Alig másfél óra volt hátra a sorsolásig. A lottószelvény árus fiúnak pedig még mindig két darab szelvény lapult a zsebében. Ki nem állhatta a cetliket, amik a nyakán maradnak. A lottószelvények hamar bomlani kezdenek és szörnyű bűzt árasztanak magukból. Voltaképp a győztesnek is alig van ideje, hogy befusson a nyertes fecnivel a központba, mielőtt az barna trutyivá mállana az ujjai között. Sokan esnek el emiatt a nyereménytől. Későn kapcsolnak, hogy az ő számaikat húzták ki, aztán persze mutogathatják a maszatos kezüket, az Állami Szerencsejáték Irodában meg csak a fejüket rázzák. Messziről szaglanak ezek a flótások – a lebomlott szelvény bűze olyan, akár a rothadó halé. Hiába, a győzteseket és a cetliárusokat folyton ez a keserű bűzaura lengi körbe. Hiszen a szabályzat tiltja, hogy az árusítók megszabaduljanak a megmaradt cetliktől. Szép is lenne persze, kukába dobni őket és hazamenni, de hát onnan bárki kihalászhatná őket. Aztán ha véletlenül pont közte van a győztes szelvény, voltaképp ingyen jut a milliókhoz valami kukás.
Mit kell tehát tenni a maradék cetlikkel? A központ szerint meg kell várni, hogy lebomoljanak. Mivel az Állami Szerencsejáték alkalmazottjai – így a cetliárusok – sem vehetnek részt a játékban, mást nem is igen lehet velük kezdeni.
– A legjobb, ha megeszed, és kész – biztatta egyszer a szelvény árus fiút egy társa. Cetlizabálónak hívta mindenki a szakmában, patkány képű kölyök volt, zsíros, fekete haja folyton a szemébe lógott. – Amíg még viszonylag friss, nincs olyan rossz íze. Lenyeled oszt annyi. Én inkább bezabálom, mint hogy aztán egész nap szagolgassam.
A fiúnak azonban nem volt étvágya hozzájuk, noha tudta, voltaképp természetes anyag. A szelvény valójában a lottófa levele, minden cetliárus nevelget egy ilyen növényt otthon.
Amikor a fiú szerződést kötött az Állami Szerencsejáték Irodával, nem sokat tudott ezekről a dolgokról. Egyszerűen csak kellett neki a pénz, ahogy a többi utcakölyöknek is a városban. Előbb-utóbb mindegyik a Szerencsejáték Irodában köt ki. Meg is lepődött aztán, amikor egy nap a cég egyik lóhere-inget viselő futára megjelent a körülbelül egy méteres cserepes növénnyel a hóna alatt. Kapott hozzá egy majd száz oldalas útmutatót is – abban benne volt minden, amit a fáról tudni kellett, gondozási tanácsok, a cég részletes szabályzata, és néhány praktikus tanács.
– Mától ez lesz a bibliád! – Nyújtotta át a futárszolgálatos a könyvet, és elporzott elektromos kismotorján.
A lottófa kényes növény. Nem szereti a napfényt, ugyanakkor a sötétet sem. Naponta egyszer öntözni kell, ásványszükségleteit a földjébe dugdosott pénzérmékből nyeri. (Ez voltaképp azt jelenti, hogy a lottószelvény árus a fél fizetését a növény cserepébe kell, hogy nyomkodja.) Nem szereti a túl párás levegőt, de a száraz levegőt sem. Nem szereti, ha tüsszentenek mellette. Kedveli Beethovent, de Mozarttól irtózik. És a többi.
– Kedves uram, hamarosan kezdődik a sorsolás, van már szelvénye? – próbálkozik a fiú most egy ballonkabátos fickónál. Úgy fest, mint egy szatír.
– Kinek nincs? – morog az ürge.
– Nem akar esetleg még egyet? Dupla szelvény, dupla esély!
– Kizárt. – Rázza a fejét az ipse, majd széthúzza a kabátját. A szelvény a belső zsebében csücsül. A fickó pedig teljesen meztelen. Bomló szag üti meg a fiú orrát. – Már ez az egy is elég büdös, de esetleg meggondolom a dolgot, ha… – mondja, és megrázza kicsit magát a srác előtt, csüngő pénisze szőrös combjainak ütődik. A fiú zavarba jön, hátrálni kezd, majd eltűnik a szomszédos sikátorban. Fejében a Cetlizabáló hangja kong: – A legjobb, ha megeszed, és kész!
