beesett mellét, amin megint csak néhány gomb sorakozott. Sorra gombolta ezeket is, és széthúzva a bőrét és a húsát előtűntek a bordacsontjai. Mellkasában pedig, a csontrácsok mögött, a szíve helyén ott lebegett az az átkozott golyó, ide-oda szálldosva, mint egy szabadulásra váró kanári.

– Ha majd egyszer meghalok, kiröppen, de addig amíg én élek biztonságban vagy – motyogta az idős férfi, visszapatentolva a bőrét és az ingét.

Ezen persze felbátorodott a fickó, és másnap ki is bújt a termetes nőből. A ringyó azt se tudta, hová legyen örömében, amikor megszülte. Egyből a keblére akarta húzni az ipsét, ám az ellenkezett, felöltözött és a pultra csapott némi pénzt, majd kisietett a kuplerájból. De ettől kezdve le sem tudta vakarni magáról azt a hájas cédát – fel-feltűnt, valahányszor a kocsmában ücsörgött esténként, oszlopszerű lábain billeget oda az asztalához, úgy könyörgött neki, hogy jöjjön már haza. A cowboy mérgesen csapta le a piás poharat, és rárivallt: – Hagyjál már békén, nem vagy az anyám!

De ekkor a kövér nő nekikezdett sírni, hogy igenis ő hordta ki őt a szíve alatt.

– Hallgass csak a mamádra! – cukkolták a szomszéd asztalnál ülő részeg férfiak a cowboyt, akinek rögtön elvörösödött a képe, és mivel nem akarta, hogy folytatódjék ez a jelenet, lehúzta a maradék whiskey-jét, és eltántorgott a kuplerájba a széles nő oldalán. Ott aztán a szajha betakarta, csókot nyomott a homlokára és énekelt neki egy altatódalt, mint a régi szép időkben, amikor még a méhében ringatta a fickót. Az el is aludt, és ismét álmodott: az apját látta, ott, abban a rozoga hintaszékben, amint egy piás üveg utolsó cseppjeit próbálja a nyelvére rázni, majd egyszer csak a mellkasához kap, ellilul az arca, és holtan roskad össze, akár egy szalmafigura. Aztán – mintha madár szabadulna a nyitva felejtett kalitkából – lyuk nyílik a mellén, és kirepül rajta a fogságban tartott golyó – száguld sebesen, akár a gondolat, keresi, egyre csak keresi a fiút, akit el kell találnia.

A cowboy ettől igencsak megijedt, a kurva pedig reggel arra ébredt, hogy sehol a fickó, ám ismét csak felpuffadt a méhe.

– Na, most aztán meg vagy, többet nem kódorogsz el! – Tapsikolt az asszony lapátkezével, tűt és cérnát kapott elő az éjjeli szekrényből, és néhány öltéssel bevarrja a lyukát.

Az éjszakát kibélelik a surrogó hangok, a kupi sosem nyugvó patkányainak a nesze – mindenki a pultra csap, és újabb koponyát kér; eldördülnek a nyergek és az égre köpik a lovasokat. A cowboy most a nő méhében elterülő hatalmas sivatagban bolyong. A férfi talpa minden lépésnél a homokba süpped. Fülel, nem hallja-e egy golyó távoli süvítését, de egyedül a kaktuszok visszhangozzák egy régi altatódal foszlányait. Ahogy halad, egyszer csak egy horgászcsónakot pillant meg a dűnék között. Közelebb érve látja, nem is ladik az, hanem egy nyitott koporsó, benne a horgász nem más, mint az ő halott apja. Bőre fehér, a szeme fénytelen, a mellkasában pedig egy golyó ütötte seb ásítozik. Dög és alkohol szag lengi körbe, merev ujjai görcsösen szorongatnak egy pecabotot.

– Apa – szakad ki a fickóból, mire a kísértet felé fordul és lepisszegi. – Elriasztod a halakat, kölyök! – hangja kútba hajított kavics. A cowboy körbenéz a pusztában, de csak skorpiókat lát, tűlábaikon rohangálnak a koporsó körül. Az apja csalódottan húzza ki a horgát a sárga porból. A damil végén egy pisztolygolyó csillan. Az öreg megigazítja a csalit, majd visszadobja a homokhullámok közé.

– Apa – suttogja a férfi, de az apja ismét leinti. Ám ezúttal azt is mondja neki: – Siess, mert lekésed a párviadalt!

– Viadal? – A cowboy a homlokát ráncolja, mire a halott egy távoli kaktusz irányába mutat piszkos ujjával: – Menj, és ne zavard öreg apádat!

A felhők lepattanó gombjai – csörgőkígyók rázzák a farkuk végén lévő kakukkos órákat, bennük a rugós madarak vadul a falnak csapódnak újra és újra – kihulló alkatrészek szerte a porban – skorpiókká állnak össze, kilőnek farok-rugóik és a méregtüskék felfelé szállnak.

A cowboy most a kaktusz mellett áll, amiből álmatag női dúdolás szűrődik elő.

– Párviadal… – motyogja maga elé, a szájából kirepülő nyálcseppek a forró homokban sercegnek. Ahogy ott vár, egyszer csak nyikorgó hangra lesz figyelmes. A város felől – ha ugyan valóban arra van a város, amerre gondolja – egy nő érkezik, ócska talicskát tol maga előtt. A fickó ráismer a kupleráj mádámjára, parókája egymásba kapaszkodott rongyok, arca magába gömbölyödött rühes macska. A talicskában pedig, amit szuszogva tol az asszony, ott fekszik a dongó testű kurva, arcán bárgyú mosoly, akár egy széles tányéron felejtett görbe csontocska.

A cowboy szenvtelen tekintettel nézi az érkezőket. A talicska ócska kerekének recsegése végül maga alá gyűri a kaktuszokból gomolygó dallamfoszlányokat.

Párviadal – jut eszébe a cowboynak a szó, és ujjai automatikusan az övtáskájához érnek, kitapintják a fegyver faragott markolatát.

Vajon velük kell megküzdenem? – cikázik át a fején a gondolat, ám a mádám néhány méterre megáll, leteszi a talicskát, és mint aki jól végezte a dolgát, elsétál – vissza, a város irányába. A talicskában heverő kurva az idegesen fészkelődő férfira villantja törött deszka fogait. Majd széttárja vastag lábait, megmutatva a feszülő varratokat, amik zárva tartják szeméremajkait.

– Készülj, te gazfickó! Itt jön már az ellenfeled! – Vihog a nő, és szavaira sorra pattannak el a cérnaszálak. A cowboy homlokán legördülő izzadtságcseppek egymást üldözik.

Amikor elpattan az utolsó száll is, és a fekete cérna, akár egy hosszú szempilla a homokba hull, a kurva visítani kezd, mint egy malac, ujjai görcsösen a talicska oldalát markolják, ahogy maga alá gyűrik a szülési fájdalmak. – Kééészülj, gazfickóóó! – kiabál, és hamarosan előbukkan egy véres sárgadinnye, egy csecsemő kopasz feje a lába közötti résben. A kaktuszok lágyan dúdolnak, a cowboy tátott szájjal figyeli a jelenetet. Eszébe jut, hogy talán segítenie kellene világra hozni a gyermeket, ám a lábai mégsem mozdulnak, egyedül a keze fonódik rá még jobban a fegyverére.

Ez egy párbaj, és nem hagyhatod el a helyedet – emlékezteti őt egy hang a fejében.

Néhány pillanatig tart csak az egész, aztán a csecsemő a homokba pottyan, nyálkás bőréhez mint prézli tapad a por, miközben kapálózik. Skorpió érkezik, fekete ollójával elnyisszantja a köldökzsinórt, majd messzire rohan.

A cowboy előrántja a colt-ját, és az ég felé tartja. Kezei reszketnek, szeme kikerekedik.

– Ne… – nyöszörög magában, próbálja megállítani a saját ujját, de az máris meghúzza a ravaszt. Az éles dörrenés felrázza a sivatagot – a kaktuszok félrenyelik a beléjük zárt dalt, a kirepülő golyó pedig átlyukasztja a felhőket. A csecsemő mászni kezd: tömzsi karjain húzza magát előre, és szinte pillanatról pillanatra öregszik. Alig egy perc múlva lábra áll, és ügyetlenül totyog tovább – haja göndör fürtökbe csavarodik, csontjai nyúlnak, immár öt éves gyermek, de megy és megy tovább, miközben az égen a kilőtt golyó el-vissza süvít, akár egy lecsapni készülő sas.

A fiú már tíz éves. Majd tizenegy, tizenkettő. Izmai mocorgó siklók majd viperák, fekete szőr, mint a fű hajt ki ágyékán. Ahogy változnak az arcvonásai a cowboy egyre inkább ráismer a fiúban önmagára. Kiejti a kezéből a pisztolyát, és nézi a feléje igyekvő fiút. A háttérben a kurva biztatja a gyerekfelnőttet: – Úgy úgy, siess csak a papához!

Magasan a golyó tovább sikolt. A fiú pedig férfivé cseperedik; amikor odalép a cowboyhoz, immár tökéletes képmása. Kinyújtják egymás felé a kezüket, ám ekkor mindent betölt egy száguldó lövedék ordítása.

– Ne… – nyögi a cowboy, tükörképe pedig összerogy, ahogy a hátába csapódik a golyó.

A távolban a horgász felkiált: – Kapás!

És a halál – érett szőlőszemként jött! érkező felhő, amely baljósan megcsuklik az orgazmustól – arcuk recseg. A skorpiók géperekciója – hallgass csak a mamádra, szalonzenére mondj hozsannát, savanykás homályban – adjon isten, elég füstöt.  – odafenn kutyák nincs annyi hely a felhőknek.

Teltek a hetek, a mádám megelégelte az ágyban henyélő kurvát, a mihaszna nőt, aki már enni sem kelt fel, a többi lány cipelte neki az ételt.

– Na, ebből aztán elég, mától senki be ne tegye hozzá a lábát! Ez nem egy szálloda, a francba is! – kelt ki magából az asszonyság, a szeme apró villámokat lövellt. Ezután elmaradtak a reggelik és a vacsorák. Az ágyban fekvő kövér nő gyomra megállás nélkül csak korgott és korgott – recsegett tőle az egész kurvalak, elriasztva az összes kuncsaftot.

– Hogy élvezzen el az ember, amikor bármelyik pillanatban rászakadhat a tető? – morogtak a fickók, s az út pora ellopta arcukat.

Egy kancsó állott víz várakozik az éjjeliszekrényen, a nő megpróbálja ügyesen beosztani magának. Mosdatlan testével szép lassan összenő a takaró, a bűz kibéleli a szobát. Érzi, ahogy mozgolódik méhében a riadt cowboy – tudja, hogy odabenn ő is éhezik.

Néhány nap múlva szörnyű fájdalmak lepik meg a ringyót, amikor a belül hordott fickó elkezd falatokat kiharapni a kurva szerveiből. Ép csak egy keveset, mindig egy keveset, abból, amit épp talál. A nő persze nem tud haragudni rá, tűri tehát a fájdalmat, és megpróbál az ágyához csalni néhány patkányt, amikkel talán csillapíthatná kettejük éhségét. A piszkos padlóra lógatja virsli-ujjait, hátha ráharap egy rágcsáló. De nem harapnak. Egész nap ott szöszmötölnek a szobában, a deszkák alatt rohangásznak, máskor mintha a falban mocorognának, de türelmesen várnak, hogy a kövér nő feldobja végre méretes talpát.

Éhes keselyű vergődik a párnában. Egy kakukkos óra ropog és recseg, ahogy rágja a belé zárt madarat. Reggel nyílik az ajtó, és belép rajta a mádám.

– Feladod végre, és kitessékeled magadból azt az átkozott palit? – morog, a félig eszméleténél lévő behemót kurva pedig minden erejét összeszedi, és miközben újabb fájdalmaktól torzul el az arca, megrázza hatalmas fejét.

