A buszmegállóban egy férfi szép összeget ígér, ha eladom neki az egyik mellbimbómat. Az ajánlat csábító, és végül hagyom magam meggyőzni a dologról, ugyanakkor furdal a kíváncsiság, minek van egyáltalán szüksége rá. Azt feleli, van egy egzotikus hala otthon, ami túlnyomórészt mellbimbókkal táplálkozik. Erre közlöm vele, hogy fontolóra veszem a másik mellbimbóm áruba bocsátását is, ha megmutatja nekem ezt a különleges állatot. Vonakodva ugyan, de igent mond, és együtt szállunk fel a buszra. A fickó a város másik végén lakik, egy tatarozásra szoruló társasházban, feltűnően sok zárat kell kinyitnia, hogy bejussunk a lakásba.
– Sosem lehet elég óvatos az ember – magyarázza, amikor végre belépünk az ajtón. Teniszlabda méretű kulcscsomóját az asztalra hajítja. A nappaliban megpillantom a hatalmas akváriumot, benne egy aprócska sellő lány úszkál a vízinövények között. Egészen elbűvöl a szépsége. Haja barna, bőre mint a porcelán. Zöld farkuszonya legyezőként terül szét, aprócska mellei tökéletes formájú kagylógyöngyök.
– Na, most figyeljen! – mondja a pasi, azzal kimegy a konyhába, hallom, ahogy a hűtőajtóval pepecsel, amikor visszatér, egy műanyag dobozt tart a kezében, amiben emberi mellbimbók fekszenek egymás hegyén-hátán. Házigazdám egy ideig válogat közöttük, aztán kiemel egy kerek, barna példányt – ahogy látom, egészen keményre dermedt a hűtőben. Beejti a vízbe a tömzsi kis bőrtömlőt. Az aprócska sellőlány szempillantás alatt odaúszik, elkapja, majd egy műanyag kincses ládikóra telepedve nekiáll jóízűen csócsálni azt. Haja mint a barna hínár lebeg arca körül.
Egy ideig nézzük, ahogy falatozik, amikor egyszer csak kopognak a bejárati ajtón. A fickó ijedten kuporodik le, és ujját a szája elé téve jelez nekem, hogy maradjak csöndben. Engedelmeskedem. Perceken át csak a dörömbölést hallgatjuk, majd a látogató – akárki legyen is az – feladja, és elmegy. Káromkodása sokáig visszhangzik a lépcsőházban.
– Ki volt ez? – kérdezem.
A férfiból nehéz kihúzni a választ, de aztán csak bevallja, hogy az egyik előző ügyfele, akinek megvette a mellbimbóját.
– Folyton visszajönnek! Folyton meggondolják magukat! De hát mit tehetnék? Valakinek etetnie kell ezt a halat! Már a saját mellbimbóimat is levágtam miatta!
Egészen megsajnálom az ürgét. Felajánlom, hogy megveszem tőle a sellőt, mire könnyes szemmel átölel, és kerít egy befőttesüveget, amiben haza tudom vinni az aprócska lányt. Megkapom a mellbimbókkal teli dobozkát is. Azt tanácsolja, tartsam őket a hűtőben, mert szobahőmérsékleten magukhoz térnek és nagyon el tudnak szemtelenedni.
*
Kerítek egy 50x30x30 cm-es akváriumot, szépen berendezem. Az aljára színes kavicsokat szórok, és még egy levegőztetőt is veszek, ami egész nap böfögi a vízbe az oxigén gyöngyöket. Az aprócska sellő láthatóan elégedett az új helyével, széles mosollyal az arcán úszkál egyik üvegsaroktól a másikig, én pedig órákon át csak ülök és nézem. Képtelen vagyok levenni róla a szemem. Azon kapom magam, hogy már óránként etetem – noha az előző tulajdonos a lelkemre kötötte, hogy csak napi egyszer tegyem. De valahányszor azt látom, hogy a sellő jóízűen egy bedobott mellbimbót rágcsál, mosolyognom kell.
