Rendelek az internetről egy csodalámpát. A termékleírás szerint alig használt, a dzsinn belőle dörzsöléssel előhívható, és az eladó garanciát vállal rá, hogy a szellem teljesíti három kívánságomat. Néhány nap múlva megérkezik a csomag. A termék 6 éven aluliak kezébe nem adható, mert lenyelhetik az apróbb részeket – hirdetik dobozán a betűk. Fogalmam sincs, miféle apróbb darabkái lehetnek egy dzsinnek, de persze manapság mindenre ráírják ezt.
Sokáig dörzsölgetem a lámpát, de ami végül előjön belőle, messze alulmúlja minden várakozásomat. Fekete füst kíséretében egy csont sovány, kopasz fickó vánszorog ki, a bőre szürke, szemei színtelen kavicsok. Névjegykártyaként átnyújt egy ambuláns lapot: negyedik stádiumú tüdőrák – áll a papíron, majd a fickó hörögve hozzáteszi, hogy soha, egyetlen szál cigarettát sem szívott el.
Fogalmam sincs, mit kezdjek új, rákos dzsinnemmel. Hiába is próbálkozom kívánságokkal nála, vagy nem szól semmit, vagy másról kezd el beszélni.
– Szeretnék egy pénztermő fát – közlöm vele.
– Soha sem hittem volna, hogy milyen gyorsan elrepül az élet. Az ember rakosgatja csak a téglákat. Aztán próbál átmászni a falon, ami már a napot is eltakarja – mondja, ceruza-szerű ujjait tördelve.
– Egy sport autót szeretnék – próbálkozom újra, de a dzsinn kinéz az ablakon, merengve bámulja az eget, úgy motyogja: – Vajon a madarak is lehetnek rákosak? Meghalnak-e tőle az erdőben a baglyok, a réten a sasok? Vagy az őzek az erdőben? A hatalmas, mélytengeri halak az óceán fenekén?
Elkeseredett képpel nézek rá, és lassan, tagoltan közlöm vele:
– Sze-ret-nék egy ú-szó-me-den-cét.
De a dzsinnemre köhögő roham tör rá, vér csorog végig az állán, és én egészen biztos vagyok benne, hogy ma már ebből nem lesz úszómedence.
*
Telnek a napok – a lakást belengi a halál savanykás szaga. A dzsinnek intenzív kórházi kezelésre lenne szüksége, de mivel TB kártyát nem találok a lámpában, közlöm vele, hogy baszhatjuk. Főzök neki kamillateát, cikkeket olvasgatok arról, hogy az akupunktúra csodákra képes, még a daganatokat is összezsugorítja. Biztosítótűvel szurkálom hát a fülét, próbálom pozitív irányba terelni a belső energiák áramlását. De a dzsinn – ha ez lehetséges – még rosszabbul néz ki, mint előtte.
Nincs mese, döntöm el, panaszt teszek az eladónál. Írok is neki egy e-mailt, beszámolok a dzsinn állapotáról, továbbá megfenyegetem, hogy negatívra értékelem az aukciós portálon, és ez bizony hatásos: alig fél óra múlva válaszlevél jön, amiben felajánlja a termékcserét.
A nap további részében megpróbálom a rákos dzsinnt visszatuszkolni az aprócska olajlámpába, de sehogy sem sikerül. Hangosan jajgat és nyöszörög, ahogy próbálom begyömöszölni a testét az aprócska lyukon – a csontjai recsegnek és rátör a köhögés. Láthatóan ez nem fog működni.
– Azt kívánom, bárcsak elhúznál innen a francba! – közlöm vele, kimerülten, mire azt mondja:
– Egy erdőről álmodtam. Minden egyes fa egy év volt az életemből. Magam is meglepődtem, milyen hatalmas ez az erdő. Órákon át tévelyegtem csak, míg aztán leszállt az éj. Tudtam, hogy sosem keveredek ki a rengetegből. Így hát kivágtam a legszebb éveimet, és tüzet raktam. A lángokba nézve átmelegedtem, és nem féltem többé az éjtől.
– Fogd be – kérem, és egy mélyet sóhajtok.
