A konyhából kiszűrődő fény kirázza a lány szeméből az álom feketére égett gyufaszálait. Mint a kalitkából kiesett madárcsontok – a párnára hullnak, majd onnét le a földre, a sarokból kirohanó egerek összeszedegetik és visszaszaladnak velük a vályogfalba rágott lyukakba. Az ébredező lány a levegőbe szimatol – a húsgőz átmossa a szobát, átnedvesíti a függönyöket, és mikor behunyja a szemét, szinte hallja a kondérban szétpukkanó zsírbuborékok hangját, édesanyja izgatott mocorgását, térdeinek recsegését, ahogy egyik lábáról a másikra áll a tűzhely mellett. Kikászálódik hát a paplan alól és lábujjhegyen az ajtóhoz siet. Bekukucskál a fényes résen. Pont ahogy gondolta, megpillantja édesanyját a konyhában – nedves, lecsüngő haja hínárként reszket fehér arca körül, kezében a fakanál örvényt kavar a hatalmas, piros kondérban.
– Mit főz édesanyám? – motyogja fáradtan, mire az asszony megfordul, és dühös pillantásokat lövell a lánya felé.
– Kocsonyát! De neked már rég ágyban a helyed! – morog, azzal egy nagyot dobbant a papucsával. A konyhaajtó erre bevágódik, a hátára löki a lányt, aki máris tehetetlen bábuként repül vissza az ágyába. Jobb híján megpróbál újból elaludni, de valahányszor kinn az edény oldalához koccan a fakanál, kipattannak a szempillái. Lassan telnek hát az órák – az egerek a fogaik közé szorult gyufaszálakkal fekete vonalakat húznak a falra, a konyhakövön surrogó papucs legyalulja még talán a csillagokat is az égről. Nagy sokára elzárja a lángot az édesanya. A lány hallja, amint anyja fájdalmasan nyögve kicipeli a forró dézsát az udvarra. Ajtónyikorgás – távoli kutyavonyítások. Kinn aztán leteszi a földre, és figyeli, ahogy a felszálló gőz leáztatja az égről a hold hatalmas bélyegét.
– Dermedjél csak! – Dob egy búcsúcsókot a lábosnak az asszony, azzal visszatér a házba. Ujjai alatt végre kialszanak a fények, a szomszéd szobában fájdalmasan felsóhajt az öreg rugós ágy, amikor beléfekszik. A kinn hagyott kocsonya pedig csak hűl és hűl. Hús-illatú felhők kapaszkodnak össze fölötte, s messzi tájakra indulnak, kisírni sós könnyeiket. Egy hatalmas kéz nyúlik ki közülük, felcsippenti a földre hullt átázott holdat, visszaragasztja az égre. Amint a helyére került égitest, lagymatag fénye rácsorog a kondérra, az mocorogni kezd, s hamarosan előmászik belőle a kocsonyalegény. Áttetsző, sárgás teste izgatottan reszket, a lába között méretes disznóköröm csillan. Egy ideig még toporzékol a lábasban, majd kipattan belőle, és bizonytalan léptekkel megindul a ház felé. Ahogy a kilinccsel matat, egymás körül forgolódnak testében a porcok és a csontok, lába hangosan cuppog, amikor jár, kihullt hajszálak és kosz ragad zsírfoltos bőrére.
– Na, te aztán szép keményre meredtél! – dicséri az asszony, amikor a kocsonyalegény végül nagy nehezen betalál a hálószobába. A nő nem győz csodálkozni a délceg legényen: rögtön az ágyba húzza hát, köré fonja karjait, arcát a disznóhús illatú sós zselébe fúrja, ujjai pedig árkokat húznak a hátán a megdermedt zsírba, ahogy a disznóköröm mélyen beléhatol. Hamarosan izgatott lihegéssel és cuppogással telik meg a ház. Ez persze ismét magához téríti a szomszéd szobában fekvő lányt is. Lábujjhegyen oson édesanyja hálójához, és attól, amit odabenn lát, tátva marad a szája. Kikerekedett szemmel figyeli, hogyan jár fel és le a reszkető kocsonyasegg az anyja széttett combjai között. Az áttetsző húson át jól látni az alatta hullámzó női testet, a fekete szőrsertéket.
– Édesanyám! – rikkant fel a sötétben a lány, az asszony majd kiugrik az aszpikágyas alól ijedtében. – Tanítson meg engem is kocsonyát főzni, mert pont ilyen szeretőt álmodtam magamnak!
