A legyeknek újfent csak dolguk akadt Kanócvároskában, ahol a kóborszikrák feketére falják az imára kulcsolt ujjakat, viasztócsákká olvasztva a kezeket. A Kaptárfejű bandita hajnalban robogott be a sivatag felől – hiába, ezeket a veszett dingókat mindig a nap első sugarai és a feltámadó forró szél hozza – majd leállította a lovát a bank előtt. Ott aztán, amikor betoppant, egyből kezdtek nagy zúgással kirepülni a fejéből a méhek.
– Azt javaslom, ne nagyon mocorogjanak. A kis barátaim könnyen izgalomba jönnek – röhögött a Kaptárfejű, és persze senki se próbálkozott – a méhekkel borított fickók szoborrá válva nézték, ahogy a bandita zsákokba pakolta mind az aranyat – tessék, viheti mézet olvasztani belőle. Senki sem állíthatta meg ezt a dögfickót, még a rend szigorú őre sem, aki odakinn várt rá, csőre töltött pisztollyal.
– Egyszer úgyis kifüstölöm a világból azt a rohadékot! – morog most a seriff, csipesszel szedegetve ki a bőrébe állt fullánkokat. – Csak pillantsam meg még egyszer azt a rusnya pofáját!
Persze hiába is sarkantyúzza magát, ezt a gyászindulót nem lehet túlkiabálni. Mi több – ahogy mormolja maga elé méregszavait a seriff, egyre megy és megy össze, voltaképp észre sem veszi, hogy a kioperált fullánkok mögül szökik a levegő testéből. Nincs ezen mit csodálkozni – a seriffek errefelé egytől-egyig felfújt ballonok csupán, a városlakók lemondó sóhajai adnak nekik egyedül tartást. Amikor kioperálja magából az utolsó tüskét, a maradék levegő is kiszökik belőle – bánatosan repül át az égen, lefittyenő karjával még integet szeretett városkájának, majd – akár légy az üvegnek – egy csillagnak koppan, és a tűz elemészti örökre. Valaki újabb strigulát húz a homokba, és gonosz dzsinnként tekereg elő a gyászos county muzsika. A Kaptárfejű bandita eközben már a szomszéd városka kupijában ünnepli magát, rohannak is kifelé az ajtón az összecsípet asszonykák – a hálós fekete combharisnyák feszülnek a frissen nőtt vörös dudorokon. Egyetlen kurva akad csak, aki jó pénzért még ezt a fickót is vállalja.
– Voltak már rosszabb ügyfeleim is, csináltam már rosszabbat is! – morogja, mint afféle mantrát, és jól megdolgoztatja a randa fickó méztől csillogó szerszámát, miközben a rászálló rovarhad össze-vissza csípi vonagló testét.
– Na ezt nevezem én jó dugásnak! – röhög később a Kaptárfejű, miközben visszarepülnek a méhek a fejébe, azzal a halálra mart nő testére dob néhány méztől ragacsos aranyat. A kurva kísértete, mintha csak paplan közül kelne fel, kikecmereg a meztelen hullából, s magához veszi a pénzt. Miközben a saját holttestét nézi, még azt motyogja: – Voltak már rosszabb ügyfeleim is. Csináltam már rosszabbat is – persze alighanem az ördögnek is ezt bizonygatja majd, miközben az lávakövön forrósított késsel nyúzza a seggét.
Az éj maskarája. Régi tűzpárbajok fűtik ma a csillagokat. Egy istállóban ismét seriffet gyártanak: kimetszett lóbélbe sóhajtoznak a városlakók, és kezd alakot ölteni a rend legújabb őre. Kiszakítanak egy újabb csillagot az amerikai zászlóból, és rátűzik a fickó mellkasára, közben persze fohászkodnak, hogy ez most tovább tartson, mint az előzőek.
– Egyet se féljetek, jó polgárok! Addig nem nyugszom, amíg el nem kapom azt a rohadékot! – hajtogatja a frissen formázott seriff, majd ellebeg a sivatag irányába, követve a ragacsos mézcseppeket. Még egyszer hátranéz, és hősies pózba vágja magát – csillogó colt-jával int a városlakók felé, s így észre sem veszi, hogy nekisodródik egy hatalmas kaktusznak. Pukkanás hangja kél.
– A kurva fene egye meg az összeset! – Köpnek felé a városlakók, de már kergetnek is egy új lovat, hogy leöljék, kitépjék és felfújják a belét – seriff nélkül csak nem maradhatnak.
Gyí, gyí, Dögnyugat, körbe-körbe! Ameddig a szem ellát, sárga ujjakra hajló szivarvégek és protestáns spermafonalak – füstcsíkokkal összekent arcok, még néhány napnyugtát elszívunk, mielőtt ránk szakadna az ég.