*
A dzsinnt tehát nem sikerül visszapostázni. Fekszik most is az ágyamban, kortyolgatja a kamillateát. Ám az új csodalámpa mégis megérkezik. Eszembe jut, hogy egy valóban csodatévő dzsinnel megoldhatnám ezt a kellemetlen helyzetet. Izgatottan rángatom ki a dobozból a lámpát. Ugyanúgy néz ki, mint az előző. Bizonytalanul dörzsölöm hát meg, mint aki attól fél, még egy rákbeteg hömpölyög elő belőle.
Füst gomolyog a lámpából. Betölti a lakást – odabenn köhögni kezd tőle az ágyban fekvő beteg. Majd eloszlik a keserű köd, és máris ott áll az új dzsinnem – egy kék bőrű ürge hosszú, ballonkabátban, sunyi mosollyal szakállas képén. Egészségesnek tűnik, amin persze felbátorodom. Máris az első kívánságon jár az agyam. Eszembe jut, hogyha kigyógyíttatnám a rákból az első dzsinnem, attól is kívánhatnék végre, így összesen öt kívánságom lenne még. Rögtön mondom is neki: – Azt parancsolom, hogy gyógyítsd meg azt a másik dzsinnt, ott benn a szobában!
Ám az új szellem csak áll ott, ravaszdi mosollyal a képén, majd széttárja a ballonkabátot. Alatta meztelen, hatalmas pénisze mereven áll, egyenesen rám mutat.
– Ha megdörzsölöd a csodalámpámat, bármit kívánhatsz! – Kacsint rám, majd megnyalja az ajkát. Már csak ez hiányzott. Egy szatír dzsinn.
– Örök életet szeretnék... – próbálkozom újra, remegő hangon, de a dzsinn erre húzogatni kezdi a kék színű bőrt a makkján.
*
Az életem pokollá változik. Akárhová megyek, a szatír dzsinnbe botlom: a konyha sarkából kacsingat rám, sötét ajkait nyalogatja és leselkedik a kulcslyukon át, amikor a fürdőszobába zárkózom. Fényképeket mutogat, amin egy kanapén fekszik, női harisnyában, széttett lábbal, a seggéből kilóg a félig feldugott csodalámpa, amiből én szabadítottam ki. Hamarosan azonban belátja, hogy nem sokra megy velem, és az ágyban fekvő beteg dzsinnt kezdi el molesztálni. A takaró alá nyúlkál, azt mondja neki, ha megdörzsöli ott a lába között, kigyógyítja a rákból. De a paplan között fekvő kopasz, sovány szellem csak bámul maga elé, kifejezéstelen arccal, mint aki nem is hallja, hogy beszélnek neki, mint aki már lemondott mindenről. Így a szatírnak hamarosan megint én leszek a célpontja.
Hiába rejtőzködöm, megtalál – kirángat a ruhás szekrényből, bekukucskál az ágy alá, hamar kifogyok a rejtekhelyekből. Utoljára a beteg dzsinn üresen maradt csodalámpájára esik a tekintetem. Megpróbálok bebújni. Elkeseredett próbálkozás, belátom, de már hallom is a szatír dzsinn nedves lihegését, sosem nyugvó kezének matatását. Először a lábam tűnik el a lámpában. A szemem láttára válik füstté a húsom, sötét ködként kavarog a szobában, majd szomjasan felissza az olajlámpa. A testem többi részével is megtörténik ugyanez. Legvégül a fejem változik füstté – vízbe hullt tintacsöppként tekeredem magamba, majd bukom alá az ócska lámpa mélységeibe.
*
A szél susogását hallom. Egy erdőben ébredek – a levelek között átszűrődő erős napfény felforrósítja a homlokomat. A falevelek alattam
ropognak, ahogy felkecmergek a földről. Ám csakhamar rádöbbenek, hogy ezek nem is levelek, hanem pénz – megannyi ropogós bankó. A fák ágain is ott sorakoznak, a szellő ritmusára lengedeznek előre-hátra a különböző címletek, néhány elengedi a gallyat, és lassú ringatózással érkezik a földre.