Az asszony felhördül mérgében, és szemével már a papucsát keresi – ó, bárcsak a lábán lenne most, egyetlen toppantással visszaűzhetné az ágyába felajzott lányát. De a lábbelik valahol az ágy alatt hevernek, messzi a kapirgáló pókujjaktól.
– Legyen hát! – Dönti el az asszony. – Hiszen nagy lyány vagy már, a fene essen beléd! – S annak nem kell több biztatás, máris pattan be a paplan közé, hogy a kocsonyalegényhez bújjon. Így mulatnak hát hajnalig hármasban – a tető recseg, a cserepes virágok kiugranak az ablakon. Felkel a nap, s néhány kóbor kutya az udvaron felejtett üres kondér fölött acsarog, hosszú nyelvük összeszedegeti az aljáról a maradékot, majd vágyakozóan néznek a ház irányába. Ott édesdeden alszanak a dorbézolók. A maszatos lepedőt egerek rágcsálják, az ágy összedőlni készül a három hortyogó alatt. Ám ahogy forgolódnak s álmunkban hozzá-hozzábújnak az aszpikszeretőhöz, a disznóköröm nyomni kezdi az oldalukat, amitől máris újra felélednek és új erőre kapnak.
– Ihol jő egy legén. De szomorú szegén! Látom a szájáról: Szállást kérne s nem mér! – dalol az asszony miközben eltűnik benne a csillogó csontszerszám, közben a lánya sürgetőleg bökdösi csontos vállát: – Én gyövök, én gyövök! Menjen már arrébb!
– Várd csak ki szépen a sorod, te fruska! Keríts inkább valami reggelit, mert se erőm, se kedvem már kikelni innét! – zsörtölődik az anyja.
– Ó, hát délidő lehet már, édesanyám! De hát itt is van, ni, ágyba jött már nekünk az ebéd! – kacarászik a bakfis, és kiharap egy falatot az izgő-mozgó kocsonyalegényből, aki úgy belemélyedt már a nászmozdulatokba, hogy fel se tűnik neki a dolog.
– Hé! Nehogy már megzabáld itt nekem! Nem végeztem még vele!
– Ne izguljon, anyám, épp csak kóstolgatom, abba még egy fiúcska sem halt bele! – Nevetgél teli szájjal, és már taszítja is ki a szeretője alól az asszonyt. Így telnek eztán a napok – a hajnalok membránján reszket arcuk, szegre akasztják magukat az elpattant sikolyok. Az ágy összedől, és sós lében tocsog a paplan. Az óramutatóról a mélybe vetik magukat a percek, és a három szerető átrepül az égen, hosszú aszpik-csóvát húzva. A két nő hangos röfögésbe kezd, ahogy ki és bejár rajtuk a köröm, amely látszólag sosem kopik el. Kigombolt pupillák. Tanítson meg engem is kocsonyát főzni, édesanyám, mert pont ilyen szeretőt álmodtam magamnak! Hiszen ebből még a béka is kifigyel! Az anya most disznómaszkot visel, úgy lovagol, közben a bűvös receptet duruzsolja, a lány nem győzi körmölni használt gyufával a szavakat: sertéscsülök… köröm és bőrke… vörös és fokhagyma, egy kanos siheder fiú fanszőre… babérlevél, ágy alatt lelt használt zsebkendő… néhány koponyában fonnyasztott álom… Röf röf röf döf döf döf.
Kihancúrozzák a felhők közül a csillagokat – szárítókötélre akasztják magukat, s szétszaladnak testükben – felébresztett hullámok, az éj gyomrába hajított palackposták összetörnek, a szilánkok közül szabadult dzsinnként ül fel néhány vágyakozó sóhaj.
Ám ahogy kártyalapként egymásra dőlnek a napok, egyre különösebb szag kezdi belengeni a szobákat. A lány és az asszony az orgazmusok közben a kocsonyalegényt szagolgatják, és a fintor az arcukra könyököl.
– Hiába, romlik – sóhajt lemondóan az anya. – Még pár napig talán meg lehet maradni mellette, ha a kamrába állíjuk, de persze minek. Nincs mese, meg kell szabadulni tőle!
A lány erre a szája elé kapja a kezét, úgy fest, mint aki sikoltani készül, ám ehelyett pityeregni kezd.