A Kaptárfejű igazából csak siheder korában jött rá, hogy ő egy kicsit más, mint a többiek. Az arcán megjelenő ragyák tizennégy éves korára teljesen elcsúfították. Emiatt hamar az iskolai élcelődések célpontjává vált. Dudorfejnek csúfolták, és azt mondogatták, ha akarná, kulcsokat akaszthatna a pattanásaira.
– Csupán kamaszodsz, de csak pár évig tart! Majd megoldja az Úr ezt is! – Legyintett folyton az anyja, amikor síráson kapta a fiát. Ám hamar kiderült, hogy nem egyszerű pattanásokról van szó. A ragyákból – amit szinte megállás nélkül nyomogatott a kölyök – aprócska méhek fordultak ki, megrázták hártyás szárnyukat, aztán messzire repültek. A fiú tátott szájjal nézett utánuk. Később már az anyjának is gyanús lett a dolog, amikor mosáskor mézfoltokat talált a kölyök alsónadrágján és reggel a lepedőjén. Hiába, a gyerek nem olyan volt, mint a többiek – belül tudta ezt a nő is, hiszen emlékezett még a fogantatására. Apja nem volt, egy méh repült be egy reggel a fiatal lány ablakán, megszúrta a hasát, mire az hatalmasra dagadt, s amikor az orvos megállapította, hogy állapotos, senki sem hitte el, hogy még sosem volt férfival.
– Dudorfej, Dudorfej! – kántálták folyton a kölykök az óra előtt, mielőtt megérkezett volna a tanár, a gúnynév még most is ott köröz éhes keselyűként a Kaptárfejű koponyájában. Girbegurba rajzokat firkáltak a táblára a fiúról, vonalzóikkal bökdösték a srácot, kulcsokat akasztgattak rá, az pedig csak ült ott a hátsópadban, lesütött szemmel, idegesen pörgetve ujjai körül ceruzáját. Bizony sokáig tűrte ezeket az élcelődéseket, de amikor egy átkozott napon még a tanár is véletlenül Dudorfejnek szólította őt az egész osztály előtt – ki tudja hogy, egyszerűen csak kicsúszott a száján –, és erre persze az összes kölyök megállíthatatlan röhögésbe kezdett, a fiú szörnyű haragra gerjedt, és úgy döntött, bosszút áll az egész társaságon. Ahogy folyt tovább az óra, elkezdte hát nyomkodni a pattanásait. szépen, egyesével pukkantak szét körmei között az édes nedvet csorgató ragyák. Néhányan hátrafordultak, majd amikor látták, mit csinál Dudorfej, undorodva kapták el a fejüket. Alig telt bele néhány percbe, egy kislány felszisszent a padok között: – Tanárnő, tanárnő, berepült egy méh!
– Annyi baj legyen – morogta erre a tanár. – Hagyjátok, és akkor ő is békén hagy titeket!
És darálta tovább a tananyagot. De ekkor újabb és újabb dongók zúgtak el a teremben – körberepülték a gyerekek arcát, leszálltak a padokra, és aprócska lábaikat egymáshoz dörzsölték a nyitott füzeteken.
– Gyorsan, kifelé, mindenki! – sipítozott a tanárnő, és persze futott is az összes az ajtó irányába, ám ekkor már valóságos raj, mint fekete viharfelhő kavargott körülöttük. Egy csöpp kisfiú volt az első, aki így kiáltott: – Áú! Tanárnő, ez megcsípett… – Majd csatlakozott hozzá a többi is, végül már kórusban üvöltöttek. Egyedül a sokat gúnyolt fiú kuncogott ott a hátsó padban, de ezt persze senki sem hallotta a mindent betöltő zümmögéstől.
– Hiába, öröm a fiú a háznál – mondja a Kaptárfejű anyja, és beleharap egy mézes kenyérbe – így pattog a szíve helyén lévő deszkákon – kinn a sivatagban gyűlnek a szétpukkant seriffek a kaktuszok oldalán – ahogy feltámad a szél, lengedeznek, akár a szakadt zászlók – keselyűk érkeznek, ráncigálják a lóbél-darabkákat. Végül egy öreg indián kergeti messzire őket. Zsíros, fekete haja álmosan lengedezik ráncos arca körül, szemei akár a folyóból halászott szürke kavicsok. Leakasztja az egyik seriffet a kaktuszról, megrázza, majd a vállára dobja, és hazaviszi a sátrába. Ott aztán kezelésbe veszi a leengedett fickót – füvet és bogyókat tör egy mozsárban, s bekeni a kaktusztüskék ejtette sebeket. Végül a szájához emeli és felfújja az ipsét – forró lehelete, a látnokzsálya füstje megdagasztja a seriff izmait.
