Belátom, kissé régi módi dolog, és nem is bízom túlzottan a sikerében, de igénybe veszem egy házasságközvetítő szolgáltatásait. A cég gyorsasága lenyűgöző, két nap múlva meghívót kapok a saját esküvőmre. Az esemény néhány óra múlva kezdődik, nincs tehát sok időm, épp csak annyi, hogy kivasaljam a szmokingom, és a volt barátnőm üzenetrögzítője orra alá dörgöljem a dolgot. Az egy perc után sértett pittyegéssel félbeszakít, biztos vagyok benne, hogy eszi a méreg a készüléket.
A rokonok meghívására már nincs idő, de úgy tűnik, a házasságközvetítőnek erre is volt gondja: a templomba lépve ott zokognak az első sorban szüleim, a pap pedig már mondja is a szöveget, gyorsan odasietek hát az oltár elé. Kíváncsian méregetem a menyasszonyt, de a csalódás hullámai messzire sodorják a mosolyt az arcomról. Első ránézésre megállapítom, hogy nem is ember – azaz nem egészen. Leginkább egy kocsmai zenegéphez hasonlít, még inkább egy nőre, aki kilóg valahogy egy ilyen masinából. Egy kar, két láb és egy beesett arc csüng ki a tömör wurlitzerből, mintha valami kocsmai robbanás egybe olvasztotta volna a szerkezettel.
Nem vagyok benne biztos, hogy össze tudnám kötni vele az életemet. Az odapisszegett köszönésre, a bemutatkozásomra sem reagál. A pap pedig halad a beszédével, hamarosan nyilatkoznom kell, hogy akarom-e ezt az egészet, avagy sem. Eszembe jut a volt barátnőm üzenetrögzítője, és az, hogy most bizonyára eszi a méreg. Ez felbátorít. Közelebb lépek az arámhoz, és egy gombnyomással átlapozom a zenei kínálatot. Amikor felfedezek néhány régi, a szívemnek kedves számot a listán, arra jutok, talán egész kellemes közös jövő vár ránk. Így hát igennel felelek a nekem szegezett kérdésre, miszerint akarom-e a házasságot. Ám amikor a pap ugyanezt a wurlitzer-nőtől is megkérdezi, csönd borul a teremre. A kezemet tördelve nézek a masinára – de azon csak villog a felirat: DOBJON BE EGY ÉRMÉT.
Persze – jut eszembe. Gyorsan átkutatom a szmokingot, de nincs nálam apró. A vendégekhez fordulok, pár pillanat múlva már mindenki a zsebében matat. Előkerül végre egy érme. Izgatottan hajítom be a nyíláson, mire a szerkezetből kicsüngő fej megemelkedik és kimondja az igent.
Bárcsak nálam lenne a telefonom – mérgelődök magamban. – Felhívhattam volna közben a volt barátnőm üzenetrögzítőjét, így ő is hallhatta volna a két igent. Sebaj. Nincs már időm ezen rágódni, a ceremónia véget ér, a terem sarkából pedig néhány felbérelt bútorcipelő – hiába, a házasságközvetítő mindenre gondolt – felkapja újdonsült nejem, és megkérdezik, hová szállítsák. Mivel nem foglaltam szobát sehol a nászéjszakára, így az otthoni címemet adom meg nekik.
*
Állok a lakásban, és nézem a zenegépet. Az igen óta egy szót sem szólt, úgy fest, csak akkor működik a dolog, ha a konnektorba van dugva, és érmét dobálnak bele. Keserűen veszem tudomásul, hogy ha boldog, kiegyensúlyozott házasságot akarok, sok aprópénzt kell magamnál tartanom. A volt barátnőm üzenetrögzítőjének is az volt a baja, hogy folyton csak én beszéltem, egy perc után éles sípolással többnyire félbe is szakított. Nem követem el ugyanazt a hibát, döntöm el, és fel is hívom gyorsan az üzenetrögzítőt, hogy elújságoljam, az új kapcsolatom sokkal fényesebb kilátásokkal bír. Hogy megkomolyodtam, de ennek előnyeit már nem ő fogja élvezni, mivel ott hagyott engem és most már sírhat.
