Utoljára hagytam magam rábeszélni bármiféle bútorvásárlásra, ez egészen biztos. Persze belátom, hogy szükségünk van kanapéra. És viszonylag hamar – egy nap alatt – megegyeztünk a feleségemmel abban is, hogy a műbőr szóba sem jöhet – mivel könnyen kopik. A kárpit, bár praktikus, túl átlagos. Marad tehát a bőr. A méret sem volt sokáig vita tárgya, miután lemértük a falat, amihez állítani fogjuk, egyszerűen felírtuk az adatokat. A szín kiválasztása viszont már kemény diónak bizonyult. A feleségem most a bíbor és a mályva között őrlődik, de a piros minden számomra eddig ismeretlen árnyalata szóba került. Három hete csak erről beszél. Két hete nem szeretkeztünk. A múlt héten pedig le akarta ráncigálni a ruhát egy kislányról a buszon, miután felfedezni vélte az áhított árnyalatot a gyerekpóló színében. Miközben a rendőrök felírták az adatait, sírva azt motyogta, hogy hibát követett el, a busz gyér belső világítása zavarhatta össze. A napfényben elnézve már elég közönségesnek tűnik az a piros, és borzalmasan mutatna a nappaliban.
Mozi, ebéd és séta helyett bútorboltokba járunk, én pedig kezdem gyanítani, hogy nem is létezik az a szín, amit a feleségem keres.
– Csak még egy utolsóba menjünk el! – könyörög. Belépünk hát egy újabb lakberendezési boltba, ahol egy pálinka szagú bajszos férfi méreget minket véreres szemével. A kirakat azt hirdeti, „itt aztán mindenféle árnyalatot megtalál”. Miután a párom előadja a szokásos trillát a napon száradó, kissé bebarnult bíbortetvekről, a fickó egy ideig hümmög, majd hátra kurjant a feleségének. Egy beesett tekintetű, madárcsontú asszony lép elő az irodából. Akár az Amnesty International reklámmodellje is lehetne – régi ütések nyomai borítják arcát, forradások sehová sem vezető térképe. A bútorboltos ráordít, hogy „vetkőzz, te kurva!”, majd amikor lekerül róla a blúz, és megfordul, a hátán friss sebek sora tűnik elő a melltartó pánt körül – vörösek, kékek, lilák. A nejem közelebb hajol, és a zsengébb ütésnyomokra koncentrál. Végül rábök az egyikre: – Ez majdnem jó – mondja. – De nem elég élénk.
Az eladó erre biccent, s a türelmünket kéri. Bezárkózik a feleségével az irodába, ahonnan kiabálás és tenyércsattanások hangja szűrődik ki. Unottan nézek az órámra. Amikor végre kijönnek, az asszony arca vörösen ég, szemeiből csak úgy potyognak a könnyek.
– Ez… Ez szörnyű – motyogja a feleségem, végigmérve a zokogó nőt. – Ennél azért világosabbra gondoltam.
A bútorboltos egy ideig győzködi. Végül feladja, és elindulunk haza. A gondolatainkba merülve sétálunk, kéz a kézben, de mintha egy idegen tenyerét markolásznám. Egy képzeletbeli kanapé, mint valami paraván, közénk áll. A nejem otthon szól csak hozzám: – Szörnyű, milyen erőszakos volt az ürge, nem? – panaszkodik. – Majdnem ránk sózta azt a vacak pipacs színt.
*
Miután továbbra sem sikerül szexre bírnom a nejem, úgy döntök, keresek egy pornó videót az interneten, és kezelésbe veszem magam. A könyökömön jön már ki a kanapé, a farkammal pedig már ki lehetne verni a falat. Csöpög a nyálam, miközben bámulom, ahogy egy tinédzser lány egy sodrófa méretű vibrátort erőltet szűk kis puncijába. Már épp kezdek belemelegedni a dologba, amikor sikoltást hallok a hátam mögül: – Te jó ég!
A feleségem az. Megpróbálom eltakarni a képernyőt maszatos kezemmel, de egy pillantás alatt ott terem, és félre tolja az ujjaimat, ami mögül ismét előbukkan az élvezkedő tinicsaj. Hirtelen bármit megadnék érte, hogy ne legyen meztelen, hogy egy kávéházban üljön például, egy gőzölgő tea fölött, vagy a leckéjét írja, de persze a műfasz még mindig kilóg belőle. Már épp magyarázkodni készülnék, azt hazudni talán, ez egy francia művészfilm, és hogy manapság az európai filmek teli vannak efféle jelenetekkel, de a nejem félbeszakít. Diadalittasan mondja: – Ez az! Végre!
