Görcsös fájdalom gyötör és véres a vizeletem – gyanítom, hogy vesekövem lehet, így hát kelletlenül elbandukolok az orvoshoz. Az ultrahangos vizsgálat kideríti, hogy egy agyaggalamb növekszik bennem. Kapok görcsoldót, receptre felírnak nekem némi csapvizet, ami segíti majd a kilökődést, végül megeresztenek egy telefont a helyi lövész egyesületnek, hogy a biztonság kedvéért mindig legyen valaki a közelemben. Érdeklődöm persze, hogy nem lehetne-e műtéti úton eltávolítani az agyaggalambot, de a doki a fejét rázza:
– Meg kell szorítanunk a gatyaszíjat, ha nem muszáj, nem műtünk – heherészik. Pupillái feloldódni készülő pirulák. Majd vállon vereget és hozzáteszi: – Legyen férfi a talpán, és szülje meg!
Egy vadászkalapos fickó liheg hát folyton a sarkamban, valahányszor hugyoznom kell, mögém áll és kibiztosítja a fegyvert, majd csalódott képpel veszi újra vállhoz a puskát, amikor elrakom a farkam.
– Bocsi – mondom, de láthatóan bosszús már a sok vaklármától, szeme mint a szögesdrót villan. Éjszaka az ágyam mellett áll, fegyvercsöve egyenest az ágyékomra szegezve, izzadt ujja táncol a ravaszon. Nem engedi lekapcsolni a villanyt, nehogy lemaradjon a galambról, én pedig attól félek, hogy a fickó keze végül elfárad, és véletlenül tökön lő álmomban. Veszek hát be még egy kis fájdalomcsillapítót, ami kellően kiüt, így nem kell már a csőre töltött puskára gondolnom.
Reggel egy mező közepén ébredek. Egy műtőasztalon fekszem, mellettem áll a doki, félrehúzza a sebészmaszkot, úgy mondja: – Sajnálom, úgy tűnik, mégsem képes megszülni, elkerülhetetlen a műtét.
Hátranézek – az egész lövész egyesület ott áll, vállhoz szegezett fegyverrel. Az égen madarak repülnek át, szép nyári nap van, egy dongó zúg el az arcom előtt, majd a mellkasomra száll, és apró lábait dörzsölgeti, mint ami sötét terveket szövöget. Közelebbről nézve látom, egy fájdalomcsillapító tabletta az, fekete lábakkal és szárnyakkal. Megpróbálom bekapni, de megijed, és messzire száll. Micsoda szép nyári nap – sziszegő gézcsíkok a kövek alatt, sebészolló fejű madarak csipegetik a tekergő katéter csöveket – elszabadult röntgenfelvétel-papírsárkányok állnak a felhőkbe. A doki gumikesztyűs ujjai között eközben már csillog a szike, ahogy felvág. Megfeledkezett az altatásomról, vagy csak próbálják minél olcsóbban kihozni a műtétet, ki tudja – mivel még mindig teli vagyok bogyókkal, nem szólok egy szót sem, unottan könyökölök ki szemhéjamon, de azért a levegőt harapdálom, valahányszor elzúg előttem egy-egy tabletta-dongó. Vérem a fűszállakra csöpög. A doki könyékig bennem turkál, majd kirángat valami véres, sötét és lapos dolgot, s éljenezve a magasba hajítja. Ebben a pillanatban elsülnek mögöttem a puskák – faragott tusok rontanak dühödt bikaként a csontos vállaknak, s az egész rét beleremeg a robbanásba. A feldobott tárgy füstölögve a földre pottyan. A doki odasétál, felemeli, és átkukucskál a belé lőtt lyukon.
– Elnézést, ez a veséje volt – sajnálkozik, aztán heherészve visszatér, és tovább matat a sebben. Másodjára a lépemet rángatja ki. Már épp szólni készülnék, de mire kinyithatnám a számat, már ez is a levegőben repül, és eldördülnek a puskák.
