A pék aznap hajnalban ismét megformázza kenyér-tésztából lánya édes arcát – korábban ugyan cukros kalács tésztával próbálkozott, de arra túlságosan rákaptak a hangyák, így maradt a liszt és a víz, s bár ez sem volt tökéletes, a pék tudta, lánya elveszett szépségét semmi sem adhatja vissza. De így ment már ez hónapok óta, amióta csak szegény bolond pára lenyúzta a saját arcbőrét. A pék tudta jól, a fülbemászók kergették őrületbe a lányt, mindig akadtak a sárga-fekete kis férgekből a ház körül. Megbújtak a fal repedéseiben, ott mocorogtak a téglák között, éjszaka pedig, amikor sötétség borult a házra, előmásztak rejtekükből, hogy bekússzanak az alvó siheder lány fülén, aki először rémálmokra kezdett panaszkodni, később már csak zagyvaságokat beszélt: folyton a fülbemászókról – arról, hogy valójában negyvenrét hajtott szárnyuk van, amit fekete pikkelyeik alatt rejtegetnek és a farukból kinőtt hegyes fogakkal bontanak ki.
– Mocskos kis dögök! – summázta apja a véleményét, nem is sejtve még, hogy a kislány szinte már alig érti szavait, hiszen teljesen eltömítette hallójáratait a sok-sok rovar – szív-alakú fejüket a kislány dobhártyájához dörgölték, és titkos rovarszavakat kattogtak neki.
A rémálmok kiálló csontkezdeményei végül megkarcolták az éj meleg testét – a pék sohasem felejti el azt a bizonyos nyáréjszakát. Vihar készült, őt mégsem az ébredező szél keltette fel. Arra kelt, hogy jár valaki az udvaron. Kiosont hát egy fokost szorongatva, hogy elijessze a tolvajt, ám a hold lecsorgó fényében lányát pillantotta meg. Ott álldogált a kertben, anyaszült meztelenül, háttal őneki, fehér bőre csakúgy világított az éjben. A kezében metszőolló csillant, amiről ragacsos lé csöpögött a földre. Aztán a lány megfordult és szembe nézett apjával, a pék sikolyától pedig felszakadtak az égen gyülekező viharfelhők: lánya felmetszett arcbőre, mint kurta kis véres szalagok csüngtek le a koponyájáról – mint megannyi tömzsi harcsabajusz – mint májusfáról a pántlika – a feltámadó szél lobogtatta a bőrlebenyeket szája körül.
– Nézd, apa, kibontottam a fogóimmal szárnyaimat! – motyogta a lány, előre tartva a metszőollót, próbálva csont-vigyor képét kedves mosolyba gyűrni. – Végre repülhetek! – Azzal összeesett, füléből pedig kirontottak a fülbemászók, tűlábaikon rohantak vissza az éj méh-sötét vájataiba.
A pék azóta minden hajnalban tésztából gyúrja meg a lánya arcát –a megnyúzott koponyára helyezi a csiriz-bőrt, és csókot lehel rá (ajkának lőárkai mindig ott maradnak a tészta-arcban). De az elkészült maszkok csupán egy napig tartanak: hisz a csiriz a levegőn hipp-hopp kiszárad, megkeményedik és repedezni kezd, s a kihulló darabkákat messzire hordják az éhes egerek. Az apa egyedül azt sajnálja, hogy nem láthatja már lányát kinn ücsörögni a kertben, hiszen ha a madarak észrevennék, rögtön elvinnék az arcát. De a lány mintha ezt nem bánná, az elsötétített szobában él inkább, megbújva az ágy alatti vájatban, s hívja, egyre csak hívja kedves fülbemászóit. Az öreg pék meg az ajtaja előtt strázsál, szigorú tekintete a recsegő padlót pásztázza, és rögvest eltapos minden hatlábú betolakodót. Finom kakaós kifliket dugdos be a küszöb fölött, kenyérarcú lánya ilyenkor előtekereg az ágy alól, és a sápadt kenyér-maszkon hagyott száj-vájatba tömködi a forró édes tésztát. Majd azt suttogja: – Minden embernek szárnyak bújnak meg az arca mögött, apám. Szépen ki kell őket hajtani, hogy végre szabadok lehessünk! Kérlek, engedd hozzám a rovarokat!