– Jó, akkor itt fogtok megdögleni mind a ketten – feleli erre a mádám, hangja visszhangzik, akár egy bevágott ajtó. Orrcimpái tágulnak és szűkülnek, ahogy még a levegőbe szagol, és elfintorodik. – Micsoda kibaszott bűz van itt! – morog, majd odalép az ablakhoz, kinyitja, és kisiet a szobából. A beszökkenő szél utcai zajokat hoz magával – paták dobogását, távoli pisztolydörrenések hangját. Nevetést, poharak koccanását. Visító képlövedékek mozaikja az égen, füstjelekben tévelygő dögevők, az örök vadászmezőkön csattognak a medvecsapdák.

Aznap este holtan találják az ágyban heverő nőt.

– A szomjúság vagy az éhség végzett vele? – kérdezi unott képpel a mádám, egy zsebkendővel védekezve a bűz ellen.

– Szó sincs róla – feleli a doki, azzal lerántja a takarót a hatalmas testről, feltárva egy lőtt sebet a nő gyomrán. – Ez itt – mondja, és a fejét vakargatja. – Én még ilyet sosem láttam… A golyó alighanem a nyitott ablakon repülhetett be, és egyszerűen átfúródott a méhén, keresztül a magzaton… és…

– Az nem egy átkozott magzat! – feleli a mádám, s ahogy ezt kimondja, egész órát üt a falon lévő kakukkos óra. Ám ahelyett, hogy kinyílna a kis, fából készült ajtó, és előröppenne mögüle a gépmadár, a halott kurva lába közül lő ki egy rugó, elszakítva a szemérem ajkakat egymáshoz szorító fekete cérnát. A végén egy aprócska, csecsemő méretű, halott cowboy lóg, lőtt sebéből a padlóra csöpög a vér. Majd a rugó hátrarántja, és slutty, már vissza is csusszan a halott nőbe.

Megjelent az amerikai Caliban Online új lapszáma, benne A jóstor és a Flamingók a hamutálban című prózámmal.
A magazin elérhető ezen a linken:
Caliban Online - Issue 14
A novellák magyarul itt olvashatóak:
Komor Zoltán - A jóstor
Komor Zoltán - Flamingók a hamutálban

Az Idaho-i Colours Journal ma elfogadta közlésre A falusi tanító című szürrealista oktatás-horromat. A szöveg magyarul itt olvasható:
Komor Zoltán - A falusi tanító

A Képírás Internetes Folyóiraton pedig ma jelent meg A dögevő című írásom (a készülő western novelláskötet egy darabja).
Komor Zoltán - A dögevő

A fiú elhatározta, hogy ő is fene nagy cowboy lesz, igazi dögvidéki pisztolyhős, pont mint az apja, aki férfimód halt meg egy segglyuk széli kocsmában, amikor részegen vitába keveredett egy hamiskártyással és hason csókolta egy kilőtt golyó. Kellően be volt rúgva hozzá, hogy észre se vegye a sebet, még leterítette ellenfelét, viccelődött, majd amikor meglátta a növekvő vérfoltot a ruháján, a pulthoz lépett és rendelt egy utolsó whiskey-t. Lehajtotta és csak utána terült ki. Micsoda halál, az ilyenért odafenn arany csillagot osztanak. S amikor aztán koporsóba fektették, még akkor is ott görbült az a ferde vigyor a pofáján – az öreg kokacserjés doki, a mindenkori hulla preparátor, aki jó haverja volt a kinyírt hamiskártyásnak, mindent megtett, hogy letörölje a képéről. De hiába. Mielőtt elkaparták, a fia lehúzta a hulla lábáról a csizmát, hazavitte és felpróbálta aprócska lábfejére. Amikor az anyja meglátta rajta, elvette tőle, felvitte a padlásra, és azt mondta: – Ha belenősz, a tiéd lesz! De addig a padon marad, ne is lássam!

És bizony ott is maradt néhány évig. A gyerek az ágyában fekve éjszakáról éjszakára azt hallgatta, hogyan recsegnek a feje fölött az ócska deszkák, ahogy a két csizma odafenn egyhelyben toporog, mint ami türelmetlenül várja, mikor nő már belé a gyermek.

– Kibaszott szájhős, az volt az öreged! – morgott mindig az anyja a kondér fölött, valahányszor az apjáról faggatta a fiú. Tekintete elveszett a hús illatú gőzben. – Egésznap csak meresztette a seggét a kocsmában, a legtöbbször a seriff hozta haza! Folyton balhézott, moshattam a vért a gönceiből! Olyan akarsz lenni, mint ő? Mert ha igen, előre sajnálom a lányt, akit majd elveszel!

Mit értenek a nők az ilyesmihez – gondolta lefitymálóan a gyerek, aztán a fejébe vette, hogy ideje célba lövést tanulnia. A ház mellett, a porban talált egy célt tévesztett, régi golyót – alighanem az apja lőtte ki egy részeg estén, amikor a verandán állva a távoli kaktuszokra lövöldözött. A pajtában lelt egy repedt oldalú cserepet, telihordta földdel, és elültette a lövedéket. Naponta öntözte, patkányszarral trágyázta, s ahogy teltek a hetek, egyszer csak kidugta a fejét a földből egy pisztoly csöve. Napról napra egyre magasabbra szökött a fémcső, míg aztán a fiú elhatározta, hogy nem vár tovább – kiásta és leseperte róla a földet. Egy szépen megmunkált revolver csillant aprócska ujjai között – a tárban, mint magok sorakoztak a töltények. Izgatottan dugta be a párnája alá a stukkert.

Onnantól kezdve minden éjjel a szép álmok lőporfüstjében bolyongott. Amerre járt, holtak feküdtek, a sebek úgy nyíltak, mint a virág. Az égen anyja repült át, s így kiabált le a fiának: – Egy kibaszott szájhős, az volt az öreged! Az eget kapirgáló randa rovarláb! Megfejt köpőcsésze! Amikor született, inkább a köldökzsinórt kellett volna megtartani, őt magát pedig eldobni, megköszönte volna a világ!

– Hozza le nekem a csizmákat, édesanyám! – kiabált vissza a fiú, és egyenest az égen szálldosó nőre szegezte pisztolyát. – Hozza le, vagy esküszöm mindenre, hogy lelövöm!

A nő arcából rögtön kifutott a vér, odarepült hát egy felhőhöz, levette róla a csizmákat, és miközben ledobta őket, így szólt: – Nesze! Itt vannak a tetves csizmák, de jegyezd meg, ha felhúzod őket, nyakadba veszed te is a férfi átkot! – mondta, s azzal letörölte könnyeit, amik beköltöztek a felhőkbe.

Aznap reggel a fiú a csizmával a lábán ébredt az ágyban. A mellkasához húzta a térdét, úgy vizsgálgatta a két recsegő bőrlábbelit, ami ugyan kissé még lötyögött a lábfején, ám levenni többé nem akarta.

A fiatal fiú naponta kiszökött a pajtába a fegyverét próbálgatni – tisztogatta, a lába közé véve olajozta a fémcsövet. Az anyja nem győzte mosni nadrágjából a ragacsos, fekete zsírt, elseperni az udvarról az átlőtt patkányokat. Egy év sem telt bele, profi célzó vált belőle. Akkor aztán úgy döntött, ideje férfivá avatni magát. Felkötötte hát a fegyverét, és elment a kuplerájba. Bárcsak az apja kísérte volna el először erre a helyre, sóhajtozott, de mégis érezte az öreg áldását az ügyön, hiszen szinte önkéntelenül vitték előre a csizmák a kurvaházig. Ott mikor belépett, az otthonról elcsent pénzt a mádám elé csapta.

– Micsoda cuki kisfiúcska! Csak nem most lesz az első? – Kuncogott a nő, tokája kocsonyaként reszketett vörösre kent ajka alatt. Intett hát egy sápatag kurvának, aki karon fogta a kölyköt, és elindultak egy fenti szobába. A mádám a fiú után kiáltott rekedtes hangján: – Aztán rakd meg rendesen!

A suhancnak persze nem kellett a biztatás. Alig hogy bezárkóztak, a kölyök máris előkapta a csövét és tüzelni kezdett. A kurvából csak úgy ömlött a vér, piros buborékok pukkantak csorba fogai között, ahogy a padlón nyöszörgött. A fiú aztán kiszaladt a kupiból, és meg sem állt hazáig. Apja csizmái az égig, Isten arcába verték a port. A kölyök képe sikoltó kagyló volt, benne üres gyöngyként csillantak a szemek. Láthatod, végre valahára megértette, mit is jelent kioltani egy másik ember életét, s most hogy elvesztette a szüzességét, jaj az egész kurva világnak. A lába máris nőtt néhány centit, még néhány ilyen, és ráfeszül rendesen a csizma.

Így is lett aztán. Felnőtt, belenőtt abba az átkozott lábbelibe, aztán csinált ez is egy gyereket, a végén meg lelövette magát egy kocsmában. Itt Dögnyugaton sose fogyunk ki az efféle sztorikból. A csizmák épp hogy lecsusszannak a hullák merev lábáról, máris viszik a koporsóba a következőt. Hiába, ezen a vidéken csak a koporsó-pároztatók élnek igazán jól. Összejárnak, nézik, ahogy egymásra másznak a tüzelő ládák, aztán viszik is a vásárba az új koporsókat: masszív feketéket adnak el a férfiaknak, apró fehéreket a gyerekeknek, az asszonyoknak néhány egyszerű barnát, rajta kereszttel. Ez a legelő mindig jól terem – a döglégy-felhő sosem ül el, a kezek nem engedik el a markolatot.

– Ha én egyszer kipurcanok, még Szent Péterre is ráfogom az öreg stukkert! – bizonygatja egy dögnyugati bandita, és nem beszél ám a colt füstbe. Amikor a társai nem hiszik, ott helyben fejbe lövi magát. A következő jelenetben már egy felhő tetején áll, és pisztolyt szegez az angyalokra, akik egy kopott vászonzsákba pakolják fényes glóriájukat, és figyelik, ahogy a gazfickó elszelel vele. Jó kis szajré, ki jön majd belőle néhány ringyó a pokolban.

Régi varázslatok keserű íze a szánkban. Így kell kutyapórázra kötni az eget. Az udvaron néhány láncra vert viharfelhő – az égi tűzpárbajok haragos, sosem nyugvó füstje – villámokat ugat a porba. Majd elfehérednek, és holtan dőlnek az oldalukra. Láthatod, itt aztán minden halott – kivéreznek a seriff-felhők az elnéptelenedett városka határán. Az éjszaka félrenyelt egy csontszilánkot, néhány golyó roncsolta porcdarabkát. az elszabadult vonatok a vasúti banditákat üldözik keresztül a sivatagon – a félálom keze pedig még pisztoly markolatot szorongat – mondd, feldagadt szív viszed-e a koporsómat? És ti, patkányok és ti kutyák, a pisztolyt, a lankadó hullamerevséget? Kisanyám, mi már sose érjük el a holnap-prérit!

Pajtákban fiúk ülnek, sós izzadtság mossa arcukat, ahogy markukban kemény pisztolycsövük csillan – a bummra mindenki felnyög és felrobbannak a távolban a skorpiók – kilőtt golyóik átlyukasztják a pajta tetejét, és lelövik az anyákat az égről. néma fájdalommal gázolsz; álmukban a városlakók négykézláb rohannak csontokból készült késeikkel, a hold fényénél, lángokban ez a népség – a csizmatalpak a mennypadláson toporognak, egyre csak kopnak alattuk a felhők. Teljes gőzzel működnek a kupik, ezek az örök férfigyárak: hosszú sorban érkeznek a kisfiúk, belépnek a kurvalak táguló ajtaján, eldördül néhány lövés, s pár pillanat múlva morcos, borostás férfiak lépnek ki rajta – vonulnak a sivatagba. A mádám óbégat csak, a hátsó udvarba cipelve a hullákat: – Itt mindenki csak gyilkol és gyilkol! Hát senki sem tudja már, hogyan kell tisztességesen baszni?