Beveti magát egy kocsmába. Ott épp most kapcsolják be a kivetítőket. Már csak egy óra a sorsolásig.
Nem tudta, mire vállalkozott, amikor szerződést kötött az irodával. De azt hitte, csak megbirkózik egy szobanövénnyel. Ám a lottófa többször is kifogott rajta. Az első hetekben nem hozott egy levelet sem. A fiú hiába öntözgette, dugdosta maradék érméit a földbe, dúdolta neki a Für Elise-t, semmi. Egyszer arra fogta, hogy túl párás, máskor arra, hogy túl száraz a levegő. Már épp feladni készült a dolgot, de aztán úgy döntött, feltesz mindent egy lapra, és az összes megtakarított pénzét a földbe dugja. És lám, ez már működött – megjelentek és felsorakoztak az első levelek a növényen – egyelőre még aprócskák, a számok rajta voltaképp alig láthatóak, elmosódott fekete foltok csupán, de mégiscsak levelek. A kézikönyv szerint ezeket először el kell távolítani, hogy később a növény még nagyobbakat hozzon. A fiúnak alig volt szíve hozzá, annyira megörült a kis hajtásoknak. De hát mit tehetett volna? Levagdosta őket, aztán életében először megszagolhatta, milyen is az, amikor elkezd a lottószelvény bomlani. A lakásban terjengő bűz messzire űzte a környék kóbor kutyáit. A fiú el sem tudta képzelni, hogy néhány aprócska levélke hogyan képes ilyen erős szagot árasztani.
– Ennél nincs rosszabb – motyogta maga elé. Persze akkor még nem ismerte, milyen az, amikor egy kifejlett levél kezd bomlani.
Negyven perc a sorsolásig. Két darab szelvény. Odalép egy ráncos képű pasihoz. Az arca olyan, mint egy gyűrött füzetlap, rajta a szemek, az orr és a száj gyerekfirkák. Azt kérdezi: – Mit akarsz, kölyök?
– Lottószelvényeket árulok, uram, hamarosan kezdődik a sorsolás, nem akar egy cédulát venni?
Meglepetésére a fickónak vigyor terül szét a képén, meg több ránc jelenik meg a szájsarkában.
– Ma van a sorsolás? Jézusom! El is feledkeztem róla. Elfelejtettem szelvényt venni – magyarázza az ürge, mire hatalmas kő zuhan le a srác szívéről. A férfi a belső zsebébe nyúl, hogy előkeresse a pénztárcáját, ám egyszer csak megáll a keze, és üres tekintettel bambul maga elé. Szemében szakadt vezetékek. Majd a srácra néz, és azt kérdezi: – Mit akarsz, kölyök?
Egy alzheimer kóros, már csak ez hiányzott – mérgelődik magában a fiú.
– Lottószelvényeket árulok, uram… – A fickónak újból vigyorba gyűrődik a képe. – Ma van a sorsolás? Meg is feledkeztem róla…
Tovább kotorászik a belső zsebében. Hamupor keringőzik a homloka mögött. Régi kísértetszeánszok maradéka. – Mit akarsz, kölyök?
Fél óra múlva mindenki elveszik a kocsmára telepedő dohányködben. A szemek, mint mélytengeri gyöngyök forognak üregükben. A kivetítőn egymásba gabalyodnak a reklámok képkockái. A lottóárus fiú lemondó sóhajjal ül a pultnál, és rendel magának egy üveg gyömbért. Azzal talán lecsúszik a két megmaradt szelvény. Utoljára még megpróbálkozik egy pasival – ott tanyázik mellette ez a vén fószer, reszket, teste kocsonyás, akár a kagylóhús. Kicsüngő nyelvvel tapad a képernyőre.
– Megvette már a lottószelvényét, miszter? – De a pasi csak vinnyog feleletképp. Nyögdécsel, a nyakán hordott súgólyukban tüzelő kutyák hemperegnek. Keze a nadrágjában matat.