Az erőre kapott cowboy hirtelen nem is tudja, hogyan hálálja meg az öreg indiánnak a kedvességét. Az a felhőkbe fűzi tekintetét, majd a szájához emeli a kezét, mintha kulacsot tartana a szájához, jelezvén, hogy egy kis tüzes vizet esetleg elfogadna cserébe. A seriffben erre persze mocorogni kezd a sápadt-vér.
– Még mi nem kéne, te kurva ingyán'! – röhög, előkapja a colt-ját és kilyukasztja a vénember koponyáját. Hiába, ezen a vidéken töltények viszik a köszönömöt szívtől szívig – mint dolgos kis méhek, járják a földeket – bezárnak a napnyugta kalitkájába téged is, meglátod. Ott repül most a léggömb-seriff, át az angyalszar-foltos égen, az aranycsillag elvakítja a dögevőket. Közben így kiabál: – Jövök már, Kaptárfejű! Az öreg sámán belém suttogott varázsigéi majd kitépik a fullánkodat! – lángokban a száj árka –
Szóval egyet se féljetek, jópolgárok, voltak már rosszabb ügyfeleim is, csináltam már rosszabbat is – voltam már markolatok csiklója s csókkal dobtam éhségem.
A Kaptárfejű cowboy a hajnal forró sugaraiban fürdik, ahogy vágtat át a sivatagon fekete lován. A paták mély lyukakat hagynak szerte a homokban. A lovas le nem veszi a szemét a horizont skalpvonaláról. Fejében a szokásos zümmögés reszket – drága méheinek fortyogó dühe mossa át a koponyáját. Egyszer csak különös dologra lesz figyelmes a távolban. Mintha felállított asztalok sorakoznának előtte a semmi közepén. Az egyik pattanás erre megdagad a fickó arcán, kifakad, és előbújik belőle egy aprócska méh. Hátra repül a ló farához, sarkantyúzásképp megcsípi az állatot, mire az még gyorsabb vágtába kezd. Szegény paripa megszokta már az efféle nógatást.
A Kaptárfejű bandita közelebb érve látja, hogy nem is sima asztalokat lát, hanem iskolai padokat felállítva a sivatag közepén.
– Mi a fene? – szűri a szavakat sárga fogai között, és melléjük érve leállítja a lovát. Lepattan róla, és vizsgálgatni kezdi a bútorokat. Furcsamód ismerősnek tűnnek. Mintha csak valami labirintusban bolyongana, úgy sétálgat köztük. Néhány pillanat múlva belényíllal a felismerés. Iskolapadok, persze. Pont mint az osztályteremben gyerekkorából.
Értetlenül néz szét maga körül, de csak kaktuszokat, rohangáló skorpiókat és a végtelen sárga semmit látja. Mi a fenét kereshetnek itt ezek a padok? Ki rakta ide őket? És miért? A méhek egyre izgatottabban kezdenek zümmögni a fejében.
Ahogy így körbe-körbe jár, lassan a padokba vésett girbegurba vonalakra is ráismer: bugyuta, rossz helyesírással fába karcolt üzenetek, obszcén szavak és gúnyrajzok. Az arca összerándul, amikor az egyikben egy fiúra ismer, az arcán ragyákkal. Alá ezt írták: Dudorfej.
Bzzzzzz! – A koponyafalak közé zárt üvöltés, egymásba gabalyodott menydörgések csövekből szökött golyók. A Kaptárfejű ökölbe szorítja a kezét, és akkorát csap az asztalra, hogy az fájdalmasan recseg és majd’ összedől a sújtás alatt. A távolban a felfújt seriff eközben újabb kihullt méhfullánkot dob a tűzre, és a lángokba suttogja méregszavait. Hullámként csapnak össze a varázsigék.
A zümmögés a Kaptárfejű cowboy koponyájában már-már elviselhetetlen – ugyanakkor kezd átalakulni, mintha emberi beszéddé, magába tekeredő szó-gombolyaggá kezdene változni a rovar-reszketés. „Dudorfej, Dudorfej!” – rángatózik a gúnynév az elméjében. A fickó nem bírja tovább, felrúgja a padokat, előkapja a pisztolyát és beleereszti a tárat a tanári asztalba. A szétrepülő faszilánkok a homokba hullnak.
