A vén seriff talán túl sokat ácsoroghatott a napon. Az is lehet, simán csak elitta az eszét, ki tudja. Annyi bizonyos csupán, hogy megbuggyant – ül folyton a tornácon, csőre töltött pisztollyal, bámul a sivatag irányába, és néha felpattan, majd golyókat ereszt a horizont vonalán egyensúlyozó kaktuszokba.
– A kurva anyjukat, napról napra közelebb jönnek és egyre többen vannak! – morogja alkalmi látogatóinak, a borostájába akadt legyek haragos zümmögésbe kezdenek, ahányszor kinyitja piagőzös száját. – Hát mindenki vak ebben a kibaszott városban? A kaktuszemberek támadni készülnek, ti meg csak meresztitek a seggeteket!
– Itt leszünk, seriff, ha már forró a helyzet! Ránk számíthatsz! – röhögnek a cowboyok, arcuk felrúgott moslékos vödör, a fejüket csóválva andalognak el a kocsmába. Pedig valaha derekas fickó volt a jó seriff, szó se róla: ahány bandita csak a városba merészkedett, ő sorra lyukasztotta át mindegyiket. Hiába vetettek be mindenféle praktikát, a rend éles szemű őre átlátott a maskarájukon. Egyszer például járőrözés közben hasba lőtt az utcán egy babakocsit tologató asszonyt. Ám amikor lekerült róla a buggyos ruha, nyomban kiderült, hogy végig egy piszkos képű bandita volt, a kocsiban, a kis takaró alatt pedig egy revolver bömbölte golyóit az égre.
– Micsoda cuki kis pulya! – Csapta össze a tenyerét a városka bolond asszonya, és kilopta a stukkert a babakocsiból. Azóta is ő szoptatja, amikor a vállára veszi és megbüfizteti, az jóllakottan felöklendez egy pisztolygolyót, a távolban pedig holtan esik össze egy ember.
Szóval a seriff eszén nem lehetett egykönnyen túljárni. Olykor fekete mágiával kapta el a lóháton érkező dögfickókat: az elfelejtett nyelveken kántált szavak kártyalapokká változtatták a moslék képű cowboyokat, a seriffnél pedig mindig kéznél volt négy ász, hogy kiüsse őket a nyeregből. Lovak a sivatagban, bánatos képpel rágják a paklikat, egykori gazdáik jajonganak fogaik között – a városban pedig ünnepi tűz ég a főtéren.
– Kaktuszemberek… Kár bizony az öreg szarosér'! – egyeznek meg a kocsmavirágok, majd elrágják az üres poharakat – ropog az üveg szájukban. Meg is lepődött aztán mindenki, amikor kiderült, hogy az éles szemű seriff megint csak átlátott azon a kibaszott szitán.
Hajnal – a felkelő nap sugarai a porba masszírozzák a szétfoszló álmok füstjét, és megcsillannak a póni háton belovagoló kaktuszemberek tüskéi. A tömzsi hátasok hatalmas szemében a fájdalom szikrái pattannak, ahogy szikár lovasaik szúrós, zöld sarkaikkal nógatják őket – a lovak sörtéikben vércseppek ülnek, keserves nyerítésük kirázza a kutyákból ugató koponyájukat. A kaktuszemberek vad harci üvöltéseket hallatnak, baltáikat és íjaikat rázzák. Szempillantás alatt leterítik a másnaposan ébredező fickókat. Elsül azért néhány pisztoly – kaktuszvíz fröcsög az égig, de a vademberek túl sokan vannak, nyilaik esőcseppként zuhognak a városlakókra.
– Add ide azt a kurva stukkert, asszony, ennek a fele sem tréfa! – könyörög egy pacák a nejének, de az a mellére fekteti, és átöleli a bömbölő fegyvert.
– Kivinnéd a fiunkat ezek közé? Észnél vagy? – És már szalad is ki a házból, messzire innét. Kinn persze üldözőbe veszik a kaktuszemberek.
– Megmentelek, kicsikém! – nyivákol az anya, a vállára fektetett rázkódó revolverből pedig kiröppennek a töltények, s átlyukasztják az őket üldöző zöld haramiákat.
Ám a városkát ennyi még nem menti meg. Hamarosan a földön hever az összes cowboy, néhányan holtan, mások haldokolva. Sikoltozó lányok rohannak végig a poros utcákon, fehér térdük majd leveri a napot az égről. A vademberek elkapják és leterítik őket, szétfeszítik a puha combokat, s előkapják meredező pöcsüket – megannyi kemény, szúrós kaktuszrúd. Behatolnak a nőkbe, tüskéik mélyen a hüvelyfalba szúródnak, vér csordul, kaktusztej fröccsen – a felhők odafenn szétszakadnak a lányok ordításától.