Ez is csak egy lottóperverz! – Legyint magában a fiú. A lottóhúzást legalább annyi perverz nézi, mint ahány játékos. Arrébb húzódik a pasitól, és a villódzó képekre koncentrál. A kivetítőn megjelenik egy arany lóhere – az Állami Szerencsejáték Iroda logója – fogvájók táncolnak a kocsmatöltelékek szájában a felcsendülő bugyuta zene ritmusára. Kísértetek az éjszakában. Fel és alá csoszognak a koponyájukban.
– Itt az idő, itt az idő! – skandálja a képernyőn megjelenő műsorvezető – öltönyét lóherékből varrták, szemei lyukon fennragadt biliárdgolyók, fehér mosolyát az adófizetők zsebéből öntötték. – Valaki ma nagyon gazdag lesz, barátaim! Érzem, hogy bizsereg a bőröm! Mintha dörzspapírban hemperegnék! Mindig ez van, amikor valaki elvinni készül a főnyereményt! Hamarosan kezdjük a sorsolást. De előbb… Reklám!
És így tovább. Telnek a percek. Megérkezik a gyömbér, a fiú pedig az ujjai között pörgeti a megmaradt lottófa leveleket. Zöldek, gumiszerűek, elszakítani őket nem lehet. A legjobb, ha egészben nyeli le őket, egy nagy korty itallal, aztán annyi. Megnézi rajta a számokat. 4, 36, 38, 45, 49.
– Ágyő! – búcsúzik tőle, aztán a szájába veszi, és meghúzza a gyömbéres üveget. Aztán fuldokolni kezd. A szelvény borzalmas – íze, akár a lejárt halkonzervé, és tapadós, akár melasz, a torkához ragad, és csak lassan, nagyon lassan csúszik lejjebb.
Eközben a képernyőn kezdetét veszi végre a sorolás. A pultnál ülő perverz keze egyre gyorsabban matat a nadrágjában, amikor a színpadra vezetik Lottómamát. Lottómama döngő lépteit visszhangozzák a hangszórók – hatalmas, zöld teste árnyékot vet a műsorvezető és a stúdióban ülő közönség arcára. Lottómama félig ember, félig növény, ereiben a lottófa nedve kering – legalább másfél mázsa, és teljesen zöld. Hája reszket, ahogy lépked, vörös haja arca körül csapkod. Gigantikus mellei labdaként pattognak. Lottómama meztelen, mint mindig. Vigyorgó modell lányok, csinos segédek köröznek körülötte, akár a kisbolygók, a színpad közepén lévő ágyra fektetik a behemót nőszemélyt, majd orvosi maszkot kötnek az arcukra.
– Micsoda asszony! – hörög a perverz a fiú mellett, és szinte elsül, pedig még meg sem kezdődött maga a sorsolás. Lottómama fekete, rovarszeme egyenest a kamerába néz, mosolyra húzza húsos, lila ajkait. A fiú ki nem állhatja ezeket a sorsolásokat, egyedül azért nézi, hogy tudjon mit felelni, amikor hazafele megkérdezik tőle a győztes számokat. A járókelők természetesnek veszik, hogy a szelvényárus ismeri őket.
– Kezdődjék a banzáj! – rikkant a műsorvezető, a kocsmában ülő fiú pedig a kezei közé veszi a második szelvényt. Megnézi rajta a számokat. 8, 28, 57, 61, 72. Majd sóhajt és a szájába veszi ezt is.
A stúdió közönség hangosan kurjongat, Lottómama pedig széles terpeszbe vágja magát. Széttett vaskos combjai nem férnek el a képernyőn. Lilás vaginája akár egy érett gyümölcs, körülötte szőr helyett sok-sok apró négylevelű lóhere. A szeméremajkak megduzzadnak, ahogy érkezik az első labda. A növényasszony hangosan zihál, amikor kitolja magából az első számot. A nyálkával borított labda egyenest az egyik sebészmaszkot viselő topmodell kezébe csusszan. Az rögtön a kamera felé mutatja a gömböt, a műsorvezető pedig a mikrofonba ordítja a rajta szereplő számot: – Harmincnyolc!
Taps – lábdobogás – interurbán állatkert – micsoda nő, micsoda asszony! – a valóság pasztellképe szakad, a fiú pedig a szájához emeli a gyömbéritalt, és a nyelőcsöve megdagad, ahogy elindul lecsúszni az utolsó szelvény. A fejében a Cetlizabáló hangja, mint félrekapcsolt gépi telefonhang üvölt: – Fincsiiiiiiii!
