avagy embrionett előadás két felvonásban
A feleségem a fülemet rágja, amiért régóta nem vittem színházba. Végül úgy döntök, meglepem, és elballagok egy jegyirodába. A Kékszakállú herceg várára kapok belépőt, de azt már csak otthon veszem észre, hogy ez valamiféle víg átdolgozás lesz, az egyébként igen szűk szavú információs lap szerint: komikus embrionett-előadás két felvonásban. Mi több, a jegyek a nőgyógyászatra szólnak.
– Gondolom, valami modern darab – nyugtatom kétkedő nejem. – Ki tudja, talán tényleg magzatok lesznek a szereplői. Esetleg ultrahang készüléket szorítanak majd egy állapotos nő hasához, mi pedig monitorról követjük az eseményeket.
Ez így persze elég ostobán hangzik. De végül csak sikerül meglágyítanom a szívét. Szmokingba és kisestélyibe bújunk – majd irány a kórház. A klór szagú váróban már minden szék foglalt – izgatott morajlás visszhangzik a csempézett folyosón. Vörös függöny takarja a rendelő ajtaját, amit aztán egy nővérke húz szét, mire aztán felcsendül a zene.
Remek, egy marionett előadás, utálom a marionett előadásokat – mérgelődök, amikor megpillantom a dokit, amint ott áll sebész felszerelésben, gumikesztyűs ujjairól zsinegek csüngnek alá, amik aprócska bábuk végtagjaihoz csatlakoznak.
– Te jó ég! – szisszen fel mellettem a feleségem, már épp odasúgnám neki, hogy ne mondjon még le az előadásról, egy marionett műsor is lehet szórakoztató, de akkor észreveszem: nem bábukat rángat a doki, hanem valódi magzatokat – apró, rózsaszín emberkezdemények táncolnak az ujjai köré tekert köldökzsinórokon, s erre rákontráz egy mellettünk ülő pár lelkes éljenzése, amint azt kiabálják a fülembe: – Az ott a mi kislányunk, hát nem gyönyörű? – És a büszkeségtől kukorékol a szívük, mutogatnak csak a fodros ruhácskába öltöztetett ráncos kis embrióra, aztán lelkes fotózásba kezdenek, a vakuik elvakítanak.
– Ez… ez embertelen! – szakad ki a nejemből, én pedig továbbra is nyugtatni próbálom, mondogatom, hogy várjuk meg az első felvonást, és ha nem tetszik, lelépünk a szünetben, illetve hogy valahol azt olvastam egy újságban, a lélek csak a születéskor veszi birtokba a testet, így ezek itt csak húsdarabok, tárgyak, egy soha ki nem fejlődött élet relikviái. Közben persze már nekem is az jár a fejemben, hogy vissza fogom kérni a jegyekre kidobott pénzt, mert akárhogy is nézzük, láthatóan szar lesz a műsor.
Várunk – a feleségem fehéredő arccal figyeli, ahogy az embrió-Judit a titkos ajtó kulcsáért könyörög a magzat-Kékszakállúnak, és bár mindenki tudja, hogy a mű tragédiába torkollik, a csöpp lány végül egy szobába jut, ahol megannyi halott magzat lebeg formaldehides befőttesüvegben, a doki mégis próbál némi komédiát csempészni a történetbe. Igaz, elég ostobán teszi: olykor ócska rajzfilm-zenékre polkáztatja a két kocsonyás ivadékot, ujjai alatt csetlenek-botlanak az embriók; amikor a kis Judit elesik a lépcsőn, olyan a hangja, mintha főzés közben egy nyers májszelet a konyhakőre pottyanna. A nézőkből kirobban a nevetés. Csakúgy, mint amikor a kis Kékszakállú (arcán megannyi tintába áztatott vattacsomó) egy fontos monológ közben elfingja magát – ennek hangját persze a doki imitálja a szájával, a segítőkész nővérke pedig feltör egy gyógyszeres ampullát, és valami kénes bűzt szabadít a nézőtérre. Az ócska poénok nyújtják, kifacsarják a történetet – végül már se füle se farka az egésznek, szerencsére amikor Judit aprócska rózsaszín fenekére esik a Kékszakállú-csecsemőből csordogáló különös váladékon megcsúszva, összezárul a függöny és bejelentik az intermissziót. Mindenki megrohamozza a folyosón álló egyetlen kávéautomatát, én pedig legyőzötten azt motyogom a feleségemnek, a legjobb, ha most hazamegyünk.