Zavartan nézek rá.
– Mi ez az? – kérdezem.
– A szín! Amit kerestem! – Tapsikol, majd a lány szétnyíló, nedves vaginájára mutat. – Hát nem látod?
– Látom, látom – motyogom, de igazából félrenézek. Egészen kellemetlen a feleségem társaságában egy másik nő punciját bámulni. – Ö… Biztos, hogy ez az? – kérdezem, megtörve a kényelmetlen csendet.
– Menj arrébb! – feleli, és eltaszít a géptől. Újabb és újabb pornó videókat nyit meg. Az ajkait nyaldosva, mindenféle szemérmesség nélkül vizslatja a netlotyók pináját. Már-már gyanússá válik nekem, hogy kamu ez a szín duma, és felizgult valahogy a videótól, ami talán egy kiadós dugásban fog végződni. De aztán csalódnom kell, amikor fintorogva zárja be az újonnan megnyitott ablakokat, és az először látott tinédzser képét merevíti ki.
– Igen, ez az. Csak ez – mondja, aztán könnyekben tör ki és a nyakamba borul. – Csodásan fog mutatni a nappaliban! – A kimerevített képet lementi a gépre, végül a nyomtatásra kattint. A masina pedig azonnal kiköpi magából a lapot, rajta az extázisba kövült lánnyal. A kezembe adja a fotót, és közli: – Vidd el holnap az üzletbe, és mondd meg, ilyet kérünk!
Arra gondolok, viccel. Vagy hogy ez valamiféle hülye bosszú akar lenni, amiért rajtakapott a tilosban.
– Nem fogok egy pinát mutogatni az Ikeában! – csattanok fel, de ahogy rápillantok, és látom, hogy villámokat kezd lövellni a szeme, rájövök, hogy de, pontosan ezt fogom tenni.
*
A kezemet tördelve lépek be az áruházba. A bútor részlegen egy vastag keretes szemüvegű fiatal srác lép oda hozzám. Egyből megismer – a feleségemmel legalább háromszor jártunk már nála. Zsebemben az összehajtogatott pornó kép, zavartan vigyorgok rá, azt fontolom, hogy kirohanok a bevásárlóközpontból, persze azzal semmit se oldanék meg: továbbra se lenne kanapénk, és folytatódna az otthoni őrület. Megkérdezem tehát, hogy félre tudnánk-e vonulni valahová. Az eladó gyanúsan méreget, aztán megrántja sovány vállát. Hátul, egy irodai helyiségben dadogva csúsztatom a fiatal srác kezébe a képet, és legszívesebben a föld alá süllyednék, ahogy kihajtogatja. Az eladó professzionalizmusa megdöbbent. Elmélyülten tanulmányozza a fotót, majd mosolyog és bólint. Azt mondja, két hét alatt legyártható. Örömömben majdnem átölelem a fickót, hazafelé baktatva pedig a járókelőket. Csodás két hét köszönt ránk – visszazökken minden a normális kerékvágásba. Moziba járunk, esténként hosszan szeretkezünk. Nem beszélünk már a kanapéról, kukába kerülnek a régi lakberendezési magazinok. Azért néha rajtakapom a feleségem, mikor titkon a konyhában csüngő naptárra pillant, amin már bekarikáztuk a szállítás napját, de ezt egy kedves, megértő mosollyal elintézem.
Az idillnek aztán hamar vége szakad, amikor a várt napon bútorszállítók érkeznek, és a lakásba cipelnek egy gigantikus, emberi vaginát.
*
A nappaliban állunk, és nézzük az oldalára fektetett hatalmas puncit. Telnek a percek, egyikőnk se szól semmit, míg aztán a feleségem nem bírja tovább, és könnyekben tör ki.
– Egyáltalán nem ilyet akartam! – bőg. Nem tudom, mit felelhetnék, végül kinyögöm: – Nekem… tetszik.
Majd ismét az új bútorra nézek. Így az oldalára fektetve akár egy női ajak is lehetne, persze mind a ketten pontosan tudjuk, hogy micsoda. Különös, de egyben ismerős illat lengi be a szobát. Közelebb lépek, és egy ujjal megbököm a húsos, rózsaszín bőrt.
– Végülis… Megy a fal színéhez… – kockáztatom meg, de amikor áttetsző nedv kezd csorogni belőle a szőnyegre, nejem ismét zokogásban tör ki.
– Vitesd vissza! Cseréltesd ki! Vegyél egy újat! – kiabál. Ettől aztán dühbe jövök: – Na nem! Tudod, így is mennyi pénzünk ráment? Mennyi időnk? Elegem van!
– Itt akkor sem maradhat! – fröcsögi a feleségem.
– Nekem… tetszik – felelem, erre persze kitör a balhé. A fejemhez vágja, hogy én szúrtam el az egészet a rendelésnél.
– Akkor miért nem mentél magad, és toltad a képet az eladó orra alá? – üvöltöm én meg. Megkapom, hogy semmit sem lehet rám bízni, sőt, azt is, hogy egy gusztustalan kéjenc vagyok. Egy ideig még tart a szócsata, a feleségem végül a hálószobába rohan, és hozzám vágja a párnámat.
– Ha úgy tetszik az új kanapé, akkor aludj csak rajta! – hörgi, majd becsapja a hálószoba ajtaját, reng belé az egész fal. Sóhajtok. És miközben fáradtan a hatalmas puncira huppanok, a kezembe temetem az arcom. Azon gondolkodom, miért is akartunk mi kanapét egyáltalán. Később csöndes káromkodásba kezdek, amikor észreveszem, hogy a bútorból csordogáló nedv teljesen átáztatta a nadrágomat.
*
Sötétség béleli ki a lakást. Egy ideig hallgatom a hálószobából érkező fojtott sírás hangját, majd a házra borul a csönd, egyedül a fali óra kattogása kúszik be fülemen, és szakítja szét gondolataim pókfonalát. Meztelen vagyok, és a hatalmas pinán fekszem. Levetett, átázott pizsamám a nappali sarkában szárad. Telnek a percek és különös nyugalom szál rám – természetesen csak dacból választottam alvóhelyül a kanapét, de már magam előtt sem tagadhatom le, hogy milyen kényelmes. Puha és simogató. Bársonyos és meleg. És már az sem zavar, hogy nedvedzik. Szokatlan érzések tolulnak fel bennem, ilyen biztonságban utoljára talán az édesanyám méhében éreztem magam. A forró ajkak sziromként borulnak rám, amitől olyan érzésem támad, mintha egyre mélyebbre és mélyebbre süllyednék. Olykor persze fészkelődöm kicsit, hogy még kényelmesebb pozícióba tornázzam magam, ilyenkor az egész pamlag reszketni kezd a gyönyörtől, és még forróbbá, még nedvesebbé válnak az ajkak, amitől én még beljebb csúszom. Mintha a kanapé mély hajlatába merülnék. Közben persze mindent betölt az a kellemes, ismerős illat. A péniszem megkeményedik. És a gyönyör szikrái pattognak szemem mögött, ahogy mozgolódni kezd alattam, körülöttem a bútor, amitől oda-vissza csúszkálok, mintha gyöngy lennék, amit egy mélytengeri kagyló formálgat – sok-sok száz méterre az óceán mélyén. Olykor a bútor szélére csusszanok, már-már attól félek, a földre huppanok, de akkor a bútor hasítéka ismét magába szív. A masszázs megteszi hatását: a testem megfeszül, ahogy elélvezek.
Ekkor abba marad a mozgás, s embrió pózba gömbölyödöm. Mielőtt messzire sodorna az álom, nyugtázom magamban, hogy teljesen elégedett vagyok az új kanapéval.
*
Kipihent arcom, reggeli mosolyom persze olaj a tűzre. A feleségem mérgében a mosogatóba hajít egy poharat, amikor megpillant. Szilánkok repülnek szét.
– Bűzlesz! – ordít, és kirohan a konyhából. Úgy tűnik, ma este is a kanapén kell aludnom. És én egy csöppet sem bánom a dolgot.
*
Pár nap múlva szörnyű sikoltozásra leszek figyelmes a nappaliból. A feleségem elfehéredett arccal mutogat az új bútorra, és azt kiabálja: – Ez… Ez menstruál!
Valóban, vér csorog a hatalmas vaginából, gyorsan odarohanok, és felcsavarom a szőnyeget. Miközben felmosórongyot és vödröt kerítek, a nejem megállás nélkül azt hajtogatja, mint valami mantrát: – Ez vérzik, ez vérzik!
– Szoktak ilyet csinálni. Pont neked mondjam? – morgok, miközben takarítom a vért. Mintha csak egy gyilkossági helyszínen volnánk.
– Hajítsd ki a jó büdös fenébe ezt az izét! – Veri öklével a falat a feleségem.
– Majd elmúlik – csitítgatom őt, vagy a kanapét, hirtelen nem is tudom.
