Nemes Z. Máriónak
Vemhes Vicának gúnyolták, pedig akkor már az egész falu tudta róla, hogy meddő. Micsoda szégyen volt ez neki, hisz világ életében afféle termékenységi szobornak képzelte magát, amolyan csupa csöcsdudor maroksziklának. A falusi gézengúzok meg csak lesték ámulva, ahogy ott guggol folyton a szénaboglya mellett és próbál kipréselni valamit a combjai közül – bele az éjszaka sötét, kavargó lavórjába, bele ebbe az éhes világba – de mindig csak az pottyant ki, amit előzőleg felcsúsztatott magának – ruhaszárító csipeszek, egy-egy elnyűtt papucs, egyszer meg egy szappanból faragott baba. Ilyenkor előrontottak a szalma közül azok a pimasz kölykök, felkapták az aznapi újszülöttet a földről, és teli pofával röhögve vitték megkeresztelni a kerti csaphoz. Csakúgy habzott a vízsugár alatt a szappancsecsemő.
Vemhes Vicát már gyerekkorában megigézték a kandisznó el-vissza hintázó körte-heréi – ahogy kolompolták a delet s majd’ leverték az égről a napot – tátott szájjal figyelte azt is, hogyan fordulnak ki a ketrecbe zárt nyulakból a beléjük zárt kicsike nyulak. Efféle kalitkáknak látta az embereket is, így aztán végképp furcsállotta, amikor anyja azt állította, a gólyák hozzák a kisbabákat. Meg is látogatta aznap este egy szörnyű rémálom: a paplan alatt feküdt és izzadt, amikor látta feldagadni a hasát. A belsejéből fojtott kelepelést hallott kiszűrődni, aztán megindult valami kifelé picike testéből: hamarosan egy gólya dugta elő kígyószerű nyakát a szűk nyílásból rövidke lábai között. Hosszú csőrén egy felnyársalt csecsemő, vergődött, mint giliszta a horgon, a madár pedig – ahogy próbált kelepelni – szétnyíló csőrével egyre hatalmasabbra tágította a sebet a ráhúzott csecsemőben, aki csak bömbölte a vért a paplanra.
Mikor aztán sírva elmesélte álmát, nagy nehezen bevallották az otthoniak, hogy létezik a dugás, és tizenkettő volt csak, már nekikezdett a szülést gyakorolni: először apró kavicsokat dugott fel és tolt ki magából, később már fürge gyíkokat hajkurászott, és megszülte őket otthon a paplan melege alatt. Tizenhárom évesen pedig a kamrába szökött és elcsent egy szép szelet abárolt szalonnát – mégiscsak a húst és zsírt esett a legjobban kitolni magából – de utána se nem becézte, se nem táplálta őket, hagyta, had feküdjenek a földön – a nyálkás vacsoramaradékok, a megfulladt kis gyíkocskák, mert már az járt a fejében, ugyan mi férne még ki belőle.
Hogy Vemhes Vica eleve meddő volt-e avagy a sok rákészülés és magába erőltetett furcsaság tette azzá, nemigen tudni. Pedig tizenöt évesen már bemászott a fiúk ablakán, és rájuk akaszkodott, akár egy kullancs – szívta magába a hajnali spermát, s mivel nem volt túl csúnya, (igaz, szép se, inkább jellegtelen, mint egy félig megmunkált szobor) a nyögdécselő fiúkák nem kaparták le magukról. Mégsem esett teherbe, és egyre erősödött a hite, miszerint ezek a paraszt kis nyikhajok kevesek hozzá, hogy felcsináljanak egy termékenységi szobrot. Az egyik csúnyácska horgász fiún sokáig gúnyolódott is, micsoda nyamvadt kis csalit és etetőkosarakat hord a gatyájában. A fiú azonban elhatározta, hogy megszerzi magának a Vicát – mert ha buggyant is, legalább folyton dugni akar, mást meg úgy se találna magának, hisz valóban csúf egy legény volt, ráadásképp folyton halszagú. Szóval eldöntötte, hogy megszerzi. Csak épp a mikéntjét nem ötlötte még ki. Egyszer azonban halpucolás közben a kivágott úszóhólyagokra pillantva remek ötlete támadt. Felkapta belező kését és ejtett néhány apró bemetszést a herezacskóján – a vörös sebek úgy nyíltak szét, mint a halak éhes szája – a körmei közé kapott pár úszóhólyagot, és elkezdte telipakolni velük a fiútasakot. Nem telt bele pár pillanat, már úgy nézett ki a zacsija, akár egy málna – egymás hegyén-hátán sorakoztak benne a golyók, majd’ kicsattant az a bőrtarisznya. Gyorsan összeöltötte damillal a sebeket, és ment az ámulatba bűvölni dudortasakjával a Vemhes Vicát. Abból pedig csakúgy potyogtak a kukoricacsutkák örömében, amikor rápillantott a daliás legényre; rögtön neki is álltak hát a dolognak.