– Elég! – üvölt, s egyre hatalmasabbra duzzadnak gümői. Mint aprócska, kitörni készülő vulkánok, reszketnek, a pórusok – akár apró sikoltó szájacskák – megnyílnak, és a belőlük kicsöppenő sárga mézzel együtt kifordulnak az arcából a méhek. Sorban röppennek ki, egyik a másik után, és csatasorba rendeződnek az égen. A cowboy nézi őket, majd kikerekedik a szeme, amikor egyszer csak éles fájdalom nyíllal a nyakába. Odacsap, mire egy aprócska rovar törötten hull a földre. A Kaptárfejű értetlenül áll, sohasem történt még meg eddig, hogy egy méh megcsípte volna. Lehajol, felveszi a dongót, forgatja ujjai között, majd kikerekedik a szeme, amikor ráismer az aprócska állatban az egyik régi osztálytársára. Egy szárnyas, vérző, törött derekú kisfiút tart a tenyerében, a méhfiú élettelenül csüngő miniatűr kezében egy vonalzó – alighanem azt mélyesztette a banditába. A raj egyre dühösebben reszket fölötte – sötét füstként gomolyog, árny-alakzatokká olvad, majd szétválik, s ismét összecsomósodik. A cowboy ijedten figyeli őket, és ordítani kezd, amikor rárontanak. Ellepik a testét.
Dudorfej, Dudorfej! – így döngicsél a sok apró fiúcska és kislány, majd a fickóba szúrják tűhegyes vonalzóikat. A Kaptárfejű rohan, és csapkod maga körül – ordít, akár egy sakál, de ahogy egyre több tű hatol belé, lassan összecsuklanak a lábai, és a férfi végül fáradtan esik a hátára. Erre persze az összes kis szárnyas rárepül, beborítják, fel és le rohangálnak rajta, szúrják, ahol érik. Amikor már épp csak pislákol az élet a cowboyban, az arcára száll mind közül a legnagyobb, a királynő, a bandita pedig ráismer benne egykori tanítójára. Szigorú arccal néz le a haldokló férfira, aki a felköhögött méztől fuldokolva próbál mondani valamit. A tanárnő aztán felröppen, de csak azért, hogy még nagyobb erővel tudjon megindulni és a fickóba mélyeszteni fullánkját. A Kaptárfejű bandita szemgolyója kipukkan – ragacsos méz folyik le a férfi borostás arcán, mintha csak könnyezne – majd elsötétül a világ, és a gyermekek gúnyos kacagása átlökik a halálba.
Az éj kitapogatja a föld varratait – azt a néhány cérnaszálat, ami még összeszorítja a pokol ásító száját, és a sercegő gyufák pórázt kötnek a fényre. Homoktúrás emelkedik a sivatagban, majd kifakad, a pordudorból kifordul a Kaptárfejű anyja – ez a kócos hajú, veszett tekintetű öregasszony, szürke fogai között sokáig rágott pempő darabok, löttyedt hasán egy régi, sosem múló rovarcsípés nyoma. Könnyei fia kihűlő holttestére potyognak. – Szegény, szegény kisfiam! Oda az a sok finom nektár! – bőg, s ujjai a hulla sebeiben turkálnak, a mézt kapirgálják belőlük és pakolják aszott szájába.
Elégnek a lángok közé szórt méhfullánkok, és szertefoszlik a zsályafüst. Egyedül a felfújt seriff arcáról nem hervad a mosoly, ahogy ott ül, törökülésben a parázs mellett.
– Megmondtam, hogy elkaplak, Kaptárfej! – morogja maga elé, és hahotázni kezd. Arany jelvénye csillog, ahogy rázkódik mellkasa. Egyszer csak zümmögésre lesz figyelmes. Egy aprócska méh zúg el az arca előtt, majd száll le a vállára. A seriff erre abbahagyja a kacagást, és riadtan nézi a lábait dörzsölgető rovart. Szőrös potroha izgatottan rángatózik. A cowboy tudja, hogy elég egyetlen csípés, és ő kidurran. Ül tehát, mozdulatlanul, akár egy szobor, és vár, mikor röppen végre el róla az az átkozott dongó. Ám a méh mintha sohasem akarna elszállni – néha megrázza ugyan hártyás szárnyát, mint ami már kész a levegőbe rugaszkodni – ám ehelyett dörzsölgeti tovább aprócska ízelt lábait, forgatja a fejét és telnek az órák, eltelik az éjszaka, majd a reggel is – aztán még több hajnal és éj röppen messzire s egymásra dőlnek a napok. A seriff pedig azóta is ott ül a kialudt tűz hamukupaca előtt, rezzenéstelen arccal, megmerevedett tagokkal, izzadtsága lassan lehámozza róla az indián harci festéket. A vén remete – így nevezik őt errefelé. A sivatag vándorai gyakran aprópénzt dobnak elé a porba, azt mondják, aki adakozik neki, megnyeri magának a szellemek jóakaratát. Így gyűlnek tehát a pénzérmék a seriff előtt, aki még csak biccenteni sem mer köszönetképp, hiszen az az átkozott méh még mindig ott karistol rajta. Néha az orrára mászik, és úgy szemeznek a rovarral – ilyenkor úgy tűnik, hogy az aprócska rovarfejen nem is csápok reszketnek, hanem tollak – mintha indián fejdíszt viselne.