Az udvarban felgyűlt hullakupac persze odavonz egy villogó szemű koporsó árust. Csattanós ostorral hajtja a csordát a mádám elé, és így szól: – Látom, elkéne néhány dögláda! Ezeket nézze, igazán mutatós darab egytől egyig! – azzal a koporsók a profi ringyókat megszégyenítő szemérmetlenséggel kezdik illegetni magukat a mádámnak.

– Háh, nekem meg nincs pénzem, hogy ennyi hullának ládát vegyek! – morog rá a kövér asszony.

– Hát, ez mégis csak egy kupi, én pedig bármiféle megoldásban benne vagyok! – Vigyorog rá a koporsó árus, a bajszát pödörgetve.

– Nem hiszem, hogy maradt akár egyetlen lány is a házban, mind itt hever, ni! – mondja a mádám, és kolbászujjával a holttestekre mutat.

De az árus legyint, mintha a döglegyeket próbálná elkergetni az arcáról, és azt motyogja: – Egy lyukkal több vagy kevesebb rajtuk, nekem igazán mindegy!

Így hát megkötik az üzletet. A kövér asszonyság pedig így szól a hullákhoz: – Na, gyerünk lányok, munkára! Dógozzatok’ csak meg a koporsótokért, hogy a fene essen belétek!

És a faszi már tolja is le a nadrágját. Persze a mádámnak ekkor már fényes tervei voltak azokkal a koporsókkal – nem fogja ám elkaparni őket, bennük a senkiházi ringyókkal, akiknek már úgy is teljesen mindegy, miben fekszenek – nem fogja elpazarolni őket, amikor így tudják kelletni magukat ezek a ládák. Majd ő munkára fogja őket! És már jönnek is a kuncsaftok, leteszik a pultra a pénzt, aztán mennek fel a hálóba, ahol egy szemérmetlenül ágyban tekergő koporsó fogadja őket. A férfiak megrántják a vállukat, levetkőznek és beléjük fekszenek. A mádám benyit a szobába, a kuncsaftra zárja a fedőt, és ütögetni kezdi, mintha csak a földrögök kopogását utánozná – a pasi belül pedig hangosan nyög, szinte kiesik a fejéből, ahogy elélvez.

Sivatagi viharok jönnek-mennek – az indiánok lerakják tojásaikat, majd más vidékekre szállnak.

– Francba! Megcsípett egy rohadt golyó! – Üt a nyakára egy cowboy, a felszakított ütőérből sugárban spriccel a vér.

Szóval nyugat felé vettük az irányt és lelovagoltunk a világ szélén. Kibaszott egy szakadék, én mondom, valóságos csatorna teli az elfelejtett indián istenek könnyével. A víz tetején ott lebeg az angyalok tollaiból készült fejdísz, ha azt egyszer a fejedbe húznád, abba se tudnád hagyni a táncot. Kibaszott szakadék. Isten homlokránca, vagy épp egy vigyorgó száj árka. És hogy mi van a világ szélén túl? Szétvert kocsmák szilánkosra tört romjai, porladó totemoszlopok egymás hegyén-hátán, a gyerekkor relikviái. Az örök és hideg éjszaka szépen kizabálja az emészthetetlen maradékot a világból, akár kutya a csontot valami mocskos tálból.  halott – harcosok – – – élveznek – szemkéseikkel, amerikai – égen, – udvaron – ez a bolygó egy kilőtt golyó, ami Isten keblére igyekszik; az út lovakban turkál és minden halott arra vár, hogy csillagot tűzzenek végre a mellére a mennyországban, a felhők poros utcáin, s ott korhadnak meg végül az égen, a hold fényében ezek az ősi, cowboy kalapos totemoszlopok, a kutyaistenek áldozói.

a porcelán hideg tér, ám feltápászkodnak a porból, és mindig pisztollyal. fémsegglyukakból kifingott golyók. elrágatlan spermafonalak a lovakban – csecsemők a kiságyban pisztolyokat ráznak, s nőnek, egyre csak nőnek apjuk csizmájához, majd szép lassan túlnövik azt és túl nőnek azok mindent.

Bizony, láttam jönni fehér óriásokat – kalapjuk az eget súrolta, a nap meggyújtotta a szivart szájukban, feleségük idegesítő légyként dongott borostás arcuk körül, árnyékukban apró indiánok – akár a hangyák – rohangáltak zavartan. Hatalmas bőrcsizmájuk recsegése, szigorú égdörgés. Eltiportak minden sátort, falut, lehullt szivarvégeikből hegyek nőttek, és folyókat, tavakat pisáltak mindenhová. Felszántották az új földet csillogó sarkantyúik.

kidőlt totem  a cowboy arca – látom, kemény akár a fogadásból megkínzott isten

Szóval az egyik ilyen fehér óriás, valami vándor-pap elejtett egyszer egy feszületet. Annak az óriásnak a tenyerében megfért, de három indián bírta csak el a hátán. Becipelték a faluba, s felállították a széttiport totemoszlop helyére. Tüzeket gyújtottak, dobokat vertek, körbetáncolták és vérrel kenegették a szakállas fickó szobrát, ahogy a régi istenekkel tették. Hajnalig szeretkeztek körülötte. Krisztus ettől úgy elszégyellte magát, hogy lemászott inkább a keresztről, és megszökött ebből a pogány faluból. Ott menetel most a sivatagban, a szél homokszemcséket fűz a szakállába, és keresi, egyre csak keresi az övéit, akikért érdemes lenne meghalni. Jön is szembe egy fehér óriás, a pisztolyát pörgetve, annak kiabál, de a mini próféta szavai nem érnek fel a cowboy füléig. Mintha csak apró kavics lenne, vagy alig látható bogár a porban, úgy rúgja odébb a széles csizmatalp. A kis fickó messzire gurul, majd a világ végi szakadékba zuhan, a többi kacat közé.

A készülő szürrealista western kötet darabja.

_______________________________

Az égkuplerájban lassan zárnak – esteledik, odalenn, a sivatagban pedig három csaprészeg cowboy botorkál türelmesen ácsorgó lovaik körül. Az ivászat már reggel óta tart, és valahányszor eldöntik, hogy na most már aztán visszaügetnek a városba, előkerül valakinek az oldaltáskájából egy újabb whiskey-s üveg, ami maradásra bírja őket.

– A fene essen belé, a tehenek majd csak visszatalálnak valahogy a karámba, nem sietek! – böfögi ilyenkor az egyikük, egy pofaszakállas ürge, azzal meghúzza az üveget, és kábultan dől neki egy kaktusznak. Válaszul fájdalmas kiáltására vad röhögésbe kezd két társa.

– Mi van, Bill, mit ölelgeted azt a szart, tán' asszony hiányod van? – ugratja az egyik, a térdét csapkodva.

– Én legalább nem a lovamat zargatom ilyesmivel! – morog vissza a szakállas, tüskéket csipegetve a karjából, majd vihogva odalép egy mélázó barna lóhoz, és hatalmasat csap a farára, mintha csak az egyik haverját verné háton a kocsmában. – Igaz, Szélvész, lenne mit mesélned?

A ló azonban nem érti a tréfát, ehelyett úgy meglódul ijedtében, hogy a fickó orra dől, és felszisszen, ahogy néhány, még ki nem húzott tüske még mélyebbre szalad a bőrébe az eséstől. A paripa patái az égig verik a homokot, a vézna cowboy pedig rázni kezdi földön fekvő társát: – A kurva fene essen beléd, most aztán baszhatom azt a lovat!

Erre a mondatra a földön heverőből újfent kiszakad a röhögés, és csatlakozik hozzá a harmadik fickó is, egy bajszos, tésztaképű, kövér ürge.

– Na jól van, jó, visszahozom, úgy se ment messzire – morogja végül a szakállas. Nagy nehezen felkecmereg a porból, aztán kótyagosan nekidől a lovának, és felmászik a hátára.

– De ha nélküle jössz vissza, elviszem a tiédet, hogy verjen meg az ég! – vágja utána a vézna.

– Ó! Ezzel itt nem sokat érnél, barátom! Rögtön felrúgna, ha előveszed neki a pöcsöd! – hahotázik a távolodó cowboy, a sötétség hullámként összecsap mögötte. A kövér bajszos lemondóan rázza hatalmas fejét: – Remélem, tényleg visszajön, és nem esik le arról a kurva lóról valahol, mer' nála maradt a piásüveg!

Eltelik egy óra. A két cowboy fáradtan dől egymás hátának, és meredten bámulnak maguk elé. A vézna fickó egy szájharmonikát fúj, ám a szólamok szétcsúsznak – a hangjegyek fekete, tekergő féregként potyognak ki a hangszerből, le egyenest a földre, ahol az éjszakai vadászatra indult skorpiók ollóik közé csippentik őket, hogy aztán messzire rohanjanak velük a sötétbe.

– Ez má' nem jön vissza – motyogja lemondóan a kövér, kolbász-ujjával ferde vonalakat rajzol a homokba.

– Kap még fél órát, aztán elviszem a lovát – fogadkozik a vézna.

– Aztán hogy a ménkűbe, amikor magával vitte azt is?

A vézna nem válaszol, helyette újra cserepes ajkához emeli a harmonikát, és ismét megpróbálkozik egy dallammal. Nem telik azonban bele tíz perc, és egyszer csak tompa lódobogásra lesznek figyelmesek. A két cowboy felpattan, és a szemüket meresztgetik az éjszaka torkába. A hold lagymatag fényében hamarosan kibontakozik két ló és egy lovas kontúrja: az egyiket a kantárjánál fogva maga mellett vezeti, az pedig engedelmesen baktat az integető lovas oldalán.

– Na, csakhogy visszataláltál! – fröcsög a vézna. – Már épp azon voltunk, hogy sátort bontunk, aztán irány a városi kocsma.

– Á, nem volt nehéz visszatalálni. Csak követni kellett azt a szörnyű zajt, amit te muzsikának nevezel! – kacag rá az érkező, majd azt mondja: – Hát, bocs fiúk, de a whiskey elfogyott a nagy keresésben. Hoztam azonban valamit, amivel ugyanolyan jól el lehet ütni az időt, ha ugyan nem jobban!

A két ácsorgó cowboy erre összenéz, majd észreveszik, hogy a kantárjánál vezetett ló hátán mocorog valami. Közelebb lépnek, és megpillantanak egy nadrágszíjjal szorosan megkötött indián fiút átvetve a bőrnyergen. Ránézésre tizenöt éves lehet, szemei dühösen forognak üregükben és villámokat küldenek a cowboyok felé. Keskeny arcú, sas orrú siheder, szikár izmai hol feszülnek, hol engednek, ahogy próbál kibújni a karjait oldalához szorító nadrágszíjból.

– Ott bujkált a homokdűnék mögött a kis görény! – mondja a szakállas, majd lekászálódik a lováról, és elővesz egy megtört szivart a mellényzsebéből. Sárga fogai közé dugja és szétterülő vigyorától meggyullad a dohányvég.

– Aztán mégis mit kezdjünk vele? – értetlenkedik a vézna cowboy.

– Mit, mit, hát utána kötjük a lónak! – kacag fel a szakállas, mire a többiek arca is rögtön vigyorba rándul, és hahotázva csapkodni kezdik egymás vállát.

– Ingyán' hintó! Ijájó – óbégatnak, s mindenki a gyönyörtől koraszülött. Előmásznak pisztolytáskáikból a colt-ok és nagy durranásokkal az égnek rugaszkodik néhány golyó – a vézna még a szájharmonikát is előkaparja, és whiskey bűzt büfög bele, mire gonosz dzsinnként előtekereg a hangszerből néhány elhibázott dallamfoszlány – ajtó nyílik az egyik kaktuszból, és kihajol egy hegedűs, ahogy húzza a country muzsikát, a távolban vonyítva lerágják magukról a húst a prérikutyák – régi ütemre lábadozni – ficánkolni kezd a bordához kötött szív. Leakasztanak az egyik nyeregről egy lasszókötelet, és a fiú köré hurkolják. Az szótlanul tűri, arca akár egy faragott szoboré. A szakállas fickó felpattan a lóra, és hátra kiált a kölyöknek: – Na, te ördögszekér, most aztán pörögjél!