Végül egy siheder fiú rohan el a seriffért. A tornácra érve így kiabál: – Megtámadtak minket! A… kaktuszemberek! Itt vannak!
Az öreg pasi a hintaszékében ül, háttal a kölyöknek. Előre-hátra dülöngél, a szék fájdalmasan recseg alatta, és bámulja a sivatagot – sehol sincsenek már kaktuszok a horizont vonalán; persze, hiszen itt garázdálkodik mindegyik a városban. A fiú közelebb lép a székhez – talpa alatt felsikolt az öreg deszka. Ekkor a seriff feltápászkodik, és szembe fordul a fiúval. A rend őre színtelen és szürke, majdhogynem halott – bőre teli tüskékkel – vér csorog végig a képén, szemei lábatlan, kövér pókok. Borostájában felnyársalt legyek vergődnek fájdalmas zümmögéssel, cérnalábaik az arcba fúródott tövisek körül táncolnak.
– Feltartottam őket, amíg csak bírtam, küzdöttem velük! – hörgi, és néhány véres tüske hull ki a nyelvéből, ahogy a szavak ritmusára ficánkol a rózsaszín húsdarab fogai között. Majd előredől, és sugárban kezdi okádni a vért. A vörös tócsában kaktusztüskék, köztük partra vetett halként egy-egy kártyalap – csupa ász – ficánkol. A fiú szemei hatalmasra tágulnak, és hátrálni kezd, majd rohan, lehetőleg minél messzebb ettől a rémtől, a sivatag felé, amely ásítva nyeli el fiatal testét.
Hamarosan leszáll az éj – az átúszó felhőkön apró ajtók nyílnak, és beengedik a dörömbölő holtakat – majd vonulnak tovább, akár az ekhós szekerek az ég csapásain. A városból szökött fiú egyre fáradtabb, kivert kutyaként bolyong a sivatagban, és hamarosan satuba fogja torkát a szomjúság, miközben teli kulacsok rohannak előle tűlábaikon fedezékbe – beássák magukat a homokba, a fiú pedig hiába próbálja utánuk vetni magát, nem elég gyors, hogy elkapja őket. Hallgatja a víz lötyögését a menekülő bőrtestekben, majd leül a lassan kihűlő homokba, hátradől és figyeli a holdat.
El fogok pusztulni idekinn – tudatosul benne, és a gondolat végtelen fáradtságot hoz magával – koponyájában a lámpák csontállványzata összedől – a fény az elme sötét sarkába gurul, és megvilágítja az álom kibogozhatatlan barlangrajzait. A távolban a városból szökött anya is a homokban ül most, sírva ringatja a kimenekített fegyvert.
– Jaj, anyuci szeme fénye vagy, sose hagylak el! – fogadkozik, majd megveregeti a pisztolyt, mire az elsül, és a száguldó golyó homlokon csókolja a nőt. Arccal a porban – a teliholdról reggelre lepereg a ráspriccelt agyvelő – a csillagok szivarvégei felizzanak, még néhány slukk s ennek is vége.
Néhány óra múlva felkel a nap. A forróság súlyos tömbként csüng a levegőben, a fiúnak pedig már semmi ereje, hogy felkászálódjon a földről. Ajkairól az imák felröppennek – levált, cserepes bőrszárnyakon csapkodnak, majd eltűnnek a légben. A kölyök ismét lehunyja hát szemét, hátha lötyög még valami az álom kulacsában. Amikor legközelebb magához tér, egy különös alakot lát maga fölé hajolni. Arra gondol, talán délibábot lát. Egy lány körvonalai bontakoznak ki zavaros tekintete előtt – bőre zöld, akár a hüllőké és hegyes tüskék sorakoznak végig hosszú egyenes vonalakban a testén. Szemei feketék, mint a bogárszárnyak, húsos-lilás ajkai meztelen csigákként fonódnak össze és válnak el egymástól, ahogy különös, idegen szavakat formál a szája.
Egy kaktuszember – cikázik át fején a felismerés, és megpróbál felkászálódni a homokból, de végtagjai nem engedelmeskednek. Szeretne könyörögni az életéért, de hang sem jön elő száraz torkából. A zöld lány egy ideig figyeli a tehetetlen fiút, közben gömbölyű mellét simogatja. Két hízott gömbkaktusz, rajtuk csukott virágbimbók domborodnak. Körmével mélyen a bal keblébe váj, fájdalmas szisszenés hagyja el ajkait, ahogy a fehér seb mögül víz tör elő – vékony, áttetsző sugárban csorog ki. A fiú fölé hajol, és kiszáradt szájára folyatja a vizet – az pedig megkönnyebbülten tátja szélesre ajkait, mohón nyeli az édes folyadékot.