Lottómama erőlködik, izzadtságcseppek futnak le zöld homlokán, ahogy megszüli az új lottószámot. Vaginája, mint egy öklendező vénusz légycsapója – hüvelyváladék, magzatvíz csorog a padlóra. Majd kifordul a következő labda, és a közönség együtt üvölti a számot: – Negyvenkileeenc!
A fiú már-már úgy érzi, lement a cetli. Vigyorogni készülne, amikor egyszer csak rátör a köhögés.
– Én mondom, istennő ez az asszony! Istennő! – liheg az arcába a perverz, de a kölyök képtelen felelni, az arca elfehéredik, a szemei kidüllednek. Tovább köhög. Megpróbálja háton ütögetni magát – kitekert pózban vergődik, akár egy törött felhúzhatós játék.
– Sssss! – pisszegik le a kocsmában, és rátapadnak a képernyőre, hogy lássák a harmadik számot – halálos sebek a glórián – szájukból földre hurrázás – Néééééégy! – sikolt mindenki, a lottószelvény árus fiú pedig figyeli, ahogy feketére váltanak a falak. Rekeszizma, mint egy elpattanni készülő huzal. Lottómama beindul, hüvelyizmai nagy erővel lökik ki a negyedik golyót. A labda valósággal kisüvít a lába közül – a közönség a szék alá kuporodik, ahogy kilőtt töltényként húz el fölöttük a nyerő szám. Mint apró meteorit, hüvelyváladék-csóvát húzva maga után. A labda a falnak ütközik, majd visszapattan, az egyik maszkos modell megpróbálja útját állni. A labda mellei közé csapódik, átüti a bőrét, hús robban, csontszilánkok röpülnek a plafonig. A közönség megkönnyebbülten sóhajt, amikor látja, hogy meg van végre a negyedik szám. A kamera a modellbe robbant véres üregbe zoom-ol, benne még mindig pörög a labda.
– A negyedik szám a harminchat! – jelenti be széles mosollyal az arcán a műsorvezető, a kocsmában ülő perverz pedig mindent elkövet, hogy kibírja az ötödik számig, de esélytelen. Képtelenek leállni, tovább izgatja magát, egyre gyorsabban és gyorsabban siklanak ujjai.
– Sheggigthseg! – hörgi a fuldokló a szelvényárus, és a szatír vállára borul. Az pedig felvonyít, akár egy kutya, és spermasugár szakad ki belőle – a fehér csóva a pultnak csapódik, cseppekre robban, de ezt a fiú már nemigen látja, minden egyre homályosabb körülötte.
– Na, ez jó volt! – Liheg a perverz, és jó erősen hátba veri örömében maszatos kezével a fiút, mire annak a lottószelvény végre lecsúszik a torkán. A beáramló oxigén valósággal megrészegíti a fiút. Erőtlenül zuhan a sperma foltos pultra, és zihál, harapja a dohány szagú levegőt, vedeli, mint a forrásvizet.
Lottómama pedig kiküzdi méhéből az utolsó labdát. Ezúttal óvatosan, lassan tolja ki magából. Sűrű, sárga váladék borítja, a topmodell lány leveszi arcáról a maszkot, és azzal törölgeti le a golyót, mire aztán elővillan a szám is: 45.
– Negyvenöööt! – Kiabál a műsorvezető, arca eltűnik a mikrofonban, a magnószalagok egymásba kapaszkodnak torkában.
Lassan kitisztul a kép a lottószelvény árus fiú előtt. Visszatérnek a kocsma ködben reszkető kontúrjai, a tévéképernyő villódzása. Az első, amit lát Lottómama tepsi méretű arca, benne sülő kifli a mosoly. A hátrazselézett hajú műsorvezető lóhere öltönyében fel és alá pattog: – Köszönjük, Lottómama! A ma esti nyerőszámok sorrendben tehát: négy, harminchat, harmincnyolc, negyvenöt és negyvenkilenc!
A picsába! – cikázik át a pulton kiterült fiú fején. Lehunyja a szemét, és próbál visszaemlékezni. Négy. Harminchat. Harmincnyolc. Negyvenöt. Negyvenkilenc. Az első szelvény, amit lenyelt! Ilyen nincs!