Eldördül ismét a colt, s ezzel kezdetét veszi a vágta: a lovas hatalmasat csap a paripa farára, mire az kilő, és a földön fekvő, megkötözött indián is siklani kezd – árkot húz a homokba, kiáltásai eltűnnek a cowboyok örömvonyításainak örvényében. Körbe-körbe száguldanak, a lovas néha átugrat egy-egy kaktusz fölött, aminek fájdalmasan csapódik neki a sikoltó fiú. Apró sziklák szaggatják le az indián ifjú testéről a bőrt. Egyszer csak hatalmas üveg pohár állja az útjukat, de a cowboy ügyesen kikerüli.

– Ez azér' szép vót, Bill! – dícséri a vézna fickó, felemelve a poharat, lehajtva annak tartalmát. Ő és a társa a kocsmapultnál könyökölnek, és nézik, ahogy a miniatűr fogat oda-vissza vágtat előttük az asztalon. Az indián fiú egy darabig még kapálózik és sikongat, ahogy a picurka lovas húzza végig a pulton, majd mintha elvágták volna, elcsöndesedik – talán meghalt, talán csak a nyelvét harapta le egy döccenőnél. A két részeg fickó tovább biztatja a néhány centis lovast: – Adjad neki, Bill!

És Bill adja – a kötél még jobban feszül, a cowboy a pult végéig vontatja áldozatát, majd gyorsan irányt változtat, és indul is vissza. A kocsmáros unott arccal nézi a jelenetet, miközben piszkos ronggyal törölget egy poharat.

– Csapos! Még egy kört! – adja le rendelését a kövér, bajszos cowboy, mire a pultos rezdületlen tekintettel kimér neki egy újabb whiskey-t, és a fickó elé csúsztatja. Máris érkezik a pirinyó Bill az indiánnal, hogy kikerülje ezt a poharat is. A paripa után kötött fiú már csupán egy véres, szakadt torzó, egy széteső rongybaba.

A két pultnál ücsörgő cowboy elnézi még egy darabig a vágtát, majd lehúzza az italát és így szólnak egymáshoz: – Ideje lassan hazamenni, reggel csak ki kell engedni az állatokat.

Veszik hát széles karimájú kalapjukat és biccentenek a pirinyó Bill felé, majd lecsapnak néhány ropogós bankót a pultra, amit a szakállas férfi átugrat lovával. A kötél végén száguldó húsbábu apró vércsíkot húz végig a papírpénzen. A kocsmáros felveszi, és betűri a zsebébe.

– Hé, fiúk, hát ti hova mentek? – kiabál Bill a két távolodó óriás felé, de a hangja túl halk, nem jut el a fülükhöz. Hátrapillant – látja, alig van már valami az indiánból.

Hiába, az a baj ezekkel a rézbőrűekkel, hogy túl hamar elkopnak, mérgelődik Bill, majd megállítja a lovát, és még egyszer próbálkozik: – Csak egy kicsit maradjatok még, van még ebben egy-két kör!

De csapódik a kocsma ajtaja.

– Egyen meg a fene akkor titeket! – morog Bill, előkapja a kését, és egy határozott mozdulattal elnyesi a kötelet. – A keselyűk majd alaposan megörülnek neked – vakkant hátra, azzal megzabolázza a lovát, és lépésben indulnak tovább, a város távoli fényei felé.

Odafenn a csillagok kapálóznak sugaraikkal, akár a pókhálóba akadt legyek. A szakállas cowboy bágyadtan nézi őket. Egyszer csak surrogó hangra lesz figyelmes, mintha a ló még mindig vontatna valamit maga után. Lehetetlen, gondolja, de azért hátrafordul, és megszédül a döbbenettől, amikor megpillantja az indián fiú torzóját a paripa után kötve. De hiszen világosan emlékszik rá, hogy elvágta azt az átkozott kötelet, erre tessék. Összeráncolt homlokkal nézi a véres húsbábut, majd megrántja a vállát, ismét előveszi a kését, és újra elnyesi a zsinórt.

– Ágyő – búcsúzik a cowboy, és figyeli, ahogy elmarad mögötte a holttest, amit éhesen nyel el az éjszaka sötétje.

Bandukol tovább – kábán bámul előre, érzi, lassan ürül véréből az alkohol, és ezzel együtt a holnap reggeli fejfájás előszele is megérinti homlokát. Megköszörüli a torkát, és matatni kezd a zsebében egy dohányvég után. Amikor végre az ujjai kitapintják a szivart, és cserepes ajkai közé veszi, ismét meghallja azt a surrogó hangot. Kikerekedett szemmel les hátra, és tátott szájából a földre pottyan a dohányrúd – kilapul a lópata alatt. Megpillantja az indiánfiú hulláját – árkot húz a homokba, ahogy vontatja a ló, a kötél, mint különös köldökzsinór feszül közöttük.

– Mi a szent szar… – hebeg a szakállas fickó, majd reszkető kézzel kapja elő a kését és vágja át a kötelet. Az elpattant zsinórvég a homokba hull, a tetem pedig újfent hátramarad.

– Mégis hogy a fenébe? – Ráncolja a homlokát a férfi. Majd megrázza a fejét, és teljes meggyőződéssel motyogja maga elé: – Még mindig részeg vagyok. Csak ez lehet. Be vagyok rúgva.

Megsarkantyúzza a lovát, mire a patás ügetésbe kezd. A szakállas férfi újra és újra azon kapja magát, hogy hátrafelé sandít. Ám hiába néz hátra, csak az elvágott lasszókötelet látja, vége ernyedten himbálózik jobbra és balra a ló faránál.

– Jól van, Bill, képzelődtél – nyugtatja magát, és hogy kitisztítsa az elméjét, nekikezd számolni a csillagokat. Nyolcig jut, amikor újra eléri fülét a surrogó hang. Zavarodottan próbál tovább számolni. Kilenc, tíz, tizenegy, azért sem néz hátra. Ám egyik keze önkéntelenül kitapogatja maga mögött a kötelet. Egyenesen feszül, biztos, hogy húz valamit. Tizenkettő, tizenhárom. – még mindig részeg ott a deszkákon – benne whiskey sikongat, homokba hull, lóháton gyí, gyí! (tizennégy, tizenöt) maradjatok ti is szótlanul száguldó üveg – egy kövér, bajszos aki lasszózza a whiskey-t és a szent szart – skorpiók – ollóik pókhálóba akadt poharak – (16) – csapos! egy harmónikát ide s néhány lasszókötélből kivágott hangjegyet! – kacag rá hullámként s odalenn esteledik a hova távolodó cowboy – – Ágyő – még kitapogatja magát a húscsomóban – kurva dzsinnként még feldereng a távolodó többiek arca – (húsz, tizenkilenc) lódobogásra lesznek ördögszekér – folyton bánatos indián fiú ott ott a távolban vonyítva teteméhez lép, és ím kötött fiú, visszataláltál!

A cowboy megállítja a lovat, és leugrik a nyeregből. Az indián fiú teteméhez lép, és hatalmasat rúg belé bőrcsizmás lábával.

– Hát nem lehet tőled megszabadulni? Soha? Kopj le rólam! – kiabál, és elnyesi a kötelet – – homlokkal nézi tetemét – távoli fényei tovább kopnak, és öregszik: aprócska indiánfiúk kötélen ráncigált teste húz ráncokat szeme alá – még egyet rúg a véres húscsomóba, és visszarohan a lovához. Teljes erőből megsarkantyúzza, a paripa fájdalmasan felnyerít, és az égig veri a port. Kaktuszokat ugranak át, tűlábakon menekülő skorpiók robbannak szét a paták alatt, akár az érett gyümölcsszemek. Ágyő Bill, ma levágják magukat az égről a csillagok –  hiszen részeg minden angyal a Mennyországban – lovak után kötik a holtakat és végighúzzák őket a felhőkön – a szív szalonajtaja beragadt itt nem nyílnak többé szárnyak – A cowboy pedig folyton hátra sandít, már nem is figyeli az utat. Látni akarja, mikor és hogyan nő vissza a kötél, hogy mikor és hogy lasszózza meg lovát a túlvilágról ez az átkozott hulla.

– Gyí, gyí! – kiabál a fickó, szíve vadul ver, a tenyere izzad. És ekkor eltűnik a ló patája alól a talaj, ahogy levágtatnak egyenest a bárpult szélén. Bill észre sem veszi, esés közben még tovább sarkantyúzza a lovát, egyre csak hátrafelé néz – figyeli azt az átkozott kötelet, amely most ott lebeg fölötte. Apró koppanással a kocsma padlójára hullnak, és szörnyethalnak – az utolsó, távozó vendég csizmája szétkeni vérüket a deszkákon. A kocsmáros – ez a folyton bánatos képű, mogorva óriás – egy piszkos kendővel gyorsan áttörli a pultot, majd komótosan az ajtóhoz sétál, és bezárja mára a lebujt.

A készülő szürrealista western kötet darabja.

_______________________________

Dögnyugatnak tartsatok – arra, ahol a városból alkonyatkor kilovagolnak a cowboyok, s lámpának repülő bogárként sülnek meg a naplementében – oda, ahol kilőtt pisztolygolyók termékenyítik meg a nőket, és minden lépésnél elsülő puskacsövek alkotják a paripák csontvázát; nyugatra menjetek, barátaim, ahol egyedül a légylárvák, a dögevők híznak. Mert nyugaton a helyzet változatlan: ismét bajt kever a Kentucky Ördögfióka – micsoda név ez is és milyen büszke rá hiéna képű hordozója – magát veszett mesterlövésznek állítja be, aki semmitől sem fél, azt bezzeg senkinek el nem mesélné, mikor egyszer úgy beszart a domboldalról vágtató indiánok látványától, hogy bebújt inkább a saját lovába. Na azt a jelenetet képzeld el! Megérkeznek a rézbőrűek, és mit látnak? Egy puffadt hasú paripa őgyeleg csak a prérin, néma fájdalom csillan hatalmas szemében – az indiánok pedig úgy megsajnálják ezt a szerencsétlen patást, hogy hazaviszik a faluba, ahol mindenféle gyógynövényeket rágatnak vele. Persze akad közte féreghajtó is, aminek hatására még az éjszaka megszüli az öreg hátas a Kentucky Ördögfiókát. Micsoda látvány, kár, hogy a rézbőrűek lemaradtak róla, hiszen ekkorra már az egész falu kánonban horkol. Nem volt hát nehéz dolga az Ördögfiókának eltenni láb alól a bagázst.

– Úgy biza', egyes egyedül végeztem egy teljes indiánfaluval! – henceg a fickó a whiskey fölött a kocsmában, arról pedig mélyen hallgat, hogy eközben igaz álmukat aludták ellenfelei. Sőt, sőt, megtoldja mindenféle képtelenséggel. Például, hogy mivel nem volt már elég golyója, olyan ügyesen célzott, hogy a kilőtt töltény három embert is rögtön leterített. – Az egyiknek beszaladt a mellkasán majd kijött a hátán, aztán repült tovább, szétloccsantva egy másiknak a koponyáját. A szétrepülő csontdarabkák pedig egyből halálra sebesítettek egy harmadikat, voltaképp pár perc alatt elvérzett a szerencsétlen. És és amikor végleg kifogytam a golyókból, előkaptam a késemet. Kinyestem azoknak a kurva ingyán' asszonyoknak a csiklóját, megtöltöttem velük a tárat, és azzal küldtem a pokolra férjüket!

