Komor Zoltán Blog

Igencsak rossz környéken lakom, reggel arra ébredek, hogy a konyhámban lelőttek és kiraboltak egy járókelőt az este. A kávémat kortyolva figyelem, ahogy egy rendőr a konyhakövön fekvő női hulla fölé hajol és krétával próbálja körberajzolni a testet. Kollégái átszellemült képpel nézik, hogyan dolgozik. Amikor végez, és odébb görgetik a nőt, feltárul a fehér emberi körvonal – a zsaruk pedig megtapsolják a társukat, aki végezetül egy lebiggyenő szájat és két pont-szemet is firkant a kréta-figurának, majd dedikálja a művét.

Miközben zajlik ez a cirkusz, arra gondolok, hogy ideje lenne beszereznem egy házőrző kutyát – ez a harmadik bűncselekmény csak ebben a hónapban, ami a lakásomban történt. Múlt héten volt a legrosszabb, amikor két utcai banda kezdett lövöldözni egymásra a fürdőszobámban. Eszembe villan egy hirdetés, amit a tegnapi újságban láttam, gyorsan előkeresem hát a lapot és fellapozom: kutyakölykök születtek – ingyen elvihetőek!

Délután becsengetek hát a megadott címre. Egy riadt tekintetű nő nyit ajtót, majd amikor közlöm, miért jöttem, felragyog a képe és rögtön a szobába invitál. Penészfoltok a falon, piszkos rongycsomók dorombolnak a sarokban. A szegényesen berendezett nappaliban egy roskadozó rácsos gyerekágyra mutat, amiben három csecsemő gügyög, és rázza felém a csörgőt. Zavartan pillantok a nőre: – Biztos benne, hogy ezek kutyák?

– Persze, hogy azok! Mér’ mik lennének? – Néz rám könyörgően, majd felkapja az egyik pólyást, az arcomba nyomja és ugatni kezd: – Vaú, vaú. Látja? Máris szereti magát. Ugye elviszi őket?

Kínos csend áll be. Végül megrántom a vállam, és azt felelem: – Rendben, de csak egyre van szükségem. – A nőnek erre lekonyul a szája, de aztán beletörődve bólint.

Hazatérve két sznobot találok a konyhámban. A kövön lévő fehér krétafigurát vizsgálják, közben hümmögnek és szakállas állukat simogatják.

– Csípd meg őket! – utasítom a kölyköt, de az csak pislog rájuk, és bömböl teljes erőből.

A sznobok végül elunják nézni a konhyapadlót és elmennek. Miközben csapódik az ajtó, emlékeztetem magam, hogy ne felejtsem majd el feltörölni a padlót. De most jobb dolgom is akad: előveszem a hazafelé vásárolt pórázt, és a csecsemőt a hűtő ajtajához kötöm. Két tálat rakok elé – az egyikben víz, a másodikban egy fagyasztóból kivett csont olvad – végül pedig lefújom bolhairtóval. Hurkás lábaival kalimpál a rovarirtó füstben. És továbbra is ordít. Remek, gondolom, ez majd biztos elijeszti a betolakodókat. Nyugodt szívvel fekszem hát le. De másnap egy megerőszakolt, megcsonkított nőt találok a konyhaasztal alatt.

– Rossz kutya! – korholom a kölyköt, aki ül csak ott a vérben és bömböl. – Ugattál volna így az este, akkor mindez nem történik meg! – morgok, majd unottan a rendőrre nézek, aki újfent nagy beleéléssel próbálja körbe rajzolni a szipogó nőt, aki akadozó hangon mentőért könyörög.

– Nyomozó úr, nem csak a halottakat szokás…? – kezdeném, de leint. Amikor befejezi, a kollégái legörgetik a krétarajzról a nőt, és megtapsolják az alkotót. Immár két körvonalfigura fekszik a konyhakövön: az egyik mosolyog, a másiknak lebiggyen a szája, és egymás kezét fogják.

– Lenyűgöző – liheg a fülembe egy rendőrtanonc, én pedig megrántom a vállam, és integetek, amikor hordágyon végre kicipelik a konyhából a szipogó nőt. Majd a csecsemőre nézek. Az orromat ekkor bűz csapja meg. Alighanem maga alá csinált. Elhatározom, hogy még ma beadom egy menhelyre.

 *

 A kutyamenhelyen szörnyű acsarkodás zaja fogad. A rácsok mögött csaholó ebek között akad egy-két szép, nagytestű állat, amiből biztos vagyok benne remek házőrző válna. Egy fiatal, még pattanásos fickó lép hozzám, és megkérdezi, miben segíthet.

– Hoztam egy kutyát – kezdem bizonytalanul. – Arra gondoltam, hogy elcserélném egy nagyobbra, ha ez lehetséges.

A dolgozó egy ideig hallgat, pöcögteti az ujját, végül pedig bólint: – Miért ne? És hol lenne az az eb?

Leteszem a földre a kezemben szorongatott kartondobozt, kibontom. A csecsemő amikor megpillantja a srácot egyből gügyögni kezd. A fickó lehajol, felemeli, egy ideig gyanúsan méregeti, végül rám néz és megkérdezi: – Törzskönyve van?

– Nincs – ismerem be. Az ipse ismét csak megrántja a vállát, majd egy kis ketrechez lép, beteszi a gyereket és rácsukja az ajtaját. A szomszéd rácsrekeszből egy megvadult korcs vicsorog rá – a baba apró virsliujjait nyújtogatja felé.

– Na és milyen kutyára gondolt? – érdeklődik.

– Hát… Valami nagyra. Nem tudom, házőrzésre kéne.

– Házőrző kutya! – Csapja össze a kezét a fiú, és valósággal felragyog pattanásos képe. – Van is egy ilyen ebünk, ha rám hallgat, tökéletes választás!

Ennek persze megörülök.

– Várjon itt, máris ide hozom! – lelkendezik, azzal eltűnik a ketrecek mögött. Hamarosan visszatér egy marionett kutyával. A fabábu zsinórjai a keze köré csavarva. Ujjai mozgására fel és alá ugrál a blöki, a srác pedig csaholó hangokat mímel. Majd lehajol és megsimogatja.

– Nem is tudom… – dadogok, de a fiú vállon vereget: – Ugyan már, próbálja ki! Hallja, hogy ugat? – És már tekeri is le a zsinórt az ujjairól, csak hogy az enyémre csomózza. A kutya ugrálni kezd ficánkoló ujjaim alatt, a torkomból hirtelen öblös ugatás hangja tör elő. Majd rohanni kezdek, el-vissza rángatom a fabábut.

– Látja! Van ám szufla a dögben! – kacag a fiú, nekem pedig be kell látnom, hogy igaza van.

 *

 A hazaút a szokásosnál több időt vesz igénybe – új ebem minden sarkon megáll, idegen kutyák fenekét szaglássza és ahogy körbe ugrál, többször is összegabalyítja huzalait, amit aztán nekem kell egy padon ülve kicsomóznom. Amikor végre hazaérünk, nyitott ajtó fogad: a konyhámban egy gyerekekből álló csoport – alighanem egy osztálykirándulás – körbeállják a konyhakőre pingált emberi körvonalakat, rágóznak és ásítoznak, miközben egy molett, középkorú nő a képek keletkezésének körülményeiről papol nekik. Már épp fel akarnám őket szólítani a távozásra, ám amikor kinyitom a számat, öblös kutyaugatás tör elő a torkomból, a marionett kutya pedig vadul rángatózni kezd a zsinórvégen. A kölykök ijedt képpel figyelik, ahogy a tanár felé rohanok, a csaholó fakutyával. A termetes nő csak áll ott, arcából kifut a vér, majd felvisít, amikor kutyám a térdének ugrik. Sipákolni kezd – a tanítványai egymáson taposva menekülnek ki a konyhámból, hamarosan követi őket a bicegő tanárnő is, én pedig nem győzöm dicsérni vérmes házőrzőmet – ahogy a fejét simogatom, néhány szálka a tenyerembe fúródik.

*

Az éj közepén arra riadok, hogy valaki megint a konyhámban matat. Kikukucskálva résnyire nyitott hálószoba ajtómon azt látom, ahogy egy zseblámpa fénykévéje pulzál el-vissza a konyhában – a betörő, ez a fekete maszkos tömzsi alak – pedig épp az egyik krétafigurát próbálja felfeszegetni a padlóról. Műkincs tolvajnak nézem, és a legszívesebben felkacagnék. A francnak se fognak hiányozni a konyhakövemről azok a mázolmányok, vigye őket, ezzel bizonyára további kellemetlen látogatóktól is megkímél. Ám egyszer csak morgás tör elő a torkomból, és szinte észre sem veszem, hogy ujjaim már az ágy mellett fekvő bábu-kutya madzagjai után kutatnak.