Az erdőt pénztermő fák alkotják, pont olyanok, amilyet a dzsinnemtől is kértem. Hitetetlenül kapkodom a papír fecniket, tömöm meg velük a zsebem. Gazdag vagyok, látom be, és máris odarohanok egy fához, teljes erőből rázni kezdem a törzsét – a lehulló pénzesőben mosakszom.
*
Bankókkal kitömött ruhában botorkálok fel és alá az erdőben. A nadrágomban lévő pénzgalacsin ropog, ahogy lépkedek. Kilométereket teszek meg – keringek a fák között, mint egy erdei kísértet, keresem a kiutat a lámpából, de sehol sem találom. Telnek az órák, az alkony felszívja a fatörzsek árnyékát. Hamarosan világossá válik előttem, hogy itt kell töltenem az éjszakát. A gondolat cseppet sem kellemes. Szomjas vagyok és éhes – de sehol egy patak vagy egy termés. Néha mozgolódást hallok ugyan a pénzlevelek mögül, de nem sikerül megpillantanom egyetlen állatot sem.
Lehűl a levegő, a nap eltűnik a lombok mögött, én pedig köveket dörzsölök össze, és próbálok meggyújtani egy nagy kupac ötezrest. Legalább egy órát pepecselek ezzel – közben többször is az ujjaimra vágok a szikladarabokkal, de végül csak sikerül kicsikarnom néhány szikrát. A sárga lángok éhesen harapnak a száraz papírdarabokba – szinte szempillantás alatt elégnek a bankók, percenként új és új marék pénzt dobok a tűzbe. A gyomrom megállás nélkül korog, tízezresekkel próbálom csillapítani az éhségem, a lenyelt galacsinok azonban – ha töltik is a hasam – egyre szomjasabbá tesznek.
Átkozom magam, amiért bemásztam a csodalámpába. Átkozom magam, amiért pénztermő fák után ácsingóztam. Felnézek a sötét égre. A csillagokat keresem, de csupán néhány erősen fénylő aranyérmet látok odafenn. És mozgolódást hallok a bokrok mögül.
Csak élnek itt állatok is. Megölök egyet – döntöm el, és elalszom. Hajnalban ébredek. Kinyújtózom, és nekiállok egy ágat keresni, amit a kövekkel lándzsává hegyezhetek. Az avart túrom – félresöpröm a ropogós bankókat. Egyszer csak egy masszív fanyél akad a kezembe. Kiemelem a papír közül. Egy balta az, mintha egy favágó hagyta volna el. Ezek szerint emberek is élnek a közelben. Jó jel. De az is lehet, hogy a dzsinnem hagyta itt, ki tudja. Nincs már időm ezen rágódni – kínoz az éhség és a szomjúság.
*
Haladok a sűrűben, pénzt termő ágak csapnak arcon, a fejszémmel csinálok utat magamnak. Egy felborult sportkocsira lelek – mint a harmonika, úgy hajlott össze, amikor az egyik pénztermő fa törzsébe csapódott valamikor régen – látszólag évekkel ezelőtt, hiszen a törött ablaküveget benőtte már a gaz. Se ételt, se innivalót nem találok benne. Haladok tovább. Alig pár perc múlva egy tisztásra érek, a szemem pedig kikerekedik, amikor megpillantom az úszómedencét. Mindig is ilyenre vágytam: legalább 30 méter hosszú és 6 méter széles, az egyetlen zavaró dolog benne a poshadt víz – sötét, kavargó pocsolya, ki tudja, mióta nem eresztették le. De mégis csak víz ez egy szomjazónak – odarohanok, letérdelek a fehér csempére, és bár tudom, hogy rosszul leszek tőle, mégis nagy kortyokban nyelni kezdem a medence tartalmát. Egyszer csak zajt hallok: a medence túl oldalán egy őzikét látok, fejét a vízbe lógatja, és lefetyeli a vizet. Ujjaim a fejsze nyelén táncolnak, felmérem az esélyeket. Talán ha nagy ívben kerülök, hátulról meglephetem az állatot. Még sohasem vadásztam.
*
Valami nem stimmel a kiszemelt őzzel. Próbálom csöndesen megközelíteni, de elég esetlenül mozgom. Az állat felkapja a fejét, mint aki meghallott, mégsem fut el – csupán a fejét ingatja zavartan jobbra és balra. Már csak néhány méter választ el a négylábútól. Amikor felém fordul rádöbbenek, hogy az őz vak. A szemei helyén egy-egy ezüst érme csillan. Ezen felbátorodom, előre ugrok a magasba emelt baltával, és agyon csapom vele az állatot. Az megtántorodik, de nem esik össze – oldalra szökken és megpróbál menekülni. Ezúttal a hátába vágom a fejszét, de olyan erővel, hogy benne is marad a szerszám. A négylábú tesz néhány lépést előre, majd néhányat hátra, végül csak feladja, és összeesik a medence mellett. Büszke vagyok magamra, kifeszítem a hátából a fejszét, és elkezdem feldarabolni az állatot. Szinte már érzem a számban a sülő hús ízét. Ám ahogy aprítani kezdem a patást, legörbül a szám. A sebből vér és belsőségek helyett kötegnyi pénz fordul ki. Kitágítom a sebet, és matatni kezdek az őz belsejében, de a megivott poshadt víztől átázott bankjegyeken kívül semmit sem találok benne. Már épp átkozódni kezdenék, amikor érzem, éles fájdalom nyíllal a hasamba. Rám tör a hányinger. A megivott poshadt víz megtette hatását.
*
Amikor megpillantom a hatalmas, égbe nyújtózó kék péniszt, nem hiszek a szememnek – a szomjúságot, az éhséget, a megivott poshadt vizet okolom a hallucinációért. De a fák fölé magasodó, lüktető hímtag csak nem akar eltűnni. Közelebb érve látom, úgy nő ki a földből, mint a fák, de valóságos mamutfenyő a pénztermőkhöz képest. Az oldalán egy ér lüktet, magasan a makk a felhőket súrolja. Fanyar illat lengi be a tájat. De én már csak egy dologra tudok gondolni: Hús! Végre hús!
A következő pillanatban már a fejszét lengetem, és mintha csak fát vágnék, az él a gigantikus pénisz törzsébe csapódik. Seb nyílik a kék színű bőrben, és vér csorog a földre, engem is összespriccel, de nem állok le, amíg ki nem metszek egy ék alakú hús darabot.
Hús! Valódi hús! – Már rohanok is, követ keresek, szikrákat pattintok, meggyújtok egy kupac pénzt, és a húst egy ágdarab végére húzom. Hamarosan az erdőre telepszik az éj. Jóízűen falatozom, miközben pénzérme-szemű őzek dugják elő fejüket a fák mögül. Hallgatják csámcsogásomat. És egyszer csak dörögni kezd az ég.
*
Kitörőben a vihar. Leveszem az ingem, készen rá, hogy megmosakodjam az esőben. Hatalmasra tátom a számat, várom, hogy a hűsítő ital lecsorogjon a torkomon. Az őzek körülöttem ijedten botladoznak vissza a fák mögé. És akkor megered az eső: éles fémdarabkák koppannak a homlokomnak. Mint aprócska meteoritok, aprópénz zuhog rám, olyan erővel, hogy sebeket ejtenek a bőrömön. Sikoltva rohanok fedezékbe, a megsebesítése óta kissé ferdén álló hatalmas pénisz alá. A pénzrepeszek közben súlyos ütéseket mérnek a hátamra. Az erdő megtelik csilingeléssel. A távolban fájdalmasan sírnak az őzek.
*
Reggel arra ébredek, hogy képtelen vagyok mozdulni. Az óriás pénisz látszólag sosem múló erekciója véget ért – összezsugorodott, hatalmas kék csigaként fekszik most az oldalán – rajtam – szorosan a földhöz présel. Alighanem néhány fát is kidöntött. Próbálok kikecmeregni alóla, de túlságosan nehéz. Az egyetlen lehetőségem, ha ismét izgalomba jön, feláll, akkor végre szabadulhatok. De fogalmam sincs, mikor következik ez be. Talán az oldalába vágott seb is zavarja, és emiatt még nehezebben jön izgalomba. Jobbra-balra mocorgok – próbálom így stimulálni, de semmi hatás. Persze túlságosan aprócska vagyok én ahhoz, hogy előidézzek egy égig érő erekciót. Várok tehát. És várok. Lassan telnek a percek, az órák vánszorognak. Néha átcsapnak homlokom mögött a pánik hullámai, máskor teljes nyugalom száll rám. Amikor aztán eltelik fél nap, és még mindig semmi nem történik, egy új és félelmetes gondolat cikázik át a fejemen: mi van, ha a fejszevágástól impotens lett a pénisz?