A pultos unott képpel letörli az asztalról a perverz spermáját. Hamarosan kikapcsolja a televíziót. Sötétség telepszik a kocsmára. A vendégek lehajtják utolsó felesüket, majd kitámolyognak az utcára. Odakinn helikopter rotorjának berregése. A Nemzeti Szerencseiroda gépmadarai hozzák a konténereket, amibe a bűzölgő szelvényeket lehet dobni. A cetlik fertőző biológiai hulladéknak számítanak, tilos bárhol máshol elhajítani őket. A szemetesládák persze csak a fizető vendégek számára elérhetőek. A cetliárusok nem dobhatják a nyakukon maradt szelvényeket ezekbe a ládákba.
Nincs is rá szükség – fut át a keserű gondolat a fiú fején. – Én már megettem őket.
Majd idegességében nevetni kezd. Meggyötört torkából gurgulázó röhögés hömpölyög elő a gondolatra, hogy ott a nyertes cetli a gyomrában. De mit ér vele? Persze mit érne azzal is, ha a kezében lenne? A Szerencsejáték alkalmazottai nem vehetnek részt a játékban. Lehunyja a szemét. Hömpölygő bankjegyeket lát, amik varázsszőnyeggé állnak össze. A hátán, mint Aladdin, ott ül ő maga, és messzire repül ebből a városból. Álmok, álmok – gyerekrajzokból szőtt tenger. Hullámzik és összecsap – tengerpart koronákból. A szelvényárus fiú most egy parton sétál – forró aranyszemcsék melegítik a talpát. A feltámadó szél hajtincseivel játszik. Szerte a sziklák között kagylók tátognak: gyöngy helyett lottólabdák csillannak rózsaszín húsukon. Rajtuk számok. 4. 36. 38. 45. 49.
Ahogy tovább lépked, megpillantja Lottómamát. Ott napozik egy kiterített törölközőn. Mint egy partra sodort, zöld bálna. Hatalmas mellei le és fel járnak, ahogy lassan veszi a levegőt. Bőre nyálkásan csillan a napolajtól. Bogárszemeit napszemüveg fedi.
A fekete firkából álló tenger morajlása szavakká áll össze.
– Micsoda nő! Micsoda asszony! – suttogják a hullámok, majd hangcseppekre robbannak a moszatos oldalú sziklákon.
– Lottómama! – suttogja maga elé a fiú, mire a hatalmas nő megemeli a fejét, és egyenest ránéz. Húsos ajkait mosolyba gyűri. Kivillantja fehér fogait – recés szélű kagylók az iszapban, a távolban versenycsónakok süllyednek.
– Segíts rajtam! – esedezik a srác, a homokba guggol, mintha csak egy kőszoborhoz imádkozna. – Az nem lehet, hogy pont az én számaimat húzták ki!
Lottómama nem szól egy szót sem. Szétrakja húsos combjait. Vaginája úgy mosolyog, ahogyan ajkai. Az aprócska lóherék levelei izgatottan reszketnek a nyálkás bejárat körül. Majd átrepül az égen egy repülő. Hangosbemondójából a tévében hallott műsorvezető hangja recseg: – Lássuk, ki a mai győztes! Lássuk, ki a mai győztes!
Sebészmaszkot viselő sellők tekeregnek a sziklákon. A melleikkel játszanak, egy képzeletbeli kamerának pózolnak. Lottómama pedig megfeszíti izmait – tömzsi lábujjai görcsösen kapaszkodnak a homokba, ahogy kiszakad belőle egy hatalmas, színes gömb. Egy strandlabda. Ezüstös-sárgás nyálkát húzva gurul ki belőle a homokra. A színes labda oldalán pedig számok sorakoznak, a végtelenségig ismétlődő, egymásba folyó számok: 4. 36. 38. 45. 49. 4. 36. 38. 45. 49. 4. 36. 38. 45. 49.
Lottómama a fiúra néz, és mosolyogva biccent. Mintha csak arra biztatná, hogy vegye fel a labdát. A vízből a sebészmaszkos sellőlányok integetnek. Noszogatják ők is, hogy jöjjön játszani.