A guggoló férfi halkan átkozódik, ahogy teljes erejét beleadva próbálja felfeszegetni a krétarajzot a földről, majd felpattan, amikor egyszer csak azt látja, hogy felé rontok, a fejem körül pörgetve a fabábut, és teli torokból ugatok rá. Kezét az arca elé kapja, de késő – a megpörgetett fabábu oldalba kapja a fejét. Csont reccsen, aprócska szilánkok és agyvelő fröccsen a hűtőre – az elgurult zseblámpa fénycsíkja középen ketté metszi a sötétséget. Próbálom nyugtatni a megvadult kutyát, de semmi értelme. A test ropog és recseg, ahogy újra és újra lesújtok rá a fabábuval – az arcom, a kezem már csupa vér.

Néhány perc múlva már a sarokban ülök és sírok – a fakutyát simogatom, hús és bőrcafatok ragadnak az ujjaimra, az egyik kis mócsingból apró hajszállak állnak ki.

– Nem hagyom, hogy elaltassanak – suttogom neki, ahogy ringatom. Majd a felismerhetetlenségig összeroncsolódott testre nézek. – Elbújtatlak. A rendőrség nem fog gyanakodni… Ez egy rossz környék, máskor is történt már ilyen… – biztatom házi kedvencem. Kerítek egy kartondobozt. Kutyakaját és egy tál vizet teszek bele, majd belefektetem az ebet is.

– Csak pár napig bírd ki – mondom neki, és berakom a dobozt a hálószobai szekrénybe. Visszafekszem az ágyba. Miközben próbálok álmot erőltetni a szememre, halk vinnyogás szűrődik ki a fogaim közül.

*

A kávéspohár alig észrevehetően reszket a kezemben, miközben reggel a konyhában állok és nézem, ahogy a rendőr ismét a holttest fölött guggol – pont mint a betörő tegnap este – és krétával körberajzolja a testet. Idegesen matatok az egyik fiókban, és próbálom szóval tartani a fickót: – És… öö… mit gondol, mit tehetnék, hogy megelőzzem ezt… úgy értem, tudja, nem szeretnék többé arra ébredni, hogy valakit meggyilkoltak a konyhámban. – Láthatóan össze-vissza dadogok. A rendőr egy pillanatra rám emeli a tekintetét, mérgesen, mint aki felháborítónak tartja, hogy megzavarták a koncentrációban, a kollégái is majd ledöfnek a szemükkel. Azt mondja: – Arra még nem gondolt, hogy zárja az ajtaját?

– Hú, hát igen, nem is rossz ötlet – hagyom rá, és eszembe villan, talán tényleg érdemes lenne megkeresnem a bejáratiajtó kulcsát – de hova is tettem? A múlt hónapban mintha láttam volna az egyik szekrényben.

A krétarajz elkészül. Izgatott csönd telepszik a konyhára. A rendőr arcán büszke mosoly, kollégái izzadt tenyerüket dörzsölik, ahogy félregörgetik a testet. Ám értetlen morajlás zaja kél, amikor megpillantják a rajzot, ami csöppet sem hasonlít emberre: egy kutya fehér körvonalai bontakoznak ki előttük.

– Francba! – Csap öklével a konyhaasztalra a művész. Kollégái gyorsan odalépnek, és simogatni kezdik egyenruhájának a vállát: biztatják, hogy próbálja meg újra. A rendőr tehát nekiáll megint körberajzolni a hullát, és láthatóan csöppet sem zavarja, hogy az időközben elmozdult eredeti helyéről.

– Nagyon kérem, ezúttal ne törje meg a művész úr koncentrációját! – hördül rám az egyik fakabát, én pedig csöndben az asztalhoz telepszem. Homlokom víztől gyöngyözik, miközben a padlóra rajzolt ebet vizslatom. Halkan morog rám. A legszívesebben megugatnám. Egy korty kávéval űzöm messzire a torkomból feltörni készülő morgást.

A rendőr síri csendben dolgozik – majd köhint, és int társainak, hogy segítsenek félre gördíteni a hullát. Csontropogás. És ismét egy kutya körvonalai bontakoznak ki az összezúzódott emberi maradványok alól. A rendőr felsír: – Elveszítettem! Elveszítettem! – A kollégái kényelmetlenül fészkelődnek, de próbálják meggyőzni a fickót, hogy semmi vész, a tehetséget nem veszíti el az ember csakúgy, csak épp alkotói válságban van, de az elmúlik.

– Én azt akarom, hogy most rögtön múljon el! Francba már! – Hörög a rendőr, és ismét elkezdi körbefirkálni a hullát. A szemei majd kiguvadnak, a keze reszket, de a végeredmény megint csak egy krétakutya. A torkomban ficánkoló ugatást már alig bírom visszatartani. Kínomban a porcelánpohárba harapok. Halkan morgok, de amikor kérdezik mi a baj, azt felelem, hogy a szálló krétapor csiklandozza a torkom. A rendőr pedig kezdi elölről: egy óra múlva a konyhámat már benépesítik a fehér körvonal-ebek. A kollégák az egyre ingerültebb zsarut vigasztalják.

– Ez már majdnem hasonlít, egész emberszerű! – motyogja az egyik pitbull szerű kutya kontúrjaira mutogatva. A padlón fekvő dög rám vicsorog, szinte már felválik a konyhakőről és a torkomnak ugrik – de ezt mintha csak én hallanám és én látnám. A karomat harapdálom – alig várom, hogy eltakarodjanak a konyhámból a zsaruk, és a nap hátralévő részét akkor végre azzal tölthetem, hogy bő nyállal ugatok csak a kréta-ebekre. De a fickók nem akarnak távozni – nem amíg a művésznek nem sikerül egy újabb emberi körvonalat alkotnia. Kezdenek kifogyni a helyből – a padlón már mindenhol krétavonalak keresztezik egymást. Kínjukban már a falhoz állítják a halottat. Két fickó fogja, nehogy eldőljön, miközben a zsaru próbálja körberajzolni a hullát. S amikor már a falat is beszövik kutyaformát öltő kréta-hálói, az elkeseredett képű fakabát a plafont kezdi méregetni, és azt kérdezi, van-e létrám. De nem válaszolok. Nincsenek már emberi szavaim.

Gulisio Tímeának

A faluban a néhai suszter siheder lánya volt az, aki gondozta az időseket: a gyönyörű teremtés házról házra járt, kimosta mind a beszürkült függönyöket, olykor leszedte az ablakokra és a csillárra nőtt pókhálót, és megreszelte az öregasszonyok kemény, kérgesedő sarkát. Hatalmas talicskát tolt, abba gyűjtötte a lábreszeléket, s mire körbejárta a falu vénségeit, már nagy kupac sajttészta szagú sárga bőr-dara dudorodott a furikjában. Nyanyaprézli, így hívta mindig a morzsakupacot a lány, amit aztán éhes tyúkjai elé borított – a buta tekintetű baromfik pedig kotkodácsolva vetették rá magukat a porhanyós ételre, gazdájuk nem győzött kuncogni a kis mohókon. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy egyedül ezért végezte hálátlan munkáját, a tyúkokat etetni kellett – mióta édesapja meghalt, rámaradt a gazdaság – a kukoricadara pedig túlságosan drága volt, de így legalább minden este egy hízott tyúk gőzölgött a fazékban, a falu öregasszonyai pedig pihe-puha talppal járhattak-kelhettek konyháikban.

Persze egyik öregnek sem szarusodott kellően gyorsan a talpa, hogy versenyre keljen a madarak éhségével – a talicskát viszont meg kellett tölteni. A lány tehát reszelt és reszelt, ha szükség volt rá, ha nem – az ijedt öregasszonyok sokszor a szekrénybe bújtak előle, mikor hallották, hogy leparkol az udvaron a rozsdás, nyekergő talicska. Ám a kislány eszén nem lehetett túljárni – kiszimatolta egyből a matrónák rejtekhelyét, és rájuk tört hatalmas, csillogó reszelőjét szorongatva: – Ugyan, ugyan, Mari néne, ideje megreszelni azokat a kemény talpacskákat, hisz' egészen úgy festenek már, mint a kígyó levetett, száradó bőre! – Az idős háziasszony pedig hiába kapálózott, a csinos lány rátrónolt puha hasára, és dolgozni kezdett csinos ujjacskái között a szerszám – sebesre dörzsölve a lábakat. A falu házról házra járó tiszteletese nem győzött csodálkozni a vénasszonyok pihe-puha talpán – miközben a Bibliából olvasott fel nekik, olykor megcirógatta, máskor az arcát dörgölte a finom lábikókhoz, a selymes bőrhöz, melyek néhai édesanyja tejtől duzzadó melleire emlékeztették. A tyúkok pedig csak híztak – tollas golyókként forogtak el-vissza a madárszaros udvaron, tojásaikban körömnyesedékek kapaszkodtak egymásba.