Valójában persze álmukban vágta el mindegyiknek a torkát. De sebaj, errefelé a legendák nem kopnak és becsületesebb életet élnek hőseiknél. Na és mi születik majd ebből a jelenetből? A Kentucky Ördögfióka most egy sivatagban foglyul ejtett indián fiút vallat. Egy ősi legenda szerint az őslakók porból formázták meg az első pónikat, amit mágikus szavakkal hívtak életre, s ezt a varázslatot mind a mai napig űzik – így nem fogynak ki sose a jóféle hátasból. Ideje, hogy a fehér ember is megismerje ezt a mágiát – dönti el az Ördögfióka, és látod, a fickó nem sajnálja a nemes ügy érdekében pazarolni a tüzes vizet – ez talán megoldja az rézbőrű kölyök nyelvét, az meg bizony már alig lát ki a fejéből, de ahelyett, hogy a titkos mágiáról csiripelne, szédelegve röhög maga elé. De a homlokához szegezett colt-tól végre csak peregni kezd a nyelve. Elköpi a mágia mikéntjét, a fickó pedig elégedetten puffantja le a részeg gyereket. A cowboy nem tétovázik, azon nyomban meggyúrja az első lovát, és olvassa rá a különös szavakat: néhány perc múlva a rosszul megformázott homokparipa már fel és alá vágtat a sivatagban – életre hívója próbálja betörni, és bizony sikerül is neki – ám néhány kör után az állat szétesik homokszemcsékre.

Jó lesz ez, csak valami stabilabb anyagból kell megcsinálni – dönti el az Ördögfióka. – Kőből mondjuk! Ez az! Míg a rézbőrűeknek homokparipán vágtatnak, neki lesz egy átkozott kőlova, hogy a fene essen belé!

A fickó ezen fellelkesül, összegyűjt hát egy nagy kupac sziklát, és megépíti belőlük a paripát. Elmormogja a frissen tanult varázsigét – letölt gatyával körbe táncolja, mire a szobor megmozdul – apró kavicsdarabok hullnak a lóból, ahogy emelgetni kezdi a lábát. A Kentucky Ördög egyből a hátán terem, és alaposan megsarkantyúzza – de rögtön fel is ordít, amikor lába a szobor kőkemény oldalának csapódik – az állat szélsebesen rohanni kezd – lovasa fel és le pattog a hátán, segge és golyói vadul nekicsapódnak a sziklának minden egyes döccenőnél, szörnyű fájdalom nyíllal a testébe – sikolyától felszakadnak a felhők. A városba érve már nincs ép csont az altestében – szétzúzott golyóiból spriccel a vér.

– Látom, szar napod volt, Ördögfióka, meghívlak egy kurva nagy whiskey-re! Aztán elmeséled, hogyan tettél szert egy ilyen emberes paripára! – Beráncigálják hát a kocsmába, és belé töltenek egy üveg szíverősítőt, mire múlni kezd a fájdalom. A részeg fickó nagy pofával adja elő, miféle trükköt húzott ki az indián kölyökből. Több se kell a vadnyugati veszett kutyáknak – szaladnak ők is lovakat csinálni – a városkát hamar ellepik a kőparipák, és a jajgató lovasok – a csontok fájdalmas recsegésétől hangosak most a poros utcák – kékre zúzott seggek – kipukkant herék mindenütt.

Nyugatnak tartsatok, anyaszomorítók! Ahol kártyalapokat vedlenek a csörgőkígyók – a sínen száguldó vonat pedig a koponyacsont falának ütközik – innen már nincs tovább; a koporsókat újabb legelőkre hajtják, hátha akad még temetetlen hulla. Felfűzött pisztolygolyók alkotják errefelé az asszonyok ajkát – egy csóktól a képedbe robban az egész.

Ezt ismered? Egy hosszú hajú indián fickó lép be a kocsmába, a pultra csap széles markával és aszondja': – Tüzes vizet kérek!

A pultos persze jólelkű dögnyugati polgár – a szíve helyén nemzeti zászló lobog – tudja hát jól, mit illik és mit nem ilyen helyzetben tenni: előkapja a pult alól az öreg Mary-t, ezt a rozsdás lukú vén colt-ot, és szétdurrantja a rézfaszú homlokát. Ám amikor lenéz a földön kiterült hullára, tátva marad a szája: ott fekszik a városka seriffje, kifordult szemekkel, a koponyájába nyílt vörös üreggel.

Na, ezért tuti felkötnek, kinyírtam a seriffet! – Reszket a fickó, és a hátsóudvarba cipeli a hullát, ahol letakarja egy durva szövésű zsákkal. Majd később eldönti, hová rejtse. Alighogy visszatér a kocsmába, újra nyílik a szalonajtó, és belép rajta ugyanaz az indián. A pultra csap és aszondja': – Hé, sápadtarcú! Azt mondtam, tüzes vizet kérek!

Szóval ismét csak előkerül az öreg Mary, és kiloccsantja a szemtelen bennszülött agyát. Ám a földön ez is átváltozik a seriff hullájává. Viheti ezt is hátra. A kocsmárosnak ideje sincs keresztet vetnie – újfent belép a ugyanaz az indián.

– Felhúzol, fehérördög! – morog rá a sas orrú vendég. – Tüzes vizet kérek!

– Majd kapsz a pokolban, te féreg! – kiabál a pultos, és megküldi ezt is egy golyóval. És így tovább – hamarosan újra kell töltenie a tárat, aztán megint csak újra – a hátsó udvarban már mozdulni sem lehet a sok-sok seriff hullától, hatalmas tornyot képeznek – kutyák szöknek be a poros utcáról, és marcangolni kezdik a legalsó testeket. Az indián mindig unott arccal érkezik, a pultnak támaszkodik és tüzes vizet kér.

– Ha kell, kinyírom én a világ összes seriffjét, de egy büdös rézbőrűt nem szolgálok ki! – fogadkozik a pultos, meghúzza a ravaszt, és viszi hátra az újabb jelvényes hullát. Úgy dönt aztán, elég volt ebből, nem tér vissza a kocsmába. Felmászik a seriff hullákon, és leakaszt egy csillagot az égről. A mellére tűzi, és így kiabál az éjszakába: – Én vagyok mától az új seriff, hogy a kurva fene essen belétek! A kocsmát meg vigye, aki akarja!

Ám hallja, hogy odalenn nyílik a lebuj ajtaja. Az indián tüzes vizet kér, mire eldördül egy lövés.

Erre megjelenik egy füstölgő lyuk az új seriff fején. Hamar a kocsmában találja magát, a földön, épp száll ki belőle az élet.

Hiába. Itt nyugaton minden csupán ba-bumm – amott a kupleráj nagy csöcsű madamja egy kikent kurván lovagol, majd kiköti és fizet egy fiúnak, hogy tisztítsa meg a jószágot.

– Ragyogjon aztán, mint a nap! – figyelmezteti a nagycsöcsű bestia, mire a fiú így szól: – Csak figyeljen! – azzal a suhanc előkap egy doboz gyufát, és alágyújt a ribancnak – magasra csapnak a lángok, a lány sikolyától félrenyelik árnyékukat a kaktuszok. – Ezeket a ringyókat már csak a tűz tisztítja! – röhög a fiú, kacsint majd visszarohan a templomba.

És ezt ismered? Folyóparton leölt indiánok, kocsmai verekedések egy sivatag széli kavics alatt, zsályafüstben húsba zárt suhancok – lovas jelenetek – seggek csillagokkal – az örök vadászmezőket használjuk mától lóitatónak és sivatagi hullába mássz régóta-tekinteteddel – – totemoszlop lábadozik az orvosi rendelőben, skalpolt asszonykák sétálnak ki az indián borbélyból és dicsérgetik egymás csillogó koponyacsontját, miközben férfiak emelgetik köszöntésül a fejtetőiket. Ahogy visszaveri a vértől nedves csont a fényt, mintha glória nőtt volna az asszonyok feje köré.

– Hallod? Ezek a kurva ingyánok' mindenüket elcserélik egy üveg whiskey-ért! – lelkendezik egy bajszos cowboy a társának.

– Nekem mondod? A legutóbbi a feleségét adta oda egy félig teli flaskáért! – röhög a társa. – Persze mi a fenét lehet kezdeni egy rézbőrű nőcskével? De azt gondoltam, egye fene, normális asszonyállatot faragok belőle. Beráncigáltam hát a konyhába, hogy főzzék' valamit. Mire visszamegyek ránézni, már a hajába fűzte az összes kanalat és a villával fésülgette magát. Az ágyban se vette sok hasznát az ember – ahelyett, hogy feküdt volna deszkaként és hagyja, hogy a férjura elvégezze rajta a dógát', ahogy egy jó protestáns asszonyhoz illik, tekergett, meg sikongatott, mint aki élvezi ezt az egészet. Aszondom neki, jobb, ha nyugton maradsz, különben cipóra verem a fejed, és hát meg is tettem, de tudod ekkor mit csinált? Visszaütött, meg belém vájta a kurva körmeit az a kis hárpia! Látszik, hogy ez se járt templomba, és ezt már nem lehet kikupálni. Fogtam hát a jó öreg puskát, és barlangot robbantottam a hasába.

– Istentelen népség, nem vitás. – Rázza a fejét a másik ürge, majd hozzáteszi: – De legalább mindenüket oda adják már egy üveg whiskey-ért, megérte őket rászoktatni a piára!

Ezt alátámasztandó a háttérben rozoga kis hintón siklik a városka seriffje – elé pucér seggű indián gyermekeket és csecsemőket kötöttek – tipegnek, gagyogva másznak, a seriff pedig nagyokat csap rájuk az ostorral – a felhők lassan szétfoszlanak odafenn s kirajzolódik az ég csontállványzata. A halál fekete ondójától gömbölyödik ez a vidék – néhány alkoholista, élőhalott indián bekeríti a kocsmát, de a szeszvedelő cowboyok a végsőkig kitartanak, hősiesen védik az erődöt, beírják magukat a történelembe. Pipában voltunk és eltűntünk a ragyogásban. Szirmokkal porba, kiürült méregmiriggyel. Amott egy vén piás törzsfőnökkel incselkedik egy csapat sápadtképű: leöntik whiskey-vel a csillagos-sávos lobogót, és átadják az indiánnak. – Nesze, szopjad! – s mindenki szétszalad belül. Erre, csak erre – valaki féreghajtót dobott a pokolba, és most a felszínre köpködi ezeket a pisztolyhősöket – – szemfedőjén tyúkszarral is jönnek – lobogó! Lobogj a szabadság országa teljes glóriája és a bátrak hona felett! a csillagokkal Kentucky Ördögfióka vörös moha kövön – anyatejbe mártott kötélhurok s oh, mondd, látod-e a korai hajnali fénynél mindenki álomtüzel: képlövedékek csörtetnek be a mellkas szalonajtaján, ott aztán a pultra ütnek, s a ház legerősebb italát kérik. És a halálnál nincs töményebb – csatasorba állni születtünk ide, bátrak hona a bombák robbanása felett? csillagokkal borított lobogó még ott lobog-e A szabadság országa csatában s pisztollyal a kézben temessetek el. Gyászindulónkat susogja a szél, a szélkakas meg mindig a távozó szellemek után fordul: ott gyülekeznek a horizont vonalán, sosem hagyják már el ezt a földet, előbb-utóbb rájuk zárják a kuplerájt, de mulatnak tovább hajnalig. Szétverik egymás hátán a széket, üres üvegeket lőnek le a másik fejéről. Nyugatról nincs már hova nyugatra menni – ez pedig itt az utolsó alkony, békében sem üdvözülünk benne.

A készülő szürrealista western kötet darabja.