Majd tanulmányozni kezdem a konnektorba dugott zenegépet. Biztos, hogy élőlény – egy wurlitzerrel összeforrt nő, a gép oldalát tapogatva enyhe lüktetést érzek, mintha belül szív dobogna. Belesek az üveglapon. A lemezek mögött szervek mocorognak, ez egészen biztos. A lecsüngő fejet simogatom, közben levetkőzöm. Az éjjeli szekrényre egy marék aprópénzt készítek, és valami üreget keresek a masinán, ahol beléhatolhatnék. A fémajtós nyílás, ahol a zenegép visszaad, bár kicsit szűk, de azért használhatónak tűnik. Felhívom barátnőm üzenetrögzítőjét, és leteszem a telefont a földre, közel, hogy mindent jól halljon – bár úgyis tudom, egy perc után le fogja tenni. Sebaj. Bedobok egy érmét a pénzelfogadó nyílásba, mire romantikus zene kezd recsegni a masinából, a lecsüngő fej felemelkedik, és édesen nyög, ahogy péniszemet a hideg, fémes nyílásba dugom. Közben csókolgatom a gépet, ahol csak érem, és adagolom a pénzt, nehogy elhallgasson. Sőt, még a hangerőt is feljebb csavarom egy kis tekerővel, ez mégis csak a nászéjszakánk, legalább most adjunk bele mindent.
Érzem, közel a csúcspont, és amikor arra gondolok, hogy az üzenetrögzítő talán még mindig vonalban van, és hallja a nyögéseinket, nem bírom tovább, mintha csak egy gyorsvonat robogna ki belőlem, a masinába robban a spermám. Ugyanebben a pillanatban pedig agyonüt az áram.
*
Feketeségben gázolok. Az égett szőr illata betölti az orrom. Amikor magamhoz térek, nyüzsgésre leszek figyelmes körülöttem – emberek beszélgetnek, szavaik kivehetetlenek – a pörkölt szőr illatát felváltja a szimpla dohányfüst. Homályos alakok mocorognak a piszkos színű fényben. Rá kell döbbennem, hogy egy kocsmában vagyok. Valamiféle ócska, talán külvárosi lebujban, rossz képű fickók vedelik a sört körülöttem, távolabbról biliárdgolyók koccanásait hallom. Hogy kerültem ide? Ráadásul pont a nászéjszakámon. Elkeserítő. Esetleg ez akarna lenni a legénybúcsú? Azzal kicsit már elkéstek, ráadásul nem ismerek senkit a tömegből. Persze elképzelhető, hogy ezt is a házasságkötő szervezte, ezek itt pedig felbérelt barátok.
Lepillantva a testemre zavartan veszem tudomásul, hogy meztelen vagyok. Valószínűleg kidőltem szeretkezés után, felbérelt barátaim pedig megfogtak, és egyszerűen idehurcoltak, még csak azzal sem vesztegették az idejüket, hogy ruhát keressenek nekem. Fogalmam sincs, mit szólhat újdonsült feleségem, hogy így eltűntek a nászéjszakánkról, de valószínűleg semmit, hiszen nincs senki, aki pénzt dobáljon bele.
A mellkasomra fekete alkoholos filccel szöveget írtak. DOBJON BE EGY ÉRMÉT – mindez esetlen, már-már gyerekes betűkkel áll rajtam. Ezt tanulmányozom épp, amikor egyszer csak elém áll egy nagydarab szőrös férfi, aprót csörgetve a zsebében. Úgy fest, mint aki belém akar kötni, de végül kés helyett csak egy száz forintost húz elő. Alighanem bedobó nyílást keres rajtam. Micsoda ostobaság.
– Elnézést, megtudná mondani… – kezdenék mondókámba, amikor a hideg fémérmét két bordám közé szegezi. Bambán nézek le az érmére, majd fel a fickóra – csak nem gondolja, hogy ez így működni fog? Már épp ki akarnám kérni magamnak a dolgot, amikor fájdalom hasít belém: az ürgét láthatóan nem érdekli, hogy nincs ott semmiféle nyílás, minden erejét beleadva a dologba nyomni, erőltetni kezdi belém az érmét. A legszívesebben felpattannék, és kirohannék a kocsmából, de a testem nem engedelmeskedik: mintha tényleg csak egy sarokba állított masina lennék, a kezemet sem tudom mozgatni. Az ürge tovább tuszkolja az aprópénzt, vér csöppen ki az érme és a test találkozásánál – a tompa élű fémkarika beszakítja a bőrt, és a húsomba csusszan. Vonyítok, akár egy kutya, de ellenkezni nem tudok. A száz forintos félig kiáll belőlem, tovább nem megy, de az ürge nem is forszírozza tovább, elégedetten méregeti a vérző sebből kikukucskáló pénzérmét. Káromkodni készülök, segítségért kiabálni, ám furcsamód eszembe villan egy régi dal, és amikor kinyitom a számat, nekikezdek énekelni. Ostoba helyzet, alighanem a legalkalmatlanabb pillanat ez most az éneklésre, mégis képtelen vagyok abbahagyni. A fickó buta képén bárgyú mosoly terül szét, és rázni kezdi magát a dal ritmusára, közben visszatámolyog a pulthoz, és újabb sört rendel.
Ahogy teli torokból énekelek, egyre több és több arc fordul felém. Mintha csak most tűnne fel a vendégeknek, hogy én is ott ülök. Segélykérően nézek rájuk, vérző mellkasomra mutogatok. Ám nem úgy tűnik, mintha bárki is a segítségemre készülne sietni. Ehelyett ők is a zsebükbe nyúlnak, és aprópénzzel a kezükben támolyognak oda hozzám.
*
Fél óra múlva komoly aggály kerít hatalmába, hogy itt fogok elvérezni, ebben a lepukkant vacak kocsmában. Teli vagyok sebekkel – pengeként állnak ki bőrömből a belém erőszakolt pénzérmék. De tiltakozni mégsem tudok – valahányszor újabb aprót szúrnak belém, eszembe jut egy régi, évek óta nem hallott dal, és azt kezdem énekelni. Sosem volt szép hangom, de a vendégeknek ez láthatóan mindegy, sőt, mintha élveznék is, hiszen már valóságos sorok kezdenek kialakulni előttem. Mindenki engem akar hallani. Én pedig dalolok, dalolok – vérbuborékok pukkannak az ajkaim között, az ájulás kerülget, de képtelen vagyok leállni. A kocsmáros lép mellém – egy felmosóronggyal feltörli a lábamnál keletkezett vérpocsolyát, majd unott képpel visszasétál a pult mögé.
Biztos meghaltam – cikázik át a fejemen a szörnyű gondolat. – Meghaltam, és ez itt a pokol. Meghaltam a nászéjszakámon. A barátnőm üzenetrögzítője pedig végighallgatta, és most biztosan rajtam nevet.
*
Egy óra múlva csönd telepszik a kocsmára. Néhányan elszenderednek ültükben, mások a tévé köré gyűlnek, amiben valami focimeccs szemcsés képkockái üldözik egymást. Mintha megfeledkeztek volna rólam, én pedig csak áldani tudom őket érte. A torkom teljesen kiszáradt, de ez persze csak apróbb kellemetlenség a fájdalomhoz képest, amit a testemnek kell kiállnia. Hamarosan ismét odalép hozzám a kocsmáros – ez a középkorú, bajszos figura. Elkezdi kicsipegetni a testembe fúródott érméket. Megköszönöm neki, de láthatóan nem rajtam akar segíteni – a vérmaszatos pénz hamar eltűnik a zsebében.
– Ez… Ez itt a pokol? – kérdezem, reszkető hangon, a ködös szemekbe fűzve tekintetem. Már-már biztos leszek benne, hogy az ipse nem hall, vagy ha hall is, nem fog válaszolni, hiszen neki én csak egy vacak masina vagyok. De végül mégis rám néz, és nevetni kezd. Majd azt mondja: – Pokol? Jó vicc!