Így teltek hát a napok – járt, járt az a talicska – az öregasszonyok meg csigaként csúsztak a hideg kövön, amikor túlságosan tüzelt már a talpuk az állandó reszelgetéstől, nyomukban az odaadó lelkésszel, akinek mindig akadt újabb meséje az ószövetségből, miközben gondolatban már hízott emlőként a felhorzsolt lábujjakból szopta az asszonytejet.

Ám történt egy nap, hogy a mindig kanos kondáslegény meglepte a lányt a falu szélen, pont amikor hazafelé tartott nyanyaprézlivel megrakott furikjával. A legény egy ideje már méricskélte a suszter lányát, éjszakánként ő járt a fejében, miközben a vacsoráról kimaradt zsíros kenyeret dörzsölgette ágyékához. Eldöntötte, nem vár tovább, elétoppant hát azon a délutánon, felkapta és a talicskába döntötte a lányt, egyenest bele az öregasszony-lisztbe, s néhány ügyes mozdulattal lehámozta róla a bugyogót. A riadt lány egy ideig kapálózott szép, hosszú lábaival, de végül csak megjött a kedve, amikor a kondáslegény letolta zsírfoltos nadrágját, és a nap megcsillant nedvedző makkján.

Micsoda szép reszelő! – gondolta, és egyből szélesre tárta előtte fehér, banya-pikkelybe forgatott combját, a legény pedig máris fölébe került, és dolgozni kezdett: ahogy el-vissza járt izzadt feneke, egyre mélyebbre és mélyebbre döngölte kedvesét a fakó reszelékbe, melynek áporodott szaga bekúszott a lány tüdejébe. A kicsöppenő sperma aztán kis gombócokká csomósította a lábdarát, kis fasírtokká: a tyúkok később ezt is élvezettel bökdösték a csőrükkel, miközben a lány kacér mosollyal az ajkán még a hajából rázta a lábreszelék-füstöt, és combja belső részéről kapargatta a pikkelyként odaszáradt spermát. Az porhanyósan pergett ujjairól – reszkető kézzel emelte aztán viaszosan fénylő ajkához, és miközben megnyalta a fiú-prézlit, eldöntötte, ez bizony túl finom falat lenne az ostoba tyúkoknak. Ettől kezdve csak az a jóvágású kondásfiú járt az eszében. Éjszaka aztán nem bírta már tovább, és a lába közé csúsztatta a ráspoly sima markolatát, de ezt túl finomnak találta a legény kemény lökéseihez képest, gondolt tehát egyet, és a reszelős végét dugta fel hüvelyébe. Miközben szép simára, véresre horzsolgatta vele belülről szerelemcsatornáját, a gyönyör lópatái az agyagos földbe döngölték, s képzeletében porrá vált, ami bekúszik szívszerelme tüdején, hogy mától vidám kísértetként bóklásszon a fiú forró leheletében. Álmában pedig megint csak a talicskában feküdt, a sajt szagú sivatagban, ott a hám-szövet dűnén, széttárt combokkal kedvese előtt, akinek hatalmas fémreszelő volt lába között. A lány rózsaszín redői közül csiklóként egy megsárgult, beszakadt körmű kislábujj meredezett, kaparta a levegőt, de még a hüvelycsatornáját is – megannyi bélbolyhként – körkörösen sok-sok izgatott kicsi lábujj töltötte ki. És a lány azt rebegte a fiúnak: – Gyere és reszelj!

– Nézzenek oda! Biztosan szerelmes! – mondogatták aztán a faluban, amikor megpillantották, amint álmodozó tekintettel sétálgat a földúton, tolva öreg, nyöszörgő taligáját. Minden nap elidőzött kicsit azon a helyen, ahol magáévá tette a kondás gyerek, abban reménykedve, hátha aznap újra meglepi. De a kondáslegény nem jött – a tyúkok pedig kotkodácsolva követelték a nyanyaprézlit. Sietett hát kirángatni az ágy alá bújt reszkető öregasszonyokat, és miközben forgott ujjai között a reszelő, gondolatban megint a talicskában feküdt és dolgozott rajta a fiú-reszelő. Ahogy így álmodozgat aztán, egyszer csak arra eszmél, hogy egy öregasszony sikoltozik fölötte, de úgy, hogy még a teáscsészék is szétrobbannak sipákoló hangjától – a kezében lévő láb meg már csak egy véres csonk, a lereszelt lábfej nagy vörös kupac a földön, szép ruhácskája pedig tiszta vér.

– Te átkozott! – sír a lereszelt lábú tehetetlen asszony. – Ezért meglakolsz! Mindenkinek elmondom, hogy megpróbáltál megölni! Kalodába zárnak! Lógni fogsz, te kis szajha!

A lány elsápad. Úgy lefoglalták gondolatai, hogy fel se tűnt neki, mióta reszeli a banya lábát. Nem is maradt semmi abból a lábfejből. Börtön? A félelem lüktető fasírt-csomói. A szép álmok szakadó vitorla-szövete. Nem, az nem lehet, nem csukhatják le, akkor soha többé nem látná szívszerelmét – meg kell szabadulnia ettől a boszorkánytól. Megragadja hát a ráspolyt, és döf – hegyét az öregasszony torkába állítja – a felszakadó sárgult papír-bőr mögül vér-gejzír spriccel fel, még az ócska csillárt is beborítva – vörös cseppek rezegnek a pókhálóban – az anyóka egy ideig még rángatózik, majd hályogos szemei kikerekednek, a lány meg úgy isten igazából dolgozni kezd rajta a reszelővel – előre-hátra, előre-hátra, egy felajzott fiú fáradhatatlan lökéseit imitálja. Telnek az órák, az asszony szép lassan vörös püré-dombbá változik, mire az utolsó porcikája is felmorzsolódik, a lány csuklóját már a fájdalom szűk bilincse szorongatja.

Aznap a szokásos sárga kupac helyett egy nagy halom pirosat tolt haza a lány. Csakúgy rohant azzal a talicskával, nehogy meglássák – vérfoltos ruhácskájára egy öregasszony otthonkáját öltötte. A tyúkok még soha ilyen mohón nem vetették magukat ennivalóra, mint most erre a húsdarára – csőrük hamar összecsipegette mind az öregasszony martalékát. Gazdájuk aznap este sokáig forgolódott a lepedők között, majd mikor nagy nehezen elaludt, egy szörnyű rémálom fogta satuba homlokát. Álmában börtönbe csukták – zárkája egy ódon ágy alatt volt, aminek szélein vénasszonyok ücsörögtek. Visszeres pipalábak voltak tehát a rácsok, azokat markolta kezeivel, és egyre csak sóhajtozott, bárcsak lenne nála egy átkozott ráspoly, akkor talán megszökhetne.

Hajnal előtt ébredt, s előkaparta agy-rekeszéből az elraktározott imákat – lehelete átáztatta a párnát, ahogy suttogott – kintről a tyúkok éhes kotkodácsolása kúszott be a szobába.

Ettől a naptól kezdve aztán nem lehetett bőr-forgáccsal kiszúrni kerek, buta szemeiket – húst követeltek, tojásaikban csontokat és emberi koponyát formált a sárga – a lány reszketve ejtette ki kezéből őket – s a hideg futkározott a hátán, amikor éjjel hallotta kapirgáló lábuk motoszkálását – felborzolt tollaikat, amint azt éj fekete hajzuhatagát fésülgetik.

Le kell vágni őket, mindet! – dönti el aztán az ágyban fekve, de mintha madarai csak a fejében olvasnának, megsejtvén, hogy mi készül, üreget kaparnak a deszka-kapu alatt – s megszöknek. Ettől kezdve aztán naponta fel-fel röppentek a hírek a gyilkos madár hordáról, ami éjszaka tört rá az ágyban hortyogó vénasszonyokra, és hegyes csőreik lefosztották az elmeszesedett csontokról a fáradt húst. Kihullt tollak és vér mindenütt a szobákban – tyúkszar a szakadt lepedőkön. Oly forróak voltak a nyári éjszakák, mégis zárta inkább mindenki az ablakot – s a falun hamar úrrá lett az őrület. Gyanússá vált minden baromfi.

– Le kell vágni az összes csirkét! – zengték a torok-harangok, és a húsleves illat a falura telepedett. Ám a tollas-gyilkosokat csak nem sikerült elkapni – ott őgyelegtek a határban, már a fiatal juhászokra is rátámadtak – meglepték az alvó kondásokat. A lány ekkor már csak a drága kondásfiúra tudott gondolni. Szaladt hát, megkeresni szerelmét.