– Nem érdekel! Egyetlen percig sem akarom tovább nézni! – rivall rám a nejem, és kirohan a szobából. Hallom, amint csapódik a bejárati ajtó. Kinézve az ablakon még látom, ahogy a könnyeit törölgetve eltűnik az utcán. Biztos az anyjához siet. Odaszokott menekülni ilyenkor, hogy elregélje, mekkora egy barom állat vagyok. Sebaj, majd lenyugszik. Addig is összeszedek néhány régi, kopott rongyot a házban. Többnyire kinőtt ingeket, foltos trikókat találok. Betömködöm őket a kanapé hajlatába. Majd eszembe jut, ha kerítenék zsineget és összekötném őket, készíthetnék egy tampont. Megveregetem a pina oldalát, és leülök a padlóra. Ma nem alszok a kanapén, ez egészen biztos. Viszont a hálószobában sem vagyok szívesen látott vendég. Megágyazok hát magamnak a földön, kellő közelségben a vaginához.
*
Telnek a hetek, a feleségemmel úgy élünk egymás mellett, mint két idegen – bóklászunk csak, olykor-olykor bekúszva egymás látóterébe. Fogalmam sincs, miért kell ekkora ügyet csinálni egy kanapéból, és talán ki is dobnám a bútort a béke kedvéért, ha nem előzte volna meg a megvételét az az egy hónapig tartó őrület.
Egye csak meg, amit főzött – döntöm el magamban, és rutinosan a kanapéhoz battyogok lefeküdni. Ostoba álom gyötör. Álmomban egy étterembe megyek a feleségemmel. Székkel kínálom, de az ülőalkalmatosságnak pénisze van. Barna, fás anyagú hímtag meredezik az ülésen. Lüktet, és gyanta csorog belőle. Ragaszkodom hozzá, hogy a feleségem egy másik székre üljön. Kihúzom a másikat az asztal mellől, de azzal is ugyanez a helyzet. Mi több, még nagyobb a pöcse. A nejem sóhajtva ül le az előzőre, grimaszba gyűrődik az arcom, ahogy nyög és elmosolyodik. Szól, hogy tegyem már le a fenekem én is, és rendeljünk végre.
– Én nem ülök le erre az… izére! – morgok, és hozatok egy új széket. De annak is farka van.
– Franc essen beléjük, miféle hely ez? Akkor állva eszem! – csattanok fel, szúrós szemmel a hitvesemre nézek, és féltékenyen szólok: – Te pedig ne mocorogj annyit azon a széken! És töröld le azt a kurva mosolyt az arcodról!
Felébredek. Az álom furcsa bűntudatot ébreszt bennem. A konyhába támolygok, hogy igyak egy pohár vizet. Felkattintva egy cetlit találok. A feleségem írta. Azt mondja, az anyjához költözik egy hétre, ne keressem. Mikor visszajön, nyugodtan megbeszéljük, mi legyen a kanapéval.
A hálóba lépek. Erős vágy kerít hatalmába, hogy az üres ágyba feküdjek, és ott töltsem az éjszakát. De aztán rájövök, tiszta lucsok a testem a kanapétól, és csak összekenném a lepedőket. Sóhajtok. Visszamegyek a helyemre, a vaginakanapéra. Az pedig mint egy rózsaszín vízágy reszket alattam, próbál masszírozni, de nem esik jól a fekvés, és semmi kedvem most a játékhoz. Nagy nehezen elalszom. Álmomban a pinabútor nyálkás, tekergő polipcsápokat növeszt, és azzal fojtogat.
*
Reggel hátfájósan ébredek. Valami szúrja az oldalam. Egy aprócska dudor a vaginakanapén. Kényelmetlenül fészkelődöm, ahogy arcomba tűz a napfény. (Az előszoba kellemetlen velejárója.) Valami beszorulhatott a bőrredők alá – egy kulcscsomó, vagy pénztárca talán – az nyomhat ennyire. Felülök, és kitapintom a púpot. Majd odébb hajtogatom a rózsaszín bőrszirmokat, hogy belessek a redők alá. Tátva marad a szám. Egy fejlődő embriót találok. Aprócska, valamiért egy kopasztott csirke jut róla eszembe. Izzadni kezdek. Hogy magyarázom ezt meg a feleségemnek? Láthatóan felcsináltam a kanapét.