– Nem az? – kérdezem, kicsit felbátorodva. Megnyugtatónak tűnik a gondolat, hogy ez mégsem a túlvilág, hiszen akkor még meghalhatok, és véget érhet ez az egész borzalom.
– Épp ellenkezőleg, haver! – Vág hátba a férfi széles lapát tenyerével.
– Akkor ez itt a…
A pasi biccent.
– De hát az lehetetlen – mondom. – A mennyország egy szép hely… Nekem legalábbis mindig ezt mondták… És…
– Miért? Mi bajod a csehómmal? – morog, őszinte sértettséggel a hangjában. – Jó, nem egy luxus bár, ezt aláírom, de rendezett. És mindig vidám a hangulat. Ráadásul nem vizezünk semmit. A pokolban, na ott még pia sincs, barátocskám!
– De én nem vagyok vidám! – Ahogy a szavak kipottyannak a számon, könnyek gyűlnek a szemembe, de a pultos csak legyint.
– Ahhoz képest egész este itt dalolásztál! – mondja, és készülne faképnél hagyni, de utána kiáltok: – Álljon meg!
Megáll.
– Ha ez itt a mennyország… – Nyelek nagyot. – És ez itt a maga kocsmája… Akkor maga?
– Kizárt, öcsém – feleli. – A vén szakállast már rég hazavitték. Teljesen kikészült, össze is hányta a pultot.
Többet nem mond. Visszasündörög a helyére. Én pedig veszek egy mély lélegzetet és elájulok.
*
Arra ébredek, hogy valaki nagy erőkkel rázza a vállam. Reménykedem benne, hogy a szobám padlóján térek magamhoz. Elkomorul a képem, amikor a pultos arca úszik be a látóterembe. Egy régi vezetékes telefon kagylóját markolja a kezében, úgy motyog valamit.
– Nem értem – mondom, mire megismétli: – Magát keresik. Telefonon.
A kezem nem mozog, így képtelen vagyok átvenni tőle. Eszembe jut, hogy olvastam régen egy cikket arról, miszerint az áramütés az agyon áthaladva bénulást is okozhat. Persze sohasem gondoltam volna, hogy ezt az állapotot a túlvilágra is magával cipeli az embert. A pultos mérgesen fújtat, majd a fülemhez tartja a kagylót.
– Halló… – szólok bele bizonytalanul.
A volt barátnőm üzenetrögzítője az. Bemutatkozik, majd megkér, hogy hagyjak üzenetet a sípszó után. Egy perc áll tehát rendelkezésemre, hogy segítséget kérjek. Már épp szóra nyitnám a számat, amikor egyszer csak odalép mellém egy részeg. Piszkos ujjai között pénz csillan. Mintha csak kés lenne, teljes erőből az oldalamba vágja. Én pedig fuldokolva dalra fakadok. Egy régi, romantikus számot énekelek a telefonba. Micsoda szégyen. A volt barátnőm üzenetrögzítője pedig csak hallgat – bizonyára azt hiszi, próbálom visszahódítani. S egy perc után megszakad a vonal.
*
Újabb érmék jönnek, újabb dalok mennek – már a sérüléseimet sem számolom, és az időérzékem is teljesen tropa. Egy Jézus kinézetű fickó áll mellém, még a kereszten szerzett sebek hegeit is felfedezni vélem rajta. Egy pillanatra elhiszem, hogy a Megváltó az, és azért jött, hogy segítsen. De csak a sebeimet akarja fogdosni. Előbb az enyéimet, majd a sajátjait, majd összedörgöli a kettőt. Valamiféle perverz a fickó. Szerencsére hamar megunja és elandalog. Fogalmam sincs, meg lehet-e halni a túlvilágon, de közel járok hozzá, hogy kiderítsem. Még egy telefont kapok. A pultos már rutinosan tartja a kagylót a fülemhez. Nem szól bele senki. Lehet, hogy az új feleségem az, aki bedobott érmék nélkül csak hallgatni képes. A volt barátnőm üzenetrögzítője legalább sípol. Segítségért könyörgöm, de tudom, hiába. Innen nincs menekvés. A pultos leteszi a telefont, és a tévéhez lép. Másik csatornára vált, ahol most kezdődik ugyanaz a meccs, ami az előző adón már véget ért. Nem tudom, ezek után milyen hely lehet a pokol, de biztosan jobb. Átkozom magam, amiért nem követtem el nagyobb bűnöket még életemben. Akinek van esze, az egész életét lopással, hazugságokkal, gyilkossággal vagy kisgyerekek molesztálásával tölti. Ha nem így tesz, könnyen sanyargatott wurlitzer válik belőle a mennyország egy maszatos sarkában.