Sokáig bóklászik a határban, de végül malacvisításra lesz figyelmes, és rálel szerelme felfordult táborára. A nádsátor körül megvakult disznók sündörögnek – kicsípett szemeik gyöngyként csillannak a repedezett, agyagos földön – nagy harc lehetett, mindenütt halott tyúkok és néhol egy-egy elvérzett sertés. A sátorban legyek hada zümmög – elborítják a kondásfiú szomorú maradékát: ott ül, letolt nadrággal, talán épp a lányról fantáziált, amikor rátörtek a csőrös bestiák. Arca teljesen hiányzik, a fej-lyukból egy csontkoponya vigyorog vissza a lányra, mellkasában hatalmas üreg, szétcsipkedett szíve helyén egy repedt tojás – sárgája rászáradt már a kiálló bordákra. S ami a legrosszabb, lába között petyhüdt meztelen csigaként hever egykor oly délceg szerszáma. A lány könnyeivel áztatja. Bárcsak még egyszer szerelmeskedhetnének, bárcsak még egyszer magában érezhetné a fiút, s az orgazmus görcsei feledtetnék a valóságot. Bárcsak apró szemcsékké reszelné őt kedvese – szebb halált el se tudna képzelni – kavarogna aztán csak a levegőben sosem foszló, boldog füstként, s a sperma felhővé tapasztaná össze az égen.

Előveszi hát drága ráspolyát – és szipogva a fiú húgycsőnyílásába erőlteti – a szövetek megfeszülnek és fájdalmasan szakadnak körülötte, de lassan csak felcsusszan a maroknyi húscsőbe a fémreszelő.

– Most is hogy kívánsz, szerelem – pityereg a lány, és kedvese fölé kerül. Ahogy belé csusszan az immár kemény tag, és lovagolni kezd a fiún, legyek fekete raja repül fel a halottról, hogy éjbe fordítsa a délutánt. Egy kíváncsi mezei patkány dugja elő fejét a fiú bordarácsai mögül, és cincogva figyeli a lovagló lányt, aki eldönti, most aztán egyenest a halálba üget, le nem száll addig szerelméről, amíg porrá nem hull a nyárs körül s lehántol a gyönyör – lenyögi magáról kérgeit a lány – lábujjakból kanóc – tojásokban lüktető csikló-fasírtok – mániatespedés – rálel a vitorla-szövete s levegőbe fújja martalékát csontkoponya fiú fej-lyukból – spriccelj lány püré-dombbá drága – amit a lábrácsok kapirgálnak – és felhővé a szorongatja fiatal mellkasában, miközben a távolból kotkodácsolás hangja kél. A megvakult disznók odakinn szimatolnak és fogaik között megtalált szemgolyóik ropognak. Az egymáshoz dörgölőző felhők vakolata lassan pereg a tájra.

A pék aznap hajnalban ismét megformázza kenyér-tésztából lánya édes arcát – korábban ugyan cukros kalács tésztával próbálkozott, de arra túlságosan rákaptak a hangyák, így maradt a liszt és a víz, s bár ez sem volt tökéletes, a pék tudta, lánya elveszett szépségét semmi sem adhatja vissza. De így ment már ez hónapok óta, amióta csak szegény bolond pára lenyúzta a saját arcbőrét. A pék tudta jól, a fülbemászók kergették őrületbe a lányt, mindig akadtak a sárga-fekete kis férgekből a ház körül. Megbújtak a fal repedéseiben, ott mocorogtak a téglák között, éjszaka pedig, amikor sötétség borult a házra, előmásztak rejtekükből, hogy bekússzanak az alvó siheder lány fülén, aki először rémálmokra kezdett panaszkodni, később már csak zagyvaságokat beszélt: folyton a fülbemászókról – arról, hogy valójában negyvenrét hajtott szárnyuk van, amit fekete pikkelyeik alatt rejtegetnek és a farukból kinőtt hegyes fogakkal bontanak ki.

– Mocskos kis dögök! – summázta apja a véleményét, nem is sejtve még, hogy a kislány szinte már alig érti szavait, hiszen teljesen eltömítette hallójáratait a sok-sok rovar – szív-alakú fejüket a kislány dobhártyájához dörgölték, és titkos rovarszavakat kattogtak neki.

A rémálmok kiálló csontkezdeményei végül megkarcolták az éj meleg testét – a pék sohasem felejti el azt a bizonyos nyáréjszakát. Vihar készült, őt mégsem az ébredező szél keltette fel. Arra kelt, hogy jár valaki az udvaron. Kiosont hát egy fokost szorongatva, hogy elijessze a tolvajt, ám a hold lecsorgó fényében lányát pillantotta meg. Ott álldogált a kertben, anyaszült meztelenül, háttal őneki, fehér bőre csakúgy világított az éjben. A kezében metszőolló csillant, amiről ragacsos lé csöpögött a földre. Aztán a lány megfordult és szembe nézett apjával, a pék sikolyától pedig felszakadtak az égen gyülekező viharfelhők: lánya felmetszett arcbőre, mint kurta kis véres szalagok csüngtek le a koponyájáról – mint megannyi tömzsi harcsabajusz – mint májusfáról a pántlika – a feltámadó szél lobogtatta a bőrlebenyeket szája körül.

– Nézd, apa, kibontottam a fogóimmal szárnyaimat! – motyogta a lány, előre tartva a metszőollót, próbálva csont-vigyor képét kedves mosolyba gyűrni. – Végre repülhetek! – Azzal összeesett, füléből pedig kirontottak a fülbemászók, tűlábaikon rohantak vissza az éj méh-sötét vájataiba.

A pék azóta minden hajnalban tésztából gyúrja meg a lánya arcát –a megnyúzott koponyára helyezi a csiriz-bőrt, és csókot lehel rá (ajkának lőárkai mindig ott maradnak a tészta-arcban). De az elkészült maszkok csupán egy napig tartanak: hisz a csiriz a levegőn hipp-hopp kiszárad, megkeményedik és repedezni kezd, s a kihulló darabkákat messzire hordják az éhes egerek. Az apa egyedül azt sajnálja, hogy nem láthatja már lányát kinn ücsörögni a kertben, hiszen ha a madarak észrevennék, rögtön elvinnék az arcát. De a lány mintha ezt nem bánná, az elsötétített szobában él inkább, megbújva az ágy alatti vájatban, s hívja, egyre csak hívja kedves fülbemászóit. Az öreg pék meg az ajtaja előtt strázsál, szigorú tekintete a recsegő padlót pásztázza, és rögvest eltapos minden hatlábú betolakodót. Finom kakaós kifliket dugdos be a küszöb fölött, kenyérarcú lánya ilyenkor előtekereg az ágy alól, és a sápadt kenyér-maszkon hagyott száj-vájatba tömködi a forró édes tésztát. Majd azt suttogja: – Minden embernek szárnyak bújnak meg az arca mögött, apám. Szépen ki kell őket hajtani, hogy végre szabadok lehessünk! Kérlek, engedd hozzám a rovarokat!

De már hallja is az éles roppanást, ahogy a kérlelhetetlen cipőtalp alatt kipukkan egy feléje igyekvő fülbemászó, s erre a lányt rázni kezdi a sírás, felsikolt és kenyér-arcát kaparja – hosszú árkokat húznak körmei a sápadt tésztába – majd négykézláb visszakúszik az ágy alá, vissza szépséges repedésébe és befogja a fülét. De hiába is tapasztja hozzá a tenyerét, még mindig hallja a szörnyű ropogást. Kicsippent hát egy darabkát az arcából, és a fülébe dugja. S ekkor végre csönd támad. Elnehezülnek a szemei is, és a hideg föld és az ágy közé préselődve kibontja negyvenrét hajtott álmait.

Néhány óra múlva arra ébred, hogy mozdul valami a hallójáratában – a csatorna megfeszül, ahogy kifordul belőle az életre kelt kenyérgalacsin – majd a padlóra koppan, a lánynak pedig tátva marad a szája: egy fülbemászó az – lisztből formált apró teste kíváncsian forog, lábai ismeretlen jeleket vésnek a padlón felgyűlt porba. Egy ideig forgatja a fejét, majd nekiindul és eltűnik egy falrepedésben. A lány szíve erre nagyot dobban. Rögtön újabb tésztacafatot szakít ki az arcából, golyót gyúr belőle és a fülébe tömködi: érzi, máris gyúrni kezdi hallójárata a feldugott nyerstésztát – füst száll ki a fülén, ahogy gondolatai készre sütik az új bogarat – a kenyérhéj kitinné keményszik, s kapirgálni kezdenek a csiriz-lábak. Így szárad aztán ki az éjszaka.

Reggel aztán érkezik a pék – ujjai között lötyög lánya frissen dagasztott tésztabőre. Megragadja a két szép lábat és kihúzza az ágy alól egy szem lányát, mintha csak a sütőből venné ki a kenyeret, s már készülne ismét csirizbe csomagolni a koponyát, de amit lát, attól tátva marad a szája. Lánya arcát sült kenyér darabkák borítják, mozognak, reszketnek, egymást kaparják hegyes rovarlábaikkal – megannyi lisztből gyúrt fülbemászó lepte el, a lány szeme pedig kipattan és azt rebegi: – Végre szabadok leszünk, apám!