– Igen, igen! Azt is fogjuk tenni! De előbb hívom a rendőrséget! – Kiabál, magából kikelve, és ujjai már a mobiltelefon gombjaival szöszmötölnek.
– A rendőrséget? Gondolod, hogy… Biztos, hogy szükséges ez? – De már messziről hallom, hogy kicsöng. Mélyet sóhajtok, és elandalgok én is a kávéautomata felé, hátha tudok még fejni belőle egy capuccinót, de mikor megpillantom a sort, hamar lemondok az italról. Visszatérve a feleségem bőrszíne egy árnyalattal még halványabb – ha ez lehetséges.
– Na. Mit mondtak? – kérdezem.
– Azt, hogy küldenek egy járőrt… – potyogtatja szó-cukorkáit a hideg kőre.
– Akkor gondolom, minden rendben.
– De azt mondták… kilenc hónap múlva érkezik! – És itt elcsuklik a hangja.
– Ki? – Vonom fel a szemöldököm.
– A rendőr! – szakad ki belőle. Átölelem.
– Gondolom, akkor nem vették túl komolyan a bejelentést. – A haját simogatom, könnyei a vállamat áztatják. – Semmi baj, gyere, menjünk haza, ezt pedig itt felejtsük el.
És lelépünk, mielőtt a két embrió tortát dobna a színpadon egymás képébe, vagy Judit méhnyálkahártyát találna az egyik ajtó mögött, amin megtapadhat.
*
Meg is feledkeznénk a történtekről, de aztán a feleségemnek kimarad a vérzése, a terhességi csík pedig kékre vált. A kezdeti döbbenetet felváltja végül az öröm, nyakra-főre vesszük a babaruhákat, a cumisüveget, még a gyerekszoba kialakítását is eltervezem. Ám az ultrahangos vizsgálat mindent megváltoztat. A felvétel azt mutatja, hogy egy aprócska, napszemüveges, bajszos rendőr növekszik a feleségem méhében. Még gumibotja is van, unottan forgatja csöpp ujjai körül, mint aki már unja a várakozást.
– A rendfokozatát sajnos nem tudom kivenni – közli lemondó hangon a nőgyógyász.
Este aztán álmatlanul hánykolódunk egymás mellett az ágyban.
– Talán akkor… mégis inkább kékre kellene festeni a babaszobát – kockáztatom meg, mire a nejem sírva fakad, és azt ordítja: – Ez nem egy baba!
– Jó, jó – suttogom. – Tudom, egy zsaru… de majd megtanuljuk szeretni. – Ám ahogy oldalra fordulok, és a hold besütő fényében tanulmányozom nejem arcát, a tekintetében már látom a hosszú, átvirrasztott éjszakákat, a félelmet, valahányszor éjjeli őrjáraton van a fiunk, a véres, rendőrségi fotókat, amit véletlenül a konyhaasztalon felejt és a reggeli kávét kortyolgatva undorodva toljuk félre, s érzem a viszolygást is, ami később állandósul majd, valahányszor átölel szőrös kis kezével, és elképzelem tömzsi ujjait, amivel előzőleg idegen emberek testét motozta végig, elidőzve a rejtekhely-járatokban. Jobb híjján bevetem az aduászt: – Pihend ki magad… holnap elviszlek étterembe. – S nem szólunk többet, pedig tudom, szeretkeznünk kéne – az mindig oldja a feszültséget, de az ötlet, hogy a makkom esetleg a feleségem méhében növekvő zsaruhoz préselődik egészen elborzaszt – ki tudja, hogy reagálna, ha bökdösnék – rácsapna a farkamra gumibotjával, vagy még rosszabb, eltömítené a húgycsövemet egy szemérem sértési bírsággal. Nem szexelünk hát, forgolódunk tovább, aztán hajnalban elalszunk. Álmomban egy marionett bábu állítja szélre a kocsimat, és elkéri a jogosítványom – köldökzsinór-huzalai a felhők ujjai köré csavarva – igazoltatás közben olykor elfingja magát, máskor víg polkába kezd. A leheletem szaglássza, majd egy pozitív terhességi csíkot tesz a betonra, és megkér, hogy sétáljak rajta végig.
– Kinyitná a csomagtartót? – Kérdezi. Felnyitom. Teli van babaruhákkal és csörgőkkel. – Ajaj – liheg a bajsza alatt. – Ide erősítés kell – majd a játék-rádiójába kiabál. – Na! Szépen megvárjuk őket. Kilenc hónap múlva ideérnek – heherészik, s hirtelen a feleségemet pillantom meg, amint az út szélén téblábol, mint egy útszéli karambol-szökevény – a hasa pillanatról pillanatra egyre nagyobb, úgy fúvódik fel, akár egy légballon, félő, hogy hamarosan kipukkan, és egy rohamosztag massírozik elő belőle. Az égen átrepülő madarak hangosan szirénáznak, egy kő alól tekergő bilincs sziszeg.
Másnap étterembe megyünk, és már csak a helyszínen tűnik fel, hogy a nejem elfelejtette kicsípni magát az estre. A smink még hagyján, de úgy látom, otthoni szoknyában és egy kopott blúzban telepszik a négy csillagos asztalhoz. Láthatóan el sem jutnak hozzá a szavaim, kár jártatnom a szám – nézi csak merev tekintettel az elé tett étlapot, és amikor a harmadik rákérdezésre sem válaszol, rendelek neki is valami könnyed párolt húst, amit aztán étvágytalanul az est végéig piszkálgat a villájával. A pincér egy idő után elunja, és elviszi a tányérját. Meg kéne győznöm valahogy, hogy ne mondjunk le a gyerekről, rólunk, de a tegnap esti álmom után nehezen veszem rá magam. Ám úgy tűnik, fölösleges lenne a győzködés, ő már döntött: amikor a pincér visszatér, és érdeklődik, kérünk-e desszertet, a nejem rászegezi karikás szemeit és rendel egy abortuszt.
– Máris – biccent a pincér, majd eltűnik, nekem pedig tátva marad a szám.
– Nem gondolod, hogy erről engem is illett volna megkérdezni? – csattanok fel.
– Az én testem, az én döntésem! – szakad ki a feleségemből az érezhetően tegnap óta torkában tartogatott mondat, én pedig hebegek-habogok, elmondom neki, hogy ez önzőség volt a részéről, illetve, hogy nem is tudja, mit dob így el magától, tőlünk, nem beszélve arról, milyen kínos ez így nekem az étteremben, végül hozzávágom: – Én kértelek, hogy ne hívd ki a rendőrséget, az egész a te hibád!
Monológomat aztán a pincér szakítja meg, konyhai mosogatókesztyűt és kötényt visel, mintha csak sebész maszk lenne, egy zsírpöttyös textil szalvétát kötött a szája elé, és már mászik is be az asztal alá, konyhai késeket zörgetve, ahol a feleségem szélesre tett combjai fogadják. Erre persze a többi asztalnál ülő mind felénk fordul, én pedig elvörösödöm akár egy rák.
– Ezt nem teheted! – sziszegek, de a nejem szótlan, gyilkos tekintettel bámul rám, csupán néha rándul meg szigorú arca, ahogy a pincér ujjai és műszerei matatni kezdenek benne az asztal alatt. Bugyuta mosolyt küldök a többi vacsoravendég felé, de már látom, suttognak, kuncognak, én pedig végül arra jutok, hogy a legjobb amit tehetek, ha az étlappal próbálom kitakarni az arcom. A terítő alól cuppogó hangok szűrődnek ki, majd kinyúlik egy véres kéz, és egy kimetszett húsdarabot rak az asztalon lévő porcelán tányérra. Tisztában vagyok vele, hogy a túl nagy embriókat az abortusz során szeletekben operálják ki, egy felnőtt zsarunál termetesebb magzatot pedig nemigen lehet találni, ám mégis elborzaszt a dolog: hisz ha ilyen ütemben haladunk, reggelre se végzünk.
– Gondolj a közös nyaralásokra… – kockáztatom meg utoljára, de minden hiába – gyűlnek a húscafatok a tányéron – levágott ujjak, fehér csontdarabkák heverésznek egymáson – végső elkeseredésemben egy pohár borba temetkezem, majd felállok és megindulok a kijárat felé, amikor az asztal alól kinyúló kéz egy vérfoltos rendőrségi jelvényt pottyant a véres tányérra.