Komor Zoltán Blog

Az amerikai Burning Bulb Publishing könyvkiadó kiadta az eddig lefordított, és magazinokban megjelent novelláimat egy kötetben!

Surreal. Savage. And cinematic. Flamingos in the Ashtray is the collection of some truly weird stories by Zoltán Komor, a young Hungarian author, who lately began to translate his works into English and has published them in several literary magazines.
Discover a world, where everything is possible:

A young man while sipping his tea in the morning, finds a small, two inch long naked female corpse on the bottom of the cup, becomes a killer suspect, and later a judge reads out his verdict from the tea leaves.

A girl gets raped by a hunter, and later gives birth to a wounded deer with bullets in its body that she then has to protect from her hungry parents.

A boy's head turns into microphone, so when his girlfriend whispers her secrets into his ear, her words echoes through the city.

In this strange world, an old veteran discovers tiny enemy soldiers in the sugar bowl, and the dentist has a small garden where he plants the pulled out teeth like they were seeds and plastic horses grown from them, which he can sell for funfairs. (The only problem is, when children ride these painted steeds, their small teeth begin to rot with every round.)

Strange events take place in the author's homeland too, where evil horses from the sky terrorizes the people of a small Hungarian village, and an old witch turns into a pork on a pig slaughter after putting the dead animal's teeth into her mouth.

Moving to foreign lands, some weird western pushes the book slightly into dark pulp territory. Meet Necrosheriff, the decaying corpse, shooting scavenger beetles from his gun; an old phonograph regurgitates burial-music, as he rides into the sunset – girls begin to shake from pleasure from seeing the never wilting cadaveric rigidness. Or meet the fat Chickenbone Mary, who decides to build herself a husband from chicken bones.

And also, there's the shoeshine boy from the title giving story, who tries to make a living by stealing his clients feet in a mad, dystopian city, where poor people are fed by a helicopter with the dead animals from the zoo, the strippers are so despaired, that they even take of their flesh and the devil rides a bus with electric chairs.

So take a seat. Otherwise you are blocking the drivers view.

Zoltán Komor: Flamingos in the Ashtray - 25 Bizarro Short Stories
Order from Amazon:
www.amzn.com/B00K6JNI5E
Publisher: Burning Bulb Publishing
Language: English
----------------------------------------------------------

Egy ma megjelent interjú a Kortárs Online-on az amerikai könyv kapcsán:
Nagypál István: Flamingókkal a hamutálban - INTERJÚ KOMOR ZOLTÁNNAL

+ Néhány rövdkém a Bizarro Central oldalon. Hónapok óta óriási rajongója vagyok a Bizarro Central-nak. Az egyik legnagyobb megtiszteltetés, hogy felkerültem ide!
Flash Fiction Friday: 3 Shorts by Zoltán Komor

A tinédzser fiú izgatottan zárja magára szobájának ajtaját, majd kihalássza párnája alól a padláson talált gyűrött pornómagazint. Meglepetésére amikor kihajtja a lapokat, a képkockák üresen ásítanak vissza rá – hamarosan pedig halk nyögéseket hall kiszűrődni az ágy alól. Lenézve felfedezi az újságból kimászott néhány centis pornó modelleket. Az aprócska emberkék a széthajigált zoknik és csokis papírok kupaca között a legkülönfélébb pozíciókban közösülnek, a fiú pedig pánikba esik – ha felfedezik őket a szülei, neki annyi. Kerít hát egy befőttesüveget, és megpróbálja összeszedegetni a kigyúrt férfiakat és a szilikonos mellű nőket – néhányat sikerül is csapdába ejteni, de a legtöbbjük túl gyors. Egy misszionárius pózban egymáson tekergő pár mintha csak pók lenne, négy lábon és négy kézzel szalad messzire, felmásznak a falon, majd eltűnnek egy repedésben.Az egész csak egy rossz álom, dönti el a fiú, azzal lefekszik aludni. Reggel arra ébred, hogy egy apró nő térdepel a homlokán, egy hüvelyk-pasi előtt, aki ráélvez kisminkelt arcára, majd a csaj egy képzeletbeli kamerába mosolyog. Ijedten söpri le őket magáról. Később felfedezi, hogy a misszionárius pózban összeforrt pár kocsonyás hálót szőtt kicsorgó testnedveikből – hálójukban legyek vergődnek, tűlábaik csomókba gabalyítják a spermafonalakat. A párnak sem kell több – egy csillogó ondószalagon ereszkednek alá, még mindig egymáshoz tapadva, majd zabálni kezdik a rovart – tökéletes fogsoruk között ropognak a légy hártyás szárnyai. A fiú undorral néz félre, és egyszer csak megállapodik a tekintete egy fiatal nőn az éjjeliszekrényen: a digitális órán fekszik, nyöszörög, ahogy eltűnik a lába között egy vibrátor. A fiú közelebb lép, és egy szó, mint kavics kipottyan a száján: – Anya?

Valóban ő az, csak fiatalon. A fiú ijedten hátrál, felkapja az elnéptelenedett pornómagazint, és dátumot keres rajta. Rádöbben, hogy az újság legalább húsz éves. És a nő valóban úgy néz ki, mint az anyja húsz évvel ezelőtt. Érzi, hogy felfordul a gyomra. Megragad egy zsebkendőt, és próbálja ráteríteni a piciny meztelen testre, de az anyja nem hagyja magát: kikecmereg alóla, és szélesen mosolyog rá, majd kacsint, ahogy eltűnik seggében a fekete vibrátor.

Most mi legyen? – fut át fején a gondolat, de nincs ideje ezen rágódni, mert már hallja is az anyja hangját a konyhából, amint kiabál: – Kész a reggeli!

*

 Feszengve ül asztalhoz – édesanyja a gáztűzhely mellett topog, konyhakötényén egy hatalmas gomb, felette felirat: Ha azt akarod, hogy kiszolgáljanak, nyomd meg a gombot, ha nem történik semmi, szolgáld ki magad.

– Jó reggelt, édesem! – Mosolyog a nő a forró olaj fölött. – Mi a baj, olyan nyúzott vagy. Rosszul aludtál?

A fiú lesüti a tekintetét – képtelen ránézni anyjára. Motyog feleletképp valamit. A fehér porcelán tányért bámulja maga előtt, majd beúszik a látóterébe egy szedő, ami egy harminc centis, olajban keményre sült legyet egyensúlyoz a tányérra – lábai hosszú antennákként meredeznek a fiú arca felé. Lemondó sóhajjal tolja el az ételt.

– Nem baj, ha később eszem meg? Nem vagyok éhes – dörmög az orra alatt, az anyja pedig nem válaszol, csak a homlokát ráncolja. Majd a fiú kirohan a konyhából, be a szobájába, és magára csapja az ajtót.

– Ugye nem vagy rosszul? – hallja még visszhangozni kintről édesanyja hangját, miközben a fiú tekintete az éjjeliszekrényre vándorol.

– Dehogyis – feleli, de hányinger tör rá, amikor megpillantja anyja miniatűr képmását a digitális órán, amint épp a seggéből kihúzott vibrátort szopja.

 *

 A fiú elhatározza, hogy így vagy úgy, de megszabadul az aprócska kártevőktől. Celluxot kerít, hogy visszaragassza őket a pornóújság lapjai közé. És utána egyszerűen megszabadul a magazintól. Előhalászik tehát egy régi, használt zsebkendőt az ágy mögül, és a szoba közepére teszi, csalinak. Az aprócska pornószínészek rögtön megneszelik, szimatolni kezdenek, majd elővánszorognak a fal repedéseiből, a sarkokból, megigézett képpel döcögnek a kitett galacsin felé, és mikor odaérnek, próbálják lekaparni a belészáradt régi ondót. Jóízűen esznek. Annyira belefeledkeznek ebbe, hogy fel se tűnik nekik, ez egy csapda. Amikor már mindegyik tökéletes testű kis meztelen figura a hatalmas galacsinon élvezkedik, a fiú egy cipős dobozt borít rájuk, fogságba ejtve őket.

– Megvagytok! – nevet, majd megdönti kicsit a dobozt, benyúl a résen és kiemel egy aprócska pornószínésznőt a sokaságból. A vörös hajú, felfújt ajkú nő ijedten vergődik ujjai között, majd a fiú apró cellux darabkákkal a magazin egyik oldalához ragasztja. Aztán már nyúl is megint a dobozba, hogy kihalásszon egy újabb pornószökevényt. Néhány perc múlva a kiürült magazin megtelik a lapokhoz ragadt, vergődő meztelen emberekkel. A fiú zavartan néz félre, amikor észreveszi, hogy egy-két példányt igen szerencsétlenül sikerült a laphoz erősítenie – a ragasztószalag az arcukra tapadt, ezek fuldokolva vergődnek a papíron, majd testük megmerevedik, ahogy kiszáll belőlük az élet. A kölyök ezután próbál óvatosabb lenni. Alig fél óra alatt végez is. Egyedül már csak az édesanyja van a cipős dobozban. A fiú reszkető szemmel néz rá, majd az üres képkockára az újságban, ahová vissza kéne ragasztania őt.

– Miért nem mondtad el soha? – sír a fiú a pici nőre nézve, aki látszólag rá se hederít, nagy erővel próbálja magát megöklözni. Aztán a kölyök sóhajt, és becsukja az újságot – a lapok közé szorult pornó modellek fájdalmasan nyöszörögnek, ahogy visszadugja a magazint a párnája alá. Majd később kidobja, dönti el, előbb az anyjától kell valahogy megszabadulnia. De mihez kezdjen vele? Nem ragasztja vissza az újságba, ez egészen biztos. Szabadon sem engedheti. Nem tudná elviselni, hogy mások megpillantsák őt ilyen állapotban. Meg is tarthatná – keríthetne neki egy hangyafarmot, vagy valamit, de akkor aztán minden nap szembesülnie kéne az anyja sötét titkával.

Szabadulj meg tőle! – kong a keserű utasítás fejében. Az ujjai közé veszi hát, és kisétál a szobából. A vécécsésze fölé tartva az aprócska testet könnyek szöknek a szemébe.

– Sajnálom, anya – motyogja, de az miniatűr nő láthatóan fel sem fogja, mi történik vele, átszellemült képpel egy újabb orgazmus hullámait lovagolja épp, a vibrátor halk berregése betölti a szobát. Majd placcs, a pici nő a vécécsészébe pottyan – néhány szikra, a vibrátor kisül – a miniatűr nő próbál megkapaszkodni a porcelánban, de ahogy a fiú lenyomja az öblítő gombot, átcsapnak feje fölött a hullámok, elnyeli az örvény.

Rendelek az internetről egy csodalámpát. A termékleírás szerint alig használt, a dzsinn belőle dörzsöléssel előhívható, és az eladó garanciát vállal rá, hogy a szellem teljesíti három kívánságomat. Néhány nap múlva megérkezik a csomag. A termék 6 éven aluliak kezébe nem adható, mert lenyelhetik az apróbb részeket – hirdetik dobozán a betűk. Fogalmam sincs, miféle apróbb darabkái lehetnek egy dzsinnek, de persze manapság mindenre ráírják ezt.

Sokáig dörzsölgetem a lámpát, de ami végül előjön belőle, messze alulmúlja minden várakozásomat. Fekete füst kíséretében egy csont sovány, kopasz fickó vánszorog ki, a bőre szürke, szemei színtelen kavicsok. Névjegykártyaként átnyújt egy ambuláns lapot: negyedik stádiumú tüdőrák – áll a papíron, majd a fickó hörögve hozzáteszi, hogy soha, egyetlen szál cigarettát sem szívott el.

Fogalmam sincs, mit kezdjek új, rákos dzsinnemmel. Hiába is próbálkozom kívánságokkal nála, vagy nem szól semmit, vagy másról kezd el beszélni.

– Szeretnék egy pénztermő fát – közlöm vele.

– Soha sem hittem volna, hogy milyen gyorsan elrepül az élet. Az ember rakosgatja csak a téglákat. Aztán próbál átmászni a falon, ami már a napot is eltakarja – mondja, ceruza-szerű ujjait tördelve.

– Egy sport autót szeretnék – próbálkozom újra, de a dzsinn kinéz az ablakon, merengve bámulja az eget, úgy motyogja: – Vajon a madarak is lehetnek rákosak? Meghalnak-e tőle az erdőben a baglyok, a réten a sasok? Vagy az őzek az erdőben? A hatalmas, mélytengeri halak az óceán fenekén?

Elkeseredett képpel nézek rá, és lassan, tagoltan közlöm vele:

– Sze-ret-nék egy ú-szó-me-den-cét.

De a dzsinnemre köhögő roham tör rá, vér csorog végig az állán, és én egészen biztos vagyok benne, hogy ma már ebből nem lesz úszómedence.

*

Telnek a napok – a lakást belengi a halál savanykás szaga. A dzsinnek intenzív kórházi kezelésre lenne szüksége, de mivel TB kártyát nem találok a lámpában, közlöm vele, hogy baszhatjuk. Főzök neki kamillateát, cikkeket olvasgatok arról, hogy az akupunktúra csodákra képes, még a daganatokat is összezsugorítja. Biztosítótűvel szurkálom hát a fülét, próbálom pozitív irányba terelni a belső energiák áramlását. De a dzsinn – ha ez lehetséges – még rosszabbul néz ki, mint előtte.

Nincs mese, döntöm el, panaszt teszek az eladónál. Írok is neki egy e-mailt, beszámolok a dzsinn állapotáról, továbbá megfenyegetem, hogy negatívra értékelem az aukciós portálon, és ez bizony hatásos: alig fél óra múlva válaszlevél jön, amiben felajánlja a termékcserét.

A nap további részében megpróbálom a rákos dzsinnt visszatuszkolni az aprócska olajlámpába, de sehogy sem sikerül. Hangosan jajgat és nyöszörög, ahogy próbálom begyömöszölni a testét az aprócska lyukon – a csontjai recsegnek és rátör a köhögés. Láthatóan ez nem fog működni.

– Azt kívánom, bárcsak elhúznál innen a francba! – közlöm vele, kimerülten, mire azt mondja:

– Egy erdőről álmodtam. Minden egyes fa egy év volt az életemből. Magam is meglepődtem, milyen hatalmas ez az erdő. Órákon át tévelyegtem csak, míg aztán leszállt az éj. Tudtam, hogy sosem keveredek ki a rengetegből. Így hát kivágtam a legszebb éveimet, és tüzet raktam. A lángokba nézve átmelegedtem, és nem féltem többé az éjtől.

– Fogd be – kérem, és egy mélyet sóhajtok.

*

A dzsinnt tehát nem sikerül visszapostázni. Fekszik most is az ágyamban, kortyolgatja a kamillateát. Ám az új csodalámpa mégis megérkezik. Eszembe jut, hogy egy valóban csodatévő dzsinnel megoldhatnám ezt a kellemetlen helyzetet. Izgatottan rángatom ki a dobozból a lámpát. Ugyanúgy néz ki, mint az előző. Bizonytalanul dörzsölöm hát meg, mint aki attól fél, még egy rákbeteg hömpölyög elő belőle.

Füst gomolyog a lámpából. Betölti a lakást – odabenn köhögni kezd tőle az ágyban fekvő beteg. Majd eloszlik a keserű köd, és máris ott áll az új dzsinnem – egy kék bőrű ürge hosszú, ballonkabátban, sunyi mosollyal szakállas képén. Egészségesnek tűnik, amin persze felbátorodom. Máris az első kívánságon jár az agyam. Eszembe jut, hogyha kigyógyíttatnám a rákból az első dzsinnem, attól is kívánhatnék végre, így összesen öt kívánságom lenne még. Rögtön mondom is neki: – Azt parancsolom, hogy gyógyítsd meg azt a másik dzsinnt, ott benn a szobában!

Ám az új szellem csak áll ott, ravaszdi mosollyal a képén, majd széttárja a ballonkabátot. Alatta meztelen, hatalmas pénisze mereven áll, egyenesen rám mutat.

– Ha megdörzsölöd a csodalámpámat, bármit kívánhatsz! – Kacsint rám, majd megnyalja az ajkát. Már csak ez hiányzott. Egy szatír dzsinn.

– Örök életet szeretnék... – próbálkozom újra, remegő hangon, de a dzsinn erre húzogatni kezdi a kék színű bőrt a makkján.

*

Az életem pokollá változik. Akárhová megyek, a szatír dzsinnbe botlom: a konyha sarkából kacsingat rám, sötét ajkait nyalogatja és leselkedik a kulcslyukon át, amikor a fürdőszobába zárkózom. Fényképeket mutogat, amin egy kanapén fekszik, női harisnyában, széttett lábbal, a seggéből kilóg a félig feldugott csodalámpa, amiből én szabadítottam ki. Hamarosan azonban belátja, hogy nem sokra megy velem, és az ágyban fekvő beteg dzsinnt kezdi el molesztálni. A takaró alá nyúlkál, azt mondja neki, ha megdörzsöli ott a lába között, kigyógyítja a rákból. De a paplan között fekvő kopasz, sovány szellem csak bámul maga elé, kifejezéstelen arccal, mint aki nem is hallja, hogy beszélnek neki, mint aki már lemondott mindenről. Így a szatírnak hamarosan megint én leszek a célpontja.

