Aznap este az ovuláció-herceg parancsára kiengedték a kastély istállójából hófehér tampon-paripáját. Néhány napig az erdőben bóklászott, szürcsölve a vadászok által megsebesített állatok vérét, végül aztán csak rátalált a szűk erdei útra, amely egyenest a hegy lábánál húzódó kis faluba vezetett. Ott aztán köré gyűltek a lányok.
Aki ezt a lovat megüli és a kastélyba vágtat vele, azt a herceg feleségéül fogja választani! – Tudta ezt rögtön minden lány, ám az sem volt titok, hogy a paripa leveti a hátáról lovasát, ha az már nem itatja vérével. Hegymenetben az út egy hétig is eltart, ugyan ki bír addig megállás nélkül vérezni? Jöttek mégis a lányok szép sorban, szerencsét próbálni: kihámozták magukat ruháikból és puha combjukat átvetették a csődör széles, fehér hátán. Amikor az állat nedvszívó teste éhesen nyelni kezdte az első csepp vért, mozgásba jöttek a lábai. Néhány nap múlva a paripa mindig egyedült tért vissza a faluba – az útnak indult lányok vérzése a harmadik napon csillapodott, és az ötödik-hatodikon már egy csepp vért sem tudtak kipréselni a lábuk közül. Pedig egyesek már oly közel jutottak, hogy már látták a menstruációs kastély simogató falait, a bástyák tetején lobogó betét-zászlókat, néhányan még magát a herceget is megpillantani vélték, amint ott áll az egyik torony ablakában, szomjas tekintetét a táj nedveibe mártva. Ám a tampon-paripa kérlelhetetlen volt – amint elapadt a vörös forrás, levetette magáról a lányterhet, megtaposta őket a patáival és hátul hagyta testüket a farkasoknak –csontjaik recsegésével megtelt az erdő, a vértől sártengerré változott az erdei út.
A libabőr csipkézte eztán mindenki bőrét, valahányszor meghallották, amint az udvaron prüszköl a tampon-csődör. El is ment hamar mindenkinek a kedve az úttól, egyedül a szabó lányát nem lehetett távol tartani ettől a patástól.
– Mához egy hét múlva már a herceg menyasszonya leszek! – bizonygatta, és elszánt mosollyal pattant lóhátra. Ekkor már két napja vérzett, senki sem hitte hát, hogy bírni fogja még egy hétig.
Ott menetelnek most az erdőben – a ló délcegen kaptat, a lány pedig a kis elemózsiás kosarában matat, valahányszor megkordul a gyomra. Másnapra aztán apadni kezd a vörös forrás, a hátas pedig sértődötten prüszköl, amiért egyre kevesebbet itatják. A következő reggel már csak maszatol a lovas – a ló már épp készülne levetni magáról utasát, ám ekkor a lány kihalássza a köténye alá rejtett szabótűt, és a fogait összeszorítva mélyen a lába közé, a rózsaszín bőrredőkbe szúr. Ettől aztán újabb vérpatakocska kezd csordogálni belőle – a csődör pedig felgyorsítja lépteit.
– Jövök már! – fogadkozik a tájnak döntött kastélynak, aztán a nyakába borul az éj. Az erdő egyetlen sötét és fájdalmas nyirokcsomóként lüktet. Telnek a napok, és dolgozik a tű – a rózsás kis tűpárna pedig ontja csak ragacsos vérét. A lány arcából hamar kiszökik a szín, bőre eggyé válik a sápadt lóval – mint egy tampon-kentaur, tör előre. Amikor végre a várudvarra ér, a herceg először észre sem veszi a lányt, csak a lovat látja – de aztán a földre szédül az állat hátáról a jövevény, s nagyot dobban a fiú szíve. Végre egy igazi nő, aki sokáig bír vérezni! Rögtön a hálóba viteti, ahol ráterítik a nedvszívó takarót, a királyfi megitatja egy menstruációs csészéből, majd előkeresi a szekrényből anyja, a néhai királyné betétekből varrt menyasszonyi ruháját.
A száraz sebek tovább száradnak – az arának szinte már nincs is ereje, de végül csak igent rebeg az oltárnál. Majd elájul. Amikor magához tér, már a paplan közt fekszik: az ovuláció-herceg lába között hatalmas tampon meredezik felé.
– Ne, várj! – rebegi, de a felajzott ifjú meg se hallja, a száraz vájatba erőlteti tagját. A sebek felszakadnak, de csupán pár csepp vért bírnak már kipréselni – azt is szomjasan magába issza a herceg hímtagja.
– Teherbe ejtelek! – fogadkozik a kókadozó arának a királyfi, és néhány hét múlva tényleg duzzadni kezd az ifjú ara hasa.
Sokat látták aztán a toronyablakban állni ezt a lányt, a körvonalai egyre inkább feloldódtak, ahogy a méhében rugdalózó tampon-csecsemő napról napra szárította belülről anyját. Végül a hercegnő egyé vált a fallal, és koporsóba kellett fektetni le nem szüretelt gyümölcsével. A herceg próbált ugyan sírni, de nem voltak meg hozzá a kellő testnedvei, így hát végül ismét csak elzavarta a lovát: – Hozz hát egy új hercegnőt!
Amikor a hófehér paripa újra beügetett a faluba, szörnyű haragra gerjedtek a lányok – követ, kapát és vasvillát ragadtak a finom kezek, és ütötték, ahol csak érték. Végül sikerült aztán a kútba szorítani a kapálózó hátast – egy ideig még látták küzdeni a víz felszínén, majd túl nehézzé vált a magába szívott víztől, és lesüllyedt a fenékre. A herceg azóta is csak vár és vár, nedves testnyílásokról ábrándozva figyeli az erdőt, egyszer aztán holtan esik össze a száraz kastélytoronyban, amikor csorogni kezd az alkony vöröse.