Ismét csak a sajnálkozás, a heherészés, végül pedig átrepül az égen a májam is. Eltelik egy óra, mire végül rábukkan az agyaggalambra, és sikerül a lövész egyletnek darabokra robbantania. A szétrepülő szilánkok repeszként csapódnak az égen átrepülő madarakba. Megköszönöm a dokinak a segítséget, mire az órájára néz, ismét elnézést kér, és elrohan, hátul hagyva az egyik véres gumikesztyűt. Feltápászkodok a műtőasztalról, és elkezdem összegyűjtögetni kirángatott, átlyukasztott szerveimet. Reszkető kézzel pakolom vissza magamba, azon morfondírozva, melyik hová is illik. Igazából fogalmam sincs, rögtön ki is potyognak. Segítségkérően nézek a lövész egylet felé, de azok láthatóan nem törődnek velem, a fűben heverészve sörözgetnek.
– Hé! – kiáltok rájuk. – Segítenének?
A férfiak rám néznek. Majd a kihullott szervekre. Majd ismét rám. Az egyik megrántja a vállát, feláll, s odahozza nekem a szatyrot, amiben a sört hozták maguknak.
– Köszönöm – mondom gúnyosan. Elkezdem belépakolni belsőségeimet. Otthon majd visszapakolom valahogy őket, az interneten biztosan találok hozzá képet, ábrát, vagy valamit. Elindulok haza. Magam sem tudom, miért, de lehajolok, és a zsebembe gyűröm a doki elhagyott, véres kesztyűjét.
*
Otthon különös látvány fogad. A hálószobába lépve magamat pillantom meg, az átizzadt lepedők között fekszem, el-vissza dobálom magam, és ordítok. Elhajítom a szervekkel teli zacskót, és odaszaladok magamhoz. A görcsben vergődő én az ágyéka felé mutat. Úgy fest, mint aki szülni készül: a húgycsöve mint egy sikolyra nyílt száj, megfeszül, ahogy nyomul ki rajta valami. Megmarkolom a kezem, és biztatom magam, hogy sikerülni fog, csak nyomjam erősebben. Láthatóan egy szavam sem hiszem, és biztos vagyok benne, hogy ez már a vég. Fájdalmamban mindenféle ocsmány jelzőkkel illetem magam, de mivel tudom, hogy ezt csupán a fájdalom mondatja velem, megbocsátom nekem a dolgot. Fájdalomcsillapítót keresek, de észreveszem, hogy már mindent bevettem – kihullt fullánkokkal van teli az üvegcse.
– Akkor is végig csináljuk! – közlöm magammal, felhúzom a doki kesztyűjét, és bizony végig is csináljuk: hamarosan kifordul az antilopot emésztő anakonda vastagságúra dagadt farkamból az agyaggalamb. Ám döbbenten fedezem fel, hogy a kerek, kerámia tárgy nyakban végződik. A nyak vállakba fut, az pedig sovány kis mellkasba. Te jó ég, látom be, ez egy csecsemő. Egy valódi gyerek. Elképzelhetetlennek tartom, hogy képes legyen kipréselni magából egy egész gyereket egy pénisz, pedig pontosan ez történik. A farkam mint egy szétrepedni készülő slagcső. Hamarosan a kezembe fordul a koraszülött kinézetű csecsemő, véres nyálkát spriccel az arcomba, ahogy kapálózik tömzsi kis végtagjaival. A gyerek – leszámítva persze, hogy a feje helyén egy agyaggalamb van, és hogy vagina helyett egy a továbbiakban használhatatlanra nyúlt hímtagból bújt elő – teljesen normálisnak tűnik. Hosszú, reszkető köldökzsinór köti össze kitágult, megviselt makkommal. Nézem, ahogy magam előtt állok, kezemben a gyerekkel, és örömkönnyek szöknek a szemembe.
– Köszönj apunak! – dugom a saját képembe az újszülöttet, és lelki szemeim előtt már látom, ahogy együtt nevelgetjük majd magammal a gyereket. Persze, nem lesz könnyű, sokan mutogatni fognak ránk, sokat fogják bántani szegény kölyköt, amiért agyaggalamb feje van és amiért nincs anyukája, amiatt is, hogy egy férfi szülte, de mindez most nem érdekel. Ez életem legszebb pillanata.
És ekkor toppan be a szobába a puskás fickó, aki napok óta mindenhová követ. Biztos a vécében volt, vagy csak rejtőzködött valahol a lakásban. Smirglipapír arcáról pereg a döbbenet.
– Ott repül! – kiált fel örömében, megpillantva a gyereket, a vállához emeli a fegyvert, és szétlövi a kezemben tartott csecsemő fejét. Agyagdarabok repülnek szét a szobában, felszakítják a tapétát.