Hiába rejtőzködöm, megtalál – kirángat a ruhás szekrényből, bekukucskál az ágy alá, hamar kifogyok a rejtekhelyekből. Utoljára a beteg dzsinn üresen maradt csodalámpájára esik a tekintetem. Megpróbálok bebújni. Elkeseredett próbálkozás, belátom, de már hallom is a szatír dzsinn nedves lihegését, sosem nyugvó kezének matatását. Először a lábam tűnik el a lámpában. A szemem láttára válik füstté a húsom, sötét ködként kavarog a szobában, majd szomjasan felissza az olajlámpa. A testem többi részével is megtörténik ugyanez. Legvégül a fejem változik füstté – vízbe hullt tintacsöppként tekeredem magamba, majd bukom alá az ócska lámpa mélységeibe.

*

A szél susogását hallom. Egy erdőben ébredek – a levelek között átszűrődő erős napfény felforrósítja a homlokomat. A falevelek alattam

ropognak, ahogy felkecmergek a földről. Ám csakhamar rádöbbenek, hogy ezek nem is levelek, hanem pénz – megannyi ropogós bankó. A fák ágain is ott sorakoznak, a szellő ritmusára lengedeznek előre-hátra a különböző címletek, néhány elengedi a gallyat, és lassú ringatózással érkezik a földre.

Az erdőt pénztermő fák alkotják, pont olyanok, amilyet a dzsinnemtől is kértem. Hitetetlenül kapkodom a papír fecniket, tömöm meg velük a zsebem. Gazdag vagyok, látom be, és máris odarohanok egy fához, teljes erőből rázni kezdem a törzsét – a lehulló pénzesőben mosakszom.

*

Bankókkal kitömött ruhában botorkálok fel és alá az erdőben. A nadrágomban lévő pénzgalacsin ropog, ahogy lépkedek. Kilométereket teszek meg – keringek a fák között, mint egy erdei kísértet, keresem a kiutat a lámpából, de sehol sem találom. Telnek az órák, az alkony felszívja a fatörzsek árnyékát. Hamarosan világossá válik előttem, hogy itt kell töltenem az éjszakát. A gondolat cseppet sem kellemes. Szomjas vagyok és éhes – de sehol egy patak vagy egy termés. Néha mozgolódást hallok ugyan a pénzlevelek mögül, de nem sikerül megpillantanom egyetlen állatot sem.

Lehűl a levegő, a nap eltűnik a lombok mögött, én pedig köveket dörzsölök össze, és próbálok meggyújtani egy nagy kupac ötezrest. Legalább egy órát pepecselek ezzel – közben többször is az ujjaimra vágok a szikladarabokkal, de végül csak sikerül kicsikarnom néhány szikrát. A sárga lángok éhesen harapnak a száraz papírdarabokba – szinte szempillantás alatt elégnek a bankók, percenként új és új marék pénzt dobok a tűzbe. A gyomrom megállás nélkül korog, tízezresekkel próbálom csillapítani az éhségem, a lenyelt galacsinok azonban – ha töltik is a hasam – egyre szomjasabbá tesznek.

Átkozom magam, amiért bemásztam a csodalámpába. Átkozom magam, amiért pénztermő fák után ácsingóztam. Felnézek a sötét égre. A csillagokat keresem, de csupán néhány erősen fénylő aranyérmet látok odafenn. És mozgolódást hallok a bokrok mögül.

Csak élnek itt állatok is. Megölök egyet – döntöm el, és elalszom. Hajnalban ébredek. Kinyújtózom, és nekiállok egy ágat keresni, amit a kövekkel lándzsává hegyezhetek. Az avart túrom – félresöpröm a ropogós bankókat. Egyszer csak egy masszív fanyél akad a kezembe. Kiemelem a papír közül. Egy balta az, mintha egy favágó hagyta volna el. Ezek szerint emberek is élnek a közelben. Jó jel. De az is lehet, hogy a dzsinnem hagyta itt, ki tudja. Nincs már időm ezen rágódni – kínoz az éhség és a szomjúság.

*

Haladok a sűrűben, pénzt termő ágak csapnak arcon, a fejszémmel csinálok utat magamnak. Egy felborult sportkocsira lelek – mint a harmonika, úgy hajlott össze, amikor az egyik pénztermő fa törzsébe csapódott valamikor régen – látszólag évekkel ezelőtt, hiszen a törött ablaküveget benőtte már a gaz. Se ételt, se innivalót nem találok benne. Haladok tovább. Alig pár perc múlva egy tisztásra érek, a szemem pedig kikerekedik, amikor megpillantom az úszómedencét. Mindig is ilyenre vágytam: legalább 30 méter hosszú és 6 méter széles, az egyetlen zavaró dolog benne a poshadt víz – sötét, kavargó pocsolya, ki tudja, mióta nem eresztették le. De mégis csak víz ez egy szomjazónak – odarohanok, letérdelek a fehér csempére, és bár tudom, hogy rosszul leszek tőle, mégis nagy kortyokban nyelni kezdem a medence tartalmát. Egyszer csak zajt hallok: a medence túl oldalán egy őzikét látok, fejét a vízbe lógatja, és lefetyeli a vizet. Ujjaim a fejsze nyelén táncolnak, felmérem az esélyeket. Talán ha nagy ívben kerülök, hátulról meglephetem az állatot. Még sohasem vadásztam.

*

Valami nem stimmel a kiszemelt őzzel. Próbálom csöndesen megközelíteni, de elég esetlenül mozgom. Az állat felkapja a fejét, mint aki meghallott, mégsem fut el – csupán a fejét ingatja zavartan jobbra és balra. Már csak néhány méter választ el a négylábútól. Amikor felém fordul rádöbbenek, hogy az őz vak. A szemei helyén egy-egy ezüst érme csillan. Ezen felbátorodom, előre ugrok a magasba emelt baltával, és agyon csapom vele az állatot. Az megtántorodik, de nem esik össze – oldalra szökken és megpróbál menekülni. Ezúttal a hátába vágom a fejszét, de olyan erővel, hogy benne is marad a szerszám. A négylábú tesz néhány lépést előre, majd néhányat hátra, végül csak feladja, és összeesik a medence mellett. Büszke vagyok magamra, kifeszítem a hátából a fejszét, és elkezdem feldarabolni az állatot. Szinte már érzem a számban a sülő hús ízét. Ám ahogy aprítani kezdem a patást, legörbül a szám. A sebből vér és belsőségek helyett kötegnyi pénz fordul ki. Kitágítom a sebet, és matatni kezdek az őz belsejében, de a megivott poshadt víztől átázott bankjegyeken kívül semmit sem találok benne. Már épp átkozódni kezdenék, amikor érzem, éles fájdalom nyíllal a hasamba. Rám tör a hányinger. A megivott poshadt víz megtette hatását.

*

Amikor megpillantom a hatalmas, égbe nyújtózó kék péniszt, nem hiszek a szememnek – a szomjúságot, az éhséget, a megivott poshadt vizet okolom a hallucinációért. De a fák fölé magasodó, lüktető hímtag csak nem akar eltűnni. Közelebb érve látom, úgy nő ki a földből, mint a fák, de valóságos mamutfenyő a pénztermőkhöz képest. Az oldalán egy ér lüktet, magasan a makk a felhőket súrolja. Fanyar illat lengi be a tájat. De én már csak egy dologra tudok gondolni: Hús! Végre hús!

A következő pillanatban már a fejszét lengetem, és mintha csak fát vágnék, az él a gigantikus pénisz törzsébe csapódik. Seb nyílik a kék színű bőrben, és vér csorog a földre, engem is összespriccel, de nem állok le, amíg ki nem metszek egy ék alakú hús darabot.

Hús! Valódi hús! – Már rohanok is, követ keresek, szikrákat pattintok, meggyújtok egy kupac pénzt, és a húst egy ágdarab végére húzom. Hamarosan az erdőre telepszik az éj. Jóízűen falatozom, miközben pénzérme-szemű őzek dugják elő fejüket a fák mögül. Hallgatják csámcsogásomat. És egyszer csak dörögni kezd az ég.

*

Kitörőben a vihar. Leveszem az ingem, készen rá, hogy megmosakodjam az esőben. Hatalmasra tátom a számat, várom, hogy a hűsítő ital lecsorogjon a torkomon. Az őzek körülöttem ijedten botladoznak vissza a fák mögé. És akkor megered az eső: éles fémdarabkák koppannak a homlokomnak. Mint aprócska meteoritok, aprópénz zuhog rám, olyan erővel, hogy sebeket ejtenek a bőrömön. Sikoltva rohanok fedezékbe, a megsebesítése óta kissé ferdén álló hatalmas pénisz alá. A pénzrepeszek közben súlyos ütéseket mérnek a hátamra. Az erdő megtelik csilingeléssel. A távolban fájdalmasan sírnak az őzek.

*

Reggel arra ébredek, hogy képtelen vagyok mozdulni. Az óriás pénisz látszólag sosem múló erekciója véget ért – összezsugorodott, hatalmas kék csigaként fekszik most az oldalán – rajtam – szorosan a földhöz présel. Alighanem néhány fát is kidöntött. Próbálok kikecmeregni alóla, de túlságosan nehéz. Az egyetlen lehetőségem, ha ismét izgalomba jön, feláll, akkor végre szabadulhatok. De fogalmam sincs, mikor következik ez be. Talán az oldalába vágott seb is zavarja, és emiatt még nehezebben jön izgalomba. Jobbra-balra mocorgok – próbálom így stimulálni, de semmi hatás. Persze túlságosan aprócska vagyok én ahhoz, hogy előidézzek egy égig érő erekciót. Várok tehát. És várok. Lassan telnek a percek, az órák vánszorognak. Néha átcsapnak homlokom mögött a pánik hullámai, máskor teljes nyugalom száll rám. Amikor aztán eltelik fél nap, és még mindig semmi nem történik, egy új és félelmetes gondolat cikázik át a fejemen: mi van, ha a fejszevágástól impotens lett a pénisz?

*

Valahol azt olvastam, hogy egy átlagos férfinek napi tizenegy erekciója van, nem is számolva az éjszakaiakat. Tekintve, hogy már majdnem egy nap telt el azóta, hogy az óriás pénisz alatt fekszem, és még mindig nem történt semmi, a félelem immár bizonyossággá válik: a fejszecsapás impotenciát okozott.

Kezd befülledni a levegő. Szomjúságomban a pénisz bőrén gyöngyöző izzadtságot nyalogatom, ami némiképp enyhíti torkom szárazságát. De oxigén hiány is kínoz, és tudom, hogy nincs már sok hátra. Itt fogok meghalni, egy gigantikus kék pénisz alatt kilapulva, egy erdőben, ahol pénz csüng a fákról, pénz hullik az égből, és még az őzekből is bankók potyognak. Egészen elkeserítő, nem ilyennek képzeltem a gazdagságot. De ha már így alakult, megpróbálok felkészülni a halálra. Rendezgetem kicsit a dolgokat a fejben őrzött padláson. Mindent belepett már a pókháló. Régi kacatok egymás hegyén-hátán, a gyermekkor törött relikviái – létrák, amik nem érnek a holdig, rakéták kartondobozból, csorba lábú hintalovak fürkészik festett szemeikkel a távolt. A kifestőkből kiázott színek. Az első szerelmek színes, áttetsző üveglencséi. Talán most kellene rájönnöm, hogy mindezek kincsek, és én voltaképp gazdag voltam, már mielőtt gazdagságot kívántam magamnak. De egy kidőlt pénisz alatt fekve mindezek csak lomok, ahogy lom a pénz is. Elcserélném az első szerelmem arcát egyetlen szippantás levegőért.

Nincs időm ezen gondolkodni tovább. Észreveszem, ahogy a kezeim szép lassan füstté válnak. A testem többi része is fekete gőzzé foszlik, majd kigomolyog a gigantikus pénisz alól – ki a levegőre, ki a lámpából, messzi a háta mögött hagyva ezt az erdőt.

*

Kiszakadva a lámpából ismét egymásba kapaszkodnak sejtjeim, én pedig hitetlenül tapogatom végig magam, mint aki alig hiszi el, hogy viszont látja saját húsát. Kiszabadítóim, a két dzsinn türelmesen néz rám. Kivárják, hogy magamhoz térjek, mint akik pontosan tudják, miféle zavart okoz, amikor egyik világból a másikba csöppen valaki.

Aztán így szól a szatír dzsinn a rákos dzsinnhez: – Na nézd, itt a szellem! Mondd, mit kívánsz tőle!

A kopasz fickó új elhatározással a szemében néz rám, és azt mondja: – Azt parancsolom, hogy gyógyíts ki a rákból!

A szatír sem marad adós a kívánságával – széttárja a kabátját, és meglengeti fityegő nemiszervét. Rajta egy apró, véres seb, amit rögtön észre veszek.

– Azt akarom, hogy állítsd fel! – hörgi.

Na szépen vagyunk. Dzsinn lettem, és egy személyben kell gyógymódot találnom a rákra és az impotenciára. Most már biztos, hogy rossz értékelést fogok adni az interneten a csodalámpa eladójának. Könnyek szöknek a szemembe, és mint egy durcás kisgyerek, úgy mondom: – És az én kívánságommal mi lesz?

A két szellem int, hogy kövessem őket. A szomszéd szoba helyén egy hatalmas úszómedence van. Áttetsző, kék vizének tükrében bizonytalanul reszketnek körvonalaink. Rögtön térdre huppanok, és szó nélkül nyelni kezdem a hűsítő italt. Az arcomat mosom benne. Buborékokat nevetek a vízbe. És az sem érdekel, hogy egy halott őz lebeg a medence közepén.

Alig másfél óra volt hátra a sorsolásig. A lottószelvény árus fiúnak pedig még mindig két darab szelvény lapult a zsebében. Ki nem állhatta a cetliket, amik a nyakán maradnak. A lottószelvények hamar bomlani kezdenek és szörnyű bűzt árasztanak magukból. Voltaképp a győztesnek is alig van ideje, hogy befusson a nyertes fecnivel a központba, mielőtt az barna trutyivá mállana az ujjai között. Sokan esnek el emiatt a nyereménytől. Későn kapcsolnak, hogy az ő számaikat húzták ki, aztán persze mutogathatják a maszatos kezüket, az Állami Szerencsejáték Irodában meg csak a fejüket rázzák. Messziről szaglanak ezek a flótások – a lebomlott szelvény bűze olyan, akár a rothadó halé. Hiába, a győzteseket és a cetliárusokat folyton ez a keserű bűzaura lengi körbe. Hiszen a szabályzat tiltja, hogy az árusítók megszabaduljanak a megmaradt cetliktől. Szép is lenne persze, kukába dobni őket és hazamenni, de hát onnan bárki kihalászhatná őket. Aztán ha véletlenül pont közte van a győztes szelvény, voltaképp ingyen jut a milliókhoz valami kukás.

Mit kell tehát tenni a maradék cetlikkel? A központ szerint meg kell várni, hogy lebomoljanak. Mivel az Állami Szerencsejáték alkalmazottjai – így a cetliárusok – sem vehetnek részt a játékban, mást nem is igen lehet velük kezdeni.

– A legjobb, ha megeszed, és kész – biztatta egyszer a szelvény árus fiút egy társa. Cetlizabálónak hívta mindenki a szakmában, patkány képű kölyök volt, zsíros, fekete haja folyton a szemébe lógott. – Amíg még viszonylag friss, nincs olyan rossz íze. Lenyeled oszt annyi. Én inkább bezabálom, mint hogy aztán egész nap szagolgassam.

A fiúnak azonban nem volt étvágya hozzájuk, noha tudta, voltaképp természetes anyag. A szelvény valójában a lottófa levele, minden cetliárus nevelget egy ilyen növényt otthon.

Amikor a fiú szerződést kötött az Állami Szerencsejáték Irodával, nem sokat tudott ezekről a dolgokról. Egyszerűen csak kellett neki a pénz, ahogy a többi utcakölyöknek is a városban. Előbb-utóbb mindegyik a Szerencsejáték Irodában köt ki. Meg is lepődött aztán, amikor egy nap a cég egyik lóhere-inget viselő futára megjelent a körülbelül egy méteres cserepes növénnyel a hóna alatt. Kapott hozzá egy majd száz oldalas útmutatót is – abban benne volt minden, amit a fáról tudni kellett, gondozási tanácsok, a cég részletes szabályzata, és néhány praktikus tanács.

– Mától ez lesz a bibliád! – Nyújtotta át a futárszolgálatos a könyvet, és elporzott elektromos kismotorján.

A lottófa kényes növény. Nem szereti a napfényt, ugyanakkor a sötétet sem. Naponta egyszer öntözni kell, ásványszükségleteit a földjébe dugdosott pénzérmékből nyeri. (Ez voltaképp azt jelenti, hogy a lottószelvény árus a fél fizetését a növény cserepébe kell, hogy nyomkodja.) Nem szereti a túl párás levegőt, de a száraz levegőt sem. Nem szereti, ha tüsszentenek mellette. Kedveli Beethovent, de Mozarttól irtózik. És a többi.

– Kedves uram, hamarosan kezdődik a sorsolás, van már szelvénye? – próbálkozik a fiú most egy ballonkabátos fickónál. Úgy fest, mint egy szatír.

– Kinek nincs? – morog az ürge.