Tollas fejdíszek repülnek át az égen. A távolban kígyó fecskendezi a mérgét egy kulacsba – a bőrtarisznya fájdalmasan vergődik a hüllő szájában, majd kimúl. Valahol egy magára hagyott pisztoly bömböl édesanyja hullája mellett – de egyre halkabban teszi.
A fiú később nem győz köszönetet rebegni a lánynak, amiért megmentette az életét. De az persze egy szót sem ért meg a felé intézett hálaszavakból. Térdepel csak a homokban, a lassan erejét visszanyerő fiú mellett, és sejtelmes mosolyra húzza lila ajkait. A háttérben egy sebes hátú ló, a kaktuszlány pónija ácsorog türelmesen, leszegett fejjel. A legény némán csodálja a lány szépségét. Formás testét, sima zöld bőrét. A gömbölyű mellbe vájt sebből még ki-kicsurran egy-egy csöpp víz – a fiú bizonytalan kézzel nyúl felé, majd mikor látja, hogy a lány nem húzódik el, sőt, biztatóan biccent, ujjával letörli a folyadékot, és ajkához emeli. A kaktuszlány fojtott hangon kuncog a kölyök mohóságán. Miközben a suhanc összegyűjti a maradék vízcseppeket, fiatal tekintete lassan bejárja a zöld domborulatokat, és hosszan elidőzik szeme a melleken, a kifakadni készülő két virágbimbón, ami széleinél sárga szirmokat sejtet. Majd feláll, kinyújtóztatja lábait. Lassú és apró köröket tesz a lány körül, egyrészt, hogy izmait ismét a mozgáshoz szoktassa, másrészt, hogy minden szögből megvizsgálja ezt a különleges teremtést. Mögé lépve tüskék közé gabalyodott madarat fedez fel a lány hátán. A hosszú fehér tövisek valósággal felnyársalták a tollas jószágot. Így jár tehát, aki túl közel férkőzik ehhez a szépséghez, gondolja a fiú. Óvatosan, nehogy megszúrja magát, kiszabadítja a madár könnyű testét. Egy ideig a tenyerében forgatja a csont és bőrré aszott állatot, majd a homokba hajítja.
– Neked aztán veszélyes töviseid vannak – motyogja, és közelebb hajol, hogy felmérje őket. A lány ezt nem tűri sokáig, felpattan a földről és szembe fordul a fiúval. Kacéran csókra csücsöríti a száját, szemei sötéten csillannak. A kölyök hezitál, majd mikor látja, hogy a száj körül nem fenyegetnek veszedelmes tüskék, gyors csókot nyom a kaktuszlány szájára. Íze édes, akár a tejé. Újabb pillanatcsókok csattannak, végül hosszú percekre összeforr a két arc. A fiú nadrágja dudorodni kezd elől. Lepillant, és látja, ahogy a tömör, zöld mellecskéken megduzzadtak a virágbimbók. Keze automatikusan elindul felé, majd éles szisszenéssel kapja vissza, amikor néhány tövis a bőrébe szúródik. A lány lemondóan néz a fiúra.
– Semmi baj – sziszegi a kölyök, miközben a bőrén dudorodó apró vércseppet vizsgálgatja. – Nem is olyan vészes – motyogja, mire a lány csókot nyom a kézre, és a szájába veszi a sérült ujjat, hogy kiszívja a sebből a vért.
Keselyűk koppannak a napnak és sülnek meg a fényben – dúdolás a rozoga skalpolt pokolban – összetört kalitkadarabkák sebzik fel a kiszabadult kanárikat. A sivatagban egymásba gabalyodnak a kaktuszlány örömvonyításai és a fiú nyöszörgése – a kölyök feneke ütemesen jár, ahogy újra és újra eltűnik a lányban, a tüskével körülvett, de belül puha és nedves lila alagútban. Ám hiába próbálja távol tartani a teste többi részét, a lehető legkisebb felületen érintkezni szerelmével, a fiú minden lökésnél újabb és újabb szúrásokat kap csípőjére a tövisektől. Vörös sebek nyílnak – húsba tört fehér szálkák, a fájdalom nyilai egybefonódnak a kéj lüktetésével. Végül, ahogy a fiú egyre közelebb ér a csúcsponthoz már meg sem tudja különböztetni a kellemes villanásokat a fájdalmasaktól, így aztán nem is próbál húzódozni – egyszerűen a szúrós karokba omlik, hozzápréseli magát a zöld testhez, a kicsorduló vér elkeveredik a sós izzadtsággal. Herezacskója újra és újra a lány fenekének ütődik, a belőle kiálló tüskék még mélyebbre fúródnak, majd amikor vakító fénnyel érkezik az orgazmus, olyan hevesen döf, hogy a tűk valósággal átszúrják a bőrtarisznyában feszülő golyókat. Véres sperma robban ki belőle, a kaktuszlány pedig felsikolt a kéjtől, bimbói kipattannak, sárga virágszirmok omolnak és dörzsölődnek a fiú tűszúrásokkal borított mellkasához, és olyan szorosan öleli magához szeretőjét, hogy tövisei majd a jajgató fiú szívéig hatolnak. Vörös buborékok pukkannak a két ajak találkozásánál. A fiú lefordul a lányról, és rögtön elájul. A lány a lába közül kicsorgó spermát vizsgálgatja. Ujjai közé veszi, a fény felé tartja. Majd a homokba rázza a kezéről. Néhány csepp a döglött madárra fröccsen, mire az rögtön életre kel, megrázza rothadó szárnyait és az égnek rugaszkodik.