De már hallja is az éles roppanást, ahogy a kérlelhetetlen cipőtalp alatt kipukkan egy feléje igyekvő fülbemászó, s erre a lányt rázni kezdi a sírás, felsikolt és kenyér-arcát kaparja – hosszú árkokat húznak körmei a sápadt tésztába – majd négykézláb visszakúszik az ágy alá, vissza szépséges repedésébe és befogja a fülét. De hiába is tapasztja hozzá a tenyerét, még mindig hallja a szörnyű ropogást. Kicsippent hát egy darabkát az arcából, és a fülébe dugja. S ekkor végre csönd támad. Elnehezülnek a szemei is, és a hideg föld és az ágy közé préselődve kibontja negyvenrét hajtott álmait.
Néhány óra múlva arra ébred, hogy mozdul valami a hallójáratában – a csatorna megfeszül, ahogy kifordul belőle az életre kelt kenyérgalacsin – majd a padlóra koppan, a lánynak pedig tátva marad a szája: egy fülbemászó az – lisztből formált apró teste kíváncsian forog, lábai ismeretlen jeleket vésnek a padlón felgyűlt porba. Egy ideig forgatja a fejét, majd nekiindul és eltűnik egy falrepedésben. A lány szíve erre nagyot dobban. Rögtön újabb tésztacafatot szakít ki az arcából, golyót gyúr belőle és a fülébe tömködi: érzi, máris gyúrni kezdi hallójárata a feldugott nyerstésztát – füst száll ki a fülén, ahogy gondolatai készre sütik az új bogarat – a kenyérhéj kitinné keményszik, s kapirgálni kezdenek a csiriz-lábak. Így szárad aztán ki az éjszaka.
Reggel aztán érkezik a pék – ujjai között lötyög lánya frissen dagasztott tésztabőre. Megragadja a két szép lábat és kihúzza az ágy alól egy szem lányát, mintha csak a sütőből venné ki a kenyeret, s már készülne ismét csirizbe csomagolni a koponyát, de amit lát, attól tátva marad a szája. Lánya arcát sült kenyér darabkák borítják, mozognak, reszketnek, egymást kaparják hegyes rovarlábaikkal – megannyi lisztből gyúrt fülbemászó lepte el, a lány szeme pedig kipattan és azt rebegi: – Végre szabadok leszünk, apám!
A férfi a poros padlóra ejti az új arcot, a sárga tészta-gyurma plattyanva ér földet, de rögtön dalolni kezd – a lisztcsomós szájnyílás cuppog, és megformálja a szavakat: – Végre repülhetünk, apám! – A halovány fülbemászók pedig leugrálnak a lány koponyafejéről, és megindulnak a tántorgó pék felé – ahogy masíroznak, egymáshoz tapadnak, összeállnak, hogy egy még nagyobb fülbemászót alkossanak. Az őrület gomblyukretesze, a sikoly csúszósínje: immár egy cipó méretű fülbemászó vágtat felé, s egyenest az arcának ugrik, keményre sült fogói csattognak és feltépik a férfi bánat-ráncba kötött arcbőrét. Vér spriccel a falra, a kenyérbogár pedig átöleli a pék nyakát lábaival, miközben gyors mozdulatokkal kirángatja a szárnyakat a férfi arc-sebéből: a felszakadt bőr mögül áttetsző hártya tolul elő, finom, mint a zsírpapír, és rezegni kezd, nyújtózkodni és fésülni a szoba állott levegőjét, a pék pedig felemelkedik a földről, a feje hátracsuklik, ahogy az arcából kinőtt rovarszárnyak csapkodnak – torkából furcsa gurgulázás és felokádott vér bugyog elő.
– Gyönyörű vagy, apám! Szabadítsuk fel együtt a falut! – Tapsikol neki a koponya fejű lány, ahogy a szörcsögő fickó a sötét szoba egyik sarkából a másikba röpköd, majd megindulnak – újabb kenyereket sütnek, s megépítik belőle az óriás fülbemászót – legalább nyolc méter hosszú bestia, telt farán két óriáskifli csattog, szív alakú fejét forgatja. A koponyafejű lány egyből repedezett hátán terem, és mutatja neki az utat egy péklapáttal, mellettük apja repül az arcából kinőtt szárnyakon, kezében egy kosár, amiből friss vekniket dobál a házak kéményébe: a cipók a szobákban aztán reszketni kezdenek – tojásként széthasadnak és előrontanak belőlük a fülbemászók, hogy bekússzanak az alvó háziak hallójáratain. Egy rovarsuttogástól megőrült anya felébred, konyhakést ragad és sorban levagdossa gyermekei arcát, végül a férjéét és a sajátját is lenyúzza – egy teknőben liszttel takaros cipót dagaszt belőlük, majd kisüti és a család korgó gyomorral ül asztalhoz, a kenyér pedig sok-sok szájon át dalolni kezd a szabadságról. A falu utcáin üres tekintető juhászlegények andalognak, lerágják mindenkinek a képét, aki csak szembe jön velük – a hús mögül felöklendezett hártya-szárnyak a hűs éji levegőt tapogatják – egy fiatal legény meztelenül, négykézláb ront be a szülei szobájába, a végbelébe erőltetett metszőolló csattog, ahogy zárul és tágul segglyuka, majd kifaragja a szabadság könnyszínű zászlaját a háziak fejéből, miközben csirizt élvez a földre, amik vergődő bogarakká csomósodnak.