– Nem tehetem… – motyogja a fiú, de maga sem hiszi szavait. Miért ne? – cikázik át a fején. Olyan sokáig sétált ezen a parton. Kerülgetve a szemetet, amit kimosott a part. A talpán vágások – a vízből kifordult rozsdás konzervdobozok harapásai. Miért ne játszhatna ő is egy kicsit? Lottómama biccent. Majd a hátára fekszik, és napozik tovább. Az égen kétszeres erősséggel kezd sütni a nap. Lassan felforr tőle a tenger is.
– Zárunk, kölyök! – rázza fel a kocsmáros a pulton alvó fiút. – Ideje hazamenni.
Kitisztul a világ. Felszakadt köd – a részegség levetett pólyatekercsei a sarokban. A fiú lekecmereg a székről, és a falon lévő órára néz. Kicsit több mint egy óra telt el a sorsolás óta. Ha a kezében lenne a szelvény, még mindig lenne ideje beváltani. De nincs. És ő továbbra is a cég alkalmazottja. Ám ahogy kisétál az ajtón, és tengerként összecsap arca előtt a város éjszakai zaja, szinte újra látja maga előtt Lottómamát, amint biccent. A sellőket, ahogy integetnek a habok közül. Felnéz, még látja az Állami Szerencsejáték lóherés helikoptereit átrepülni az égen. Láncokon vontatott konténereik bűzcsíkot húznak az égre. A fiú pedig eldönti, így vagy úgy, de felveszi a nyereményét. Eltűnik a szomszédos sarkon. A Für Elise-t dúdolja.
*
– Szóval, ha jól értem, lenyelted a győztes számokat. – Foglalja össze a dolgot a doki, piszkos ujjait pecegtetve az asztal fölött. A szelvényárus fiú némán biccent a kérdésre, majd végigjáratja tekintetét a rendelőn. A helyiség voltaképp egy üres raktár, csupa kosz, a sarokban pókháló, régi lomok, hányás és vérfoltok a repedezett falon. A doki mindent megtett, hogy azt a látszatot keltse, mintha valódi rendelője lenne – az asztalát alighanem guberálta valahonnan, csakúgy mint azt a régi szekrényt, aminek polcain üres gyógyszeres üvegek, törött, használt fecskendők sorakoznak, ócska szikék, rajtuk beszáradt vér, akár a rozsda. A falon orvosi diploma, amely igazolja, hogy egy végzett plasztikai sebész ül szemközt a fiúval. Az asztal mögött egy repedező akvárium, benne piszkos víz, amiben csatornából kifogott medúzák lebegnek. Egy, az üveg oldalára ragasztott papíron ez a szöveg: Mellimplantátumok – választható méretek: á, bé, cé.
– Hogy a picsába nyelhetted le a győztes számokat? – A doki mélyet sóhajt, tovább pöcögteti az ujjait. Micsoda kókler, gondolja magában a fiú. De mivel sürgette az idő, nem volt ideje jobbat találni ennél a fickónál. A környéken mindenki ismeri. Egy lepukkant plasztikai sebész, akitől rég elkobozták már az engedélyét. Micsoda botrány volt, amikor kiderült, hogy plasztikai műtéteket végzett még meg sem született gyerekeken! Persze a lottónyertesek bolondériája volt ez is, azt se tudták, mihez kezdjenek az ölükbe szakadt milliókkal. Ezért efféle hülyeségekre szórták. Addig tökéletesítették magukat a szikék alatt, hogy már úgy érezték, képtelenek lennének szeretni egy gyereket, aki nem olyan tökéletes, mint ők. Folyton csak rémüldöztek az ultrahangos képeket látva, az anyák alig hitték el, hogy a méhükben egy ráncos kis gnóm növekszik.
– Azt akarom, úgy nézzen ki, hogy akár címlapon is szerepelhessen, rögtön, ahogy kibújik! – kötötték az ebet a karóhoz a nők, a doki pedig csak heherészet, és az ujjait pecegtette, majd azt mondta, megoldható, megoldható. Így aztán sorban másztak ki az anyákból a tökéletesre szabott kis lurkók. A kislányok úgy néztek ki, mint a plakátokról szökött modellek, csak ugye kicsiben. De a méretüket leszámítva tökéletes combjuk, feszes fenekük, és – a beültetett implantátumoknak hála – tömör kis mellük volt. Egy deka zsírfelesleg nem volt azokon a pólyásokon. Hyaluronsavval feltöltött ajkakkal szopták a cumit, tökéletes fenekükre feszült a pelenka. Még fél évesek sem voltak, de már befutott modellnek számítottak a szakmában. A fotós rázta csak a csörgőt a nagy mellű kisbabáknak, majd lekapta őket, amint gügyögve pancsikoltak a kádban.