A mennybolt töltényövében sorakozó villámok – a vesztett játszmákban elégett kártyalapok hamva, s leölt vadak hevernek az örök vadászmező szembogarában; napról napra nincs tovább. Fenn a halott seriff egy felhőn ül, rozoga hintaszékében, szedegeti a tüskéket a nyelvéből – öreg ujja újra és újra felhúzza a kakast – olykor angyalok érkeznek, hogy neki is a fejéhez szegezzék a glóriát, de ő egyből átlát a maskarájukon – veszett ördögök ezek, gazfickó mindegyik, fejük fölött ott lebeg a fényes kötélhurok, gondolja – és lepuffantja őket.
– A kurva anyjukat, napról napra közelebb jönnek és egyre többen vannak! – sivít s a lábatlan lovak féregként henteregnek az égen – a vályúba dobott kártyalapokat rágják, amiből angyalok dörömbölnek – a menny hamiskártyásai elnyerik mind a fényt – jóízű dörrenés az alkony.
Kaktuszfalván már tüzek égnek – harci lángokban a dobok, bennük legyek vergődnek. Egy hatalmas kaktusz áll az egykori városka főterén, ehhez vannak kötözve a megerőszakolt asszonykák. Jajgatnak, ahogy a kötél a szúrós tüskékhez préseli hátukat. Körülöttük a vademberek táncolnak, rázzák fegyvereiket, énekelnek – isteneikhez fohászkodnak termékenységért, mire duzzadni kezd a kikötött asszonyok hasa. A mágia zománc-csöppei – gyöngyözve forr a levegő, pattog a fa – kórusban üvöltenek a nők, mikor meglepik őket a szülési fájdalmak – a rémálmok kulacsa kiürül, ahogy elődugják zöld, tüskés fejüket a kaktuszbébik a kitágult pinákból – koponyájukon vér csillog, és apró vörös cafatok borítják őket, a tövisek szaggatta méhdarabkák. Jajszavak koszban – pupilláról lefeszített jelenetek.
Egyszer csak lódobogás hangja akasztja meg a törzsi muzsikát. A kaktuszemberek a sivatag felé néznek, és lassan kibontakozik egy póniló alakja, rajta két lovassal. A kaktuszlány az, mögötte a sebesült fiú ül, szorosan öleli hátulról szeretőjét. Alvadt vér, mint rozsda pereg a homokba. Mindenki az érkezőket figyeli. A lány a maradék spermát rázza az ujjairól – a szétrepülő cseppek ráhullnak néhány a földön fekvő, nyílvesszővel átlőtt városlakóra. Azok egyből kinyitják a szemüket, és felülnek, csodálkozva néznek szét maguk körül, majd vizsgálgatni kezdik a belőlük kiálló nyílvesszőket.
A lány megállítja a lovát, és végigjáratja tekintetét a gyülekezeten. Kártyalapok a tűzben – ájult nők az óriás kaktuszhoz kötözve, a porban zöld csecsemők vergődnek.
Talán a szerelmünk bebizonyítja, hogy békében is élhetünk együtt – gondolja a fiú, és szorosabban búj hozzá a lányhoz. Újabb tüskék siklanak a bőre alá, a fájdalom csillagszórói gyúlnak fejében, szerelme hátára köhög egy felszakadó vércsomót. A kaktuszemberek pedig csak állnak, és szimatolnak. Valósággal megrészegíti őket a lány virágbimbóiból áradó édeskés odor. Ahogy szaglásznak, az ő bimbóik is reszketni kezdenek – majd szétpukkannak, és sárga virágok bontják ki szirmaikat. Virágok borítják be a téren meredező kaktuszoszlopot is, és a levegő megtelik bódító illatukkal. Olyan erős, hogy lassan teljesen maga alá gyűri a füst és a vér borzalmas bűzét – körbeleng, átitat mindent, új tavaszok, szép napok ígéretét hozza. Alászáll az életre kelt csont és bőr madár is, megtelepszik az oszlop tetején bomló hatalmas virág közepén, s ahogy a feltámadó szellő hullámként borzolja körülötte a sárga szirmokat, csicseregni kezd.