– No, ne bánkódjál, virágszál, előbb-utóbb mindegyik megbüdösödik! Ha van hozzá gusztusod, játszadozz egy kicsit még vele, de aztán a legjobb lesz, ha… – Nem fejezi be a mondatot. Egy futószalag messzire cipeli a tekintetüket.
A házban eztán egyre több az efféle hallgatás, a hirtelen csönd. Lassan már a függönyök és a bútorok is azt a savanykás szagot kezdik árasztani, a kocsonyalegény pedig egyre csúfabbul fest: már járni se tud, elnyálkásodott hasán csúszik inkább, mint valami hatalmasra nőtt csiga, s a szőnyeget átitatja a belőle csordogáló poshadt lé. Ám a disznóköröm, az még mindig meredezik, így csúszik oda a lány ágyához, akinek nincs szíve kikergetni a szobájából a fiút. Befogja helyette az orrát, és felemeli az ágyra, hagyja, hogy teljesen beborítsa a bűzös váladékával. Miközben a zselémassza, ami egykor az a derekas ifjú volt, erőtlenül vergődik rajta, a lány csöndben sírdogál, koponyájában édesanyja szavai keringenek.
– Már mindent elterveztem… Hátul a kertben kiástam egy gödröt – motyogta alig egy órával ezelőtt a konyhában, sötét tekintete el-visszajárt, akár az inga, mintha csak hipnotizálni próbálta volna vele a lányát. – Gyorsan csináljuk, eltemetjük, és senki sem fogja megtudni.
De a lány csak könyörgött, hogyha már mindenképp meg kell lennie a dolognak, legalább ő had maradjon ki ebből az ügyből.
– De még mit nem! – Kulcsolta össze mellén a karjait az anya. – A mókában te is benne voltál! Akkor meg ebből se húzd ki magad!
És az ágyban fekvő lány már látja is, ahogy nyílik most a hálószoba ajtaja, és megjelenik a résben az asszony, egy ásó pengéjén táncol az arca. A kocsonyalegény még mindig rajta fekszik, szörcsög, bűzbuborékok pukkannak a száján, ahogy belefeledkezik a munkába.
– Édesanyám! – sikolt fel a lány, de késő: az ásó lesújt, a legény feje pedig szétloccsan – kocsonyadarabok repülnek szét a szobában, a zöldes zselé beborítja az alatta fekvő lány arcát és mellettük a falat. A lány sírva löki le magáról a fejetlen testmasszát – az a földre placcsan, még vergődik és reszket – a kiforduló porcok hangja, cuppogás, ahogy az ásó lesújt újra és újra, míg aztán semmi nem marad a fiúból, csak egy nagy kupac formátlan áttetsző trutyi, az is szerte a szobában. Az anya ekkor kiejti a kezéből a fegyvert, és lihegve a lányára néz.
– Na, fejezd be szépen a bőgést, és hozz egy vödröt! – mondja, s felemeli a lábát, készen rá, hogy toppantson egyet a papucsával. A lány ezt már nem várja meg, kiszalad a konyhába.
Régi istálló deszkái korhadnak a felhőkön – akik a szemellenzőt lapozgatják – a földúton egy piszkos lábost rugdosnak végig a gyerekek – hangja akár a mennydörgés, kihullnak tőle az angyalok tollai, a mennyguberálók tömik most degeszre velük a zsebüket.
És telnek a napok. És telnek a hetek is. Lassan kiszellőzik a lakás, és mint száműzött kísértetek, visszatérnek a régi illatok.
Mióta elmentél, száraz szivacs csupán az álom – gondolja a lány, ahogy ott ül a kertben dudorodó földkupacon, és az ujjai között forgatja a megmentett disznókörmöt. Majd a ruhája alá dugja, amikor az anyját hallja a házból kiabálni: – Kész az ebéd!
Reszkető lábakon siet be a konyhába.
– Mit főzött, édesanyám? – kérdezi csillogó szemmel, amikor az asztalhoz telepszik, de elkomorul a tekintete, ahogy mondja neki az asszony, hogy paprikás krumplit.
Sebaj, gondolja. Egy este felhúzom azt a papucsot. Aztán akkorát dobbantok vele, hogy messzire repül a háztól édesanyám. Én pedig kocsonyát főzök majd, kocsonyát, és egyedül magamnak!
Erre a gondolatra elmosolyodik, és a tányérja fölé hajol. Ahogy kanalazgatja a forró krumplit a ruhájába rejtett disznóköröm nekinyomódik a hasának.