Fel és alá járkálok a házban. Megoldást keresek. Talán hívhatnék bútorszállítókat, és elvitethetném a bútort abortuszra. De képtelen lennék elviselni a szégyent, hiszen világossá válna az orvos előtt, hogy megdugtam egy pamlagot. Talán még a diliházba is vitetne. Saját kezűleg kéne elvégeznem a műtétet, de a gondolattól hányingerem támad. Egyébként pedig mindig is elleneztem az abortuszt. Persze még sohasem ejtettem egy nőt se teherbe. Bútorról nem is beszélve.
A legjobb az lenne, ha ki tudnám halászni onnan azt az embriót. Feldugni valahogy a feleségembe, amikor alszik. Akkor azt hinné, a mi gyerekünk. Persze hamar gyanússá válna a dolog, hiszen régóta nem szeretkeztünk már.
Végül aztán nem teszek semmit. És így telik el egy hét. De már a hálószobában alszom.
*
Ki tudja hány nap múlva nyílik az ajtó, és belép a feleségem. Mintha kicserélték volna. Arca pihent, szemében valami régi fény csillog. A nappaliban állok – akár egy kisfiú, akit rajtakaptak valamin – próbálom eltakarni a kanapét, és az egyre látványosabb dudort. Persze ostobaság, biztos vagyok benne, hogy fel se tűnne a nejemnek a változás.
– Beszélnünk kell… – hebegek az orrom alatt, de meglepetésemre a feleségem kacéran rám villant egy mosolyt, és azt mondja, később, később. Aztán megcsókol. Szenvedélyesen, mintha nem is elidegenedő házasok lennénk. Biztos vagyok benne, hogy az anyja májfoltos keze van a dologban. Alighanem ő javasolta a taktikát, szereti hangoztatni, hogy a férfiakra csak egyféleképpen lehet igazán hatni. Bolond lennék közbeszólni, hogy már én is arra szavazok, dobjuk ki a fenébe a vaginakanapét. Akkor megfosztanám magam egy jó kis meggyőzés-szextől.
– Hiányoztam, nagyfiú? – dorombol, és pajkosan meglök, amitől egyenest a kanapéra huppanok. A puncipamlag hangosan cuppog, ahogy az undorát leküzdve a feleségem is rámászik. Minden bizonnyal azért, hogy később még azt is felhozza a maga védelmében, miszerint igenis, kipróbálta, a kedvemért még erre is képes volt, és kurvára nem tetszett neki. Elkezd csókolgatni.
– Hiányoztál – vallom be, teljesen őszintén. Ujjai kigombolják az ingemet, majd a mellbimbóimmal játszadoznak.
– Nagyon helyes! – Kacsint, és rám veti magát. Közben lehámozzuk magunkról a ruhákat. Mint az összetapadt csigák, mocorgunk egymáson, bőrünk csillog a rákenődött kanapé-váladéktól. Föléje kerülök, készen rá, hogy meredező péniszemmel beléhatoljak. Ekkor felszisszen.
– Juj! – mondja, és nekiáll helyezkedni. – Van alattam egy dudor.
Hirtelen kiszökik a vér az arcomból. De a péniszemből is, kezd lekókadni, és nekikezdek dadogni, mint egy hülye. A feleségem tapogatja a gömböt. Majd, mielőtt bármit is szólhatnék, teljes erőből rácsap az öklével párszor. Halk reccsenés hangját hallani, szinte látom magam előtt, ahogy összetörnek a fejlődő csontocskák.
– Így ni! – mondja, és széttárja combjait. – Gyere, te ördög!
Nagyot nyelek. Összeszedem minden erőmet, és a péniszem is valamelyest erőre kap. Miközben beléhatolok, és lágy hullámzásba kezd a testünk, a kulcscsontjába fúrom az arcom. Próbálom nem észrevenni a kanapé oldalából folydogáló vért, és azt, ahogy átáztatja a drága szőnyeget.
– Nahát, ez még nedves álomtól csúszós! Amazon meg ott egy kislány csókja, hóhóhó! – kiáltja a holdba, s a földre hullnak a tóra-szárnyú denevérek, pergament-bőrük egymás karmos lábától szakad. Otthon aztán a rabbi kitépkedi a hosszú, ősz szőrszálakat az arcából, és egymáshoz öltögeti a kagylóhús-szerű bőrcafatokat. Ahogy öreg, reszkető ujjai varrás közben a fitymákhoz érnek, ágyaikban borzongani kezdenek a gyönyörtől a sötét, göndör hajú fiúkák, segglukuk Isten kíváncsi pupillájaként tágul és szűkül, miközben hegedűhúrokat élveznek az égre. Vonókat ráznak ki sörényükből a paraffin-testű lovak, s potyog a fültányérokba a muzsika vagdalt-húsa.