Hamarosan hegyre-halomra gyártották a kis Hany Istókoat – kedvesek voltak ezek a szemnek, akár a kikönnyezett pecahorog – sok-sok pikkelyes testű nyálkás kis ivadék, amikor az első kifordult a Vica szikla-hideg combjai közül, rögtön behajították a fürdőkádba, mivel látták, orra az nincs, kopoltyúk nyíltak és csukódtak a nyakán. A málnapöcsű horgászfiúból meg hát rögtön előjöttek a reflexek: mihelyst látta, hogy valami csúszós és pikkelyes ficánkol ott a kádban, előkapta a pucoló bicskát – csakúgy forrt a kis pocsolya a vértől. Szegény bába-asszonynak a látványtól rögtön befelé kezdett nőni a haja. Micsoda halál volt az is – húsdarálóba ugrik tőle a szerenád: először megőrült, amikor a hajvég az agyát kezdte csiklandozni – meggyőződésévé vált, hogy terhesek körülötte a bútorok, így hát a vén bába egésznap rámolt bennük, és kereste, egyre csak kereste a magzatokat – később már a gyalogszékeket szoptatta ványadt csöcseiből. Aztán elhallgatott örökre, ahogy még tovább nőtt koponyájában a haj. Néhány hónapig még látták a néma fájdalmat ezüstös pikkelyként csillanni a szemében, végül a szőrszálak teljesen beszőtték és megfojtották az agyát – állítólag amikor koporsóba fektették, még a füléből is fonatokban csüngött ki a sok-sok ősz tincs.
A hajnal szakadó papírpalotája – amott szappangémek habzanak az esőben s az arcok örökre elvesznek a karhajlatok labirintusában. Gyerekek rontanak elő a szénaboglyából, és egy bajszos halcsecsemőt cipelnek megkeresztelni. Majd az egyik pulya felsikolt: – Áú, ez megszúrt! – A csecsemő kaparászik, ujjacskái helyén megannyi harcsa-tüske villan. Az éj úszója billeg – dolgoznak a pukkancs-herék, forognak körbe-körbe, fekvő nyolcasokat rajzolnak a levegőbe, ahogy a horgászfiú ki és be jár a kitágult járaton – makkjával már egy újabb növekvő embrió kocsonyás fejét tapogatja ki Vicában, mégsem áll le – a lányba spricceli a sok-sok szép ikrát. Eközben az udvarra tett vödrökben reszket a hold, ahogy a halgyermekek bennük buborékokat bömbölnek a zavaros lébe. Vica szülei ekkora már messzire szöktek erről az ivadék-tanyáról – félőrülten rohantak neki a határnak, fehér arcuk krétavonalat húzott a délibábra. De persze ember legyen a talpán, aki ezt a gyomormotozást bírja: szinte már óránként pottyannak ki a Vica lába közül a lápi szörnyek – ő pedig miután megszüli őket, nem foglalkozik velük többé. Sokszor még a köldökzsinór is elvágatlanul marad, úgy csüng csak ki a nőből a dévérfejű baba, mint egy marionettbábu, míg aztán Vica a fejére nem szüli a csukamájú kislányt – többet, többet és többet, dagadjon csak a világ vízhólyagja. Halbűz veri a táj deszkáit – a falusiak már a tanya közelébe se mernek menni, aki mégis a közelben jár, úgy lép bele a sok-sok száraz füvön heverő méhlepénybe, mint jobb helyeken a széthagyott tehénszarba szokás. A málna tökű halászfiú este kis kosárba gyűjtögeti őket – jók lesznek még azok a halászléalapba.
dagad a rémálmok szákja – köldökzsinór lábú gólyák fekszenek a földön és csiklandozzák egyre a csecsemő halászlevet – halmaradékokból gyúrják a napot az égre – – horog szúrta sebeiken forognak körbe-körbe s nyálkás lelküket szülik kocsonyás gémeskútba – Vica meg szül örömében szül az éhes levegőbe szül a tűzbe és a délibábba – Vica zsírban pislogó szemhéj – – a fiú egy abárolt herezacskó – halpucolás közben is folyton dugni akar – a gatyában harcsa-tüske villan – az éj látványtól rögtön-spriccel – miniatűr csontkukacok másznak rohamra a makkjából
Így telnek a hetek – Vica ül a nyálkás csecsemőkből emelt trónon, és egyre feljebb emelkedik, ahogy újabbnál újabb kölköt gurít maga alá – hamarosan megérinti majd csontos ujjaival az eget – vagy felülteti a felhőkre pikkelyes kisangyalait, vagy a Jóisten éhes torkába szüli őket. A fiúnak meg úgy kell napjában többször megmásznia az újszülött-hegyet, valahányszor a lányhoz akar férni, hogy beléhatolhasson. Micsoda pár, az egyik folyton bemászni akar a másikba, a másik folyton kitolna magából valakit – de a halbabákkal egyikük se törődik – amelyik nem rotyog kondérban, az ott szárad ki az udvaron, vagy megzabálják őket a mocsárszagtól begerjedt kutyák. Egy kecskebéka csecsemőt a csőrére tűzve lopott el egy gólya, átrepült vele a házak felett. De persze akadtak szép számmal olyan kétéltű förmedvények is, amik hogy-hogynem életben maradtak a mostoha körülmények között – ezek aztán megindultak a faluba, úszóhártyás tenyereiken csúszva, ostoba gőteképük tűt szúrt a falusiak pupilla-párnáiba.
