Éjjel telefoncsörgés riaszt. Egy ideig tapogatom az éjjeliszekrényt a sötétben, mire rájövök, hogy ez nem az én telefonom hangja, illetve hogy a zaj valahonnan a takaró alól érkezik. Felhajtom a paplant – meglepetten veszem észre, hogy a csilingelés a pizsamám alól jön, pontosabban a mellkasomból.
Még mindig álmodom – döntöm el, és megpróbálok visszaaludni, de a telefon csak csöng és csöng tovább.
Kitámolygok a konyhába és várom, hogy felkeljen végre a nap – karikás szemekkel kortyolom a kávét, a testemből érkező zaj auraként ölel körbe, s visszhangzik a szűkös térben. Elhatározom, hogy orvoshoz megyek. Augusztus van, én mégis vastag pulóvert viselek, abban a reményben, hogy a ruha némiképp tompítja a belőlem szivárgó zajt. De nem tompítja. Buszra szállok. Az utazók egy ideig úgy tesznek, mintha nem vennének tudomást állapotomról, fapofával hallgatják az utastérben idegesítő légyként vergődő monoton csörgést, majd az egyikük nem bírja már tovább és rám rivall: – Vegye már fel azt a kurva telefont, ezt... ezt nem lehet kibírni!
Úgy döntök, inkább gyalog megyek a rendelőbe, a következő megállónál leszállok. A váróban néhány ember ül, a kifeszített csönd huzalait rögtön elmetszi a bőröm alól kiszűrődő telefoncsörgés. Természetesen itt is rám szólnak, majd miután világossá válik, hogy a készüléket nem tudom elhallgattatni, inkább maguk elé engednek a várakozók.
Az orvos azt hiszi, ez valami tréfa. Amikor a sztetoszkóp hideg tapadókorongja a mellkasomhoz ér, a doki majd megsüketül a zajtól.
– Ilyet még nem láttam – hörög. – Le sem nyelhette, mert akkor lejjebbről szólna!
Végül beutalót kapok röntgenre, de a nővér nem engedi elvégezni a vizsgálatot – megállás nélkül hajtogatja: – Tilos a vizsgálóba telefont bevinni! – A dolog tehát annyiban marad. De mi szükség röntgenre, elég világos, hogy a készülék ott van bennem.
– Vizsgálat nélkül nem végzünk műtétet, hisz azt se tudnánk, mit és hol keressünk! – Rázza a fejét a doki.
– Hogyhogy mit és hol? – kiabálom túl a telefoncsörgést, de csak a fejét rázza. Délután otthon ülök, füldugókkal a hallójáratomban, de még így is hallom a csilingelést. Csörr, csörr.
– Hallgass már el! – kiabálom, ököllel verem a mellkasomat, fejemet a párna alá dugom. Csörr, csörr. A szomszédban valaki a falat ütögeti és azt ordítja, hallgattassam már el azt a kurva telefont. De a készülék csak csöng és csöng tovább. A konyhába rohanok. Egy erős csontozókést halászok ki az egyik fiókból, és a fogamat összeszorítva magamba szúrom. Szélesre tágítom a sebet, amin keresztül még erősebben áramlik ki a zaj. Magamban turkálok, a bordáim megvágnak, mire végre a kezembe akad a véres kagyló. A fülemhez kapom, és teli torokból beleordítom: – Halló!
Mindenre fel vagyok készülve. Telefonbetyárra. Egy életbiztosítás ügynökre. Istenre, aki kedvezményes belépőt ajánlgat a mennyországba. De csak csöndet hallok. Áldott, békés csöndet. Az életem végéig is elhallgatnám, amikor is tudatosul bennem, hogy az nem is egy túl távoli időpont, tekintve, hogy ömlik belőlem a vér. Lecsapom a telefont, ujjaim pedig a bordáim között matatnak, hogy megtaláljam a nyomógombokat és segítséget hívjak. De mivel nem látom a számokat, szinte véletlenszerűen nyomkodom őket. Valakit mégis csak sikerül így felhívnom. Kicsöng, kicsöng és kicsöng. A végtelenségig. Én pedig összeesek, és a tekintetem előtt feketébe fordul a világ. Az utolsó gondolatom az, hogy valahol a világban egy idegen fickó mellkasa most csörögni kezd, de mire eljut odáig, hogy kivágja magából a telefont, már csak súlyos csöndet fog hallani a készülékből.