Hajnalig bámulom a sellőlányt, ölemben a már csak félig teli dobozzal alszom el. És mellbimbókról álmodom. Egy hatalmas sivatagban vándorlok, kínoz a szomjúság – sárga pusztaság, ameddig csak a szem ellát – a hőség kifacsarja belőlem az utolsó izzadtság csöppeket is. Később egy kólaautomatát pillantok meg a dűnék között. Mint egy szikla, úgy mered ki a homokból, fémes oldalán vakítóan csillan a nap perzselő fénye. Közelebb lépve már a zsebemben matatok, és imádkozom, hogy legyen nálam némi aprópénz. Találok is pár érmét, de amikor elolvasom a gépen lévő feliratokat, tátva marad a szám.
Az automata nem fogad el pénzt – hirdetik a betűk. Alatta nyomógombok, és az üdítők nevei – utánuk zárójelben az ár. Minden egy mellbimbóba kerül, kivéve a tonikot, mert az kettőbe. Még szerencse, hogy nem szeretem a tonikot.
Belesek a kólaautomata üveg ablakán. Dobozos üdítőket látok vízben lebegni. Mintha csak egy akvárium lenne. Megnyalom az ajkam, és úgy döntök, feláldozom az egyik mellbimbómat. Az automata oldalán láncon egy piszkos gilette penge lóg, ezzel is megkönnyítve a vásárlók dolgát. Miközben a hideg fémdarabbal a bőrömbe vágok, és vér csorog az ujjaimra, arra gondolok, hogy ki lehet vajon az a hülye, aki mind a két mellbimbóját hajlandó levágni egy tonikért.
Furcsa mód nem érzek fájdalmat. Egy ideig forgatom ujjaim között a kinyesett véres bőrdarabkát, ami valaha a jobb mellbimbóm volt, majd sóhajtok, és betuszkolom az automata nyílásán. Aztán megnyomom a kóla kiadó gombot. Semmi. A gép meg se mukkan. Megnyomom újra. Semmi. Ezúttal egy másik gombot nyomok meg. Semmi. A pénz visszaadó gombot kezdem nyomogatni. De semmi. Verem az automata oldalát. Rugdosom. Körbejárom. A gép hátulján egy kartonpapír táblát fedezek fel. Az áll rajta: Üzemen kívül.
*
Csak másnap délelőtt térek magamhoz. Az álom karmos polipcsápjai nehezen eresztik a szemem. Kialvatlan vagyok, a sellő az akváriumban pedig elég pocsékul fest. A vize homályos, mintha ment volna a hasa. Alighanem túl etettem, emiatt fekszik most a gyomrán összekulcsolt kézzel a levegőztetőn. A felszálló buborékok a hajába ragadnak.
De ez csak az egyik probléma, amivel szembesülnöm kell. Az éjszaka során ölemben maradt műanyag doboz üresen ásít vissza rám. Úgy tűnik, a szoba melege magához térítette a lakóit, amik most fel és alá rohangásznak a szobában. Mellbimbók szerte a padlón – mint rovarlábakon, aprócska szőrszállakon futnak, bemásznak az ágy alá, a falak repedéseiben mocorognak. Próbálom elkapni, és visszazárni őket a dobozba, de túlságosan gyorsak. Újsággal csapkodom őket, de amikor egyet nagy nehezen eltalálok, és úgy tűnik, sikeresen megölök, fél perc után ismét magához tér, és szalad tovább.
– Szívós kis dögök! – hagyja rám a kihívott rovarirtó – ez a pocakos, szalonna szagú pasas. Mellei kidagadnak izzadt pólója alatt. Egyből a sellőmre gondolok. Mi lesz most vele, honnét szerezzek neki eleséget? Kezdjek el én is pénzt ajánlgatni embereknek a mellbimbójukért cserébe? Egyáltalán biztos, hogy egyedül mellbimbókat eszik az új házi kedvencem? Higgyek el mindent, amit az előző tulajdonos állított?
Az akvárium felé pillantok. Szegény pára nem úgy fest, mint aki most vagy a közeljövőben az evésen törné a fejét. Még mindig a levegőztetőn fekszik, a bőre sápadt, olykor apró, mellbimbó darabkákat okád – sűrű felhőként gomolyog a feje körül a bőrmócsingokkal teli hányás, s felszakadozik a felszálló buborékok rajában.
– Lefújom a lakást, az majd kicsinálja őket – magyarázza a rovarirtó.
– Nem veszélyes ez a szer? – kérdezem. Épp a falat vizslatom, amin egy szőrös mellbimbó kúszik végig, szőrszállakkal kapaszkodva meg az alig látható repedésekben. – Úgy értem, nem kell kiköltöznöm?
– Ugyan! – Legyint az ipse. – Veszélytelen ez a cucc az emberre.
Pár perc múlva már sűrű, rovarirtószer-felhőben botladozom. A bútorok, mint sziklák valami parton. Megkapaszkodom bennük. A ködnek keserű az illata, akár a toniké.
*
Mintha már egy idegen bolygó felszínén járnék. Nem ismerek rá a lakásomra, újra és újra megbotlom a pára mögött rejtőző bútorokban. A konyhában volnék? Vagy a nappaliban? Fogalmam sincs. A rovarirtó férfinak kiabálok, de válasz nem érkezik. Hiába, egyedül vagyok, magányos asztronauta a világegyetem peremén.
Egyszer csak valami nagy és masszív dolog állja az utamat. Körvonalai alapján szekrény, de ahogy tapogatni kezdem, fémszerűnek tűnik az anyaga. Ráadásul világít. Ráismerek a kólaautomatára. Hát ez meg hogy a fenébe kerülhetett ide? Fényei álmosan pislognak – ezúttal egészen biztosan működik. Ahogy közelebb lépek, meglátom, hogy a digitális kijelzőn piros betűk villognak: KÉRJÜK, VÁLASSZON TERMÉKET!
Ujjaim bizonytalanul keresik a gombokat. Meg is találják őket, de az érintésük puha, bőrszerű. Közelebb hajolok. Különböző méretű emberi mellbimbók sorakoznak végig az automatán. Megnyomom az egyiket, mire a gép belsejéből elégedett, már-már felajzott morgás tör elő. De az ital nem érkezik. Helyette továbbra is a már ismert piros szöveg villódzik a kis képernyőn.
Megpróbálkozom egy újabb gombbal. Ez kicsit érdesebb és keményebb az előző bimbónál. Többször is megnyomom, de a fémketrec belsejében visszhangzó nyögést leszámítva ugyanaz a hatás: semmi. Ekkor fény gyullad a fejemben. Persze, hogy is nem gondoltam rá. Elveszem a kezem, és ezúttal az arcommal hajolok a gomb fölé. Számba veszem a kemény kis bőrtömlőt, és szívni kezdem. Hűsítő, szénsavas ital tölti meg a szám. Keserű tonik. Utálom a tonikot. Köpködve kapom el a fejem. Az ingembe törlöm a szám. Két növekedő vérfoltot pillantok meg rajta, a mellkasomnál.
*
Amikor magamhoz térek, még mindig körbe ölel a füst. Az automata már nincs sehol, a rovarirtó fickó pedig körülöttem sertepertél.
– Megöl… ez a szer… – motyogom neki, kábultan, de rám se hederít.
– Már a legtöbb kis rohadékot kinyírta – lelkendezik, újabb és újabb felhő szakad ki permetezőgépéből. Még a ködön át is jól látom, hogy mellbimbókból összevarrt barna kezeslábast visel. Hordóteste meglepő könnyedséggel kering körülöttem. – Már csak pár nap, uram, és nem lesz többé gondja a kártevőkre!
Felelnék neki valamit, bármit, de érzem, távolodik tőlem a szoba. Összecsap arcom előtt a méreg, én pedig süllyedni kezdek – a világűr kóla-hidege megdermeszti csontjaimat.
*
Napok, vagy hetek után térek csak magamhoz. Az is lehet, hogy hónapok után? Sehol a köd, sehol a felhőket eregető fickó. Egyedül egy csekket találok az asztalon, és egy félig elrohadt mellbimbót a fürdőszobában. A többi tetem különös mód eltűnt – úgy tűnik, a rovarirtónak még a takarításra is volt gondja.
Megiszom egy pohár vizet, megmosom az arcom, a hűtőszekrényből kiveszek egy lejárt sajtot, és beleharapok. A nappaliba támolygok, hogy ránézzek a sellőmre. Egy apró foszló csontvázat találok csak a zavaros vizű akváriumban. A levegőztetőn fekszik, apró buborékok ülnek bordarácsai között.