– Tyű! A nyakunkba borult Belzebub szaros bilije! – Kiált a falu lelkésze, amikor látja, lepik el a templomudvart a lápi csökevények. A szerszámos kamrába rohan, felkap egy vasvillát, majd a hegyére tűz néhány kocsonyás sátánfattyat. Este aztán összekupacolják őket a falu főterén égetéshez – a gyülekezet egyetlen szélesre tátott száj – majd verni kezdik a koponyákban a vészharangot.
– Itt az ördögűzés rég kevés! – morog a pap. – Fel kell gyújtanunk azt a góctanyát, aztán béke hamuikra! – Persze senki sem jelentkezik rá, hogy kilátogasson Vicáékhoz.
– Talán elég lenne csak azt a nyamvadt kis horgász kölyköt kiherélnünk! – dobja be az ötletet egy bajszos fickó, mire hümmögni kezd a kompánia. – Szoktam ám látni, kijár naponta a gémes kúthoz, s elhord onnét egy jó vödörnyi vizet. Már régen is csak abból volt hajlandó megfőzni a halászlevet!
Megegyeznek hát, hogy rajtaütnek másnap, s így is történt: ahányan csak voltak, elbújtak a gémeskút körül – néhányan a földbe ásták magukat, mások behúzódtak a kavicsok alá – akadt, aki a saját inggombjának álcázta magát, a pap pedig szenteltvízként a gémeskútba csöpögött. Dél körül jött aztán a horgászfiú – hangosan füttyögve, lóbálva a vedrit, amibe aztán alaposan belemerte mind a cseppfolyós papot. Már épp indult volna vissza, amikor előugrottak rejtekükből a falusiak: – Állj csak meg szépen, pukkancspöcsű! – Zengték egyetlen hangként, és már nyitogatták is bicska-ujjaikat – aztán se szó, se beszéd, pengéikkel a kaptárméretű herezacskónak estek – felrepültek az égre a fiú úszóhólyagjai. Végezetül a rend kedvéért még megrugdosták kicsit a felmetszett legényt majd belefojtogatták a vödörben kuncogó cseppfolyós papba.
– Elég már, csikis vagyok! – Röhögcsélt a tiszteletes. De akkor aztán megszólalt valamelyikük: – Nem lesz ez így jó! Ha életben hagyjuk, még eszébe jut új golyókat varrni magába, aztán beindul megint a keltetés!
– Aztán meg ki tudja, mit varr legközelebb magába ez a szarpojáca, és mit kezd fialni tőle a Vica! – kontrázott rá rögtön egy másik.
– Nincs mese, ki kell csinálnunk a kölyköt! – locsogta a szenteltvíz a vödörben. Nehéz köveket varrtak hát a fiú bőrzacskójába, és egyenest a gémeskútba hajították, majd mindenki megmarkolta az előtte álló vállát, és hatalmas százlábúvá állva össze visszatekeregtek a faluba. Néhány nap múlva meg is feledkezett mindenki az ügyről. Egyedül a Vemhes Vica ücsörgött még mindig egyre szagosabb trónján, és várt, egyre csak várt, mikor jön már a kedvese újra megtermékenyíteni őt. Szép lassan elrohadtak körülötte a köldökzsinór-szénaboglyák, s a lekapart ezüstpikkelyekből új szemhéjat varrtak maguknak az angyalok. Ő pedig hiába nyújtogatta halbűzös körmeit az ég felé, nem nőtt tovább a trónja. És ami még rosszabb, végtelenül üresnek érezte magát – a külvilág hiába szopogatta a testét, képtelen volt bármit is a torkába szülni. Végső elkeseredésében a már halott, rothadó halbabák közül dugott fel magának egyet-kettőt, majd nyögdécselve kitolta magából, de az bizony ettől nem kapott életre – szótlan plattyanással fordult ki belőle, s lehullt koronaként gördült le a csecsemőtrónról.
Akkor is szülök valamit, nincs szükségem többé arra a nyamvadt csontkukacra! – dönti el végül magában a Vica, és nyomni kezd – úgy isten igazából nyomni, ahogy még sohasem nyomott – minden erejét beleadva, a fogait ropogtatva, s hamarosan szétnyílnak szeméremajkai – kövér vörös gilisztaként fordul ki belőle a saját szülőcsatornája, kitágult méhe, megfáradt petefészke.
Végül nagy csönd köszönt be a tanyán, ami aztán visszacsalja a kíváncsi falusi kölyköket. Tátott szájjal járják az udvart, rugdosva a halmaradékokat. Rábukkannak a halott Vicára – ott csüng egy deszkán, láthatóan nem bírta már tovább az ürességet és öngyilkos lett. A saját petefészkére akasztotta fel magát, a legyek teljesen beborítják már azt a száradó hús-zsineget – dugdossák bele petéiket, mintha nagy bizalmuk lenne még a lányban.