– Kérlek, engedd hozzám a rovarokat! Hozzám a rovarokat! – És már ott keringnek a templomtorony körül – a lefosztott arcú angyalok, az éj sötét füljáratában egy végtelen, lüktető dobhártyához bújnak. Az óriás kenyér-fülbemászó pedig a templomtornyon mászik, fel-fel a hold felé, potrohát az égnek tartva csattogtatja kifli-fogóit, készen rá, hogy kibontsa a negyvenrét hajtott Istent a sötét felhők közül.
Hamar megneszeli a plébános siheder fia is ezt a szarfordulást. Szokás szerint az udvari fabudiba zárkózott néhány újságból kivágott pucér nős képpel még a délután, aztán elnyomta az álom a nagy recskázás közben. Ám most felpattannak a szemei, ahogy recsegni-ropogni kezd mellette a templom. Kinéz hát a fabudi résein, és látja, egy hatalmas fülbemászó vergődik az imaházon. Ettől persze köpnie kell: jól ismeri már ezeket a kis rohadékokat, mindig teli velük a fabudi, nem győzte a nyáron írtani őket – taposni, újsággal csapkodni, sokszor még fogpiszkálóra is tűzte egyiket-másikat, és figyelte, hogyan kapálóznak lábaikkal. Beront hát egyből a paplakba, felverni az apját, gondolván, majd ő kirugdossa ezt a peteszaró Belzebubot a faluból, de a látvány egyből gyomorszájon rúgja: ott áll az apja, papi reverendában, ám a feje egyetlen nagy tátongó vörös seb, kezében tartja saját lenyúzott arcát, és rázza csak rázza azt a véres bőr-rongyot, miközben azt hörgi: – Egyétek hát, ez itt Kritsztus teste! – A füléből meg megállás nélkül potyognak a bogarak.
– Nyakon szart minket az ég, ennek már a fele sem tréfa! – sikolt fel a kölök, s rohan az udvarra, felkapja a kapát, majd az apjába állítja. Utána kerít egy kiürült borosüveget, és beoson a recsegő templomba, hogy szerezzen némi szenteltvizet. Ott térdepelnek sorban az arcnélküliek, rovar-zsolozsmáikat büfögik az ima-térbe. Amikor belép a fiú felé fordulnak, felöklendezik torkukból a szárnyukat és a padok fölött szállva suhanni kezdenek – kinyújtott karjuk már a kölyök képét próbálják lekaparni, de az fogja a kapát, és pörögni kezd – sorban a torkukba állítja, vér fröccsen a Mária szoborra, amitől az egyből mosolyogni kezd és eregetni a rózsaillatot. A fiú egy darabig még ütögeti a falusiakat a kapa-éllel, majd rohan a szenteltvíztartóhoz, és a megtöltött üveggel máris az udvaron terem, hogy megáldja a fabudit: ide már csak nem követik. Körbelocsolja a pottyantóst, még az ott hagyott pucér nős képekre is jut egy pár csepp, mire a fotókon pózoló dús szőrzetű nők egyből szárnyat és glóriát növesztenek. A fiú azzal bezárkózik a szent rottyantósba, ám amint elfoglalja helyét a deszkán, a fatákolmány reszketni kezd, majd felemelkedik a földről, ahogy falábakat és kezet növeszt – két-két hatalmas keresztet, amin ráadásképp ott csüng egy-egy szobormegváltó – de még feje is nő annak a budinak, a messiás szakállas képével.
– Na ez már valami! – füttyent a legény, majd letolja a gatyáját, és felálló tagját előre-hátra tolva kormányozni kezdi a szerkezetet. A fabudi-robot aztán megindul az óriás kenyér-fülbemászó felé, amely már a templom tetőn a villámhárító keresztet harapdálja – út közben el-eltapos néhány falusit, aki a seggébe dugott metszőollót csattogtatja – testük érett gyümölcsszemként pukkan ki a robot szálkás passió-talpa alatt, s erre persze a kenyér-szörny hátán lovagló koponyafejű lány elsikoltja magát, és a fabudira mutat a félelmetes péklapáttal. Érkeznek is rögtön a fejszárnyú rovar-zombik, de a fabudi-robot szúnyogként csapja agyon őket.
A plébános fia izgatottan kukkant ki az ócska pottyantós résein, és rögtön serényebben kezd járni a marka, amikor látja, a pék lánya meztelen – és micsoda szépség – gondolatban már a melleit dagasztja – csak az arca ne lenne ilyen…
Ám ekkor rázkódni kezd minden, ahogy a kenyér-fülbemászó-szörny a fabudinak ugrik – keményre sült kifli-fogóit csattogtatja, tűlábai a korhadt fába kapaszkodnak, de a klotyó-Krisztus lyukat üt a rém liszt-páncélján, és elkezdi kirángatni mind a fehér tésztabelet. A pék lánya lerepül a szörny hátáról, és a péklapáttal üti az árnyékszék ajtaját. A plébános fiú elnézi a lány jobbra-balra lengő kebleit, és alig bírja megállni, hogy be ne engedje magához ezt a szépséget. De aztán ocsmány arcába néz, ebbe az üres, csontos lyukba, ebbe a végtelen, sötét verembe, s az üregben forgó rovar-szárnyra, amitől rögtön megjön a józan undora.
– Engedj be, ó kisfiú, had játsszak én azzal a szép szerszámmal tehelyetted! – kacérkodik a ravasz lány (hangszálait szárnyak táncoltatják), mire különös melegség járja át a fiú meredező ágyékát: mintha csak a szentlélek költözött volna a heréibe, érzi felzubogni magában a jótékony erőt. ott vergődik csontos lyukban – mindenütt latrina csöppek – gondolatban belső fémkapót élvez a fatákolmány kisfiú – a glóriák ágyéka nedvesedik s kiakasztja hát a belső fémkapót – kitárja a budi nyikorgó ajtaját.
– Gyere kislány! – Kacsint a pék lányára a letolt gatyájú legény, az pedig felvisít, és magasra emeli a lapátot, hogy fejbe csapja vele ellenfelét. De annak máris szenteltvizet kezd spriccelni a pöcse, ahogy elélvez, a szétrepülő csöppek körül felviláglik az éj, s egyenest a lány filmszerű törékeny szárnyára hullnak. A megszentelt folyadék szinte egy pillanat alatt lyukat éget a hártyába, mire a még mindig lapátot markoló lány zuhanni kezd – sikolya krétavonalat húz a levegőbe. Aztán a földbe csapódik, egyenest a péklapátra, amely felnyársalja puha testét. A fiú elnézi egy darabig, mintha csak bogár lenne egy fogpiszkálón, vergődik még, majd a templomudvarra okádja lelkét. A latrina-Krisztus eközben miszlikre szaggatja az óriás fülbemászót, és betömködi darabjaival az éj foghíjait. Az utolsó rovar-zombik is kipukkannak a kereszt-talpak alatt, vérük vörösre színezi a felkelő napot.
A fény habarcsa a vájatokba dagad. Meggörnyednek maguk alatt az árnyékok – s kiszárad a rémálmok itatója – a szomjas rémtorkok, a pokol huzalai kövér gilisztaként visszahúzódnak a földbe. Ott ül most a fiú, nézi a nyársra húzott lányt a hajnali ragyogásban, s hirtelen elszorul a szíve. Lehúzza tehát a péklapátról, és a földre fekteti a törékeny testet. Ekkor csicsergés tölti fel a csöndet, és madarak érkeznek: verebek és galambok. A fiú elhátrál, ahogy az állatok ellepik a halott lányt. A madarak szélesre tátják csőrüket, és mindegyik egy-egy morzsát öklendez a lány koponyájára – hamarosan a kenyér-falatkák ellepik a fejét, elfedik a csontot, ahogy szépséges arccá forrnak. Majd a tollas kis állatok az égnek ugranak, és eltűnnek a horizont vonalán, a plébános fia pedig csak áll ott, és gyönyörködik a lányban – megfejthetetlen meztelenségében, finom arcvonalaiban. Hirtelen azt se tudja, mihez kezdjen ennyi kibonthatatlan szépséggel. Lassan hátrál. Majd bezárkózik a fabudiba.