A doki a botrány kirobbanása után hamar az utcára került. Azóta titokban praktizál, elsősorban utcalányokat csinosít, vagy házi kedvenceken végez kozmetikai műtéteket – a legtöbben fiatalítani szeretnék a kutyájukat, vagy hosszabb nyelvet, kevésbé elálló fület, néha mutatósabb farkat képzelnek nekik. Mivel alig kér fizetséget ezekért a beavatkozásokért, sok a kuncsaftja. Ugyanakkor sokan el is riadnak, mihelyst pillantást vetnek a rendelőre, az eszközeire és magára a dokira.
– Segít, vagy sem? – kérdezi végül a fiú.
– Naná, hogy segítek! – röhög a doktor. – Ha tényleg ott van benned az a kurva szelvény, el sem engedlek! Viszont.
– Viszont?
– Fifti-fifti! – A koszos képű fickó vigyora rángatózó légyláb. – És ebből nem engedek. Mennyi is volt most a lottónyeremény?
– Ötven százalék? Az nagyon sok! – szakad ki a fiúból.
– Jó. Hát csinálhatjuk azt is, hogy odaadom neked a szikét, aztán irányítalak, hol-merre keresd azt a nyavalyás fecnit. Az úgy csak huszonöt százalék.
– Műtét? Én azt hittem, kimossa a gyomrom, vagy ad valami hánytatót, vagy…
– Ugyan! – Legyint a doki. – Biztos vagyok benne, hogy már próbáltad kihányni. Egyébként pedig a hánytatás a nővérek feladata. De, amint látod, én sebész vagyok – azzal a diplomája felé bök. – Nem akkora műtét ez, viszont minden perccel egyre kisebb az esély, hogy viszont látjuk azt a szelvényt. Tik-tak, tik-tak, tudod. Szóval gyorsan találd ki, mi legyen.
– Jó – sóhajt a fiú. – De aztán magának kell felvennie a pénzt. Nekem nem adnák ide.
– Ezt is beleszámoltam az ötven százalékomba. – Biccent az orvos, majd feláll. – Na, feküdj fel szépen az asztalra. – A szekrényhez lép, és matatni kezd a szikék között.
A szobában húgy szag terjeng. Egy átszabott képű macska fetreng a műtőasztal alatt. Kötés borítja a fejét, de a fásli domborodása emberi arcot sejtet az állati testen. A fiú levetett ruhájához dörgölőzik. Az orvos már készülne megejteni az első metszést, amikor felszisszen a kölyök: – Jesszus, altatni nem fog?
A doki összefonja a kezét a mellkasán.
– Az az aneszteziológusok dolga. Úgy festek, mint aki egy kibaszott aneszteziológust rejteget az ágya alatt? – A hangja sértett.
– Akkor sem turkálhat bennem érzéstelenítés nélkül! – A fiút kiveri a verejték a gondolatra. Az orvos sóhajt, elővarázsol a köpenyéből egy piás üveget, és odadobja a fiúnak.
– Tessék, jó éjt – mondja, a fiú pedig meghúzza az italt.
A fájdalom vörös fényei kigyúlnak. A kicsorgó vér lefolyik a műtőasztalról. Kövér cseppekben hullik a földre. A lent sündörgő macska megpróbálja kidugni a nyelvét a kötszer közül, és felnyalni a vért.
– Ez… Ez nagyon fáj! – nyög a srác.
– Háh! Majd legközelebb meggondolod, megeszed-e a szelvényt… – morog a doki.
A vodka tömény íze a szájában. Néhány gondolat, mint teafű a bögre alján – keringenek, egymásba kapaszkodnak, majd elszakadnak egymástól, akár a medúzák csápjai. A koszos szoba falai reszketni kezdenek. Izgatottan mocorognak bennük a téglák. A fiú egyre távolabb és távolabb úszik magától. Utoljára azt látja, hogy a macska felugrik a műtőasztalra, és lehullnak fejéről a barna foltokkal tarkított kötések. Mögüle pedig előtűnik a tévében látott műsorvezető tenyérbe mászó arca.