A férfi a poros padlóra ejti az új arcot, a sárga tészta-gyurma plattyanva ér földet, de rögtön dalolni kezd – a lisztcsomós szájnyílás cuppog, és megformálja a szavakat: – Végre repülhetünk, apám! – A halovány fülbemászók pedig leugrálnak a lány koponyafejéről, és megindulnak a tántorgó pék felé – ahogy masíroznak, egymáshoz tapadnak, összeállnak, hogy egy még nagyobb fülbemászót alkossanak. Az őrület gomblyukretesze, a sikoly csúszósínje: immár egy cipó méretű fülbemászó vágtat felé, s egyenest az arcának ugrik, keményre sült fogói csattognak és feltépik a férfi bánat-ráncba kötött arcbőrét. Vér spriccel a falra, a kenyérbogár pedig átöleli a pék nyakát lábaival, miközben gyors mozdulatokkal kirángatja a szárnyakat a férfi arc-sebéből: a felszakadt bőr mögül áttetsző hártya tolul elő, finom, mint a zsírpapír, és rezegni kezd, nyújtózkodni és fésülni a szoba állott levegőjét, a pék pedig felemelkedik a földről, a feje hátracsuklik, ahogy az arcából kinőtt rovarszárnyak csapkodnak – torkából furcsa gurgulázás és felokádott vér bugyog elő.

– Gyönyörű vagy, apám! Szabadítsuk fel együtt a falut! – Tapsikol neki a koponya fejű lány, ahogy a szörcsögő fickó a sötét szoba egyik sarkából a másikba röpköd, majd megindulnak – újabb kenyereket sütnek, s megépítik belőle az óriás fülbemászót – legalább nyolc méter hosszú bestia, telt farán két óriáskifli csattog, szív alakú fejét forgatja. A koponyafejű lány egyből repedezett hátán terem, és mutatja neki az utat egy péklapáttal, mellettük apja repül az arcából kinőtt szárnyakon, kezében egy kosár, amiből friss vekniket dobál a házak kéményébe: a cipók a szobákban aztán reszketni kezdenek – tojásként széthasadnak és előrontanak belőlük a fülbemászók, hogy bekússzanak az alvó háziak hallójáratain. Egy rovarsuttogástól megőrült anya felébred, konyhakést ragad és sorban levagdossa gyermekei arcát, végül a férjéét és a sajátját is lenyúzza – egy teknőben liszttel takaros cipót dagaszt belőlük, majd kisüti és a család korgó gyomorral ül asztalhoz, a kenyér pedig sok-sok szájon át dalolni kezd a szabadságról. A falu utcáin üres tekintető juhászlegények andalognak, lerágják mindenkinek a képét, aki csak szembe jön velük – a hús mögül felöklendezett hártya-szárnyak a hűs éji levegőt tapogatják – egy fiatal legény meztelenül, négykézláb ront be a szülei szobájába, a végbelébe erőltetett metszőolló csattog, ahogy zárul és tágul segglyuka, majd kifaragja a szabadság könnyszínű zászlaját a háziak fejéből, miközben csirizt élvez a földre, amik vergődő bogarakká csomósodnak.

– Kérlek, engedd hozzám a rovarokat! Hozzám a rovarokat! – És már ott keringnek a templomtorony körül – a lefosztott arcú angyalok, az éj sötét füljáratában egy végtelen, lüktető dobhártyához bújnak. Az óriás kenyér-fülbemászó pedig a templomtornyon mászik, fel-fel a hold felé, potrohát az égnek tartva csattogtatja kifli-fogóit, készen rá, hogy kibontsa a negyvenrét hajtott Istent a sötét felhők közül.

Hamar megneszeli a plébános siheder fia is ezt a szarfordulást. Szokás szerint az udvari fabudiba zárkózott néhány újságból kivágott pucér nős képpel még a délután, aztán elnyomta az álom a nagy recskázás közben. Ám most felpattannak a szemei, ahogy recsegni-ropogni kezd mellette a templom. Kinéz hát a fabudi résein, és látja, egy hatalmas fülbemászó vergődik az imaházon. Ettől persze köpnie kell: jól ismeri már ezeket a kis rohadékokat, mindig teli velük a fabudi, nem győzte a nyáron írtani őket – taposni, újsággal csapkodni, sokszor még fogpiszkálóra is tűzte egyiket-másikat, és figyelte, hogyan kapálóznak lábaikkal. Beront hát egyből a paplakba, felverni az apját, gondolván, majd ő kirugdossa ezt a peteszaró Belzebubot a faluból, de a látvány egyből gyomorszájon rúgja: ott áll az apja, papi reverendában, ám a feje egyetlen nagy tátongó vörös seb, kezében tartja saját lenyúzott arcát, és rázza csak rázza azt a véres bőr-rongyot, miközben azt hörgi: – Egyétek hát, ez itt Kritsztus teste! – A füléből meg megállás nélkül potyognak a bogarak.

– Nyakon szart minket az ég, ennek már a fele sem tréfa! – sikolt fel a kölök, s rohan az udvarra, felkapja a kapát, majd az apjába állítja. Utána kerít egy kiürült borosüveget, és beoson a recsegő templomba, hogy szerezzen némi szenteltvizet. Ott térdepelnek sorban az arcnélküliek, rovar-zsolozsmáikat büfögik az ima-térbe. Amikor belép a fiú felé fordulnak, felöklendezik torkukból a szárnyukat és a padok fölött szállva suhanni kezdenek – kinyújtott karjuk már a kölyök képét próbálják lekaparni, de az fogja a kapát, és pörögni kezd – sorban a torkukba állítja, vér fröccsen a Mária szoborra, amitől az egyből mosolyogni kezd és eregetni a rózsaillatot. A fiú egy darabig még ütögeti a falusiakat a kapa-éllel, majd rohan a szenteltvíztartóhoz, és a megtöltött üveggel máris az udvaron terem, hogy megáldja a fabudit: ide már csak nem követik. Körbelocsolja a pottyantóst, még az ott hagyott pucér nős képekre is jut egy pár csepp, mire a fotókon pózoló dús szőrzetű nők egyből szárnyat és glóriát növesztenek. A fiú azzal bezárkózik a szent rottyantósba, ám amint elfoglalja helyét a deszkán, a fatákolmány reszketni kezd, majd felemelkedik a földről, ahogy falábakat és kezet növeszt – két-két hatalmas keresztet, amin ráadásképp ott csüng egy-egy szobormegváltó – de még feje is nő annak a budinak, a messiás szakállas képével.– Na ez már valami! – füttyent a legény, majd letolja a gatyáját, és felálló tagját előre-hátra tolva kormányozni kezdi a szerkezetet. A fabudi-robot aztán megindul az óriás kenyér-fülbemászó felé, amely már a templom tetőn a villámhárító keresztet harapdálja – út közben el-eltapos néhány falusit, aki a seggébe dugott metszőollót csattogtatja – testük érett gyümölcsszemként pukkan ki a robot szálkás passió-talpa alatt, s erre persze a kenyér-szörny hátán lovagló koponyafejű lány elsikoltja magát, és a fabudira mutat a félelmetes péklapáttal. Érkeznek is rögtön a fejszárnyú rovar-zombik, de a fabudi-robot szúnyogként csapja agyon őket.

A plébános fia izgatottan kukkant ki az ócska pottyantós résein, és rögtön serényebben kezd járni a marka, amikor látja, a pék lánya meztelen – és micsoda szépség – gondolatban már a melleit dagasztja – csak az arca ne lenne ilyen…

Ám ekkor rázkódni kezd minden, ahogy a kenyér-fülbemászó-szörny a fabudinak ugrik – keményre sült kifli-fogóit csattogtatja, tűlábai a korhadt fába kapaszkodnak, de a klotyó-Krisztus lyukat üt a rém liszt-páncélján, és elkezdi kirángatni mind a fehér tésztabelet. A pék lánya lerepül a szörny hátáról, és a péklapáttal üti az árnyékszék ajtaját. A plébános fiú elnézi a lány jobbra-balra lengő kebleit, és alig bírja megállni, hogy be ne engedje magához ezt a szépséget. De aztán ocsmány arcába néz, ebbe az üres, csontos lyukba, ebbe a végtelen, sötét verembe, s az üregben forgó rovar-szárnyra, amitől rögtön megjön a józan undora.

– Engedj be, ó kisfiú, had játsszak én azzal a szép szerszámmal tehelyetted! – kacérkodik a ravasz lány (hangszálait szárnyak táncoltatják), mire különös melegség járja át a fiú meredező ágyékát: mintha csak a szentlélek költözött volna a heréibe, érzi felzubogni magában a jótékony erőt. ott vergődik csontos lyukban – mindenütt latrina csöppek – gondolatban belső fémkapót élvez a fatákolmány kisfiú – a glóriák ágyéka nedvesedik s kiakasztja hát a belső fémkapót – kitárja a budi nyikorgó ajtaját.