*
Valahol azt olvastam, hogy egy átlagos férfinek napi tizenegy erekciója van, nem is számolva az éjszakaiakat. Tekintve, hogy már majdnem egy nap telt el azóta, hogy az óriás pénisz alatt fekszem, és még mindig nem történt semmi, a félelem immár bizonyossággá válik: a fejszecsapás impotenciát okozott.
Kezd befülledni a levegő. Szomjúságomban a pénisz bőrén gyöngyöző izzadtságot nyalogatom, ami némiképp enyhíti torkom szárazságát. De oxigén hiány is kínoz, és tudom, hogy nincs már sok hátra. Itt fogok meghalni, egy gigantikus kék pénisz alatt kilapulva, egy erdőben, ahol pénz csüng a fákról, pénz hullik az égből, és még az őzekből is bankók potyognak. Egészen elkeserítő, nem ilyennek képzeltem a gazdagságot. De ha már így alakult, megpróbálok felkészülni a halálra. Rendezgetem kicsit a dolgokat a fejben őrzött padláson. Mindent belepett már a pókháló. Régi kacatok egymás hegyén-hátán, a gyermekkor törött relikviái – létrák, amik nem érnek a holdig, rakéták kartondobozból, csorba lábú hintalovak fürkészik festett szemeikkel a távolt. A kifestőkből kiázott színek. Az első szerelmek színes, áttetsző üveglencséi. Talán most kellene rájönnöm, hogy mindezek kincsek, és én voltaképp gazdag voltam, már mielőtt gazdagságot kívántam magamnak. De egy kidőlt pénisz alatt fekve mindezek csak lomok, ahogy lom a pénz is. Elcserélném az első szerelmem arcát egyetlen szippantás levegőért.
Nincs időm ezen gondolkodni tovább. Észreveszem, ahogy a kezeim szép lassan füstté válnak. A testem többi része is fekete gőzzé foszlik, majd kigomolyog a gigantikus pénisz alól – ki a levegőre, ki a lámpából, messzi a háta mögött hagyva ezt az erdőt.
*
Kiszakadva a lámpából ismét egymásba kapaszkodnak sejtjeim, én pedig hitetlenül tapogatom végig magam, mint aki alig hiszi el, hogy viszont látja saját húsát. Kiszabadítóim, a két dzsinn türelmesen néz rám. Kivárják, hogy magamhoz térjek, mint akik pontosan tudják, miféle zavart okoz, amikor egyik világból a másikba csöppen valaki.
Aztán így szól a szatír dzsinn a rákos dzsinnhez: – Na nézd, itt a szellem! Mondd, mit kívánsz tőle!
A kopasz fickó új elhatározással a szemében néz rám, és azt mondja: – Azt parancsolom, hogy gyógyíts ki a rákból!
A szatír sem marad adós a kívánságával – széttárja a kabátját, és meglengeti fityegő nemiszervét. Rajta egy apró, véres seb, amit rögtön észre veszek.
– Azt akarom, hogy állítsd fel! – hörgi.
Na szépen vagyunk. Dzsinn lettem, és egy személyben kell gyógymódot találnom a rákra és az impotenciára. Most már biztos, hogy rossz értékelést fogok adni az interneten a csodalámpa eladójának. Könnyek szöknek a szemembe, és mint egy durcás kisgyerek, úgy mondom: – És az én kívánságommal mi lesz?
A két szellem int, hogy kövessem őket. A szomszéd szoba helyén egy hatalmas úszómedence van. Áttetsző, kék vizének tükrében bizonytalanul reszketnek körvonalaink. Rögtön térdre huppanok, és szó nélkül nyelni kezdem a hűsítő italt. Az arcomat mosom benne. Buborékokat nevetek a vízbe. És az sem érdekel, hogy egy halott őz lebeg a medence közepén.