– Valaki ma nagyon gazdag lesz, barátaim! Érzem, hogy bizsereg a bőröm, mijáúú! – Ordít a képébe a kandúr. – Na, ki lesz az, ki lesz az?
– Én… – motyogják a fiú fehér ajkai. – Meg ez a fasz itt… – És a doki felé bök.
A macska közelebb húzódik, és azt mondja: – Kezdődjék a banzáj!
Majd nappá olvad a műtőasztal fölött reszkető lámpafény – a szelvényárus fiú ismét a parton lépked. Forró homok – lágy szél borzolja össze a haját. A bőre még nedves, most lépett ki a tengerből. Mögötte kacagó sellők, a mellükön seb, amiből medúzák potyognak a tengerbe. A fiú sír. A hona alatt kipukkant strandlabda, rajta a számok: 4. 36. 38. 45. 49.
Lottómama magát kenegeti, majd a pityergő fiúcskára néz. Helyet csinál neki a törülközőn, de még így is a legnagyobb részét elfoglalja a behemót asszonyság. Húsos, lila ajkai reszketnek, mintha valamit mondani akarna a kölyöknek, de hang nem hagyja el a száját. A fiú nem is biztos benne, hogy tud beszélni. Odatartja neki a leengedett labdát, hátha tud vele mit kezdeni az asszony. De az csüggedt arccal forgatja vaskos ujjai között. Majd a homokba hajítja, előveszi a naptejet, és odanyújtja a fiúnak. Megfordul, széles hátát mutatja a kölyöknek, arra vár, hogy bekenje.
Az kinyom egy kevés krémet a kezére, majd dörzsölni kezdi az asszony vállát – a száradt bőr szomjasan szívja fel a kenőcsöt.
– De attól még én vagyok a nyertes, ugye? – pottyannak ki a szavak a fiú száján, mint aprócska kavicsok. Lottómama felé fordul. Mélyen a szemébe néz – fekete bogárszemei reszketnek. Majd változni kezdenek az arcvonásai. Összeesnek, bőre kifehéredik, és hamarosan a doki koszos képévé állnak össze a körvonalak. Az orvos pedig azt mondja: – Vesszek meg, ha látok itt lottószelvényt. Alighanem felszívódott már. Ezt aztán baszhatjuk.
És erre persze feltámad a szél is. Homokot perget a fiú szemébe, és minden eltűnik a porviharban. Egy helikopter érkezik, oldalán arany színnel csillan egy négylevelű lóhere. Hatalmas fémkonténert lenget láncon. Lassan ereszkedik alá, az egyre erősebb hullámok a sziklákhoz verik a sikoltozó sellőket. Egyre több és több medúza szökik ki a sebeiken, míg aztán leengednek, és úgy lebegnek a víz felszínén, mint a lyukas matracok.
A helikopter a homokba pottyantja a konténert. Ennek is négylevelű lóhere fénylik az oldalán. Egy felirat hirdeti: A gyűjtőben csakis használt lottószelvények elhelyezése engedélyezett.
A teteje felpattan, romlott szag üli meg a tájat. A helikopter a magasba emelkedik, de nem repül messzire, készen áll, hogy visszavigye a hulladékgyűjtőt a városba.
Lottómama feltápászkodik a törülközőről, felveszi a homokba hajított leeresztett labdát, és lassú, döcögő léptekkel a konténerhez cipeli.
– Ne! – szakad ki a fiúból, felpattan és a zöld asszonyhoz rohan. Az bánatos szemmel néz le a fiúra. Majd átnyújtja neki a leengedett gumilabdát és biccent.
– Ezek az én számaim – pityereg a fiú. De Lottómama továbbra is a szemetesre mutogat. A fiú azonban nem törődik vele. Magához szorítja a labdát, és messzire rohan a parton. Térde majd leveri a napot az égről, sarka aranyport szór a vízbe. Háta mögött Lottómama és a konténer egyre zsugorodik – már a helikoptert sem hallja. Csak a szélsusogást. Csak a sziklák között mocorgó tengert. Csak a doki dörgő hangját, amint azt mondja: – Na, mész a picsába, kölyök! Gondolom ezért még fizetni se fogsz! Varrd össze magad, ahogy tudod!