– Gyere kislány! – Kacsint a pék lányára a letolt gatyájú legény, az pedig felvisít, és magasra emeli a lapátot, hogy fejbe csapja vele ellenfelét. De annak máris szenteltvizet kezd spriccelni a pöcse, ahogy elélvez, a szétrepülő csöppek körül felviláglik az éj, s egyenest a lány filmszerű törékeny szárnyára hullnak. A megszentelt folyadék szinte egy pillanat alatt lyukat éget a hártyába, mire a még mindig lapátot markoló lány zuhanni kezd – sikolya krétavonalat húz a levegőbe. Aztán a földbe csapódik, egyenest a péklapátra, amely felnyársalja puha testét. A fiú elnézi egy darabig, mintha csak bogár lenne egy fogpiszkálón, vergődik még, majd a templomudvarra okádja lelkét. A latrina-Krisztus eközben miszlikre szaggatja az óriás fülbemászót, és betömködi darabjaival az éj foghíjait. Az utolsó rovar-zombik is kipukkannak a kereszt-talpak alatt, vérük vörösre színezi a felkelő napot.

A fény habarcsa a vájatokba dagad. Meggörnyednek maguk alatt az árnyékok – s kiszárad a rémálmok itatója – a szomjas rémtorkok, a pokol huzalai kövér gilisztaként visszahúzódnak a földbe. Ott ül most a fiú, nézi a nyársra húzott lányt a hajnali ragyogásban, s hirtelen elszorul a szíve. Lehúzza tehát a péklapátról, és a földre fekteti a törékeny testet. Ekkor csicsergés tölti fel a csöndet, és madarak érkeznek: verebek és galambok. A fiú elhátrál, ahogy az állatok ellepik a halott lányt. A madarak szélesre tátják csőrüket, és mindegyik egy-egy morzsát öklendez a lány koponyájára – hamarosan a kenyér-falatkák ellepik a fejét, elfedik a csontot, ahogy szépséges arccá forrnak. Majd a tollas kis állatok az égnek ugranak, és eltűnnek a horizont vonalán, a plébános fia pedig csak áll ott, és gyönyörködik a lányban – megfejthetetlen meztelenségében, finom arcvonalaiban. Hirtelen azt se tudja, mihez kezdjen ennyi kibonthatatlan szépséggel. Lassan hátrál. Majd bezárkózik a fabudiba.

Aznap este az ovuláció-herceg parancsára kiengedték a kastély istállójából hófehér tampon-paripáját. Néhány napig az erdőben bóklászott, szürcsölve a vadászok által megsebesített állatok vérét, végül aztán csak rátalált a szűk erdei útra, amely egyenest a hegy lábánál húzódó kis faluba vezetett. Ott aztán köré gyűltek a lányok.

Aki ezt a lovat megüli és a kastélyba vágtat vele, azt a herceg feleségéül fogja választani! – Tudta ezt rögtön minden lány, ám az sem volt titok, hogy a paripa leveti a hátáról lovasát, ha az már nem itatja vérével. Hegymenetben az út egy hétig is eltart, ugyan ki bír addig megállás nélkül vérezni? Jöttek mégis a lányok szép sorban, szerencsét próbálni: kihámozták magukat ruháikból és puha combjukat átvetették a csődör széles, fehér hátán. Amikor az állat nedvszívó teste éhesen nyelni kezdte az első csepp vért, mozgásba jöttek a lábai. Néhány nap múlva a paripa mindig egyedült tért vissza a faluba – az útnak indult lányok vérzése a harmadik napon csillapodott, és az ötödik-hatodikon már egy csepp vért sem tudtak kipréselni a lábuk közül. Pedig egyesek már oly közel jutottak, hogy már látták a menstruációs kastély simogató falait, a bástyák tetején lobogó betét-zászlókat, néhányan még magát a herceget is megpillantani vélték, amint ott áll az egyik torony ablakában, szomjas tekintetét a táj nedveibe mártva. Ám a tampon-paripa kérlelhetetlen volt – amint elapadt a vörös forrás, levetette magáról a lányterhet, megtaposta őket a patáival és hátul hagyta testüket a farkasoknak –csontjaik recsegésével megtelt az erdő, a vértől sártengerré változott az erdei út.

A libabőr csipkézte eztán mindenki bőrét, valahányszor meghallották, amint az udvaron prüszköl a tampon-csődör. El is ment hamar mindenkinek a kedve az úttól, egyedül a szabó lányát nem lehetett távol tartani ettől a patástól.

– Mához egy hét múlva már a herceg menyasszonya leszek! – bizonygatta, és elszánt mosollyal pattant lóhátra. Ekkor már két napja vérzett, senki sem hitte hát, hogy bírni fogja még egy hétig.

Ott menetelnek most az erdőben – a ló délcegen kaptat, a lány pedig a kis elemózsiás kosarában matat, valahányszor megkordul a gyomra. Másnapra aztán apadni kezd a vörös forrás, a hátas pedig sértődötten prüszköl, amiért egyre kevesebbet itatják. A következő reggel már csak maszatol a lovas – a ló már épp készülne levetni magáról utasát, ám ekkor a lány kihalássza a köténye alá rejtett szabótűt, és a fogait összeszorítva mélyen a lába közé, a rózsaszín bőrredőkbe szúr. Ettől aztán újabb vérpatakocska kezd csordogálni belőle – a csődör pedig felgyorsítja lépteit.

– Jövök már! – fogadkozik a tájnak döntött kastélynak, aztán a nyakába borul az éj. Az erdő egyetlen sötét és fájdalmas nyirokcsomóként lüktet. Telnek a napok, és dolgozik a tű – a rózsás kis tűpárna pedig ontja csak ragacsos vérét. A lány arcából hamar kiszökik a szín, bőre eggyé válik a sápadt lóval – mint egy tampon-kentaur, tör előre. Amikor végre a várudvarra ér, a herceg először észre sem veszi a lányt, csak a lovat látja – de aztán a földre szédül az állat hátáról a jövevény, s nagyot dobban a fiú szíve. Végre egy igazi nő, aki sokáig bír vérezni! Rögtön a hálóba viteti, ahol ráterítik a nedvszívó takarót, a királyfi megitatja egy menstruációs csészéből, majd előkeresi a szekrényből anyja, a néhai királyné betétekből varrt menyasszonyi ruháját.

A száraz sebek tovább száradnak – az arának szinte már nincs is ereje, de végül csak igent rebeg az oltárnál. Majd elájul. Amikor magához tér, már a paplan közt fekszik: az ovuláció-herceg lába között hatalmas tampon meredezik felé.

– Ne, várj! – rebegi, de a felajzott ifjú meg se hallja, a száraz vájatba erőlteti tagját. A sebek felszakadnak, de csupán pár csepp vért bírnak már kipréselni – azt is szomjasan magába issza a herceg hímtagja.

– Teherbe ejtelek! – fogadkozik a kókadozó arának a királyfi, és néhány hét múlva tényleg duzzadni kezd az ifjú ara hasa.

Sokat látták aztán a toronyablakban állni ezt a lányt, a körvonalai egyre inkább feloldódtak, ahogy a méhében rugdalózó tampon-csecsemő napról napra szárította belülről anyját. Végül a hercegnő egyé vált a fallal, és koporsóba kellett fektetni le nem szüretelt gyümölcsével. A herceg próbált ugyan sírni, de nem voltak meg hozzá a kellő testnedvei, így hát végül ismét csak elzavarta a lovát: – Hozz hát egy új hercegnőt!

Amikor a hófehér paripa újra beügetett a faluba, szörnyű haragra gerjedtek a lányok – követ, kapát és vasvillát ragadtak a finom kezek, és ütötték, ahol csak érték. Végül sikerült aztán a kútba szorítani a kapálózó hátast – egy ideig még látták küzdeni a víz felszínén, majd túl nehézzé vált a magába szívott víztől, és lesüllyedt a fenékre. A herceg azóta is csak vár és vár, nedves testnyílásokról ábrándozva figyeli az erdőt, egyszer aztán holtan esik össze a száraz kastélytoronyban, amikor csorogni kezd az alkony vöröse.