– Nem akar esetleg még egyet? Dupla szelvény, dupla esély!

– Kizárt. – Rázza a fejét az ipse, majd széthúzza a kabátját. A szelvény a belső zsebében csücsül. A fickó pedig teljesen meztelen. Bomló szag üti meg a fiú orrát. – Már ez az egy is elég büdös, de esetleg meggondolom a dolgot, ha… – mondja, és megrázza kicsit magát a srác előtt, csüngő pénisze szőrös combjainak ütődik. A fiú zavarba jön, hátrálni kezd, majd eltűnik a szomszédos sikátorban. Fejében a Cetlizabáló hangja kong: – A legjobb, ha megeszed, és kész!

Beveti magát egy kocsmába. Ott épp most kapcsolják be a kivetítőket. Már csak egy óra a sorsolásig.

Nem tudta, mire vállalkozott, amikor szerződést kötött az irodával. De azt hitte, csak megbirkózik egy szobanövénnyel. Ám a lottófa többször is kifogott rajta. Az első hetekben nem hozott egy levelet sem. A fiú hiába öntözgette, dugdosta maradék érméit a földbe, dúdolta neki a Für Elise-t, semmi. Egyszer arra fogta, hogy túl párás, máskor arra, hogy túl száraz a levegő. Már épp feladni készült a dolgot, de aztán úgy döntött, feltesz mindent egy lapra, és az összes megtakarított pénzét a földbe dugja. És lám, ez már működött – megjelentek és felsorakoztak az első levelek a növényen – egyelőre még aprócskák, a számok rajta voltaképp alig láthatóak, elmosódott fekete foltok csupán, de mégiscsak levelek. A kézikönyv szerint ezeket először el kell távolítani, hogy később a növény még nagyobbakat hozzon. A fiúnak alig volt szíve hozzá, annyira megörült a kis hajtásoknak. De hát mit tehetett volna? Levagdosta őket, aztán életében először megszagolhatta, milyen is az, amikor elkezd a lottószelvény bomlani. A lakásban terjengő bűz messzire űzte a környék kóbor kutyáit. A fiú el sem tudta képzelni, hogy néhány aprócska levélke hogyan képes ilyen erős szagot árasztani.

– Ennél nincs rosszabb – motyogta maga elé. Persze akkor még nem ismerte, milyen az, amikor egy kifejlett levél kezd bomlani.

Negyven perc a sorsolásig. Két darab szelvény. Odalép egy ráncos képű pasihoz. Az arca olyan, mint egy gyűrött füzetlap, rajta a szemek, az orr és a száj gyerekfirkák. Azt kérdezi: – Mit akarsz, kölyök?

– Lottószelvényeket árulok, uram, hamarosan kezdődik a sorsolás, nem akar egy cédulát venni?

Meglepetésére a fickónak vigyor terül szét a képén, meg több ránc jelenik meg a szájsarkában.

– Ma van a sorsolás? Jézusom! El is feledkeztem róla. Elfelejtettem szelvényt venni – magyarázza az ürge, mire hatalmas kő zuhan le a srác szívéről. A férfi a belső zsebébe nyúl, hogy előkeresse a pénztárcáját, ám egyszer csak megáll a keze, és üres tekintettel bambul maga elé. Szemében szakadt vezetékek. Majd a srácra néz, és azt kérdezi: – Mit akarsz, kölyök?

Egy alzheimer kóros, már csak ez hiányzott – mérgelődik magában a fiú.

– Lottószelvényeket árulok, uram… – A fickónak újból vigyorba gyűrődik a képe. – Ma van a sorsolás? Meg is feledkeztem róla…

Tovább kotorászik a belső zsebében. Hamupor keringőzik a homloka mögött. Régi kísértetszeánszok maradéka. – Mit akarsz, kölyök?

Fél óra múlva mindenki elveszik a kocsmára telepedő dohányködben. A szemek, mint mélytengeri gyöngyök forognak üregükben. A kivetítőn egymásba gabalyodnak a reklámok képkockái. A lottóárus fiú lemondó sóhajjal ül a pultnál, és rendel magának egy üveg gyömbért. Azzal talán lecsúszik a két megmaradt szelvény. Utoljára még megpróbálkozik egy pasival – ott tanyázik mellette ez a vén fószer, reszket, teste kocsonyás, akár a kagylóhús. Kicsüngő nyelvvel tapad a képernyőre.

– Megvette már a lottószelvényét, miszter? – De a pasi csak vinnyog feleletképp. Nyögdécsel, a nyakán hordott súgólyukban tüzelő kutyák hemperegnek. Keze a nadrágjában matat.

Ez is csak egy lottóperverz! – Legyint magában a fiú. A lottóhúzást legalább annyi perverz nézi, mint ahány játékos. Arrébb húzódik a pasitól, és a villódzó képekre koncentrál. A kivetítőn megjelenik egy arany lóhere – az Állami Szerencsejáték Iroda logója – fogvájók táncolnak a kocsmatöltelékek szájában a felcsendülő bugyuta zene ritmusára. Kísértetek az éjszakában. Fel és alá csoszognak a koponyájukban.

– Itt az idő, itt az idő! – skandálja a képernyőn megjelenő műsorvezető – öltönyét lóherékből varrták, szemei lyukon fennragadt biliárdgolyók, fehér mosolyát az adófizetők zsebéből öntötték. – Valaki ma nagyon gazdag lesz, barátaim! Érzem, hogy bizsereg a bőröm! Mintha dörzspapírban hemperegnék! Mindig ez van, amikor valaki elvinni készül a főnyereményt! Hamarosan kezdjük a sorsolást. De előbb… Reklám!

És így tovább. Telnek a percek. Megérkezik a gyömbér, a fiú pedig az ujjai között pörgeti a megmaradt lottófa leveleket. Zöldek, gumiszerűek, elszakítani őket nem lehet. A legjobb, ha egészben nyeli le őket, egy nagy korty itallal, aztán annyi. Megnézi rajta a számokat. 4, 36, 38, 45, 49.

– Ágyő! – búcsúzik tőle, aztán a szájába veszi, és meghúzza a gyömbéres üveget. Aztán fuldokolni kezd. A szelvény borzalmas – íze, akár a lejárt halkonzervé, és tapadós, akár melasz, a torkához ragad, és csak lassan, nagyon lassan csúszik lejjebb.

Eközben a képernyőn kezdetét veszi végre a sorolás. A pultnál ülő perverz keze egyre gyorsabban matat a nadrágjában, amikor a színpadra vezetik Lottómamát. Lottómama döngő lépteit visszhangozzák a hangszórók – hatalmas, zöld teste árnyékot vet a műsorvezető és a stúdióban ülő közönség arcára. Lottómama félig ember, félig növény, ereiben a lottófa nedve kering – legalább másfél mázsa, és teljesen zöld. Hája reszket, ahogy lépked, vörös haja arca körül csapkod. Gigantikus mellei labdaként pattognak. Lottómama meztelen, mint mindig. Vigyorgó modell lányok, csinos segédek köröznek körülötte, akár a kisbolygók, a színpad közepén lévő ágyra fektetik a behemót nőszemélyt, majd orvosi maszkot kötnek az arcukra.

– Micsoda asszony! – hörög a perverz a fiú mellett, és szinte elsül, pedig még meg sem kezdődött maga a sorsolás. Lottómama fekete, rovarszeme egyenest a kamerába néz, mosolyra húzza húsos, lila ajkait. A fiú ki nem állhatja ezeket a sorsolásokat, egyedül azért nézi, hogy tudjon mit felelni, amikor hazafele megkérdezik tőle a győztes számokat. A járókelők természetesnek veszik, hogy a szelvényárus ismeri őket.

– Kezdődjék a banzáj! – rikkant a műsorvezető, a kocsmában ülő fiú pedig a kezei közé veszi a második szelvényt. Megnézi rajta a számokat. 8, 28, 57, 61, 72. Majd sóhajt és a szájába veszi ezt is.

A stúdió közönség hangosan kurjongat, Lottómama pedig széles terpeszbe vágja magát. Széttett vaskos combjai nem férnek el a képernyőn. Lilás vaginája akár egy érett gyümölcs, körülötte szőr helyett sok-sok apró négylevelű lóhere. A szeméremajkak megduzzadnak, ahogy érkezik az első labda. A növényasszony hangosan zihál, amikor kitolja magából az első számot. A nyálkával borított labda egyenest az egyik sebészmaszkot viselő topmodell kezébe csusszan. Az rögtön a kamera felé mutatja a gömböt, a műsorvezető pedig a mikrofonba ordítja a rajta szereplő számot: – Harmincnyolc!

Taps – lábdobogás – interurbán állatkert – micsoda nő, micsoda asszony! – a valóság pasztellképe szakad, a fiú pedig a szájához emeli a gyömbéritalt, és a nyelőcsöve megdagad, ahogy elindul lecsúszni az utolsó szelvény. A fejében a Cetlizabáló hangja, mint félrekapcsolt gépi telefonhang üvölt: – Fincsiiiiiiii!

Lottómama erőlködik, izzadtságcseppek futnak le zöld homlokán, ahogy megszüli az új lottószámot. Vaginája, mint egy öklendező vénusz légycsapója – hüvelyváladék, magzatvíz csorog a padlóra. Majd kifordul a következő labda, és a közönség együtt üvölti a számot: – Negyvenkileeenc!

A fiú már-már úgy érzi, lement a cetli. Vigyorogni készülne, amikor egyszer csak rátör a köhögés.

– Én mondom, istennő ez az asszony! Istennő! – liheg az arcába a perverz, de a kölyök képtelen felelni, az arca elfehéredik, a szemei kidüllednek. Tovább köhög. Megpróbálja háton ütögetni magát – kitekert pózban vergődik, akár egy törött felhúzhatós játék.

– Sssss! – pisszegik le a kocsmában, és rátapadnak a képernyőre, hogy lássák a harmadik számot – halálos sebek a glórián – szájukból földre hurrázás – Néééééégy! – sikolt mindenki, a lottószelvény árus fiú pedig figyeli, ahogy feketére váltanak a falak. Rekeszizma, mint egy elpattanni készülő huzal. Lottómama beindul, hüvelyizmai nagy erővel lökik ki a negyedik golyót. A labda valósággal kisüvít a lába közül – a közönség a szék alá kuporodik, ahogy kilőtt töltényként húz el fölöttük a nyerő szám. Mint apró meteorit, hüvelyváladék-csóvát húzva maga után. A labda a falnak ütközik, majd visszapattan, az egyik maszkos modell megpróbálja útját állni. A labda mellei közé csapódik, átüti a bőrét, hús robban, csontszilánkok röpülnek a plafonig. A közönség megkönnyebbülten sóhajt, amikor látja, hogy meg van végre a negyedik szám. A kamera a modellbe robbant véres üregbe zoom-ol, benne még mindig pörög a labda.

– A negyedik szám a harminchat! – jelenti be széles mosollyal az arcán a műsorvezető, a kocsmában ülő perverz pedig mindent elkövet, hogy kibírja az ötödik számig, de esélytelen. Képtelenek leállni, tovább izgatja magát, egyre gyorsabban és gyorsabban siklanak ujjai.

– Sheggigthseg! – hörgi a fuldokló a szelvényárus, és a szatír vállára borul. Az pedig felvonyít, akár egy kutya, és spermasugár szakad ki belőle – a fehér csóva a pultnak csapódik, cseppekre robban, de ezt a fiú már nemigen látja, minden egyre homályosabb körülötte.

– Na, ez jó volt! – Liheg a perverz, és jó erősen hátba veri örömében maszatos kezével a fiút, mire annak a lottószelvény végre lecsúszik a torkán. A beáramló oxigén valósággal megrészegíti a fiút. Erőtlenül zuhan a sperma foltos pultra, és zihál, harapja a dohány szagú levegőt, vedeli, mint a forrásvizet.

Lottómama pedig kiküzdi méhéből az utolsó labdát. Ezúttal óvatosan, lassan tolja ki magából. Sűrű, sárga váladék borítja, a topmodell lány leveszi arcáról a maszkot, és azzal törölgeti le a golyót, mire aztán elővillan a szám is: 45.

– Negyvenöööt! – Kiabál a műsorvezető, arca eltűnik a mikrofonban, a magnószalagok egymásba kapaszkodnak torkában.

Lassan kitisztul a kép a lottószelvény árus fiú előtt. Visszatérnek a kocsma ködben reszkető kontúrjai, a tévéképernyő villódzása. Az első, amit lát Lottómama tepsi méretű arca, benne sülő kifli a mosoly. A hátrazselézett hajú műsorvezető lóhere öltönyében fel és alá pattog: – Köszönjük, Lottómama! A ma esti nyerőszámok sorrendben tehát: négy, harminchat, harmincnyolc, negyvenöt és negyvenkilenc!

A picsába! – cikázik át a pulton kiterült fiú fején. Lehunyja a szemét, és próbál visszaemlékezni. Négy. Harminchat. Harmincnyolc. Negyvenöt. Negyvenkilenc. Az első szelvény, amit lenyelt! Ilyen nincs!

A pultos unott képpel letörli az asztalról a perverz spermáját. Hamarosan kikapcsolja a televíziót. Sötétség telepszik a kocsmára. A vendégek lehajtják utolsó felesüket, majd kitámolyognak az utcára. Odakinn helikopter rotorjának berregése. A Nemzeti Szerencseiroda gépmadarai hozzák a konténereket, amibe a bűzölgő szelvényeket lehet dobni. A cetlik fertőző biológiai hulladéknak számítanak, tilos bárhol máshol elhajítani őket. A szemetesládák persze csak a fizető vendégek számára elérhetőek. A cetliárusok nem dobhatják a nyakukon maradt szelvényeket ezekbe a ládákba.

Nincs is rá szükség – fut át a keserű gondolat a fiú fején. – Én már megettem őket.

Majd idegességében nevetni kezd. Meggyötört torkából gurgulázó röhögés hömpölyög elő a gondolatra, hogy ott a nyertes cetli a gyomrában. De mit ér vele? Persze mit érne azzal is, ha a kezében lenne? A Szerencsejáték alkalmazottai nem vehetnek részt a játékban. Lehunyja a szemét. Hömpölygő bankjegyeket lát, amik varázsszőnyeggé állnak össze. A hátán, mint Aladdin, ott ül ő maga, és messzire repül ebből a városból. Álmok, álmok – gyerekrajzokból szőtt tenger. Hullámzik és összecsap – tengerpart koronákból. A szelvényárus fiú most egy parton sétál – forró aranyszemcsék melegítik a talpát. A feltámadó szél hajtincseivel játszik. Szerte a sziklák között kagylók tátognak: gyöngy helyett lottólabdák csillannak rózsaszín húsukon. Rajtuk számok. 4. 36. 38. 45. 49.

Ahogy tovább lépked, megpillantja Lottómamát. Ott napozik egy kiterített törölközőn. Mint egy partra sodort, zöld bálna. Hatalmas mellei le és fel járnak, ahogy lassan veszi a levegőt. Bőre nyálkásan csillan a napolajtól. Bogárszemeit napszemüveg fedi.

A fekete firkából álló tenger morajlása szavakká áll össze.

– Micsoda nő! Micsoda asszony! – suttogják a hullámok, majd hangcseppekre robbannak a moszatos oldalú sziklákon.

– Lottómama! – suttogja maga elé a fiú, mire a hatalmas nő megemeli a fejét, és egyenest ránéz. Húsos ajkait mosolyba gyűri. Kivillantja fehér fogait – recés szélű kagylók az iszapban, a távolban versenycsónakok süllyednek.

– Segíts rajtam! – esedezik a srác, a homokba guggol, mintha csak egy kőszoborhoz imádkozna. – Az nem lehet, hogy pont az én számaimat húzták ki!

Lottómama nem szól egy szót sem. Szétrakja húsos combjait. Vaginája úgy mosolyog, ahogyan ajkai. Az aprócska lóherék levelei izgatottan reszketnek a nyálkás bejárat körül. Majd átrepül az égen egy repülő. Hangosbemondójából a tévében hallott műsorvezető hangja recseg: – Lássuk, ki a mai győztes! Lássuk, ki a mai győztes!

Sebészmaszkot viselő sellők tekeregnek a sziklákon. A melleikkel játszanak, egy képzeletbeli kamerának pózolnak. Lottómama pedig megfeszíti izmait – tömzsi lábujjai görcsösen kapaszkodnak a homokba, ahogy kiszakad belőle egy hatalmas, színes gömb. Egy strandlabda. Ezüstös-sárgás nyálkát húzva gurul ki belőle a homokra. A színes labda oldalán pedig számok sorakoznak, a végtelenségig ismétlődő, egymásba folyó számok: 4. 36. 38. 45. 49. 4. 36. 38. 45. 49. 4. 36. 38. 45. 49.

Lottómama a fiúra néz, és mosolyogva biccent. Mintha csak arra biztatná, hogy vegye fel a labdát. A vízből a sebészmaszkos sellőlányok integetnek. Noszogatják ők is, hogy jöjjön játszani.