_______________________________

Történt egyszer, hogy az egyik dögnyugati kisváros kifogyott az indiáncsontokból, így nem volt már miből sínt építeni a vonatnak. Ekkor már minden tisztességes amerikai állampolgár a sivatagon átrobogó mozdonyról álmodott, és nem győzték engesztelni az éjfélkor a városka főterén megjelenő masinát. Estéről estére ugyanaz a műsor: szélesre tátja száját a föld, és az üregből előkúszik a hatalmas bestia – fekete pondróként tekereg, csúszik végig gépzsírnyálán. Éles sípolással ébreszti dögvároska lakóit, akik piszkos pizsamáikban, kopott hálóingükben gyülekeznek színe előtt, a géppondró pedig követelőzően tülköl rájuk – a felszálló füst kikergeti a holdkaptár méheit, a rovarok elindulnak duzzadtra csípni a csillagokat, amik aztán beteges színre váltanak, és leesnek az égről. Távol férfiak emelik fel őket a homokból, a mellkasukra tűzik, majd fegyvert puffogtatva eltűnnek az éjszakában.– Megépítjük azt a sínt! – fogadkoznak térdükre hullva a városka lakói, és olykor-olykor feláldoznak egy szüzet, hogy megenyhítsék a szörnyű gépezetet – a lány kivágott, még dobogó szívét eltüzelik a mozdony kazánjában – de persze tudják a jó dögnyugati polgárok, a vonat engesztelhetetlen, meg kell tehát építeni azt a sínt, ami majd összeköti őket a nagyvárossal, ami, a francba is, keresztül szeli egész Amerikát. Leülnek hát, és számba veszik a lehetőségeket. Tudják jól, alig néhány év alatt sikerült kiírtani minden nyüves rézbőrűt a városka körül, ám a tiszteletes emlékezteti őket, akadnak még indián nő és gyerekhordák, akik nem estek el az összecsapások során. Erre persze mindenki tapsolni kezd, igen, igen, a nők és a gyerekek. Elmormol hát a pap egy imát, amitől másnap reggelre teherbe esnek a nők, aztán dél időre meg is lepik őket a szülési fájdalmak: sorban robbannak ki méhükből a gyönyörű pisztolyok, a faragott nyelű colt-ok, a városka doktora azt se tudja, melyik házhoz fusson elrágni a köldökzsinórt, mindenhol lemossák az égről a felhőket a női sikolyok. Estére már az összes házban fegyvereket szoptatnak a mosolygó anyák – a kicsorgó fehér tej megzsírozza az ütőszeget, a fegyvercsövek piócaként csüngnek a hízott, barna bimbókról, egyik-másik mohó stukker le is harapja azt, mire a kiszakadt bőrtömlő töltényként csusszan a tárba.

– Áldottak az asszonyok ebben a városban! – zengi a pap, kereszt alakú revolverét forgatva szőrös kolbászujjai körül.

Éjfélkor ismét vonatsíp riasztja az embereket – kiugranak az ablakon, és térden csúszva araszolnak a fekete nyálkában vergődő féreg elé, kinyújtott karjukban az újszülött puskák és a revolverek bömbölnek.

– Holnaptól újra munkához látunk! Felépül a nagy amerikai vasútvonal, és akkor végre mi is visszakerülünk a térképre! – bizonygatják a masinának. Pórázokat vesznek a nyakukba és vonyítanak az égre – kitérdepli szívüket a sorozatos dobbanás. A seriff, a doktor és a pap eközben találkozót tartanak a kocsmában: elböfögik holnapi tervüket egy piával leöntött térkép fölött, magukba szikráznak, majd ájultan esnek a whisky-s poharakra, miközben szájukból kipottyant fekete szavaik a kocsma sarkába másznak, s hálót szőnek a törött poharak szilánkjaiból.

Másnap, amikor a kakas végre az ég mellére tűzi a napot, megindul a koporsószögek felvonulása: izmos paripáikon vágtatnak ki a férfiak a városból, kezükben új fegyvereikkel, miközben messzi hátul hagyják a pityergő anyákat, akik utolsó csókot dobnak a bömbölő colt-ok után. Ott lépked már a pap, fekete paripán, kulacsában szenteltvíz lötyög, nyakában a gyilkos feszülettel. Mellette a seriff, az aranycsillag fáradtan csillan a sivatagi napsütésben. És persze ott menetel az öreg doki is, kokalevelet rág, alig bír a nyeregben maradni, úgy pattog, a pisztolyból kilőtt pirulák majd mindenkit elsorvasztanak, meglátod. Mögöttük vándorol a visongó csürhe, a városka veszett fickói – szájukhoz emelt whisky-s üvegek villanásai vakítják meg a keselyűket, böfögéseiktől kihullnak a kaktuszok tüskéi.

Ahogy haladnak kietlen tájakon át, egyszer csak táncoló füstcsíkra lesznek figyelmesek a hegyoldal felől. Az elől lépkedő három fickó összenéz, és alig észrevehetően biccent. Leszállnak a lovaikról, és megállítják a többieket.

– Maradjatok itt, hárman előre megyünk és felmérjük a terepet! – mondja a seriff, azzal nekiindul a három fickó.

Később, egy szikla mögött bújva figyelik az indián falut – nőket és gyermekeket látnak a sátraik előtt ücsörögve. Egy csapat fiú egy torzonborz kutyával incselkedik kacagva, a kislányok az anyjuk ébenhaját fonják, miközben a tűzön különös főzetek rotyognak.

– Hú, hát ezek elég sokan vannak – morog a pap, izgatottan markolássza a feszületet.

– Csak nem begyulladt, tiszteletes úr? – kuncog a seriff, és nagyot köp a homokba. – Én azt mondom, elbánunk velük hárman is, fölösleges iderángatnunk a többieket!

– Maga megőrült. – A pap az öreg dokira néz, de látja, hiába is várna tőle megerősítést, annak már teljesen a fejébe szállt a kokalevél.

– Menjünk, és nyírjuk ki őket! Mocsok ingyá'nok, szaros egy csürhe, basszák meg a veszett kurva anyjukat! – pattan fel a jó doki, majd előkapva pisztolyát üvölteni kezd, és kifordult szemgolyókkal a falu felé rohan, sztetoszkópja csak úgy lobog a fülében. A seriff felkacag, s háton veregeti a papot: – Látja, neki legalább nem Krisztus híg ívérével van teli a pucája! – aztán feláll, és ő is szaladni kezd – már röpködnek is a töltények pisztolyából. Az indián nők és gyerekek felsikoltanak, amikor megpillantják a faluba érkező két sápadt őrültet. A sátraikba próbálnak menekülni. Ám az egyik felöklendezett golyó rögtön leterít egy asszonyt, aki a hasát markolva huppan a homokba, a félig kész hajfonat kikerekedő szemébe hull, gyomrára szorított ujjai közül spriccel a vér. Csontszilánkokra robban a hozzá rohanó kislány bokája, egy kirepülő csontrepesz rögtön megvakít egy másik gyermeket; amott egy négykézláb totyogó csecsemőt – mintha csak egy termetes ló rúgta volna meg – méterekre röpít hátra egy töltényként kilőtt mellbimbó.

– Fedezlek! – kiabál az érkező pap a seriffnek, és a feszületből kirobbanó golyó átrohan egy sovány kisfiú bordarácsos mellkasán – kalitkadarabkák, a szív tollait hullajtva rugaszkodik az égnek, ahol csillagsávos keselyűk csapnak le rá. Micsoda harc! Fröccsennek a gyönyörtől, barátaim – ba-bumm, vércsík-csóvát húznak most a repeszek s rögtön elkorhadnak a totemoszlopok. Fusson mindenki, akibe lát – az angyalok ma sebekkel tapétázzák az eget, s duzzadt nyirokcsomó errefelé a sok dögevő – alászállnak az égből a történelemkönyvek, hogy üresen hagyott lapjaikkal felitassák a vért – oly izgatottak, akár a kórusban toporgó bárszékek, a vérbő zászlórúd tűzparancsa, amely az égre spricceli a nemzeti színeket. hárman hullva összecsapások – félig kész hajfonat csak úgy lobog kezükben új töltényként – találkozót vigyorognak a csillagjelvényen s amerika vérnyálán csúszik ájultan araszolnak itt a nyirokcsomók barátaim – előhúzza tokjából a faragott nyelű őrületet

A többi persze dögnyugati történelem: szinte pár nap alatt megépült a vasútvonal. A három vadnyugati hős most a sziklán ül, és figyelik a völgyben robogó szelvényes testű vonatot. Füstjelek az égen – a kifőzött indián csontok recsegnek az ormótlan fémhernyó súlya alatt, ahogy zakatol a napnyugtába. A kabinokban férfiak újságot olvasnak, a főcím persze a vasútvonal átadása – bajszos jenkik vigyorognak és rázzák egymás szőrös karját a fekete-fehér fotókon. A vonaton ülő férfiak nemzeti indulókat hümmögnek, miközben asszonyaik nyöszörgő pisztolyokat szoptatnak sápadt mellükből a szemközti ülésen. Elől a mozdonyvezető lenyírt indiánhajat dobál a tűzbe, a kéményből kikúszó bűzös füst megüli a tájat.

A seriff a sziklán ülve rezzenéstelen tekintettel nézi a masinát. Majd a mellényzsebébe nyúl, és előhúz egy aprócska indián sámánt. Akkora csak, mint a kisujja. Az öreg sikolt, és csapkod gyönge karjaival, harapni próbál, de túl pici ahhoz, hogy kárt tehessen a hatalmas ujjakban, amik papírba pödrik, majd az óriási szájhoz emelik. Gyufa sercen, tűz harap a miniatűr sámán hajába, a seriff pedig mélyen letüdőzi a füstöt, aztán így szól társaihoz: – Holnaptól szögre akasztom a fegyveremet, barátaim.

A pap és az öreg doki gyanakodva kezdi méregetni a férfit.

– Belefáradtam már a kalandokba, az állandó harcba. Ideje, hogy letelepedjek, gyerekeket nemzzek – magyarázza a fickó. – De persze mielőtt ez megtörténne, még ki kell jelölnöm az utódomat.

A fogai között hamvadó indián alig hallható üvöltései furcsa kántálásba csapnak át, mint aki még halála előtt megátkozza gyilkosát, majd elhallgat, ahogy a parázs vakító izzásában eltűnik ráncos arca – néhány pillanattal később a lepöccintett hamuvéggel együtt a sivatagi porba pottyan egy aprócska koponya.

A seriff az ujjai között forgatja az arany csillagot – társai mohó szemmel figyelik a jelvényt.

– A legutóbb bebizonyítottátok, hogy mindketten méltóak vagytok ennek a viselésére – vallja be a seriff. Mélyen a szivarjába szív, az ajkán kiszökő füst beburkolja a szeme előtt forgatott jelvényt. Az pedig, ahogy a füst ellepi, reszketni és duruzsolni kezd. Egyszer csak apró méh mászik elő belőle, aztán újabb és újabb – rezegtetik hártyás szárnyukat, összedörzsölik fekete lábaikat, majd zümmögve a levegőbe emelkednek, és leszállnak ismét. A pap és a doki tátott szájjal figyelik, a seriff pedig megbabonázva néz maga elé, észre sem veszi, hogy a kezét lassan beborítják a dühösen duruzsoló rovarok. Társai felpattannak, és hátrálni kezdenek, de még hallják, ahogy a fickó tovább szövi mondandóját: – Amerikának szüksége van az olyan hősökre, mint amilyenek ti vagytok. Nélkülünk nem épülne ez a kibaszott ország! Éljen Amerika!

Azzal tisztelgésre emeli méhekkel borított kezét: a rovarok erre ellepik izzadt homlokát, végigmásznak az arcán, és belémélyesztik a fullánkjukat bőrébe. A seriff mintha észre sem venné, nekiáll a himnuszt énekelni – több se kell a felajzott méheknek, berajzanak a fickó száján, ahol érik, döfködik a nyelvét, ami szinte egy pillanat alatt a háromszorosára dagad.

a gépfelhők utasai – a mennyek bárszékei recsegnek a pultnak támaszkodó angyalok feje felizzik s a hamuval együtt az asztalra hull koponyájuk - glóriát szőnek a sarokba a pókok s tüzet a mellkas kazánjába ott égnek most a szárnyakból hajtott sátrak

A pap és az öreg doki rohannak, ahogy csak bírnak – sarkuk az égig veri a sivatag sárga porát. Egyre fáradtabbak, szívük a mozdony sebességével ver mellkasukban, ám valahányszor megállnának pihenni, újra hallják maguk mögött a méhek őrjítő zümmögését, és az elgurgulázott amerikai himnuszt. Ilyenkor hátra néznek, és megpillantják a seriffet, amint utánuk bukdácsol a pusztán át: arca merő duzzanat, a fullánkok döféseitől kipukkant szemgolyó végigcsorog arcán, feldagadt nyelve kicsüng ajkai közül, és jön, hozza csak azt az átkozott méhekkel borított csillagjelvényt utánuk, a magasba emeli, és így kiabál: – Ahmerhikáhnak szhükséghe vhan ah hőhsőkre! Thiéthek ah cshillagh!

– Nem kell! Vigye innen! – könyörög egyszerre a pap és a tiszteletes. Majd rohannak tovább, keresztül a néptelen földeken, ami fölött haragos, sosem oszló rovarrajként reszket a fekete vonatfüst.

A készülő szürrealista western kötet darabja.

_______________________________

Csibecsont Mary akkor sem talált volna magának férjet, ha nagyon akar – de így, hogy nem is gondolt a házasságra, sokban megkönnyítette a környékbeli férfiak dolgát, akik inkább átmentek a szemközti oldalba, csak hogy ne kelljen a nő dongó testét kerülgetniük az utcán. Mary-ről mindenki tudta, hegyetlen dolog hozza csak lázba: a csirkehús. Csibehús rántva, csibehús levesben, csibehús pirítva, a francba is, csibehús nyersen, ha arról volt szó; az anyja éveken át mesélte, hogy a kis Mary még pólyás korában a tornácon totyogó csirkék lábán edzette a fogát – vérpettyek mindenhol, néhány rágott lábú, nyomorék madár nem is tudott utána járni, ült csak ott, és szart maga alá néma fájdalommal üres szemében. Mary, Mary (így untatta a vendégeket az anyja) hat évesen kiszökött a pajtába, és felfalt élve egy tyúkot. Kis butus, azt előbb meg kell sütni, korholta akkor az anyja, s ahogy teltek az évek, és egyre csak hízott az a lány, megtanulta nyakazni és kopasztani a madarakat, esténként pedig úgy mondogatta a sötét szobának a recepteket, mint mások a lefekvés előtti miatyánkot.

Szóval Csibecsont Mary nem talált volna férfit, az hétszentség. Ahogy oszlopszerű lábain végigbaktatott a poros utcákon, tokája körül egymáshoz koccantak az ékszerként hordott csirkecsontok. A gyerekek efféléket kiabáltak széles háta mögött: "Dugjátok el a szárnyasokat, asszonykák, itt van Csibecsont Mary, a csirkeszopó!" A nőt ez különösképp nem zavarta. Mindene megvolt, amit csak kívánt az élettől: kinn élt örökölt farmján a koszos kis városka szélén, egymagában, de jelentős baromfisereggel. Éjszakánként pedig, amikor feküdt az ágyában, jóllakottan, telibüfögve a szobát, s bizony elkapta a vágy, a lába közé csúsztatott egy csirkecomb csontot. Ilyenkor úgy felsikoltott a kéjtől, hogy még az angyalok tollai is a világ nyakába peregtek, s olyan szorosan összezártak hüvelyizmai, amitől összereccsent, és szilánkokra hullt a feldugott csontocska.

Ám ahogy Mary korosodott, csak átfutott a fején, hogy elkéne valami férfi a háznál. Hiszen egyre nehezebben bírt a ház körüli teendőkkel, a környékbeli kölykök pedig kezdtek elszemtelenedni: olykor elloptak tőle egy-két csirkét, máskor beszöktek éjjel a farmra, és kedvtelésből lenyakaztak néhány tyúkot. Vérével ocsmányságokat írtak Mary ajtajára, vagy tyúkszarral dobálták meg az ablakot. Bezzeg ha lett volna egy erős férfi a háznál, egy vérbeli madárijesztő… Tudta persze, hogy ez lehetetlen. Soha még csak csókot sem kapott fiútól, de mit bánta ő, amikor odahaza főtt a húsleves. Ó, a fiúk. Igazából még a kakasokat sem szívlelte, ahogy fel és alá járkáltak, kidüllesztett beggyel, csupa hiúság és gőg mindegyik, folyton szikrázó kanócok, nem is tartott volna egyet sem, hogyha nem lett volna olyan finom a heréjük megfőve a levesben.

Levágott csirkelábak karistolnak most az éjben – belovagolnak a holdudvarba az emberek rémálmai – prérifarkasok visítanak a sötét függönyök mögött – Csibecsont Mary velük sikolt és hatalmas reccsenéssel törik ketté benne egy csont. Lüktetnek a sivatag nyirokcsomói – a kanócfarkú skorpiók méreglángokkal világítanak – dugjátok hát el a szárnyasokat, itt jön Mary, az angyalkopasztó. Ahogy vágyakozóan sóhajtozik a szobában bánatos kísértetként megtelepedett levesgőzben, a távolban férfiak – akár a buborékok – pukkannak szét az ágyukban. Odakinn siheder fiúk tyúkszarral kenik be az eget, és felírják mocskos szövegeiket az égre – a fiúszavak bűzétől öklendeznek ma az angyalok – ó, ezek a kölykök – lenyakazzák a csirkéket, és vedelik csak a vérüket zsírosan böfögve.

Egy férfi, bárcsak lenne itt egy fickó, aki ellátná a bajukat – sírdogál Mary a tyúktollas paplan alatt, virsli ujjai között forgatva a kettétört csirkecsontot. Majd kikerekedik a szeme, és kipattan az ágyból. A hold bágyadt fényében dolgozik – négykézláb mászik a padlón, recseg serpenyőméretű térdkalácsa alatt a korhadt fa, ahogy összegyűjti a szobában széthajigált csibecsontokat, a nyakában ékszerként hordott maradékokat. Takaros halmot rak belőlük, egymáshoz illeszti őket, miközben azt sziszegi a sötétnek: – Egész életemben magam csináltam mindent, és amit megcsináltam, az megvót' csinálva! Csinálok én fickót is, ha kell, hogy a kurva fene essen belé!"

És bizony már kezd is összeállni a férje: szépséges madárijesztő, csontokból szőve, a hold fényében elnézve igazi férfi. Azaz majdnem – már csak egy valami hiányzik, hogy az legyen. Szalad is hát Mary, késsel a kezében, és kergeti egy száll kakasát – az riadtan rohan előle, taraja ugrál, ahogy fut sarkantyús lábain. De Csibecsont Mary lapátkezei elől még egy baromfinak sem sikerült elmenekülnie: a villanó penge áthasítja a riadt madár nyakát, és már siet is a nő, kezében a kakas lenyisszantott fejével vissza a szobába.

– Na, most már igazi kan vagy, Joe! – Tapsikol, a hajnal első sugaraiban elnézve újdonsült férjét: a csontvázat, lába között a csüngő, lenyesett kakasfejjel – csőréből a padlóra csöpög a vér – majd a felkelő nap fényében egyszer csak emelkedni kezd, és nekiáll kukorékolni.

Akik a felhők csukott szemfedőjén topognak – keselyű itt minden angyal, s légyfüstben ég a sok dög nyugaton – Csibecsont Mary farmja fölött ragyog csak igazán a nap, ahol egy hete ünnepi húsleves fő – zsírbuborékok robbannak, s a plafonhoz ragadnak a cafrangos zúzák – derekas ember vagy te Joe, a köldökzsinór erekciója, sosem puhuló koporsószeg – az effélére illik ám koccintani valami döglével. Meghajol a kerítés – a feketére égett kanócok lasszói megfogják ma a kísérteteket.

Éjszaka van – a sivatag pórusai megnyílnak – üregjárataikból kikászálódnak a suhancok – nagy falka kócos hajú kölyök – és a farm előtt gyülekeznek. Szemük villan, ujjaik között apró kések forognak.

– Csibecsont Mary, Csibecsont Mary, az égkopasztó, a faszkopasztó! – kántálják röhögve, majd átmásznak a kerítésen, és már üldözik is a riadt csirkéket. A felszálló tollak csiklandozzák a hold kövér hasát. Elkapnak néhányat, és lenyesik a fejüket – kotkodácsoló koponyák repülnek át a csillagok alatt. – Csibecsontyméri, Csibecsonytmééri! – daluk körbejár és szőrszálakra hullnak tőlük a gyerekrajzok. Kivágott csőrök trombitálnak.

Egyszer csak különös hang érkezik a sötétből: – Kergesd el őket, Joe! – a parancsszavak eldobott kavicsként koppannak az éj kútjában, a fiúk arcából pedig kifut a vér, és kiejtik kezükből késeiket, ujjaik közül a tyúkszart, szájukból az ocsmány szavakat, amikor megpillantják a madárijesztőt, amint feléjük biceg a holdfényben: micsoda szörnyszülött – két lábon járó csontváz, a lába között kakasfej fityeg.

– Ismerkedjetek meg a férjemmel! – röhög valahol az éjben Mary. – A neve Joe!

A kölykök erre felordítanak, és rohanni kezdenek, ahogy csak lábuk bírja. Átmásznak a kerítésen, és könnyeiktől fuldokolva préselik vissza magukat a sivatagi gödrökbe.

– Na, ezeket se látjuk többé! – tapsikol lapát tenyereivel Mary, mire a távoli hegyekből kiszakad néhány szikla. Joe-hoz szalad, átöleli, és csókot nyom az arcára. A fickónak erre ágaskodni kezd a kakasa, éles csőre az asszony tésztabőrébe próbál csípni. – Te kis mohó! – nevet Mary. – Hiába, férfi vagy, Joe, és ezért a ma esti hőstettért igazán megérdemelsz egy kis jutalmat!

Recseg hát az öreg ágy, forgolódnak a porcok – a zsírbuborékok fényében csiklandozzák egymást, ékszerként topognak – Mary nyögéseitől magukba állítják méregtöviseiket a skorpiók. Ahogy átöleli férje csontketrec testét, ujjai még találnak rajta egy-egy falatnyi száradt csirkehúst. Mohón lecsippenti, a szájába pakolja – a gyönyör amulettje csillan. Micsoda napok következnek Csibecsont Mary életében! Ahogy a nap felkúszik az égre, kukorékolni kezd a csontváz lába között a lenyesett kakasfej – majd kikecmereg a paplan alól, és már viszi is a szemes kukoricát a madaraknak – aztán kergetni kezd egyet, s lenyakazza egy rozsdás késsel. Mary sorban tanítja meg férjének a legjobb recepteket, amiket esténként az ágy előtt térdelve ismételgetnek közösen – és főnek a levesek, sülnek a húsok. Látod, Mary már ki sem teszi a lábát az ágyból, fekszik csak a paplan között, és ebédről maradt csontokat szopogat. Lehunyt szemmel hallgatja a kintről beszűrődő riadt kotkodácsolást, és folyton csak kiabál: – Hozz még csirkét, Joe! Korog a gyomrom!

És Joe hozza őket: sorban, egymás után elvágja minden madár torkát. Mary pedig hízik, egyre csak hízik – fájdalmasan recseg alatta az öreg ágy, s magának is kinő néhány toll a hónaljában a sok elfogyasztott tyúkhústól.

Sivatagi viharok jönnek és mennek – beletörődnek magukba a nappalok, s fényes fegyvercsövét szegezi a világra megannyi napnyugta – az éj kihullt keselyűtollai száradnak – szájharmónikába zárt muzsika vagy, Joe, és hozz még csirkét az asszonynak, mert korog a paplan. De már egy sem maradt az ólban. Mary meg már nem is tudja, hogy honnét jönnek a madarak – de érkeznek azok – főve, sülve, gőzükkel csiklandozzák a levegőt. Előbb-utóbb persze az egész városka arról kezd beszélni, hogy tűnnek el a tyúkok az udvarokból. De fogalmuk sem volt, ki lehet a tolvaj, amíg az öreg szatócsné rajta nem kapta Mary férjét, amint emeli épp el a napos csibéket.

– Én mondom, borzalmas vót! – sápitozott, miközben whiskey-vel itatták, nehogy újra elájuljon. – Az nem ember vót, az hétszencség! Kriptából szökött, én mondom, és vitte a kurva csibéket Mary szaros farmjára!

Csibecsont Mary, Csibecsont Mary – körbejárt a név a piagőzös szájakon, fogták is a vasvillájukat, és irány a farm. Ott aztán egyből megpillantották a csirkemaradékból tákolt férfit, amint épp az egyik lopott csirkének vágta el a torkát. Elfogták hát, és a seriff elé ráncigálták, aki csak rápillantott a szerencsétlenre, és máris elrendelte a fogdát.

Eközben odahaza Mary egyre sóhajtozott a szobának: – Szegény, szegény ostoba Joe! – kövér cseppekben hullottak könnyei, átáztatva maga alatt a plédet, de közben persze magát is siratta, hiszen úgy elhízott már, a vécére is csak úgy-ahogy tudott kitámolyogni, nemhogy ellátni magát. Elhatározta hát, lefogy egy kicsit, aztán segít valamiképp a férjén. És így, hogy elmaradtak az ágyba hozott finom ebédek, nem is volt olyan nehéz dolga. Teltek a hetek, és koplalt – egyedül a rászálló, leütött legyeken élt, és szép lassan zsugorodtak rajta a zsírpárnák. Nem lett persze sovány, csinos pláne nem, de egyre biztosabban járt, majd amikor már úgy érezte, a fogdáig is elviszi a lába, nekifogott terve beteljesítéséhez.

Szóval azt látja egyszer csak a seriff, hogy Csirkecsont Mary ácsorog az asztala előtt, és azt morogja: – Hitvesi látogatásra jöttem.

A seriff megrántja hát a vállát, és a cellához vezeti a behemót asszonyt – az efféle dolgokat nem szokták megtagadni a raboktól, legyen akármilyen hírhedt dögfickó is, egy jó dugás az asszonnyal csak lecsillapítja. No nem mintha a Mary férjének bármiféle csillapításra lett volna szüksége. Láthatod, ott ül most is a priccsen a csontférfi, némán mered lecsüngő kakasára, miközben az egerek rágcsálják a lábujját, de gyorsan felpattan, ahogy megpillantja a feleségét.

– Na, egyet se félj, Joe, nem hagylak szarban! – mosolyog rá a tésztaképű asszony, majd ledőlnek a priccsre, és betölti a koszos egérlyukat a kukorékolás, a kakaskoponya recsegése és Mary sóhajtásai. Mikor végeznek, az asszony az ajkához emeli tömzsi ujját, míg másik kezével kicsippent egy csontot a férjéből, és bő ruhája alá rejti. – Egy szót se, Joe, hazaviszlek, de csak darabokban tudlak innen elcipelni!

Így történt hát, hogy Csibecsont Mary minden este megjelent a fogdában, hitvesi látogatást tenni, és minden alkalommal magával vitt egy csontocskát a férjéből. Otthon aztán egymáshoz illesztgette őket, és vihogva tapsikolt, amikor látta, kezd összeállni az ura. Az, hogy fogyott a cellában ücsörgő rab, nem tűnt fel senkinek – nem nagyon nézegették – pedig napról napra kevesebb volt, a végén már csak egy priccsen felejtett kakasfej, utoljára ezt vitte magával Mary, és amikor ismét egész volt a férje, fogadalmat tett Joe-nak: – Mától minden másképp lesz, drágaságom, elég az ágyban elfeküdt délutánokból! Új csirkéket veszünk, és együtt nevelgetjük majd őket!

Így kopasztották hát közösen a napokat – és bizony szállt a nappalok pihetolla – kitúrta szép álmaikat homlokukból az éj. Kukorékolt reggelente a kakas. A tyúkok tojást raktak, amiből homályos esküvői fotók keltek ki, a fekete-fehér képen Mary és az ura csipogott éhesen. Tyúklábon forgott palotájuk. Mary széttépi a párnákat, és forog a tollakban. Ott fekszik az ágyon, teli pihékkel, széttett lábakkal, s azt mondja: – Gyere csak, kakasom! – gyűlnek a sarokban a bagolyköpetek, bennük a sok csirkekörömmel.

De amikor aztán kiderült, hogy meglógott a rab, a seriff mégiscsak megjelent az öreg farmon, és hiába bújtatta a pajtába férjét Mary, a rend szigorú őre nem tágított a konyhából: – Elég a játékból, asszony, annak a gazfickónak rács mögött a helye!

– Kérem, ne vigye el! – könyörgött ekkor Mary, és a szeme sarkában felgyűltek a könnyek, akár húsleves tetején a zsír. – Szeretem – vallotta be, de közben látta a fickón, hogy mondhat neki akármit, meggyőzni nem fogja. Micsoda egy pimasz fráter volt ez a seriff! Egy igazi hiú kakas, csillogó jelvényével, folyton csilingelő sarkantyús csizmával.

Legyen hát, gondolta Mary, és elkiáltotta magát: – Bújj elő, Joe! Ma jelvényes kakast vágunk, én mondom!

És jött is Joe – hatalmas rozsdás késsel a kezében – a seriff pedig hiába is lőtte golyóit az előcaplató csontrémbe, az csak botorkált tovább felé, irtózatos vigyorral a képén. Amikor aztán a kés hideg éle átvágta a seriff torkát, útravalóul kapott még egy csóvát húzó bölcsességet Mary-től: – Látja, miszter. Ilyen a szerelem. Legyőz minden akadályt.

Aztán a világ feketére váltott – a keselyűtollakból szőtt kupola ráborult a rend őrére. Ott fő most a jó, jó seriffleves – gőze fáradtan üli meg a tájat, és átáztatja a függönyöket. Zsírdaganatok pukkannak a zöld lé tetején, néha a felszínre hömpölyög velük egy aranyló csillagjelvény, vagy két kövér heregolyó, amit Mary úgy szeret szépre főve. Ilyen hát a szerelem – mint a csontkemény fürdővíz a puha húsnak, a magába gabalyodó dohányfüst szótlansága, a megálmodott és felépített szobor – távoli ékszerként mondom – átizzadt paplan ez a sötétnek. És szaladnak az évek itt Dögnyugaton, akár a veszett ördögszekerek, kergetik folyton egymást – Joe és Mary pedig tyúkszarral szívet rajzoltak az égre, benne a nevükkel, és azóta se kopik le. Mikor majd Isten lekaparja őket végre a csizmája talpáról, egy sírban fognak feküdni – s odafenn fogják kopasztani az angyalokat. Hullnak majd az égből az aprócska, csilingelő csontocskák, meglátod.

hommage á william s. burroughs

„Ahhoz, hogy túléljük az élet külső és belső csapásait, egyéni mitológiát kell teremtenünk.”
Szakállas Zsolt

a rikkancs-fiúval kezdtük: elkaptuk a sarkon és
egy műtőasztalhoz kötöztük – kicsit összegabalyítottuk a
drótokat a fejében hogy ezentúl keveredjenek az
információk a koponyáján belül – nap nap után állt utána a sarkon és
a járókelők nyakába zúdította az összekutyult híreket
akikben nőttön-nőtt a bizonytalanság
a fiú nem sokáig húzta: fekszik most is az ágyban szürke
bőrére gyűlnek már a legyek s lavórba okádja a tegnapi álhíreket
persze minden háború áldozatokkal jár
és ez csupán a kezdet volt

index.hu külföldi rovat:
kamerunba menjetek
autóra dőlő fához nigériába – oda ahol történik valami
az étterembe ahol a
török nők nixonhoz hasonlítanak ezen a héten és a gyros fölött elmesélik
különbejáratú watergate ügyüket
fuss! – csak ennyit mondanak majd az iskolák irányába tüzelnek
kamerunba menjetek
halott iskolás fiúkhoz nigériába vagy tunéziába ahol
rendőrök verték szét a pornográfiát fekete műfaszokkal
halálos hőlégballon-karambol néhány értékes vonóval
talán már nem is rossz irányba indult el mexikó a parkolóból
a külügy sora rázta meg meg amerikát
ahol melegjogi zsidóknak zúzták be a hegedűjét de a muzsikát
még mindig hallani ahogy

*

az információ terroristák szerkesztőségről szerkesztőségre szálnak ollószárnyaikkal
nyisz nyisz nem hiszünk már az újságoknak sem a tévének – új híreket gyártunk ami
kiegészíti egyéni mitológiánkat – a hazugságok variációjából kisülhet még az
igazság – mondjuk de már nem értjük egymás szavait sem – háborús felvételeket
vágunk a királyi esküvő képkockái közé – faszokat és pinát az elnök évértékelő
beszédébe amit már amúgy is egy tamponreklám szinkronizál
hírfelolvasók kikacsintásait vetítjük az égre szétvagdosott nyelvük húscsomóit
cérnával varrjuk egymáshoz – mi az igazságra vágyunk és nem érdekel minket az igazság

*

index.hu külföldi rovat:
31 embert ölt meg
egy halott nigériában
legalább 21 embert észak-koreában – fuss! – az amerikai merénylet kidőlő fa
de ha senki sincs ott hogy hallja megtörtént–e?
még az áldozat sem volt ott még a merénylő sem
mégis megtörtént (ne felejtsük el megtáviratozni az elnöknek
hogy tudjon a fejébe lőtt lyukakról
az információ a legnagyobb kincs a mai világban
van aki súlyos összegeket költ önismereti tanfolyamokra
csak hogy megtudja rég halott)
a japán-tenger drogblogger
– kokainnal és bibliával megpakolt
halászhajókról pletykál – második világháborús rakéta–kúpot feltolt tintahalakról
és a tengerbe folyt hajórakományról – betépett vallásos halakról – máshol
elloptak egy nagy jelentőségű kisvárost
a libanoni szülők szerint a pornónak nincs helye az étteremben
fedő alatt pedig minden megfér még a leszopott póni is  – kamerunba menjetek
jól lakott legyekhez afrikába
ahol a cia ügynökök átveszik az oktatást és nehéz puskákat adnak
a négerkisfiúk kezébe akiknek karjai maguk is csak puskacső vastagságúak
a porba hullnak tenyereik és kilövik isten szemét a velőjükkel
elhagyott raktárházak tetejéről belelőnek a nővérkék seggébe akik
a sérült hegedűket fáslizzák


*

vírusokat gyártunk amely összekutyulja a szavakat az online portálok cikkeiben
és véletlenszerű visszajátszásokkal megzavarja a telefonbeszélgetéseket
ezután jöhet a biológiai hadviselés: a betegség már embereket fertőz meg
akik képtelenek leírni később kiejteni egy mondatot anélkül hogy más
mondatok szavai ne keverednének mondandójukba – napjaink már megélt napjaink
véletlen vágatai – életünk előző életeink véletlen vágata
robot rikkancs-fiúk járnak összecsavart újsághoz hasonló lézerfegyverekkel és
megsütik a médiamágnásokat
minden háború áldozatokkal jár – minden jár – háború minden – minden háború jár

*

index.hu külföldi rovat:
1. hír:
Nem látott. Semmi sem igaz abból. Tripoli tetején a nagykövet szerint információ-mesterlövészek lőttek a tüntetőkre.

2. hír:
A valaha volt Berlinben egy Hitler kiállítás. 150 ezer látogatót festettek valami aprócska vászonra. Az árja égen Nap helyett most Miki egér ragyog.

3. hír:
Vietnam.

4. hír:
Megölték a múlt hét végén a közép-ázsiai térségben illetékes szomáliai kalózokat. A CNN-re hivatkozva két amerikai házaspár vallási tűzharcot robbantott ki. A középső parancsnokságon lézengő kalózok közül ketten életüket vesztették egy jachton.

De mi is történt valójában?

Vietnamban a Nap helyett most a CNN ragyog; 150 ezer kalóz a kis-ázsiai térségben a tüntetőkre lő; Hitler az életét veszti egy jachton; Tripoli tetejére egy amerikai házaspárt festenek.

*

figyelem terror veszély! felszólítjuk az olvasókat hogy haladéktalanul
hagyják el a vers területét – nincs itt semmi látnivaló semmi
látnivaló nincs már
ülünk némán szemünkben hangyafoci sistereg és összefüggéstelenül motyogunk
körömnyi újságkihordó fiú érkezik – kézbesíteni próbálja terveinket
néhányan már a lelkiismeretükre is előfizettek
újra és újra a retinánknak repül
majd fáradtan esik a hátára