Az amerikai Strangehouse Books bizarro kiadó Strange Story Saturdays sorozatában tegnap megjelent a Kajmánbölcső című írásom:

Cayman Cradle by Zoltán Komor

(A magyar verzió itt olvasható: Komor Zoltán - Kajmánbölcső)Az újonnan induló The Strange Edge amerikai magazin elfogadta közlésre a Puncipamlag című szövegemet közlésre. Úgy látom, remek kis folyóirat lesz ez - életrehívója G Arthur Brown a Bizarro Central főszerkesztője, és nagy megtisztelteté...s olyan szerzők társaságában szerepelni, mint például D. Harlan Wilson, vagy Matthew Revert, a The Tumours Made Me Interesting könyv szerzője. A Puncipamlag magyarul itt olvasható:

Komor Zoltán: Puncipamlag

Továbbá: A facebook-on indult Kéziratgyár oldalra felkerült néhány kéziratom:

Komor Zoltán kéziratok

avagy embrionett előadás két felvonásban

A feleségem a fülemet rágja, amiért régóta nem vittem színházba. Végül úgy döntök, meglepem, és elballagok egy jegyirodába. A Kékszakállú herceg várára kapok belépőt, de azt már csak otthon veszem észre, hogy ez valamiféle víg átdolgozás lesz, az egyébként igen szűk szavú információs lap szerint: komikus embrionett-előadás két felvonásban. Mi több, a jegyek a nőgyógyászatra szólnak.

– Gondolom, valami modern darab – nyugtatom kétkedő nejem. – Ki tudja, talán tényleg magzatok lesznek a szereplői. Esetleg ultrahang készüléket szorítanak majd egy állapotos nő hasához, mi pedig monitorról követjük az eseményeket.

Ez így persze elég ostobán hangzik. De végül csak sikerül meglágyítanom a szívét. Szmokingba és kisestélyibe bújunk – majd irány a kórház. A klór szagú váróban már minden szék foglalt – izgatott morajlás visszhangzik a csempézett folyosón. Vörös függöny takarja a rendelő ajtaját, amit aztán egy nővérke húz szét, mire aztán felcsendül a zene.

Remek, egy marionett előadás, utálom a marionett előadásokat – mérgelődök, amikor megpillantom a dokit, amint ott áll sebész felszerelésben, gumikesztyűs ujjairól zsinegek csüngnek alá, amik aprócska bábuk végtagjaihoz csatlakoznak.

– Te jó ég! – szisszen fel mellettem a feleségem, már épp odasúgnám neki, hogy ne mondjon még le az előadásról, egy marionett műsor is lehet szórakoztató, de akkor észreveszem: nem bábukat rángat a doki, hanem valódi magzatokat – apró, rózsaszín emberkezdemények táncolnak az ujjai köré tekert köldökzsinórokon, s erre rákontráz egy mellettünk ülő pár lelkes éljenzése, amint azt kiabálják a fülembe: – Az ott a mi kislányunk, hát nem gyönyörű? – És a büszkeségtől kukorékol a szívük, mutogatnak csak a fodros ruhácskába öltöztetett ráncos kis embrióra, aztán lelkes fotózásba kezdenek, a vakuik elvakítanak.

– Ez… ez embertelen! – szakad ki a nejemből, én pedig továbbra is nyugtatni próbálom, mondogatom, hogy várjuk meg az első felvonást, és ha nem tetszik, lelépünk a szünetben, illetve hogy valahol azt olvastam egy újságban, a lélek csak a születéskor veszi birtokba a testet, így ezek itt csak húsdarabok, tárgyak, egy soha ki nem fejlődött élet relikviái. Közben persze már nekem is az jár a fejemben, hogy vissza fogom kérni a jegyekre kidobott pénzt, mert akárhogy is nézzük, láthatóan szar lesz a műsor.

Várunk – a feleségem fehéredő arccal figyeli, ahogy az embrió-Judit a titkos ajtó kulcsáért könyörög a magzat-Kékszakállúnak, és bár mindenki tudja, hogy a mű tragédiába torkollik, a csöpp lány végül egy szobába jut, ahol megannyi halott magzat lebeg formaldehides befőttesüvegben, a doki mégis próbál némi komédiát csempészni a történetbe. Igaz, elég ostobán teszi: olykor ócska rajzfilm-zenékre polkáztatja a két kocsonyás ivadékot, ujjai alatt csetlenek-botlanak az embriók; amikor a kis Judit elesik a lépcsőn, olyan a hangja, mintha főzés közben egy nyers májszelet a konyhakőre pottyanna. A nézőkből kirobban a nevetés. Csakúgy, mint amikor a kis Kékszakállú (arcán megannyi tintába áztatott vattacsomó) egy fontos monológ közben elfingja magát – ennek hangját persze a doki imitálja a szájával, a segítőkész nővérke pedig feltör egy gyógyszeres ampullát, és valami kénes bűzt szabadít a nézőtérre. Az ócska poénok nyújtják, kifacsarják a történetet – végül már se füle se farka az egésznek, szerencsére amikor Judit aprócska rózsaszín fenekére esik a Kékszakállú-csecsemőből csordogáló különös váladékon megcsúszva, összezárul a függöny és bejelentik az intermissziót. Mindenki megrohamozza a folyosón álló egyetlen kávéautomatát, én pedig legyőzötten azt motyogom a feleségemnek, a legjobb, ha most hazamegyünk.

– Igen, igen! Azt is fogjuk tenni! De előbb hívom a rendőrséget! – Kiabál, magából kikelve, és ujjai már a mobiltelefon gombjaival szöszmötölnek.

– A rendőrséget? Gondolod, hogy… Biztos, hogy szükséges ez? – De már messziről hallom, hogy kicsöng. Mélyet sóhajtok, és elandalgok én is a kávéautomata felé, hátha tudok még fejni belőle egy capuccinót, de mikor megpillantom a sort, hamar lemondok az italról. Visszatérve a feleségem bőrszíne egy árnyalattal még halványabb – ha ez lehetséges.

– Na. Mit mondtak? – kérdezem.

– Azt, hogy küldenek egy járőrt… – potyogtatja szó-cukorkáit a hideg kőre.

– Akkor gondolom, minden rendben.

– De azt mondták… kilenc hónap múlva érkezik! – És itt elcsuklik a hangja.

– Ki? – Vonom fel a szemöldököm.

– A rendőr! – szakad ki belőle. Átölelem.

– Gondolom, akkor nem vették túl komolyan a bejelentést. – A haját simogatom, könnyei a vállamat áztatják. – Semmi baj, gyere, menjünk haza, ezt pedig itt felejtsük el.

És lelépünk, mielőtt a két embrió tortát dobna a színpadon egymás képébe, vagy Judit méhnyálkahártyát találna az egyik ajtó mögött, amin megtapadhat.

*

Meg is feledkeznénk a történtekről, de aztán a feleségemnek kimarad a vérzése, a terhességi csík pedig kékre vált. A kezdeti döbbenetet felváltja végül az öröm, nyakra-főre vesszük a babaruhákat, a cumisüveget, még a gyerekszoba kialakítását is eltervezem. Ám az ultrahangos vizsgálat mindent megváltoztat. A felvétel azt mutatja, hogy egy aprócska, napszemüveges, bajszos rendőr növekszik a feleségem méhében. Még gumibotja is van, unottan forgatja csöpp ujjai körül, mint aki már unja a várakozást.

– A rendfokozatát sajnos nem tudom kivenni – közli lemondó hangon a nőgyógyász.

Este aztán álmatlanul hánykolódunk egymás mellett az ágyban.

– Talán akkor… mégis inkább kékre kellene festeni a babaszobát – kockáztatom meg, mire a nejem sírva fakad, és azt ordítja: – Ez nem egy baba!

– Jó, jó – suttogom. – Tudom, egy zsaru… de majd megtanuljuk szeretni. – Ám ahogy oldalra fordulok, és a hold besütő fényében tanulmányozom nejem arcát, a tekintetében már látom a hosszú, átvirrasztott éjszakákat, a félelmet, valahányszor éjjeli őrjáraton van a fiunk, a véres, rendőrségi fotókat, amit véletlenül a konyhaasztalon felejt és a reggeli kávét kortyolgatva undorodva toljuk félre, s érzem a viszolygást is, ami később állandósul majd, valahányszor átölel szőrös kis kezével, és elképzelem tömzsi ujjait, amivel előzőleg idegen emberek testét motozta végig, elidőzve a rejtekhely-járatokban. Jobb híjján bevetem az aduászt: – Pihend ki magad… holnap elviszlek étterembe. – S nem szólunk többet, pedig tudom, szeretkeznünk kéne – az mindig oldja a feszültséget, de az ötlet, hogy a makkom esetleg a feleségem méhében növekvő zsaruhoz préselődik egészen elborzaszt – ki tudja, hogy reagálna, ha bökdösnék – rácsapna a farkamra gumibotjával, vagy még rosszabb, eltömítené a húgycsövemet egy szemérem sértési bírsággal. Nem szexelünk hát, forgolódunk tovább, aztán hajnalban elalszunk. Álmomban egy marionett bábu állítja szélre a kocsimat, és elkéri a jogosítványom – köldökzsinór-huzalai a felhők ujjai köré csavarva – igazoltatás közben olykor elfingja magát, máskor víg polkába kezd. A leheletem szaglássza, majd egy pozitív terhességi csíkot tesz a betonra, és megkér, hogy sétáljak rajta végig.