– Nem tehetem… – motyogja a fiú, de maga sem hiszi szavait. Miért ne? – cikázik át a fején. Olyan sokáig sétált ezen a parton. Kerülgetve a szemetet, amit kimosott a part. A talpán vágások – a vízből kifordult rozsdás konzervdobozok harapásai. Miért ne játszhatna ő is egy kicsit? Lottómama biccent. Majd a hátára fekszik, és napozik tovább. Az égen kétszeres erősséggel kezd sütni a nap. Lassan felforr tőle a tenger is.

– Zárunk, kölyök! – rázza fel a kocsmáros a pulton alvó fiút. – Ideje hazamenni.

Kitisztul a világ. Felszakadt köd – a részegség levetett pólyatekercsei a sarokban. A fiú lekecmereg a székről, és a falon lévő órára néz. Kicsit több mint egy óra telt el a sorsolás óta. Ha a kezében lenne a szelvény, még mindig lenne ideje beváltani. De nincs. És ő továbbra is a cég alkalmazottja. Ám ahogy kisétál az ajtón, és tengerként összecsap arca előtt a város éjszakai zaja, szinte újra látja maga előtt Lottómamát, amint biccent. A sellőket, ahogy integetnek a habok közül. Felnéz, még látja az Állami Szerencsejáték lóherés helikoptereit átrepülni az égen. Láncokon vontatott konténereik bűzcsíkot húznak az égre. A fiú pedig eldönti, így vagy úgy, de felveszi a nyereményét. Eltűnik a szomszédos sarkon. A Für Elise-t dúdolja.

*

– Szóval, ha jól értem, lenyelted a győztes számokat. – Foglalja össze a dolgot a doki, piszkos ujjait pecegtetve az asztal fölött. A szelvényárus fiú némán biccent a kérdésre, majd végigjáratja tekintetét a rendelőn. A helyiség voltaképp egy üres raktár, csupa kosz, a sarokban pókháló, régi lomok, hányás és vérfoltok a repedezett falon. A doki mindent megtett, hogy azt a látszatot keltse, mintha valódi rendelője lenne – az asztalát alighanem guberálta valahonnan, csakúgy mint azt a régi szekrényt, aminek polcain üres gyógyszeres üvegek, törött, használt fecskendők sorakoznak, ócska szikék, rajtuk beszáradt vér, akár a rozsda. A falon orvosi diploma, amely igazolja, hogy egy végzett plasztikai sebész ül szemközt a fiúval. Az asztal mögött egy repedező akvárium, benne piszkos víz, amiben csatornából kifogott medúzák lebegnek. Egy, az üveg oldalára ragasztott papíron ez a szöveg: Mellimplantátumok – választható méretek: á, bé, cé.

– Hogy a picsába nyelhetted le a győztes számokat? – A doki mélyet sóhajt, tovább pöcögteti az ujjait. Micsoda kókler, gondolja magában a fiú. De mivel sürgette az idő, nem volt ideje jobbat találni ennél a fickónál. A környéken mindenki ismeri. Egy lepukkant plasztikai sebész, akitől rég elkobozták már az engedélyét. Micsoda botrány volt, amikor kiderült, hogy plasztikai műtéteket végzett még meg sem született gyerekeken! Persze a lottónyertesek bolondériája volt ez is, azt se tudták, mihez kezdjenek az ölükbe szakadt milliókkal. Ezért efféle hülyeségekre szórták. Addig tökéletesítették magukat a szikék alatt, hogy már úgy érezték, képtelenek lennének szeretni egy gyereket, aki nem olyan tökéletes, mint ők. Folyton csak rémüldöztek az ultrahangos képeket látva, az anyák alig hitték el, hogy a méhükben egy ráncos kis gnóm növekszik.

– Azt akarom, úgy nézzen ki, hogy akár címlapon is szerepelhessen, rögtön, ahogy kibújik! – kötötték az ebet a karóhoz a nők, a doki pedig csak heherészet, és az ujjait pecegtette, majd azt mondta, megoldható, megoldható. Így aztán sorban másztak ki az anyákból a tökéletesre szabott kis lurkók. A kislányok úgy néztek ki, mint a plakátokról szökött modellek, csak ugye kicsiben. De a méretüket leszámítva tökéletes combjuk, feszes fenekük, és – a beültetett implantátumoknak hála – tömör kis mellük volt. Egy deka zsírfelesleg nem volt azokon a pólyásokon. Hyaluronsavval feltöltött ajkakkal szopták a cumit, tökéletes fenekükre feszült a pelenka. Még fél évesek sem voltak, de már befutott modellnek számítottak a szakmában. A fotós rázta csak a csörgőt a nagy mellű kisbabáknak, majd lekapta őket, amint gügyögve pancsikoltak a kádban.

A doki a botrány kirobbanása után hamar az utcára került. Azóta titokban praktizál, elsősorban utcalányokat csinosít, vagy házi kedvenceken végez kozmetikai műtéteket – a legtöbben fiatalítani szeretnék a kutyájukat, vagy hosszabb nyelvet, kevésbé elálló fület, néha mutatósabb farkat képzelnek nekik. Mivel alig kér fizetséget ezekért a beavatkozásokért, sok a kuncsaftja. Ugyanakkor sokan el is riadnak, mihelyst pillantást vetnek a rendelőre, az eszközeire és magára a dokira.
– Segít, vagy sem? – kérdezi végül a fiú.

– Naná, hogy segítek! – röhög a doktor. – Ha tényleg ott van benned az a kurva szelvény, el sem engedlek! Viszont.
– Viszont?
– Fifti-fifti! – A koszos képű fickó vigyora rángatózó légyláb. – És ebből nem engedek. Mennyi is volt most a lottónyeremény?
– Ötven százalék? Az nagyon sok! – szakad ki a fiúból.
– Jó. Hát csinálhatjuk azt is, hogy odaadom neked a szikét, aztán irányítalak, hol-merre keresd azt a nyavalyás fecnit. Az úgy csak huszonöt százalék.

– Műtét? Én azt hittem, kimossa a gyomrom, vagy ad valami hánytatót, vagy…
– Ugyan! – Legyint a doki. – Biztos vagyok benne, hogy már próbáltad kihányni. Egyébként pedig a hánytatás a nővérek feladata. De, amint látod, én sebész vagyok – azzal a diplomája felé bök. – Nem akkora műtét ez, viszont minden perccel egyre kisebb az esély, hogy viszont látjuk azt a szelvényt. Tik-tak, tik-tak, tudod. Szóval gyorsan találd ki, mi legyen.

– Jó – sóhajt a fiú. – De aztán magának kell felvennie a pénzt. Nekem nem adnák ide.
– Ezt is beleszámoltam az ötven százalékomba. – Biccent az orvos, majd feláll. – Na, feküdj fel szépen az asztalra. – A szekrényhez lép, és matatni kezd a szikék között.

A szobában húgy szag terjeng. Egy átszabott képű macska fetreng a műtőasztal alatt. Kötés borítja a fejét, de a fásli domborodása emberi arcot sejtet az állati testen. A fiú levetett ruhájához dörgölőzik. Az orvos már készülne megejteni az első metszést, amikor felszisszen a kölyök: – Jesszus, altatni nem fog?
A doki összefonja a kezét a mellkasán.

– Az az aneszteziológusok dolga. Úgy festek, mint aki egy kibaszott aneszteziológust rejteget az ágya alatt? – A hangja sértett.
– Akkor sem turkálhat bennem érzéstelenítés nélkül! – A fiút kiveri a verejték a gondolatra. Az orvos sóhajt, elővarázsol a köpenyéből egy piás üveget, és odadobja a fiúnak.
– Tessék, jó éjt – mondja, a fiú pedig meghúzza az italt.
A fájdalom vörös fényei kigyúlnak. A kicsorgó vér lefolyik a műtőasztalról. Kövér cseppekben hullik a földre. A lent sündörgő macska megpróbálja kidugni a nyelvét a kötszer közül, és felnyalni a vért.
– Ez… Ez nagyon fáj! – nyög a srác.
– Háh! Majd legközelebb meggondolod, megeszed-e a szelvényt… – morog a doki.

A vodka tömény íze a szájában. Néhány gondolat, mint teafű a bögre alján – keringenek, egymásba kapaszkodnak, majd elszakadnak egymástól, akár a medúzák csápjai. A koszos szoba falai reszketni kezdenek. Izgatottan mocorognak bennük a téglák. A fiú egyre távolabb és távolabb úszik magától. Utoljára azt látja, hogy a macska felugrik a műtőasztalra, és lehullnak fejéről a barna foltokkal tarkított kötések. Mögüle pedig előtűnik a tévében látott műsorvezető tenyérbe mászó arca.

– Valaki ma nagyon gazdag lesz, barátaim! Érzem, hogy bizsereg a bőröm, mijáúú! – Ordít a képébe a kandúr. – Na, ki lesz az, ki lesz az?

– Én… – motyogják a fiú fehér ajkai. – Meg ez a fasz itt… – És a doki felé bök.
A macska közelebb húzódik, és azt mondja: – Kezdődjék a banzáj!

Majd nappá olvad a műtőasztal fölött reszkető lámpafény – a szelvényárus fiú ismét a parton lépked. Forró homok – lágy szél borzolja össze a haját. A bőre még nedves, most lépett ki a tengerből. Mögötte kacagó sellők, a mellükön seb, amiből medúzák potyognak a tengerbe. A fiú sír. A hona alatt kipukkant strandlabda, rajta a számok: 4. 36. 38. 45. 49.

Lottómama magát kenegeti, majd a pityergő fiúcskára néz. Helyet csinál neki a törülközőn, de még így is a legnagyobb részét elfoglalja a behemót asszonyság. Húsos, lila ajkai reszketnek, mintha valamit mondani akarna a kölyöknek, de hang nem hagyja el a száját. A fiú nem is biztos benne, hogy tud beszélni. Odatartja neki a leengedett labdát, hátha tud vele mit kezdeni az asszony. De az csüggedt arccal forgatja vaskos ujjai között. Majd a homokba hajítja, előveszi a naptejet, és odanyújtja a fiúnak. Megfordul, széles hátát mutatja a kölyöknek, arra vár, hogy bekenje.

Az kinyom egy kevés krémet a kezére, majd dörzsölni kezdi az asszony vállát – a száradt bőr szomjasan szívja fel a kenőcsöt.

– De attól még én vagyok a nyertes, ugye? – pottyannak ki a szavak a fiú száján, mint aprócska kavicsok. Lottómama felé fordul. Mélyen a szemébe néz – fekete bogárszemei reszketnek. Majd változni kezdenek az arcvonásai. Összeesnek, bőre kifehéredik, és hamarosan a doki koszos képévé állnak össze a körvonalak. Az orvos pedig azt mondja: – Vesszek meg, ha látok itt lottószelvényt. Alighanem felszívódott már. Ezt aztán baszhatjuk.

És erre persze feltámad a szél is. Homokot perget a fiú szemébe, és minden eltűnik a porviharban. Egy helikopter érkezik, oldalán arany színnel csillan egy négylevelű lóhere. Hatalmas fémkonténert lenget láncon. Lassan ereszkedik alá, az egyre erősebb hullámok a sziklákhoz verik a sikoltozó sellőket. Egyre több és több medúza szökik ki a sebeiken, míg aztán leengednek, és úgy lebegnek a víz felszínén, mint a lyukas matracok.

A helikopter a homokba pottyantja a konténert. Ennek is négylevelű lóhere fénylik az oldalán. Egy felirat hirdeti: A gyűjtőben csakis használt lottószelvények elhelyezése engedélyezett.
A teteje felpattan, romlott szag üli meg a tájat. A helikopter a magasba emelkedik, de nem repül messzire, készen áll, hogy visszavigye a hulladékgyűjtőt a városba.

Lottómama feltápászkodik a törülközőről, felveszi a homokba hajított leeresztett labdát, és lassú, döcögő léptekkel a konténerhez cipeli.

– Ne! – szakad ki a fiúból, felpattan és a zöld asszonyhoz rohan. Az bánatos szemmel néz le a fiúra. Majd átnyújtja neki a leengedett gumilabdát és biccent.

– Ezek az én számaim – pityereg a fiú. De Lottómama továbbra is a szemetesre mutogat. A fiú azonban nem törődik vele. Magához szorítja a labdát, és messzire rohan a parton. Térde majd leveri a napot az égről, sarka aranyport szór a vízbe. Háta mögött Lottómama és a konténer egyre zsugorodik – már a helikoptert sem hallja. Csak a szélsusogást. Csak a sziklák között mocorgó tengert. Csak a doki dörgő hangját, amint azt mondja: – Na, mész a picsába, kölyök! Gondolom ezért még fizetni se fogsz! Varrd össze magad, ahogy tudod!

A buszmegállóban egy férfi szép összeget ígér, ha eladom neki az egyik mellbimbómat. Az ajánlat csábító, és végül hagyom magam meggyőzni a dologról, ugyanakkor furdal a kíváncsiság, minek van egyáltalán szüksége rá. Azt feleli, van egy egzotikus hala otthon, ami túlnyomórészt mellbimbókkal táplálkozik. Erre közlöm vele, hogy fontolóra veszem a másik mellbimbóm áruba bocsátását is, ha megmutatja nekem ezt a különleges állatot. Vonakodva ugyan, de igent mond, és együtt szállunk fel a buszra. A fickó a város másik végén lakik, egy tatarozásra szoruló társasházban, feltűnően sok zárat kell kinyitnia, hogy bejussunk a lakásba.

– Sosem lehet elég óvatos az ember – magyarázza, amikor végre belépünk az ajtón. Teniszlabda méretű kulcscsomóját az asztalra hajítja. A nappaliban megpillantom a hatalmas akváriumot, benne egy aprócska sellő lány úszkál a vízinövények között. Egészen elbűvöl a szépsége. Haja barna, bőre mint a porcelán. Zöld farkuszonya legyezőként terül szét, aprócska mellei tökéletes formájú kagylógyöngyök.

– Na, most figyeljen! – mondja a pasi, azzal kimegy a konyhába, hallom, ahogy a hűtőajtóval pepecsel, amikor visszatér, egy műanyag dobozt tart a kezében, amiben emberi mellbimbók fekszenek egymás hegyén-hátán. Házigazdám egy ideig válogat közöttük, aztán kiemel egy kerek, barna példányt – ahogy látom, egészen keményre dermedt a hűtőben. Beejti a vízbe a tömzsi kis bőrtömlőt. Az aprócska sellőlány szempillantás alatt odaúszik, elkapja, majd egy műanyag kincses ládikóra telepedve nekiáll jóízűen csócsálni azt. Haja mint a barna hínár lebeg arca körül.

Egy ideig nézzük, ahogy falatozik, amikor egyszer csak kopognak a bejárati ajtón. A fickó ijedten kuporodik le, és ujját a szája elé téve jelez nekem, hogy maradjak csöndben. Engedelmeskedem. Perceken át csak a dörömbölést hallgatjuk, majd a látogató – akárki legyen is az – feladja, és elmegy. Káromkodása sokáig visszhangzik a lépcsőházban.

– Ki volt ez? – kérdezem.

A férfiból nehéz kihúzni a választ, de aztán csak bevallja, hogy az egyik előző ügyfele, akinek megvette a mellbimbóját.

– Folyton visszajönnek! Folyton meggondolják magukat! De hát mit tehetnék? Valakinek etetnie kell ezt a halat! Már a saját mellbimbóimat is levágtam miatta!

Egészen megsajnálom az ürgét. Felajánlom, hogy megveszem tőle a sellőt, mire könnyes szemmel átölel, és kerít egy befőttesüveget, amiben haza tudom vinni az aprócska lányt. Megkapom a mellbimbókkal teli dobozkát is. Azt tanácsolja, tartsam őket a hűtőben, mert szobahőmérsékleten magukhoz térnek és nagyon el tudnak szemtelenedni.

 *

Kerítek egy 50x30x30 cm-es akváriumot, szépen berendezem. Az aljára színes kavicsokat szórok, és még egy levegőztetőt is veszek, ami egész nap böfögi a vízbe az oxigén gyöngyöket. Az aprócska sellő láthatóan elégedett az új helyével, széles mosollyal az arcán úszkál egyik üvegsaroktól a másikig, én pedig órákon át csak ülök és nézem. Képtelen vagyok levenni róla a szemem. Azon kapom magam, hogy már óránként etetem – noha az előző tulajdonos a lelkemre kötötte, hogy csak napi egyszer tegyem. De valahányszor azt látom, hogy a sellő jóízűen egy bedobott mellbimbót rágcsál, mosolyognom kell.

Hajnalig bámulom a sellőlányt, ölemben a már csak félig teli dobozzal alszom el. És mellbimbókról álmodom. Egy hatalmas sivatagban vándorlok, kínoz a szomjúság – sárga pusztaság, ameddig csak a szem ellát – a hőség kifacsarja belőlem az utolsó izzadtság csöppeket is. Később egy kólaautomatát pillantok meg a dűnék között. Mint egy szikla, úgy mered ki a homokból, fémes oldalán vakítóan csillan a nap perzselő fénye. Közelebb lépve már a zsebemben matatok, és imádkozom, hogy legyen nálam némi aprópénz. Találok is pár érmét, de amikor elolvasom a gépen lévő feliratokat, tátva marad a szám.

Az automata nem fogad el pénzt – hirdetik a betűk. Alatta nyomógombok, és az üdítők nevei – utánuk zárójelben az ár. Minden egy mellbimbóba kerül, kivéve a tonikot, mert az kettőbe. Még szerencse, hogy nem szeretem a tonikot.

Belesek a kólaautomata üveg ablakán. Dobozos üdítőket látok vízben lebegni. Mintha csak egy akvárium lenne. Megnyalom az ajkam, és úgy döntök, feláldozom az egyik mellbimbómat. Az automata oldalán láncon egy piszkos gilette penge lóg, ezzel is megkönnyítve a vásárlók dolgát. Miközben a hideg fémdarabbal a bőrömbe vágok, és vér csorog az ujjaimra, arra gondolok, hogy ki lehet vajon az a hülye, aki mind a két mellbimbóját hajlandó levágni egy tonikért.

Furcsa mód nem érzek fájdalmat. Egy ideig forgatom ujjaim között a kinyesett véres bőrdarabkát, ami valaha a jobb mellbimbóm volt, majd sóhajtok, és betuszkolom az automata nyílásán. Aztán megnyomom a kóla kiadó gombot. Semmi. A gép meg se mukkan. Megnyomom újra. Semmi. Ezúttal egy másik gombot nyomok meg. Semmi. A pénz visszaadó gombot kezdem nyomogatni. De semmi. Verem az automata oldalát. Rugdosom. Körbejárom. A gép hátulján egy kartonpapír táblát fedezek fel. Az áll rajta: Üzemen kívül.

*

Csak másnap délelőtt térek magamhoz. Az álom karmos polipcsápjai nehezen eresztik a szemem. Kialvatlan vagyok, a sellő az akváriumban pedig elég pocsékul fest. A vize homályos, mintha ment volna a hasa. Alighanem túl etettem, emiatt fekszik most a gyomrán összekulcsolt kézzel a levegőztetőn. A felszálló buborékok a hajába ragadnak.

De ez csak az egyik probléma, amivel szembesülnöm kell. Az éjszaka során ölemben maradt műanyag doboz üresen ásít vissza rám. Úgy tűnik, a szoba melege magához térítette a lakóit, amik most fel és alá rohangásznak a szobában. Mellbimbók szerte a padlón – mint rovarlábakon, aprócska szőrszállakon futnak, bemásznak az ágy alá, a falak repedéseiben mocorognak. Próbálom elkapni, és visszazárni őket a dobozba, de túlságosan gyorsak. Újsággal csapkodom őket, de amikor egyet nagy nehezen eltalálok, és úgy tűnik, sikeresen megölök, fél perc után ismét magához tér, és szalad tovább.

– Szívós kis dögök! – hagyja rám a kihívott rovarirtó – ez a pocakos, szalonna szagú pasas. Mellei kidagadnak izzadt pólója alatt. Egyből a sellőmre gondolok. Mi lesz most vele, honnét szerezzek neki eleséget? Kezdjek el én is pénzt ajánlgatni embereknek a mellbimbójukért cserébe? Egyáltalán biztos, hogy egyedül mellbimbókat eszik az új házi kedvencem? Higgyek el mindent, amit az előző tulajdonos állított?

Az akvárium felé pillantok. Szegény pára nem úgy fest, mint aki most vagy a közeljövőben az evésen törné a fejét. Még mindig a levegőztetőn fekszik, a bőre sápadt, olykor apró, mellbimbó darabkákat okád – sűrű felhőként gomolyog a feje körül a bőrmócsingokkal teli hányás, s felszakadozik a felszálló buborékok rajában.

– Lefújom a lakást, az majd kicsinálja őket – magyarázza a rovarirtó.

– Nem veszélyes ez a szer? – kérdezem. Épp a falat vizslatom, amin egy szőrös mellbimbó kúszik végig, szőrszállakkal kapaszkodva meg az alig látható repedésekben. – Úgy értem, nem kell kiköltöznöm?

– Ugyan! – Legyint az ipse. – Veszélytelen ez a cucc az emberre.

Pár perc múlva már sűrű, rovarirtószer-felhőben botladozom. A bútorok, mint sziklák valami parton. Megkapaszkodom bennük. A ködnek keserű az illata, akár a toniké.

*

Mintha már egy idegen bolygó felszínén járnék. Nem ismerek rá a lakásomra, újra és újra megbotlom a pára mögött rejtőző bútorokban. A konyhában volnék? Vagy a nappaliban? Fogalmam sincs. A rovarirtó férfinak kiabálok, de válasz nem érkezik. Hiába, egyedül vagyok, magányos asztronauta a világegyetem peremén.

Egyszer csak valami nagy és masszív dolog állja az utamat. Körvonalai alapján szekrény, de ahogy tapogatni kezdem, fémszerűnek tűnik az anyaga. Ráadásul világít. Ráismerek a kólaautomatára. Hát ez meg hogy a fenébe kerülhetett ide? Fényei álmosan pislognak – ezúttal egészen biztosan működik. Ahogy közelebb lépek, meglátom, hogy a digitális kijelzőn piros betűk villognak: KÉRJÜK, VÁLASSZON TERMÉKET!

Ujjaim bizonytalanul keresik a gombokat. Meg is találják őket, de az érintésük puha, bőrszerű. Közelebb hajolok. Különböző méretű emberi mellbimbók sorakoznak végig az automatán. Megnyomom az egyiket, mire a gép belsejéből elégedett, már-már felajzott morgás tör elő. De az ital nem érkezik. Helyette továbbra is a már ismert piros szöveg villódzik a kis képernyőn.

Megpróbálkozom egy újabb gombbal. Ez kicsit érdesebb és keményebb az előző bimbónál. Többször is megnyomom, de a fémketrec belsejében visszhangzó nyögést leszámítva ugyanaz a hatás: semmi. Ekkor fény gyullad a fejemben. Persze, hogy is nem gondoltam rá. Elveszem a kezem, és ezúttal az arcommal hajolok a gomb fölé. Számba veszem a kemény kis bőrtömlőt, és szívni kezdem. Hűsítő, szénsavas ital tölti meg a szám. Keserű tonik. Utálom a tonikot. Köpködve kapom el a fejem. Az ingembe törlöm a szám. Két növekedő vérfoltot pillantok meg rajta, a mellkasomnál.

*

Amikor magamhoz térek, még mindig körbe ölel a füst. Az automata már nincs sehol, a rovarirtó fickó pedig körülöttem sertepertél.

– Megöl… ez a szer… – motyogom neki, kábultan, de rám se hederít.

– Már a legtöbb kis rohadékot kinyírta – lelkendezik, újabb és újabb felhő szakad ki permetezőgépéből. Még a ködön át is jól látom, hogy mellbimbókból összevarrt barna kezeslábast visel. Hordóteste meglepő könnyedséggel kering körülöttem. – Már csak pár nap, uram, és nem lesz többé gondja a kártevőkre!

Felelnék neki valamit, bármit, de érzem, távolodik tőlem a szoba. Összecsap arcom előtt a méreg, én pedig süllyedni kezdek – a világűr kóla-hidege megdermeszti csontjaimat.

*

Napok, vagy hetek után térek csak magamhoz. Az is lehet, hogy hónapok után? Sehol a köd, sehol a felhőket eregető fickó. Egyedül egy csekket találok az asztalon, és egy félig elrohadt mellbimbót a fürdőszobában. A többi tetem különös mód eltűnt – úgy tűnik, a rovarirtónak még a takarításra is volt gondja.

Megiszom egy pohár vizet, megmosom az arcom, a hűtőszekrényből kiveszek egy lejárt sajtot, és beleharapok. A nappaliba támolygok, hogy ránézzek a sellőmre. Egy apró foszló csontvázat találok csak a zavaros vizű akváriumban. A levegőztetőn fekszik, apró buborékok ülnek bordarácsai között.

A bűvész sokáig csak ácsingózik csinos segédnője után, de randevúra hívni nem meri. Később aztán remek alkalom adódik erre, amikor egy félre sikerült kettéfűrészelős trükk után ki kell valahogy engesztelnie a lányt. Az asszisztense rögtön elfogadja a felkínált randit, így már csak az a kérdés, hogy a mágus a nő melyik felét vigye magával este. Túlságosan rámenősnek tűnne, ha az alsót választaná, így végül a felsőt cipeli el egy puccos kis étterembe. Az est kellemetlen hangulatban telik. A lenyelt vacsorafalatok alul rögtön kipotyognak a félbe vágott nőből. A mágus előzékenyen úgy tesz, mintha nem venné észre, és lábával az asztal alá rugdossa a megcsócsált ételgalacsinokat. Később aztán hazaviszi a lányt, aki kacéran felajánlja neki, hogy vigye be a hálószobába az alsó felét. A bűvésznek persze nem kell kétszer mondani, és egy szenvedélyes éjszaka után újabb randevúban egyezik meg a nő felső részével.

Ahogy telnek azonban a hetek, a férfi egyre inkább ráun a nő felső részére. Un már a megemésztetlen ételben tapicskolni az asztal alatt, ugyanakkor az alsó részével egyre jobban kijönnek az ágyban. Titkos találkákra cipeli hát a nő alfelét. De a nő felső fele is követeli a randevúkat. Ilyenkor elcipeli újra az étterembe, rendel neki vacsorát, egy üveg bort, majd kikérezkedik a vécébe, és hazaszökik a nő alsófeléhez, még mielőtt a torzó elkezdené magába lapátolni a falatokat. Egy ilyen alkalom után pont a nő alfelével hancurozik otthon, amikor is kopognak az ajtón. Meglepetésére a nő felső fele az – részeg, a pincér cipelte egészen idáig, úgy csimpaszkodik az öltönyös fickóba, mint egy pókmajom.

– Az alfelemért jöttünk. Odaígértem ennek a fickónak! – böfögi a részeg nő, és a vigyorgó pingvin pasas felé bök.

– Ezt nem teheted, mi… – kezdené a bűvész, de a tekintete lepattan a nőről. – Jó. A hálóban van.
Az izgatott pincér lerakja a fotelba a nő felső részét, majd becsörtet a hálószobába. Fordul a kulcs, a mágus pedig lemondó arccal sétálgat fel és alá, végül tölt a nőnek egy italt. Az belekortyol, de a lötty nagy része kicsorog belőle alul.

– Neked nincs is szíved – szögezi le a lány, poharát forgatva. A mágus úgy gondolja elüti egy viccel a dolgot: – Dehogy is nincs, mindjárt ide varázsolom! – mondja, és benyúl az ingébe. Meglepetésére valami puhát és szőröset tapint a bőre és az anyag között. Egy megfulladt nyulat húz ki onnan. Rázni kezdi, de az ernyedten csüng alá. Végül fáradtan a sarokba hajítja, és tölt magának is egy italt.

________________________

Tanúja leszek a buszon, ahogy egy szatír egy fiatal lányt molesztál. Széttárja hosszú, fekete kabátját, és a lába között lévő rubik kockát mutogatja neki.

- Na ezt rakd ki, kislány! - noszogatja, az meg láthatóan kihívásnak veszi, elkezdi tekergetni a bűvös kockát. Ahogy ringlispílbe kezdenek a színek, hangosan nyögdécsel a fickó. Ám néhány perc után túl jut a csúcsponton, és megpróbálja visszagombolni a ruháját. A lány azonban teljesen belefeledkezett már a feladványba, mérgesen rántja szét ismét a ballonkabátot. A busz többi utasa közelebb húzódik, tanácsokat osztanak, merre forgassa a kockát, hogy kijöjjenek az egységes színes oldalak. Majd ők is beszállnak a dologba, mérgelődve csavargatják a játékszert. A perverz egyre kellemetlenebbül érzi magát, jelez az izgatott utas közönségnek, hogy ő bizony hamarosan leszállna, de mit sem törődnek vele. Majd amikor hátrálni próbál, leteperik a földre, lefogják, és folytatódik a játék.

- A franc essen belé, már majdnem kiraktam! - kiabál egy középkorú asszony, és mérgében kiszakítja a játékot a fickó lába közül. A kocka azóta kéz a kézről kézre vándorol, mindenki csavarhat rajta ötöt, aztán tovább kell adnia. A buszsofőr már majdnem kirakta, de aztán elrontotta az egészet egy tinédzser fiú. A lány a földön heverő szatírnak is odanyújtja, hátha ő tudja, hogyan kell kirakni, de az csak fájdalmasan nyöszörög, és mentőért kiabál, vér csorog a lába közül. Zavar minket a koncentrációban. A következő megállóban leszállítjuk a buszról. Aztán visszatérünk a kockához.

________________________

Rövid nadrágot húzok, egy pöttyös labdát veszek a hónom alá, és kimegyek a parkba molesztálni a pedofilokat. Cukorkáért könyörgök nekik, amikor nem figyelnek, megpróbálom hosszú ballonkabátjukba csúsztatni a kezem, de leráznak. Az egyik végül megelégeli a dolgot, és rám hívja a rendőrséget. Elvezetnek. Egy cellába kerülök, társam egy kislány ruhába öltözött nő, pityeregve dobáljuk egymásnak a pöttyös labdát. Később találunk egy krétát a sarokban, és egész délután ickázunk. Jól érezzük magunkat, elmesélem neki, hogyha felnövök, tűzoltó szeretnék lenni. Azt is mondom, hogy feleségül fogom őt venni, erre azt feleli, hogy ő már megígérte a szomszéd kisfiúnak, Petikének, hogy feleségül megy hozzá. Ő ha felnő, hajókapitány lesz, újságolja.

Délután kiengednek, este pedig már az ablakban állok. Cigire gyújtok, a füst hátán egy aprócska vitorlás hajót látok, rajta áll Petike és a lány, zizi cukrot esznek, és átrepülnek a város fölött. Elnyomom a cigit és visszamászom a rácsos ágyba.

________________________

Csibecsont Mary című novellám olvasható angolul a ma megjelent Crack the Spine magazinban: 

Továbbá ma jött meg postán a The Gap-Toothed Madness kiadványa is az USA-ból, benne a Vadász és a lányka kisprózámmal - egy nagyon jó kép társaságában jelent meg a szöveg.

Az amerikai Crack The Spine magazin elfogadta közlésre Csibecsont Mary című novellámat. Ez az első a frissen elkészült western kötetből, amit leközölnek az USA-ban, magyarul itt olvasható:

Komor Zoltán - Csibecsont Mary

A képen Csirkeszárny ember, a miniszterelnök jelölt. Egy gyomorsavazatot talán megér.
Őszödtevők: gyurma, csirkecsont, újságból ollózott dolgok, cérna-fonal, öngyújtó, gyufa, gomb, Magyarország

Reggel a zuhanyfülkében egy villamosszéket találok, benne egy riadt tekintetű halálraítélt csücsül, és fogadkozik nekem, hogy nem ő követte el a gyilkosságot. Megkérem, húzódjon arrébb kicsit, mert le akarok zuhanyozni. De nem tud, mivel szorosan a székhez szíjazták.
Viszont ha kiszabadítom, ezer örömmel elhúz innét a fenébe – ígéri.
De nem vagyok biztos az ártatlanságában, ezért úgy döntök, ma inkább a fürdőkádat használom. Odafordulok hát, de egy asszonyt találok benne kuporogni – arcát fekete fátyol takarja, idegesen kopogtatja körmeit a porcelánon.
– Az első sorból akarom látni, ahogy megdöglik! – bömböl. Mennyit szenvedhetett már így is szegény. Én pedig majdnem rányitottam a forróvizet.
Nem tusoltam. Füstölt hús szagom van.

*

Szívességből kisebb plasztikai műtéteket végzek az ismerőseim háziállatain. Nincs róla papírom, sem megfelelő eszközeim hozzá, nincs műtőm, azzal dolgozom, amit otthon találok, de sok kuncsaftom akad – a legtöbben fiatalítani szeretnék a kutyájukat, vagy hosszabb nyelvet, kevésbé elálló fület, néha mutatósabb farkat képzelnek nekik. Ma azonban a földszinten lakó özvegy csöngetett be a macskájával és egy régi fényképpel a kezében. Azt szerette volna, ha a kis kedvence jobban hasonlítana elhunyt férjére. Felmértem a fekete-fehér fotón lévő fiatal katonalegény arcvonásait, hetyke bajszát, majd az unott képű macskát, és rábólintottam a dologra. Hiba volt, a műtét nehezebb diónak bizonyult, mint hittem. Órákon át farigcsáltam az állat képét, de sehogy sem akart hasonlítani a fotón látott férfira. Nagy, formátlan vörös massza volt már az egész feje. Végső elkeseredésemben fogtam hát a tűt és a cérnát, majd a házi kedvenc koponyájához varrtam a kölcsön kapott fényképet, végezetül a hátára kötöztem egy játékpuskát. A hölgy később csalódott képpel vette át tőlem az állatot.
– Nem is hasonlít – motyogta, azzal elviharzott. Másnap egy doboz csokival csengettem be hozzá, hátha sikerül kiengesztelnem. Az ajtót a macska nyitotta ki. Azt mondta: – A feleségem nincs itthon.
De a csokit azért elvette. Majd rám csapta az ajtót. Egy ideig ácsorogtam ott - trombitaszó szűrődött ki a lakásból. Valamiféle katonai induló.

*

A lány döbbenten fedezi fel, hogy a fiú, akivel összeköltözött, titokban egy rabszolgatartó. Porszívózás közben friss kávéültetvényt talál az ágy alatt, amikor pedig az ágyneműket vasalja, lesoványodott, megvert néger emberekre bukkan a szekrényben. Belátja, hogy ez olyasmi, amit mindenképp tisztáznia kell a párjával. Hamarosan hazaérkezik a fiú – izmos telivéren baktat be a lakásba, az övébe fűzött ostor el-vissza leng.
Leülnek kávézni az asztalhoz, a lány pedig elmeséli felfedezését. Azt is hozzáteszi, hogy ő képtelen összekötni az életét egy rabszolgatartóval, hiszen a szülei liberális szelleműnek nevelték. A fiú lesütött tekintettel hallgatja végig, végül csak annyit felel: – A kávé az bezzeg ízlik, ugye?
A lány már-már szóra nyitná a száját, de nem tud vitatkozni. Valóban, ilyen finom kávét még nem ivott.
– Talán a mosást és a takarítást is megcsinálnák helyetted, ha betanítanám őket – kockáztatja meg a fiú, a lány pedig továbbra sem szól semmit – csak kortyolja a kávét. Néma marad aztán napokon át, éjszaka pedig - amikor párja kikecmereg az ágyból, és bemászik a szekrénybe – befogja a fülét, hogy ne hallja az ostorcsapásokat, a jajongó rabszolgákat.
Reggel friss kávébabot önt a darálóba. Alighanem a szeme káprázik, de megannyi apró bömbölő néger csecsemőnek látja a fekete babszemeket. Könny reszket a szeme sarkában, ahogy bekapcsolja a gépet. Majd elsírja magát, amikor csontropogás hangjával telik meg a konyha.

A konyhából kiszűrődő fény kirázza a lány szeméből az álom feketére égett gyufaszálait. Mint a kalitkából kiesett madárcsontok – a párnára hullnak, majd onnét le a földre, a sarokból kirohanó egerek összeszedegetik és visszaszaladnak velük a vályogfalba rágott lyukakba. Az ébredező lány a levegőbe szimatol – a húsgőz átmossa a szobát, átnedvesíti a függönyöket, és mikor behunyja a szemét, szinte hallja a kondérban szétpukkanó zsírbuborékok hangját, édesanyja izgatott mocorgását, térdeinek recsegését, ahogy egyik lábáról a másikra áll a tűzhely mellett. Kikászálódik hát a paplan alól és lábujjhegyen az ajtóhoz siet. Bekukucskál a fényes résen. Pont ahogy gondolta, megpillantja édesanyját a konyhában – nedves, lecsüngő haja hínárként reszket fehér arca körül, kezében a fakanál örvényt kavar a hatalmas, piros kondérban.

– Mit főz édesanyám? – motyogja fáradtan, mire az asszony megfordul, és dühös pillantásokat lövell a lánya felé.

– Kocsonyát! De neked már rég ágyban a helyed! – morog, azzal egy nagyot dobbant a papucsával. A konyhaajtó erre bevágódik, a hátára löki a lányt, aki máris tehetetlen bábuként repül vissza az ágyába. Jobb híján megpróbál újból elaludni, de valahányszor kinn az edény oldalához koccan a fakanál, kipattannak a szempillái. Lassan telnek hát az órák – az egerek a fogaik közé szorult gyufaszálakkal fekete vonalakat húznak a falra, a konyhakövön surrogó papucs legyalulja még talán a csillagokat is az égről. Nagy sokára elzárja a lángot az édesanya. A lány hallja, amint anyja fájdalmasan nyögve kicipeli a forró dézsát az udvarra. Ajtónyikorgás – távoli kutyavonyítások. Kinn aztán leteszi a földre, és figyeli, ahogy a felszálló gőz leáztatja az égről a hold hatalmas bélyegét.

– Dermedjél csak! – Dob egy búcsúcsókot a lábosnak az asszony, azzal visszatér a házba. Ujjai alatt végre kialszanak a fények, a szomszéd szobában fájdalmasan felsóhajt az öreg rugós ágy, amikor beléfekszik. A kinn hagyott kocsonya pedig csak hűl és hűl. Hús-illatú felhők kapaszkodnak össze fölötte, s messzi tájakra indulnak, kisírni sós könnyeiket. Egy hatalmas kéz nyúlik ki közülük, felcsippenti a földre hullt átázott holdat, visszaragasztja az égre. Amint a helyére került égitest, lagymatag fénye rácsorog a kondérra, az mocorogni kezd, s hamarosan előmászik belőle a kocsonyalegény. Áttetsző, sárgás teste izgatottan reszket, a lába között méretes disznóköröm csillan. Egy ideig még toporzékol a lábasban, majd kipattan belőle, és bizonytalan léptekkel megindul a ház felé. Ahogy a kilinccsel matat, egymás körül forgolódnak testében a porcok és a csontok, lába hangosan cuppog, amikor jár, kihullt hajszálak és kosz ragad zsírfoltos bőrére.

– Na, te aztán szép keményre meredtél! – dicséri az asszony, amikor a kocsonyalegény végül nagy nehezen betalál a hálószobába. A nő nem győz csodálkozni a délceg legényen: rögtön az ágyba húzza hát, köré fonja karjait, arcát a disznóhús illatú sós zselébe fúrja, ujjai pedig árkokat húznak a hátán a megdermedt zsírba, ahogy a disznóköröm mélyen beléhatol. Hamarosan izgatott lihegéssel és cuppogással telik meg a ház. Ez persze ismét magához téríti a szomszéd szobában fekvő lányt is. Lábujjhegyen oson édesanyja hálójához, és attól, amit odabenn lát, tátva marad a szája. Kikerekedett szemmel figyeli, hogyan jár fel és le a reszkető kocsonyasegg az anyja széttett combjai között. Az áttetsző húson át jól látni az alatta hullámzó női testet, a fekete szőrsertéket.

– Édesanyám! – rikkant fel a sötétben a lány, az asszony majd kiugrik az aszpikágyas alól ijedtében. – Tanítson meg engem is kocsonyát főzni, mert pont ilyen szeretőt álmodtam magamnak!

Az asszony felhördül mérgében, és szemével már a papucsát keresi – ó, bárcsak a lábán lenne most, egyetlen toppantással visszaűzhetné az ágyába felajzott lányát. De a lábbelik valahol az ágy alatt hevernek, messzi a kapirgáló pókujjaktól.

– Legyen hát! – Dönti el az asszony. – Hiszen nagy lyány vagy már, a fene essen beléd! – S annak nem kell több biztatás, máris pattan be a paplan közé, hogy a kocsonyalegényhez bújjon. Így mulatnak hát hajnalig hármasban – a tető recseg, a cserepes virágok kiugranak az ablakon. Felkel a nap, s néhány kóbor kutya az udvaron felejtett üres kondér fölött acsarog, hosszú nyelvük összeszedegeti az aljáról a maradékot, majd vágyakozóan néznek a ház irányába. Ott édesdeden alszanak a dorbézolók. A maszatos lepedőt egerek rágcsálják, az ágy összedőlni készül a három hortyogó alatt. Ám ahogy forgolódnak s álmunkban hozzá-hozzábújnak az aszpikszeretőhöz, a disznóköröm nyomni kezdi az oldalukat, amitől máris újra felélednek és új erőre kapnak.

– Ihol jő egy legén. De szomorú szegén! Látom a szájáról: Szállást kérne s nem mér! – dalol az asszony miközben eltűnik benne a csillogó csontszerszám, közben a lánya sürgetőleg bökdösi csontos vállát: – Én gyövök, én gyövök! Menjen már arrébb!

– Várd csak ki szépen a sorod, te fruska! Keríts inkább valami reggelit, mert se erőm, se kedvem már kikelni innét! – zsörtölődik az anyja.

– Ó, hát délidő lehet már, édesanyám! De hát itt is van, ni, ágyba jött már nekünk az ebéd! – kacarászik a bakfis, és kiharap egy falatot az izgő-mozgó kocsonyalegényből, aki úgy belemélyedt már a nászmozdulatokba, hogy fel se tűnik neki a dolog.

– Hé! Nehogy már megzabáld itt nekem! Nem végeztem még vele!

– Ne izguljon, anyám, épp csak kóstolgatom, abba még egy fiúcska sem halt bele! – Nevetgél teli szájjal, és már taszítja is ki a szeretője alól az asszonyt. Így telnek eztán a napok – a hajnalok membránján reszket arcuk, szegre akasztják magukat az elpattant sikolyok. Az ágy összedől, és sós lében tocsog a paplan. Az óramutatóról a mélybe vetik magukat a percek, és a három szerető átrepül az égen, hosszú aszpik-csóvát húzva. A két nő hangos röfögésbe kezd, ahogy ki és bejár rajtuk a köröm, amely látszólag sosem kopik el. Kigombolt pupillák. Tanítson meg engem is kocsonyát főzni, édesanyám, mert pont ilyen szeretőt álmodtam magamnak! Hiszen ebből még a béka is kifigyel! Az anya most disznómaszkot visel, úgy lovagol, közben a bűvös receptet duruzsolja, a lány nem győzi körmölni használt gyufával a szavakat: sertéscsülök… köröm és bőrke… vörös és fokhagyma, egy kanos siheder fiú fanszőre… babérlevél, ágy alatt lelt használt zsebkendő… néhány koponyában fonnyasztott álom… Röf röf röf döf döf döf.

Kihancúrozzák a felhők közül a csillagokat – szárítókötélre akasztják magukat, s szétszaladnak testükben – felébresztett hullámok, az éj gyomrába hajított palackposták összetörnek, a szilánkok közül szabadult dzsinnként ül fel néhány vágyakozó sóhaj.

Ám ahogy kártyalapként egymásra dőlnek a napok, egyre különösebb szag kezdi belengeni a szobákat. A lány és az asszony az orgazmusok közben a kocsonyalegényt szagolgatják, és a fintor az arcukra könyököl.

– Hiába, romlik – sóhajt lemondóan az anya. – Még pár napig talán meg lehet maradni mellette, ha a kamrába állíjuk, de persze minek. Nincs mese, meg kell szabadulni tőle!

A lány erre a szája elé kapja a kezét, úgy fest, mint aki sikoltani készül, ám ehelyett pityeregni kezd.

– No, ne bánkódjál, virágszál, előbb-utóbb mindegyik megbüdösödik! Ha van hozzá gusztusod, játszadozz egy kicsit még vele, de aztán a legjobb lesz, ha… – Nem fejezi be a mondatot. Egy futószalag messzire cipeli a tekintetüket.

A házban eztán egyre több az efféle hallgatás, a hirtelen csönd. Lassan már a függönyök és a bútorok is azt a savanykás szagot kezdik árasztani, a kocsonyalegény pedig egyre csúfabbul fest: már járni se tud, elnyálkásodott hasán csúszik inkább, mint valami hatalmasra nőtt csiga, s a szőnyeget átitatja a belőle csordogáló poshadt lé. Ám a disznóköröm, az még mindig meredezik, így csúszik oda a lány ágyához, akinek nincs szíve kikergetni a szobájából a fiút. Befogja helyette az orrát, és felemeli az ágyra, hagyja, hogy teljesen beborítsa a bűzös váladékával. Miközben a zselémassza, ami egykor az a derekas ifjú volt, erőtlenül vergődik rajta, a lány csöndben sírdogál, koponyájában édesanyja szavai keringenek.

– Már mindent elterveztem… Hátul a kertben kiástam egy gödröt – motyogta alig egy órával ezelőtt a konyhában, sötét tekintete el-visszajárt, akár az inga, mintha csak hipnotizálni próbálta volna vele a lányát. – Gyorsan csináljuk, eltemetjük, és senki sem fogja megtudni.

De a lány csak könyörgött, hogyha már mindenképp meg kell lennie a dolognak, legalább ő had maradjon ki ebből az ügyből.

– De még mit nem! – Kulcsolta össze mellén a karjait az anya. – A mókában te is benne voltál! Akkor meg ebből se húzd ki magad!

És az ágyban fekvő lány már látja is, ahogy nyílik most a hálószoba ajtaja, és megjelenik a résben az asszony, egy ásó pengéjén táncol az arca. A kocsonyalegény még mindig rajta fekszik, szörcsög, bűzbuborékok pukkannak a száján, ahogy belefeledkezik a munkába.

– Édesanyám! – sikolt fel a lány, de késő: az ásó lesújt, a legény feje pedig szétloccsan – kocsonyadarabok repülnek szét a szobában, a zöldes zselé beborítja az alatta fekvő lány arcát és mellettük a falat. A lány sírva löki le magáról a fejetlen testmasszát – az a földre placcsan, még vergődik és reszket – a kiforduló porcok hangja, cuppogás, ahogy az ásó lesújt újra és újra, míg aztán semmi nem marad a fiúból, csak egy nagy kupac formátlan áttetsző trutyi, az is szerte a szobában. Az anya ekkor kiejti a kezéből a fegyvert, és lihegve a lányára néz.

– Na, fejezd be szépen a bőgést, és hozz egy vödröt! – mondja, s felemeli a lábát, készen rá, hogy toppantson egyet a papucsával. A lány ezt már nem várja meg, kiszalad a konyhába.

Régi istálló deszkái korhadnak a felhőkön – akik a szemellenzőt lapozgatják – a földúton egy piszkos lábost rugdosnak végig a gyerekek – hangja akár a mennydörgés, kihullnak tőle az angyalok tollai, a mennyguberálók tömik most degeszre velük a zsebüket.

És telnek a napok. És telnek a hetek is. Lassan kiszellőzik a lakás, és mint száműzött kísértetek, visszatérnek a régi illatok.

Mióta elmentél, száraz szivacs csupán az álom – gondolja a lány, ahogy ott ül a kertben dudorodó földkupacon, és az ujjai között forgatja a megmentett disznókörmöt. Majd a ruhája alá dugja, amikor az anyját hallja a házból kiabálni: – Kész az ebéd!

Reszkető lábakon siet be a konyhába.

– Mit főzött, édesanyám? – kérdezi csillogó szemmel, amikor az asztalhoz telepszik, de elkomorul a tekintete, ahogy mondja neki az asszony, hogy paprikás krumplit.

Sebaj, gondolja. Egy este felhúzom azt a papucsot. Aztán akkorát dobbantok vele, hogy messzire repül a háztól édesanyám. Én pedig kocsonyát főzök majd, kocsonyát, és egyedül magamnak!

Erre a gondolatra elmosolyodik, és a tányérja fölé hajol. Ahogy kanalazgatja a forró krumplit a ruhájába rejtett disznóköröm nekinyomódik a hasának.

A vén seriff talán túl sokat ácsoroghatott a napon. Az is lehet, simán csak elitta az eszét, ki tudja. Annyi bizonyos csupán, hogy megbuggyant – ül folyton a tornácon, csőre töltött pisztollyal, bámul a sivatag irányába, és néha felpattan, majd golyókat ereszt a horizont vonalán egyensúlyozó kaktuszokba.

– A kurva anyjukat, napról napra közelebb jönnek és egyre többen vannak! – morogja alkalmi látogatóinak, a borostájába akadt legyek haragos zümmögésbe kezdenek, ahányszor kinyitja piagőzös száját. – Hát mindenki vak ebben a kibaszott városban? A kaktuszemberek támadni készülnek, ti meg csak meresztitek a seggeteket!
– Itt leszünk, seriff, ha már forró a helyzet! Ránk számíthatsz! – röhögnek a cowboyok, arcuk felrúgott moslékos vödör, a fejüket csóválva andalognak el a kocsmába. Pedig valaha derekas fickó volt a jó seriff, szó se róla: ahány bandita csak a városba merészkedett, ő sorra lyukasztotta át mindegyiket. Hiába vetettek be mindenféle praktikát, a rend éles szemű őre átlátott a maskarájukon. Egyszer például járőrözés közben hasba lőtt az utcán egy babakocsit tologató asszonyt. Ám amikor lekerült róla a buggyos ruha, nyomban kiderült, hogy végig egy piszkos képű bandita volt, a kocsiban, a kis takaró alatt pedig egy revolver bömbölte golyóit az égre.

– Micsoda cuki kis pulya! – Csapta össze a tenyerét a városka bolond asszonya, és kilopta a stukkert a babakocsiból. Azóta is ő szoptatja, amikor a vállára veszi és megbüfizteti, az jóllakottan felöklendez egy pisztolygolyót, a távolban pedig holtan esik össze egy ember.

Szóval a seriff eszén nem lehetett egykönnyen túljárni. Olykor fekete mágiával kapta el a lóháton érkező dögfickókat: az elfelejtett nyelveken kántált szavak kártyalapokká változtatták a moslék képű cowboyokat, a seriffnél pedig mindig kéznél volt négy ász, hogy kiüsse őket a nyeregből. Lovak a sivatagban, bánatos képpel rágják a paklikat, egykori gazdáik jajonganak fogaik között – a városban pedig ünnepi tűz ég a főtéren.
– Kaktuszemberek… Kár bizony az öreg szarosér'! – egyeznek meg a kocsmavirágok, majd elrágják az üres poharakat – ropog az üveg szájukban. Meg is lepődött aztán mindenki, amikor kiderült, hogy az éles szemű seriff megint csak átlátott azon a kibaszott szitán.

Hajnal – a felkelő nap sugarai a porba masszírozzák a szétfoszló álmok füstjét, és megcsillannak a póni háton belovagoló kaktuszemberek tüskéi. A tömzsi hátasok hatalmas szemében a fájdalom szikrái pattannak, ahogy szikár lovasaik szúrós, zöld sarkaikkal nógatják őket – a lovak sörtéikben vércseppek ülnek, keserves nyerítésük kirázza a kutyákból ugató koponyájukat. A kaktuszemberek vad harci üvöltéseket hallatnak, baltáikat és íjaikat rázzák. Szempillantás alatt leterítik a másnaposan ébredező fickókat. Elsül azért néhány pisztoly – kaktuszvíz fröcsög az égig, de a vademberek túl sokan vannak, nyilaik esőcseppként zuhognak a városlakókra.

– Add ide azt a kurva stukkert, asszony, ennek a fele sem tréfa! – könyörög egy pacák a nejének, de az a mellére fekteti, és átöleli a bömbölő fegyvert.

– Kivinnéd a fiunkat ezek közé? Észnél vagy? – És már szalad is ki a házból, messzire innét. Kinn persze üldözőbe veszik a kaktuszemberek.

– Megmentelek, kicsikém! – nyivákol az anya, a vállára fektetett rázkódó revolverből pedig kiröppennek a töltények, s átlyukasztják az őket üldöző zöld haramiákat.

Ám a városkát ennyi még nem menti meg. Hamarosan a földön hever az összes cowboy, néhányan holtan, mások haldokolva. Sikoltozó lányok rohannak végig a poros utcákon, fehér térdük majd leveri a napot az égről. A vademberek elkapják és leterítik őket, szétfeszítik a puha combokat, s előkapják meredező pöcsüket – megannyi kemény, szúrós kaktuszrúd. Behatolnak a nőkbe, tüskéik mélyen a hüvelyfalba szúródnak, vér csordul, kaktusztej fröccsen – a felhők odafenn szétszakadnak a lányok ordításától.

Végül egy siheder fiú rohan el a seriffért. A tornácra érve így kiabál: – Megtámadtak minket! A… kaktuszemberek! Itt vannak!

Az öreg pasi a hintaszékében ül, háttal a kölyöknek. Előre-hátra dülöngél, a szék fájdalmasan recseg alatta, és bámulja a sivatagot – sehol sincsenek már kaktuszok a horizont vonalán; persze, hiszen itt garázdálkodik mindegyik a városban. A fiú közelebb lép a székhez – talpa alatt felsikolt az öreg deszka. Ekkor a seriff feltápászkodik, és szembe fordul a fiúval. A rend őre színtelen és szürke, majdhogynem halott – bőre teli tüskékkel – vér csorog végig a képén, szemei lábatlan, kövér pókok. Borostájában felnyársalt legyek vergődnek fájdalmas zümmögéssel, cérnalábaik az arcba fúródott tövisek körül táncolnak.

– Feltartottam őket, amíg csak bírtam, küzdöttem velük! – hörgi, és néhány véres tüske hull ki a nyelvéből, ahogy a szavak ritmusára ficánkol a rózsaszín húsdarab fogai között. Majd előredől, és sugárban kezdi okádni a vért. A vörös tócsában kaktusztüskék, köztük partra vetett halként egy-egy kártyalap – csupa ász – ficánkol. A fiú szemei hatalmasra tágulnak, és hátrálni kezd, majd rohan, lehetőleg minél messzebb ettől a rémtől, a sivatag felé, amely ásítva nyeli el fiatal testét.

Hamarosan leszáll az éj – az átúszó felhőkön apró ajtók nyílnak, és beengedik a dörömbölő holtakat – majd vonulnak tovább, akár az ekhós szekerek az ég csapásain. A városból szökött fiú egyre fáradtabb, kivert kutyaként bolyong a sivatagban, és hamarosan satuba fogja torkát a szomjúság, miközben teli kulacsok rohannak előle tűlábaikon fedezékbe – beássák magukat a homokba, a fiú pedig hiába próbálja utánuk vetni magát, nem elég gyors, hogy elkapja őket. Hallgatja a víz lötyögését a menekülő bőrtestekben, majd leül a lassan kihűlő homokba, hátradől és figyeli a holdat.

El fogok pusztulni idekinn – tudatosul benne, és a gondolat végtelen fáradtságot hoz magával – koponyájában a lámpák csontállványzata összedől – a fény az elme sötét sarkába gurul, és megvilágítja az álom kibogozhatatlan barlangrajzait. A távolban a városból szökött anya is a homokban ül most, sírva ringatja a kimenekített fegyvert.
– Jaj, anyuci szeme fénye vagy, sose hagylak el! – fogadkozik, majd megveregeti a pisztolyt, mire az elsül, és a száguldó golyó homlokon csókolja a nőt. Arccal a porban – a teliholdról reggelre lepereg a ráspriccelt agyvelő – a csillagok szivarvégei felizzanak, még néhány slukk s ennek is vége.

Néhány óra múlva felkel a nap. A forróság súlyos tömbként csüng a levegőben, a fiúnak pedig már semmi ereje, hogy felkászálódjon a földről. Ajkairól az imák felröppennek – levált, cserepes bőrszárnyakon csapkodnak, majd eltűnnek a légben. A kölyök ismét lehunyja hát szemét, hátha lötyög még valami az álom kulacsában. Amikor legközelebb magához tér, egy különös alakot lát maga fölé hajolni. Arra gondol, talán délibábot lát. Egy lány körvonalai bontakoznak ki zavaros tekintete előtt – bőre zöld, akár a hüllőké és hegyes tüskék sorakoznak végig hosszú egyenes vonalakban a testén. Szemei feketék, mint a bogárszárnyak, húsos-lilás ajkai meztelen csigákként fonódnak össze és válnak el egymástól, ahogy különös, idegen szavakat formál a szája.

Egy kaktuszember – cikázik át fején a felismerés, és megpróbál felkászálódni a homokból, de végtagjai nem engedelmeskednek. Szeretne könyörögni az életéért, de hang sem jön elő száraz torkából. A zöld lány egy ideig figyeli a tehetetlen fiút, közben gömbölyű mellét simogatja. Két hízott gömbkaktusz, rajtuk csukott virágbimbók domborodnak. Körmével mélyen a bal keblébe váj, fájdalmas szisszenés hagyja el ajkait, ahogy a fehér seb mögül víz tör elő – vékony, áttetsző sugárban csorog ki. A fiú fölé hajol, és kiszáradt szájára folyatja a vizet – az pedig megkönnyebbülten tátja szélesre ajkait, mohón nyeli az édes folyadékot.

Tollas fejdíszek repülnek át az égen. A távolban kígyó fecskendezi a mérgét egy kulacsba – a bőrtarisznya fájdalmasan vergődik a hüllő szájában, majd kimúl. Valahol egy magára hagyott pisztoly bömböl édesanyja hullája mellett – de egyre halkabban teszi.

A fiú később nem győz köszönetet rebegni a lánynak, amiért megmentette az életét. De az persze egy szót sem ért meg a felé intézett hálaszavakból. Térdepel csak a homokban, a lassan erejét visszanyerő fiú mellett, és sejtelmes mosolyra húzza lila ajkait. A háttérben egy sebes hátú ló, a kaktuszlány pónija ácsorog türelmesen, leszegett fejjel. A legény némán csodálja a lány szépségét. Formás testét, sima zöld bőrét. A gömbölyű mellbe vájt sebből még ki-kicsurran egy-egy csöpp víz – a fiú bizonytalan kézzel nyúl felé, majd mikor látja, hogy a lány nem húzódik el, sőt, biztatóan biccent, ujjával letörli a folyadékot, és ajkához emeli. A kaktuszlány fojtott hangon kuncog a kölyök mohóságán. Miközben a suhanc összegyűjti a maradék vízcseppeket, fiatal tekintete lassan bejárja a zöld domborulatokat, és hosszan elidőzik szeme a melleken, a kifakadni készülő két virágbimbón, ami széleinél sárga szirmokat sejtet. Majd feláll, kinyújtóztatja lábait. Lassú és apró köröket tesz a lány körül, egyrészt, hogy izmait ismét a mozgáshoz szoktassa, másrészt, hogy minden szögből megvizsgálja ezt a különleges teremtést. Mögé lépve tüskék közé gabalyodott madarat fedez fel a lány hátán. A hosszú fehér tövisek valósággal felnyársalták a tollas jószágot. Így jár tehát, aki túl közel férkőzik ehhez a szépséghez, gondolja a fiú. Óvatosan, nehogy megszúrja magát, kiszabadítja a madár könnyű testét. Egy ideig a tenyerében forgatja a csont és bőrré aszott állatot, majd a homokba hajítja.

– Neked aztán veszélyes töviseid vannak – motyogja, és közelebb hajol, hogy felmérje őket. A lány ezt nem tűri sokáig, felpattan a földről és szembe fordul a fiúval. Kacéran csókra csücsöríti a száját, szemei sötéten csillannak. A kölyök hezitál, majd mikor látja, hogy a száj körül nem fenyegetnek veszedelmes tüskék, gyors csókot nyom a kaktuszlány szájára. Íze édes, akár a tejé. Újabb pillanatcsókok csattannak, végül hosszú percekre összeforr a két arc. A fiú nadrágja dudorodni kezd elől. Lepillant, és látja, ahogy a tömör, zöld mellecskéken megduzzadtak a virágbimbók. Keze automatikusan elindul felé, majd éles szisszenéssel kapja vissza, amikor néhány tövis a bőrébe szúródik. A lány lemondóan néz a fiúra.

– Semmi baj – sziszegi a kölyök, miközben a bőrén dudorodó apró vércseppet vizsgálgatja. – Nem is olyan vészes – motyogja, mire a lány csókot nyom a kézre, és a szájába veszi a sérült ujjat, hogy kiszívja a sebből a vért.

Keselyűk koppannak a napnak és sülnek meg a fényben – dúdolás a rozoga skalpolt pokolban – összetört kalitkadarabkák sebzik fel a kiszabadult kanárikat. A sivatagban egymásba gabalyodnak a kaktuszlány örömvonyításai és a fiú nyöszörgése – a kölyök feneke ütemesen jár, ahogy újra és újra eltűnik a lányban, a tüskével körülvett, de belül puha és nedves lila alagútban. Ám hiába próbálja távol tartani a teste többi részét, a lehető legkisebb felületen érintkezni szerelmével, a fiú minden lökésnél újabb és újabb szúrásokat kap csípőjére a tövisektől. Vörös sebek nyílnak – húsba tört fehér szálkák, a fájdalom nyilai egybefonódnak a kéj lüktetésével. Végül, ahogy a fiú egyre közelebb ér a csúcsponthoz már meg sem tudja különböztetni a kellemes villanásokat a fájdalmasaktól, így aztán nem is próbál húzódozni – egyszerűen a szúrós karokba omlik, hozzápréseli magát a zöld testhez, a kicsorduló vér elkeveredik a sós izzadtsággal. Herezacskója újra és újra a lány fenekének ütődik, a belőle kiálló tüskék még mélyebbre fúródnak, majd amikor vakító fénnyel érkezik az orgazmus, olyan hevesen döf, hogy a tűk valósággal átszúrják a bőrtarisznyában feszülő golyókat. Véres sperma robban ki belőle, a kaktuszlány pedig felsikolt a kéjtől, bimbói kipattannak, sárga virágszirmok omolnak és dörzsölődnek a fiú tűszúrásokkal borított mellkasához, és olyan szorosan öleli magához szeretőjét, hogy tövisei majd a jajgató fiú szívéig hatolnak. Vörös buborékok pukkannak a két ajak találkozásánál. A fiú lefordul a lányról, és rögtön elájul. A lány a lába közül kicsorgó spermát vizsgálgatja. Ujjai közé veszi, a fény felé tartja. Majd a homokba rázza a kezéről. Néhány csepp a döglött madárra fröccsen, mire az rögtön életre kel, megrázza rothadó szárnyait és az égnek rugaszkodik.

A mennybolt töltényövében sorakozó villámok – a vesztett játszmákban elégett kártyalapok hamva, s leölt vadak hevernek az örök vadászmező szembogarában; napról napra nincs tovább. Fenn a halott seriff egy felhőn ül, rozoga hintaszékében, szedegeti a tüskéket a nyelvéből – öreg ujja újra és újra felhúzza a kakast – olykor angyalok érkeznek, hogy neki is a fejéhez szegezzék a glóriát, de ő egyből átlát a maskarájukon – veszett ördögök ezek, gazfickó mindegyik, fejük fölött ott lebeg a fényes kötélhurok, gondolja – és lepuffantja őket.
– A kurva anyjukat, napról napra közelebb jönnek és egyre többen vannak! – sivít s a lábatlan lovak féregként henteregnek az égen – a vályúba dobott kártyalapokat rágják, amiből angyalok dörömbölnek – a menny hamiskártyásai elnyerik mind a fényt – jóízű dörrenés az alkony.

Kaktuszfalván már tüzek égnek – harci lángokban a dobok, bennük legyek vergődnek. Egy hatalmas kaktusz áll az egykori városka főterén, ehhez vannak kötözve a megerőszakolt asszonykák. Jajgatnak, ahogy a kötél a szúrós tüskékhez préseli hátukat. Körülöttük a vademberek táncolnak, rázzák fegyvereiket, énekelnek – isteneikhez fohászkodnak termékenységért, mire duzzadni kezd a kikötött asszonyok hasa. A mágia zománc-csöppei – gyöngyözve forr a levegő, pattog a fa – kórusban üvöltenek a nők, mikor meglepik őket a szülési fájdalmak – a rémálmok kulacsa kiürül, ahogy elődugják zöld, tüskés fejüket a kaktuszbébik a kitágult pinákból – koponyájukon vér csillog, és apró vörös cafatok borítják őket, a tövisek szaggatta méhdarabkák. Jajszavak koszban – pupilláról lefeszített jelenetek.

Egyszer csak lódobogás hangja akasztja meg a törzsi muzsikát. A kaktuszemberek a sivatag felé néznek, és lassan kibontakozik egy póniló alakja, rajta két lovassal. A kaktuszlány az, mögötte a sebesült fiú ül, szorosan öleli hátulról szeretőjét. Alvadt vér, mint rozsda pereg a homokba. Mindenki az érkezőket figyeli. A lány a maradék spermát rázza az ujjairól – a szétrepülő cseppek ráhullnak néhány a földön fekvő, nyílvesszővel átlőtt városlakóra. Azok egyből kinyitják a szemüket, és felülnek, csodálkozva néznek szét maguk körül, majd vizsgálgatni kezdik a belőlük kiálló nyílvesszőket.

A lány megállítja a lovát, és végigjáratja tekintetét a gyülekezeten. Kártyalapok a tűzben – ájult nők az óriás kaktuszhoz kötözve, a porban zöld csecsemők vergődnek.

Talán a szerelmünk bebizonyítja, hogy békében is élhetünk együtt – gondolja a fiú, és szorosabban búj hozzá a lányhoz. Újabb tüskék siklanak a bőre alá, a fájdalom csillagszórói gyúlnak fejében, szerelme hátára köhög egy felszakadó vércsomót. A kaktuszemberek pedig csak állnak, és szimatolnak. Valósággal megrészegíti őket a lány virágbimbóiból áradó édeskés odor. Ahogy szaglásznak, az ő bimbóik is reszketni kezdenek – majd szétpukkannak, és sárga virágok bontják ki szirmaikat. Virágok borítják be a téren meredező kaktuszoszlopot is, és a levegő megtelik bódító illatukkal. Olyan erős, hogy lassan teljesen maga alá gyűri a füst és a vér borzalmas bűzét – körbeleng, átitat mindent, új tavaszok, szép napok ígéretét hozza. Alászáll az életre kelt csont és bőr madár is, megtelepszik az oszlop tetején bomló hatalmas virág közepén, s ahogy a feltámadó szellő hullámként borzolja körülötte a sárga szirmokat, csicseregni kezd.

A legyeknek újfent csak dolguk akadt Kanócvároskában, ahol a kóborszikrák feketére falják az imára kulcsolt ujjakat, viasztócsákká olvasztva a kezeket. A Kaptárfejű bandita hajnalban robogott be a sivatag felől – hiába, ezeket a veszett dingókat mindig a nap első sugarai és a feltámadó forró szél hozza – majd leállította a lovát a bank előtt. Ott aztán, amikor betoppant, egyből kezdtek nagy zúgással kirepülni a fejéből a méhek.

– Azt javaslom, ne nagyon mocorogjanak. A kis barátaim könnyen izgalomba jönnek – röhögött a Kaptárfejű, és persze senki se próbálkozott – a méhekkel borított fickók szoborrá válva nézték, ahogy a bandita zsákokba pakolta mind az aranyat – tessék, viheti mézet olvasztani belőle. Senki sem állíthatta meg ezt a dögfickót, még a rend szigorú őre sem, aki odakinn várt rá, csőre töltött pisztollyal.

– Egyszer úgyis kifüstölöm a világból azt a rohadékot! – morog most a seriff, csipesszel szedegetve ki a bőrébe állt fullánkokat. – Csak pillantsam meg még egyszer azt a rusnya pofáját!

Persze hiába is sarkantyúzza magát, ezt a gyászindulót nem lehet túlkiabálni. Mi több – ahogy mormolja maga elé méregszavait a seriff, egyre megy és megy össze, voltaképp észre sem veszi, hogy a kioperált fullánkok mögül szökik a levegő testéből. Nincs ezen mit csodálkozni – a seriffek errefelé egytől-egyig felfújt ballonok csupán, a városlakók lemondó sóhajai adnak nekik egyedül tartást. Amikor kioperálja magából az utolsó tüskét, a maradék levegő is kiszökik belőle – bánatosan repül át az égen, lefittyenő karjával még integet szeretett városkájának, majd – akár légy az üvegnek – egy csillagnak koppan, és a tűz elemészti örökre. Valaki újabb strigulát húz a homokba, és gonosz dzsinnként tekereg elő a gyászos county muzsika. A Kaptárfejű bandita eközben már a szomszéd városka kupijában ünnepli magát, rohannak is kifelé az ajtón az összecsípet asszonykák – a hálós fekete combharisnyák feszülnek a frissen nőtt vörös dudorokon. Egyetlen kurva akad csak, aki jó pénzért még ezt a fickót is vállalja.

– Voltak már rosszabb ügyfeleim is, csináltam már rosszabbat is! – morogja, mint afféle mantrát, és jól megdolgoztatja a randa fickó méztől csillogó szerszámát, miközben a rászálló rovarhad össze-vissza csípi vonagló testét.

– Na ezt nevezem én jó dugásnak! – röhög később a Kaptárfejű, miközben visszarepülnek a méhek a fejébe, azzal a halálra mart nő testére dob néhány méztől ragacsos aranyat. A kurva kísértete, mintha csak paplan közül kelne fel, kikecmereg a meztelen hullából, s magához veszi a pénzt. Miközben a saját holttestét nézi, még azt motyogja: – Voltak már rosszabb ügyfeleim is. Csináltam már rosszabbat is – persze alighanem az ördögnek is ezt bizonygatja majd, miközben az lávakövön forrósított késsel nyúzza a seggét.

Az éj maskarája. Régi tűzpárbajok fűtik ma a csillagokat. Egy istállóban ismét seriffet gyártanak: kimetszett lóbélbe sóhajtoznak a városlakók, és kezd alakot ölteni a rend legújabb őre. Kiszakítanak egy újabb csillagot az amerikai zászlóból, és rátűzik a fickó mellkasára, közben persze fohászkodnak, hogy ez most tovább tartson, mint az előzőek.

– Egyet se féljetek, jó polgárok! Addig nem nyugszom, amíg el nem kapom azt a rohadékot! – hajtogatja a frissen formázott seriff, majd ellebeg a sivatag irányába, követve a ragacsos mézcseppeket. Még egyszer hátranéz, és hősies pózba vágja magát – csillogó colt-jával int a városlakók felé, s így észre sem veszi, hogy nekisodródik egy hatalmas kaktusznak. Pukkanás hangja kél.

– A kurva fene egye meg az összeset! – Köpnek felé a városlakók, de már kergetnek is egy új lovat, hogy leöljék, kitépjék és felfújják a belét – seriff nélkül csak nem maradhatnak.

Gyí, gyí, Dögnyugat, körbe-körbe! Ameddig a szem ellát, sárga ujjakra hajló szivarvégek és protestáns spermafonalak – füstcsíkokkal összekent arcok, még néhány napnyugtát elszívunk, mielőtt ránk szakadna az ég.

A Kaptárfejű igazából csak siheder korában jött rá, hogy ő egy kicsit más, mint a többiek. Az arcán megjelenő ragyák tizennégy éves korára teljesen elcsúfították. Emiatt hamar az iskolai élcelődések célpontjává vált. Dudorfejnek csúfolták, és azt mondogatták, ha akarná, kulcsokat akaszthatna a pattanásaira.

– Csupán kamaszodsz, de csak pár évig tart! Majd megoldja az Úr ezt is! – Legyintett folyton az anyja, amikor síráson kapta a fiát. Ám hamar kiderült, hogy nem egyszerű pattanásokról van szó. A ragyákból – amit szinte megállás nélkül nyomogatott a kölyök – aprócska méhek fordultak ki, megrázták hártyás szárnyukat, aztán messzire repültek. A fiú tátott szájjal nézett utánuk. Később már az anyjának is gyanús lett a dolog, amikor mosáskor mézfoltokat talált a kölyök alsónadrágján és reggel a lepedőjén. Hiába, a gyerek nem olyan volt, mint a többiek – belül tudta ezt a nő is, hiszen emlékezett még a fogantatására. Apja nem volt, egy méh repült be egy reggel a fiatal lány ablakán, megszúrta a hasát, mire az hatalmasra dagadt, s amikor az orvos megállapította, hogy állapotos, senki sem hitte el, hogy még sosem volt férfival.

– Dudorfej, Dudorfej! – kántálták folyton a kölykök az óra előtt, mielőtt megérkezett volna a tanár, a gúnynév még most is ott köröz éhes keselyűként a Kaptárfejű koponyájában. Girbegurba rajzokat firkáltak a táblára a fiúról, vonalzóikkal bökdösték a srácot, kulcsokat akasztgattak rá, az pedig csak ült ott a hátsópadban, lesütött szemmel, idegesen pörgetve ujjai körül ceruzáját. Bizony sokáig tűrte ezeket az élcelődéseket, de amikor egy átkozott napon még a tanár is véletlenül Dudorfejnek szólította őt az egész osztály előtt – ki tudja hogy, egyszerűen csak kicsúszott a száján –, és erre persze az összes kölyök megállíthatatlan röhögésbe kezdett, a fiú szörnyű haragra gerjedt, és úgy döntött, bosszút áll az egész társaságon. Ahogy folyt tovább az óra, elkezdte hát nyomkodni a pattanásait. szépen, egyesével pukkantak szét körmei között az édes nedvet csorgató ragyák. Néhányan hátrafordultak, majd amikor látták, mit csinál Dudorfej, undorodva kapták el a fejüket. Alig telt bele néhány percbe, egy kislány felszisszent a padok között: – Tanárnő, tanárnő, berepült egy méh!

– Annyi baj legyen – morogta erre a tanár. – Hagyjátok, és akkor ő is békén hagy titeket!

És darálta tovább a tananyagot. De ekkor újabb és újabb dongók zúgtak el a teremben – körberepülték a gyerekek arcát, leszálltak a padokra, és aprócska lábaikat egymáshoz dörzsölték a nyitott füzeteken.

– Gyorsan, kifelé, mindenki! – sipítozott a tanárnő, és persze futott is az összes az ajtó irányába, ám ekkor már valóságos raj, mint fekete viharfelhő kavargott körülöttük. Egy csöpp kisfiú volt az első, aki így kiáltott: – Áú! Tanárnő, ez megcsípett… – Majd csatlakozott hozzá a többi is, végül már kórusban üvöltöttek. Egyedül a sokat gúnyolt fiú kuncogott ott a hátsó padban, de ezt persze senki sem hallotta a mindent betöltő zümmögéstől.

– Hiába, öröm a fiú a háznál – mondja a Kaptárfejű anyja, és beleharap egy mézes kenyérbe – így pattog a szíve helyén lévő deszkákon – kinn a sivatagban gyűlnek a szétpukkant seriffek a kaktuszok oldalán – ahogy feltámad a szél, lengedeznek, akár a szakadt zászlók – keselyűk érkeznek, ráncigálják a lóbél-darabkákat. Végül egy öreg indián kergeti messzire őket. Zsíros, fekete haja álmosan lengedezik ráncos arca körül, szemei akár a folyóból halászott szürke kavicsok. Leakasztja az egyik seriffet a kaktuszról, megrázza, majd a vállára dobja, és hazaviszi a sátrába. Ott aztán kezelésbe veszi a leengedett fickót – füvet és bogyókat tör egy mozsárban, s bekeni a kaktusztüskék ejtette sebeket. Végül a szájához emeli és felfújja az ipsét – forró lehelete, a látnokzsálya füstje megdagasztja a seriff izmait.

Az erőre kapott cowboy hirtelen nem is tudja, hogyan hálálja meg az öreg indiánnak a kedvességét. Az a felhőkbe fűzi tekintetét, majd a szájához emeli a kezét, mintha kulacsot tartana a szájához, jelezvén, hogy egy kis tüzes vizet esetleg elfogadna cserébe. A seriffben erre persze mocorogni kezd a sápadt-vér.

– Még mi nem kéne, te kurva ingyán'! – röhög, előkapja a colt-ját és kilyukasztja a vénember koponyáját. Hiába, ezen a vidéken töltények viszik a köszönömöt szívtől szívig – mint dolgos kis méhek, járják a földeket – bezárnak a napnyugta kalitkájába téged is, meglátod. Ott repül most a léggömb-seriff, át az angyalszar-foltos égen, az aranycsillag elvakítja a dögevőket. Közben így kiabál: – Jövök már, Kaptárfejű! Az öreg sámán belém suttogott varázsigéi majd kitépik a fullánkodat! – lángokban a száj árka –

Szóval egyet se féljetek, jópolgárok, voltak már rosszabb ügyfeleim is, csináltam már rosszabbat is – voltam már markolatok csiklója s csókkal dobtam éhségem.

A Kaptárfejű cowboy a hajnal forró sugaraiban fürdik, ahogy vágtat át a sivatagon fekete lován. A paták mély lyukakat hagynak szerte a homokban. A lovas le nem veszi a szemét a horizont skalpvonaláról. Fejében a szokásos zümmögés reszket – drága méheinek fortyogó dühe mossa át a koponyáját. Egyszer csak különös dologra lesz figyelmes a távolban. Mintha felállított asztalok sorakoznának előtte a semmi közepén. Az egyik pattanás erre megdagad a fickó arcán, kifakad, és előbújik belőle egy aprócska méh. Hátra repül a ló farához, sarkantyúzásképp megcsípi az állatot, mire az még gyorsabb vágtába kezd. Szegény paripa megszokta már az efféle nógatást.

A Kaptárfejű bandita közelebb érve látja, hogy nem is sima asztalokat lát, hanem iskolai padokat felállítva a sivatag közepén.

– Mi a fene? – szűri a szavakat sárga fogai között, és melléjük érve leállítja a lovát. Lepattan róla, és vizsgálgatni kezdi a bútorokat. Furcsamód ismerősnek tűnnek. Mintha csak valami labirintusban bolyongana, úgy sétálgat köztük. Néhány pillanat múlva belényíllal a felismerés. Iskolapadok, persze. Pont mint az osztályteremben gyerekkorából.

Értetlenül néz szét maga körül, de csak kaktuszokat, rohangáló skorpiókat és a végtelen sárga semmit látja. Mi a fenét kereshetnek itt ezek a padok? Ki rakta ide őket? És miért? A méhek egyre izgatottabban kezdenek zümmögni a fejében.

Ahogy így körbe-körbe jár, lassan a padokba vésett girbegurba vonalakra is ráismer: bugyuta, rossz helyesírással fába karcolt üzenetek, obszcén szavak és gúnyrajzok. Az arca összerándul, amikor az egyikben egy fiúra ismer, az arcán ragyákkal. Alá ezt írták: Dudorfej.

Bzzzzzz! – A koponyafalak közé zárt üvöltés, egymásba gabalyodott menydörgések csövekből szökött golyók. A Kaptárfejű ökölbe szorítja a kezét, és akkorát csap az asztalra, hogy az fájdalmasan recseg és majd’ összedől a sújtás alatt. A távolban a felfújt seriff eközben újabb kihullt méhfullánkot dob a tűzre, és a lángokba suttogja méregszavait. Hullámként csapnak össze a varázsigék.

A zümmögés a Kaptárfejű cowboy koponyájában már-már elviselhetetlen – ugyanakkor kezd átalakulni, mintha emberi beszéddé, magába tekeredő szó-gombolyaggá kezdene változni a rovar-reszketés. „Dudorfej, Dudorfej!” – rángatózik a gúnynév az elméjében. A fickó nem bírja tovább, felrúgja a padokat, előkapja a pisztolyát és beleereszti a tárat a tanári asztalba. A szétrepülő faszilánkok a homokba hullnak.

– Elég! – üvölt, s egyre hatalmasabbra duzzadnak gümői. Mint aprócska, kitörni készülő vulkánok, reszketnek, a pórusok – akár apró sikoltó szájacskák – megnyílnak, és a belőlük kicsöppenő sárga mézzel együtt kifordulnak az arcából a méhek. Sorban röppennek ki, egyik a másik után, és csatasorba rendeződnek az égen. A cowboy nézi őket, majd kikerekedik a szeme, amikor egyszer csak éles fájdalom nyíllal a nyakába. Odacsap, mire egy aprócska rovar törötten hull a földre. A Kaptárfejű értetlenül áll, sohasem történt még meg eddig, hogy egy méh megcsípte volna. Lehajol, felveszi a dongót, forgatja ujjai között, majd kikerekedik a szeme, amikor ráismer az aprócska állatban az egyik régi osztálytársára. Egy szárnyas, vérző, törött derekú kisfiút tart a tenyerében, a méhfiú élettelenül csüngő miniatűr kezében egy vonalzó – alighanem azt mélyesztette a banditába. A raj egyre dühösebben reszket fölötte – sötét füstként gomolyog, árny-alakzatokká olvad, majd szétválik, s ismét összecsomósodik. A cowboy ijedten figyeli őket, és ordítani kezd, amikor rárontanak. Ellepik a testét.

Dudorfej, Dudorfej! – így döngicsél a sok apró fiúcska és kislány, majd a fickóba szúrják tűhegyes vonalzóikat. A Kaptárfejű rohan, és csapkod maga körül – ordít, akár egy sakál, de ahogy egyre több tű hatol belé, lassan összecsuklanak a lábai, és a férfi végül fáradtan esik a hátára. Erre persze az összes kis szárnyas rárepül, beborítják, fel és le rohangálnak rajta, szúrják, ahol érik. Amikor már épp csak pislákol az élet a cowboyban, az arcára száll mind közül a legnagyobb, a királynő, a bandita pedig ráismer benne egykori tanítójára. Szigorú arccal néz le a haldokló férfira, aki a felköhögött méztől fuldokolva próbál mondani valamit. A tanárnő aztán felröppen, de csak azért, hogy még nagyobb erővel tudjon megindulni és a fickóba mélyeszteni fullánkját. A Kaptárfejű bandita szemgolyója kipukkan – ragacsos méz folyik le a férfi borostás arcán, mintha csak könnyezne – majd elsötétül a világ, és a gyermekek gúnyos kacagása átlökik a halálba.

Az éj kitapogatja a föld varratait – azt a néhány cérnaszálat, ami még összeszorítja a pokol ásító száját, és a sercegő gyufák pórázt kötnek a fényre. Homoktúrás emelkedik a sivatagban, majd kifakad, a pordudorból kifordul a Kaptárfejű anyja – ez a kócos hajú, veszett tekintetű öregasszony, szürke fogai között sokáig rágott pempő darabok, löttyedt hasán egy régi, sosem múló rovarcsípés nyoma. Könnyei fia kihűlő holttestére potyognak. – Szegény, szegény kisfiam! Oda az a sok finom nektár! – bőg, s ujjai a hulla sebeiben turkálnak, a mézt kapirgálják belőlük és pakolják aszott szájába.

Elégnek a lángok közé szórt méhfullánkok, és szertefoszlik a zsályafüst. Egyedül a felfújt seriff arcáról nem hervad a mosoly, ahogy ott ül, törökülésben a parázs mellett.

– Megmondtam, hogy elkaplak, Kaptárfej! – morogja maga elé, és hahotázni kezd. Arany jelvénye csillog, ahogy rázkódik mellkasa. Egyszer csak zümmögésre lesz figyelmes. Egy aprócska méh zúg el az arca előtt, majd száll le a vállára. A seriff erre abbahagyja a kacagást, és riadtan nézi a lábait dörzsölgető rovart. Szőrös potroha izgatottan rángatózik. A cowboy tudja, hogy elég egyetlen csípés, és ő kidurran. Ül tehát, mozdulatlanul, akár egy szobor, és vár, mikor röppen végre el róla az az átkozott dongó. Ám a méh mintha sohasem akarna elszállni – néha megrázza ugyan hártyás szárnyát, mint ami már kész a levegőbe rugaszkodni – ám ehelyett dörzsölgeti tovább aprócska ízelt lábait, forgatja a fejét és telnek az órák, eltelik az éjszaka, majd a reggel is – aztán még több hajnal és éj röppen messzire s egymásra dőlnek a napok. A seriff pedig azóta is ott ül a kialudt tűz hamukupaca előtt, rezzenéstelen arccal, megmerevedett tagokkal, izzadtsága lassan lehámozza róla az indián harci festéket. A vén remete – így nevezik őt errefelé. A sivatag vándorai gyakran aprópénzt dobnak elé a porba, azt mondják, aki adakozik neki, megnyeri magának a szellemek jóakaratát. Így gyűlnek tehát a pénzérmék a seriff előtt, aki még csak biccenteni sem mer köszönetképp, hiszen az az átkozott méh még mindig ott karistol rajta. Néha az orrára mászik, és úgy szemeznek a rovarral – ilyenkor úgy tűnik, hogy az aprócska rovarfejen nem is csápok reszketnek, hanem tollak – mintha indián fejdíszt viselne.