Tudom, már csak egyvalaki segíthet. A következő pénzbegyűjtéskor megkérdezem a kocsmárost, hogy mikor szokott visszajönni Isten.
– Nem kell félteni – vigyorog rám a pasi. – Ha kifogyik belőle a pia, úgyis visszaeszi a fene. Ismerem már!
– Mégis – nyöszörgöm. – Nem lehetne esetleg felhívni telefonon? Nagyon sürgős lenne…
A pasi megrántja széles vállát, azzal eltűnik. Már-már azt hiszem, ez ennyiben marad, de aztán a már ismert telefonnal a kezében tér vissza. A fülemhez tartja, és azt suttogja: – Már kicsöng.
És tényleg kicsöng. Ám az ötödik csengetésre sem veszi fel senki. Ehelyett bekapcsol Isten üzenetrögzítője. A felvételen láthatóan megpróbálta jópofára venni a figurát, kevés sikerrel. Egy öregember reszkető hangját böfögi vissza a gép: "Helló, ma te vagy a négymilliomodik ember, aki a Mindenhatót hívtad. Valószínűleg itthon vagyok, csak nincs kedvem beszélgetni veled. Hagyj üzenetet, ha szexi a hangod, lehet visszahívlak. Sok sikert!"
Aztán a szokásos sípolás.
Egy percem van – gyorsan vázolom a helyzetemet. Sírással küszködve ecsetelem neki az engem ért igazságtalanságok sorát. Még a felénél sem járok, amikor félbe szakít egy újabb sípolás. Megszakad a vonal. A pultos szó nélkül veszi vissza a telefont.
Telnek az órák. Szerencsére senki sem zargat érmékkel – mindenki a meccs ismétlését nézi. Mintha állna az idő ezen a helyen. A kinti sötétség sem akar véget érni. Talán a nappal csak a pokol kiváltsága. De az is lehet, hogy mégis a pokolban vagyok, és ez az egész egy nagy átverés, úgy ahogy van. Ám épp amikor kezdem meggyőzni magam erről, belép a Mindenható. Biztos vagyok benne, hogy ő az. Vénségesen vén, ősz szakálla a térdéig lóg, benne hányás darabok száradnak. A levegő valósággal ragyog körülötte. Úgy fest, mint azok a kedves arcú öregek a kocsmában, akik a legtöbb disznó viccet tudják, mégis mindig a legártatlanabb képpel adják őket elő. Az asztalon könyöklő részegek gyorsan kikapják aranyszínű söralátétjeiket a poharuk alól, és a fejükbe húzzák. Most látom csak, hogy glóriák.
Isten távoli mosollyal az ajkán közelít felém – egyenest hozzám siet, biztos meghallgatta az üzenetem, és azért jött, hogy segítsen. Sírni szeretnék örömömben. De ekkor észre veszem, hogy egy száz forintost tart dohánytól sárgult körmei között. Dadogva nézek fel rá. Mielőtt bármit is mondhatnék, a pénzt a nyakamba szúrja. Én pedig rögtön dalolni kezdek. Egy régi ostoba nótát, valami rágógumi balladát, de láthatóan felvillanyozza az öreget. Csettingetve lép a pulthoz, és kér magának egy italt.
El sem hiszem, hogy ez a dal tetszik a Mindenhatónak. Elnézem, ahogy az ütemre rázza magát, és közben feldereng bennem, hány és hány nagyszerű zeneművet szenteltek neki odalenn a Földön. Neki pedig ez tetszik. Egyszerűen pocsék az ízlése. Ugyanakkor ez azért sok mindent megmagyaráz.