– Kinyitná a csomagtartót? – Kérdezi. Felnyitom. Teli van babaruhákkal és csörgőkkel. – Ajaj – liheg a bajsza alatt. – Ide erősítés kell – majd a játék-rádiójába kiabál. – Na! Szépen megvárjuk őket. Kilenc hónap múlva ideérnek – heherészik, s hirtelen a feleségemet pillantom meg, amint az út szélén téblábol, mint egy útszéli karambol-szökevény – a hasa pillanatról pillanatra egyre nagyobb, úgy fúvódik fel, akár egy légballon, félő, hogy hamarosan kipukkan, és egy rohamosztag massírozik elő belőle. Az égen átrepülő madarak hangosan szirénáznak, egy kő alól tekergő bilincs sziszeg.

Másnap étterembe megyünk, és már csak a helyszínen tűnik fel, hogy a nejem elfelejtette kicsípni magát az estre. A smink még hagyján, de úgy látom, otthoni szoknyában és egy kopott blúzban telepszik a négy csillagos asztalhoz. Láthatóan el sem jutnak hozzá a szavaim, kár jártatnom a szám – nézi csak merev tekintettel az elé tett étlapot, és amikor a harmadik rákérdezésre sem válaszol, rendelek neki is valami könnyed párolt húst, amit aztán étvágytalanul az est végéig piszkálgat a villájával. A pincér egy idő után elunja, és elviszi a tányérját. Meg kéne győznöm valahogy, hogy ne mondjunk le a gyerekről, rólunk, de a tegnap esti álmom után nehezen veszem rá magam. Ám úgy tűnik, fölösleges lenne a győzködés, ő már döntött: amikor a pincér visszatér, és érdeklődik, kérünk-e desszertet, a nejem rászegezi karikás szemeit és rendel egy abortuszt.

– Máris – biccent a pincér, majd eltűnik, nekem pedig tátva marad a szám.

– Nem gondolod, hogy erről engem is illett volna megkérdezni? – csattanok fel.

– Az én testem, az én döntésem! – szakad ki a feleségemből az érezhetően tegnap óta torkában tartogatott mondat, én pedig hebegek-habogok, elmondom neki, hogy ez önzőség volt a részéről, illetve, hogy nem is tudja, mit dob így el magától, tőlünk, nem beszélve arról, milyen kínos ez így nekem az étteremben, végül hozzávágom: – Én kértelek, hogy ne hívd ki a rendőrséget, az egész a te hibád!

Monológomat aztán a pincér szakítja meg, konyhai mosogatókesztyűt és kötényt visel, mintha csak sebész maszk lenne, egy zsírpöttyös textil szalvétát kötött a szája elé, és már mászik is be az asztal alá, konyhai késeket zörgetve, ahol a feleségem szélesre tett combjai fogadják. Erre persze a többi asztalnál ülő mind felénk fordul, én pedig elvörösödöm akár egy rák.

– Ezt nem teheted! – sziszegek, de a nejem szótlan, gyilkos tekintettel bámul rám, csupán néha rándul meg szigorú arca, ahogy a pincér ujjai és műszerei matatni kezdenek benne az asztal alatt. Bugyuta mosolyt küldök a többi vacsoravendég felé, de már látom, suttognak, kuncognak, én pedig végül arra jutok, hogy a legjobb amit tehetek, ha az étlappal próbálom kitakarni az arcom. A terítő alól cuppogó hangok szűrődnek ki, majd kinyúlik egy véres kéz, és egy kimetszett húsdarabot rak az asztalon lévő porcelán tányérra. Tisztában vagyok vele, hogy a túl nagy embriókat az abortusz során szeletekben operálják ki, egy felnőtt zsarunál termetesebb magzatot pedig nemigen lehet találni, ám mégis elborzaszt a dolog: hisz ha ilyen ütemben haladunk, reggelre se végzünk.

– Gondolj a közös nyaralásokra… – kockáztatom meg utoljára, de minden hiába – gyűlnek a húscafatok a tányéron – levágott ujjak, fehér csontdarabkák heverésznek egymáson – végső elkeseredésemben egy pohár borba temetkezem, majd felállok és megindulok a kijárat felé, amikor az asztal alól kinyúló kéz egy vérfoltos rendőrségi jelvényt pottyant a véres tányérra.

Éjjel telefoncsörgés riaszt. Egy ideig tapogatom az éjjeliszekrényt a sötétben, mire rájövök, hogy ez nem az én telefonom hangja, illetve hogy a zaj valahonnan a takaró alól érkezik. Felhajtom a paplant – meglepetten veszem észre, hogy a csilingelés a pizsamám alól jön, pontosabban a mellkasomból.

Még mindig álmodom – döntöm el, és megpróbálok visszaaludni, de a telefon csak csöng és csöng tovább.

Kitámolygok a konyhába és várom, hogy felkeljen végre a nap – karikás szemekkel kortyolom a kávét, a testemből érkező zaj auraként ölel körbe, s visszhangzik a szűkös térben. Elhatározom, hogy orvoshoz megyek. Augusztus van, én mégis vastag pulóvert viselek, abban a reményben, hogy a ruha némiképp tompítja a belőlem szivárgó zajt. De nem tompítja. Buszra szállok. Az utazók egy ideig úgy tesznek, mintha nem vennének tudomást állapotomról, fapofával hallgatják az utastérben idegesítő légyként vergődő monoton csörgést, majd az egyikük nem bírja már tovább és rám rivall: – Vegye már fel azt a kurva telefont, ezt... ezt nem lehet kibírni!

Úgy döntök, inkább gyalog megyek a rendelőbe, a következő megállónál leszállok. A váróban néhány ember ül, a kifeszített csönd huzalait rögtön elmetszi a bőröm alól kiszűrődő telefoncsörgés. Természetesen itt is rám szólnak, majd miután világossá válik, hogy a készüléket nem tudom elhallgattatni, inkább maguk elé engednek a várakozók.

Az orvos azt hiszi, ez valami tréfa. Amikor a sztetoszkóp hideg tapadókorongja a mellkasomhoz ér, a doki majd megsüketül a zajtól.

– Ilyet még nem láttam – hörög. – Le sem nyelhette, mert akkor lejjebbről szólna!

Végül beutalót kapok röntgenre, de a nővér nem engedi elvégezni a vizsgálatot – megállás nélkül hajtogatja: – Tilos a vizsgálóba telefont bevinni! – A dolog tehát annyiban marad. De mi szükség röntgenre, elég világos, hogy a készülék ott van bennem.

– Vizsgálat nélkül nem végzünk műtétet, hisz azt se tudnánk, mit és hol keressünk! – Rázza a fejét a doki.

– Hogyhogy mit és hol? – kiabálom túl a telefoncsörgést, de csak a fejét rázza. Délután otthon ülök, füldugókkal a hallójáratomban, de még így is hallom a csilingelést. Csörr, csörr.

– Hallgass már el! – kiabálom, ököllel verem a mellkasomat, fejemet a párna alá dugom. Csörr, csörr. A szomszédban valaki a falat ütögeti és azt ordítja, hallgattassam már el azt a kurva telefont. De a készülék csak csöng és csöng tovább. A konyhába rohanok. Egy erős csontozókést halászok ki az egyik fiókból, és a fogamat összeszorítva magamba szúrom. Szélesre tágítom a sebet, amin keresztül még erősebben áramlik ki a zaj. Magamban turkálok, a bordáim megvágnak, mire végre a kezembe akad a véres kagyló. A fülemhez kapom, és teli torokból beleordítom: – Halló!

Mindenre fel vagyok készülve. Telefonbetyárra. Egy életbiztosítás ügynökre. Istenre, aki kedvezményes belépőt ajánlgat a mennyországba. De csak csöndet hallok. Áldott, békés csöndet. Az életem végéig is elhallgatnám, amikor is tudatosul bennem, hogy az nem is egy túl távoli időpont, tekintve, hogy ömlik belőlem a vér. Lecsapom a telefont, ujjaim pedig a bordáim között matatnak, hogy megtaláljam a nyomógombokat és segítséget hívjak. De mivel nem látom a számokat, szinte véletlenszerűen nyomkodom őket. Valakit mégis csak sikerül így felhívnom. Kicsöng, kicsöng és kicsöng. A végtelenségig. Én pedig összeesek, és a tekintetem előtt feketébe fordul a világ. Az utolsó gondolatom az, hogy valahol a világban egy idegen fickó mellkasa most csörögni kezd, de mire eljut odáig, hogy kivágja magából a telefont, már csak súlyos csöndet fog hallani a készülékből.

A minap.hu videó összefoglalója a miskolci felolvasó estünkről: