Barátnőm elérkezettnek látja az időt, hogy bemutasson a szüleinek. Ebédmeghívást kapunk vasárnapra. Amikor becsöngetünk, az apja nyit ajtót – hatvan év körüli fickó, a fején elnyűtt matrózsapka, minden erejét beleadva rázza a kezem.
– Jó anyád még az ebéddel pepecsel – motyogja, mi pedig elindulunk a konyha felé, ahonnan sülő hús illata terjeng. Belépve egy nőt pillantok meg, a kövön térdepel. Először azt hiszem, imádkozik, csak utána tűnik fel, hogy valójában a sütőbe dugta a fejét. Egy pillanat alatt mögötte termek, megpróbálom kihúzni, ám az asszony nyöszörög és ellenkezik. Erre még erősebben ráncigálom, és azt kiabálom barátnőmnek, hogy hívja a mentőket. De ő csak áll ott és értetlen arccal néz rám. Ekkor az anyjára pillantok – a feje helyén egy félig átsült bontott csirke serceg.
– Nézzenek oda, milyen türelmetlen a barátod! De egy kicsit még várnia kell, ültesd addig az asztalhoz! – a csirkefejű asszony hangja valahonnan a piruló baromfibőr alól érkezik, gőz kíséretében – majd négykézláb visszamászik a sütőhöz, és újra bedugja a fejét.
Betámolygok a nappaliba, ahol terített asztal fogad. Leülünk, az apa régi bálnavadász történeteivel próbál szórakoztatni, de ettől még kényelmetlenebbül érzem magam.
– Ön matróz volt?
– Dehogyis. Sosem láttam a tengert – feleli s rosszalóan néz rám, majd elmeséli, hogyan ölt meg egy három méteres szigonnyal egy tizenöt tonnás tengeri emlőst ifjú korában.
Hamarosan betoppan az anya. Kellemes illat lengi be a szobát. A feje helyén lévő csirke láthatóan teljesen átsült. Az asztal mellé térdepel egy székre, fejét – mintha csak a nyaktilóba dugná – a középen lévő tányérra hajtja.
– Lehet szedni! – közli.
Az apa kezdi a sort – lenyes a nő fejéről egy barnára sült combot. Miközben reszkető kézzel vagdosok a madár gőzölgő melle húsából, az asszony arcát keresem a madár mélyén, de sehol se találom. Csöndben eszünk, egyedül az anya folyamatos "Lehet még szedni!" felszólításai törik meg a csendet. Hamar lefosztjuk az összes húst – az asztalon kiterült asszony nyakán már csak egy üres madár csontváz díszeleg.
– A kutyát se hagyd ki a jóból! – emlékezteti az apa, mire a nő a földre fekszik, és fütyülni kezd. Egy gúvadt szemű tacskó ront be, hangosan ugat, és nekiesik a nyakon lévő csontváznak. Miközben a porcokat ropogtatja, imádkozom, nehogy legyen desszert. De késő – így szól az asszony: – Ki kér süteményt? – és lassú mozdulatokkal kezdi felhúzni a szoknyáját, a lába helyén egy-egy vastag rúd gyümölcskenyér.
– Elnézést, de teli vagyok… – mentegetőzöm, mire az apa feláll, a vállamra helyezi széles lapáttenyerét, és így szól: – Sebaj, akkor megmutatom neki a családi fotókat!
A szomszédos szobában bekeretezett régi képek csüngnek a falon. Felismerem rajtuk az apát – arca nem sokat változott az évek során. A legtöbb fényképen egy halott, kivérzett bálna mellett áll, a kezében szigonnyal, de akad néhány, amin csónakban ül, vagy a tengerésztársaival áll vállvetve – a háttérben jégsziklák koccintanak egymással.
– Szép dolog lehet… – motyogom. – Mármint a tenger. Mármint a tengerészet.
– Fogalmam sincs – vallja be az apa. Ekkor a karórámra nézek, és megpróbálom kimenteni magunkat a desszert alól.
– Akkor legalább hadd csomagoljunk be egy kevés gyümölcskenyeret! – érkezik az anya hangja a fejnélküli nyakból, majd még feljebb húzza a szoknyáját. A férjét sürgeti, aki rögtön alufóliát kerít, és egy hatalmas kést forgat szőrös ujjai között.
– Kemény dolog – dörmögi az orra alatt a felesége sütemény-lábait tanulmányozva. – De egyszer én amputáltam egy matróz karját, akit megsebesített egy bálna. Jobb, ha erre most ráharapsz, anyjuk! – Azzal a nyakába dug egy villát az asztalról.
– Igazán nem akarunk kellemetlenséget okozni… – motyogok, a kezemet tördelve, de hamar leintenek.
– Ugyan! Dehogy is… kellemetlenség ez nekünk – sziszeg az apa. Majd elkezdi szeletelni a süteményt. Az anya ordít, a padlót kaparja, én pedig a rosszulléttel küzdve nézek félre, barátnőmre, aki unott arccal forgat az ujjai között egy szalvétát.
Hazatérünk. Nejlon szatyorban az alufóliába tekert süteménnyel és egy befőttes üvegnyi bálnaolajjal, amit még a kezembe csúsztatott búcsúzáskor apósjelöltem.
– Szerintem megkedveltek! – közli velem a barátnőm.
– Gondolod? – De nem hiszek igazán benne.
*
Néhány nap múlva furcsa kinövéseket veszek észre a fejemen. Négy kemény kis bőrdudor, már-már szabályos alakban fogják közre az arcom, mintha pattanások lennének, de ahhoz túlságosan is nagyok és kemények, inkább csont-kitüremkedésnek tűnnek, esetleg valami újfajta pofa-rák. Komor képpel mutatom meg őket barátnőmnek, mire ő mélyet sóhajt: – Ezek szerint illene nekünk is meghívnunk őket ebédre. Pedig már azt hittem, egy darabig nyugi lesz…
Nem értem, miről hadovál, azt tervezem, hogy délután felhívom az orvost, de ahogy telnek az órák és a dudorok az arcom körül nőni kezdenek, hirtelen megvilágosodom. A fülem melletti két kinövés csirke-szárny kezdeménynek tűnik, a szám szomszédságában furcsa pofaszakállként fejlődő csirkelábak kalimpálnak.
– Na nem! – kiáltok a barátnőmre. – Felejtsd el! Nem fogom a sütőbe dugni a fejem! – És már rohanok is a fürdőszobába, borotvát keresek, megpróbálom lenyesni a csirkevégtagokat. Ám ahogy a penge az egyik szárnytőbe vág, felszisszenek – vér fut végig az arcomon, lecsorog az államon, a mosdókagylóba csöpög. Egy vattával próbálom elszorítani a vérzést. Barátnőm az ajtóban áll, és a fejét ingatja: – Csak egy ebéd, annyit kibírunk! – mondja, és közelebb lép hozzám. Kiveszi ujjaim közül a vattát, törölgetni kezdi az arcom, majd átölel és megcsókol. Elhúzódom: – Hagyj, undorítóan festek – motyogom.
– Butus – feleli ő meg, és húzni kezd a hálószoba felé. Hamarosan már a paplanok között fekszünk, összeforrva. Miközben csókolom, a csirkeláb kezdemény kapirgálni kezdi az arcát, arra számítok, hogy ez majd lehűti, de láthatóan még jobban felizgul – vadul liheg a fülembe, miközben a csirkeköröm vörös vonalakat szánt az arcán. Ahogy elsülök, egy kényelmetlen gondolat cikázik át a fejemen: vajon ha pont most ejteném teherbe, csirkefejű gyerekünk születne?
*
Telnek a napok, az arcom szép lassan elveszíti jellegzetességeit, szemeim mélyre süllyednek a csirke mellehúsában, az állkapcsomból kicsüngő madárkörmök kikaparják a tollakat a párnából. Barátnőm jeget hord a szobába.
– Beszéltem anyáékkal – közli, miközben jégkockákkal hűti a fejem. – Holnapután jönnek ebédre. Addig valahogy el kell viselned a hideget.
Talán azt várja tőlem, hogy a fagyasztóba dugjam a fejem. Ki tudja, talán még meg is teszem. A helyzet már így is siralmas, el sem tudom képzelni, milyen lenne, ha egy adag büdös hús csücsülne a nyakamon.
Másnap egy lavórt hoz a szobába. Benne furcsa, vöröses fűszeres lé lötyög.
– Páclé! – Mosolyog, majd belemárt egy szivacsot, és szerető mozdulatokkal mosni kezdi a fejem. A számat próbálom mozgatni, de csak a csirke kloákája nyílik és csukódik valamikori állam alatt.
– Szeretlek. – Pottyan ki a szó a baromfiból.
Éjszaka arra ébredek, hogy valaki késsel szurkál, és fokhagymákat dugdos a sebekbe.
*
Másnap délelőtt már a konyha hideg kövén térdepelek. Előttem a begyújtott sütő sziszeg – a kiszálló meleg arcul csap, és rögtön izzadni kezd a nyakamon reszkető bontott csirke.
– Hívd fel őket és mond le az ebédet – könyörgök, hangom csapdába esett méhként vergődik a baromfi csontrácsai között.
– De már elővettem a porcelán készletet! – ellenkezik barátnőm, karba font kezét kinyújtja, és lökdösni kezd. – Légy jó fiú és dugd szépen a fejed a sütőbe! – Mit tehetnék. Nagy levegőt veszek, és a tepsibe hajtom arcom – az alján keringőző olajba sírom csirkeizzadtság-könnyeimet, majd bedugom a fejem – a forróság, mint a pokol gázlángból-szőtt glóriája körbeölel.
*
Ahogy pirulok a sütőben, belátom, közel sem olyan vészes a dolog, sokkal rosszabbra számítottam. Unottan számolgatom a felforrósodott rácsokat, a rég odakozmált ételek fekete maradékát nézegetem, mintha felhőket bámulnék, formákat ismerek fel az odaégett olaj pacáiban. Egyszer csak aprócska fickóra leszek figyelmes – ott gubbaszt a sütő sarkában, alig pár centis, de rögtön ráismerek: barátnőm apja az, tengerészruhában, egy fogpiszkáló méretű szigonnyal szurkálja a sütő felforrósodott oldalát. Amikkor rám néz így kiált: – Hohó! Hát téged is benyelt ez a kurva bálna? – Majd kicsattan az örömtől, hogy végre másik embert lát. – Na egyet se félj, barátom! Tudok egy kiutat! Csak még mélyíteni kell egy picit… – Azzal a sütő oldalába vésett lyukra mutat. Szólni akarok, hogy hagyja abba a sütőnk rongálását, de szavaim reszkető buborékok csupán a sercegő zsírban. Kettőt pislantok és a sütőtér körülöttem kezd átalakulni: a fekete falak kivörösödnek, a rácsok fehér bordákká halványulnak. Bálnavinnyogás kúszik elő a gázcsövekből.
– Bízz csak mindent ide! Már egy csónakot is eszkábáltam! – biztat a miniatűr tengerész, és egy feketére égett gyufaszálakból összetákolt tutaj felé bök. – Meglásd, seperc és kinn leszünk ebből a bestiából!
*
A valóság betört kirakata. Távoli tengerek moszatos pácvize – a hullámok közül hatalmas sütő bukkan a felszínre – forró olajsugarat spriccel az égre, a felhők bundájában megsülnek az angyalok. Étlap-ráják csapkodnak a mélyben – ezüstös oldalú konyhakések rebbennek szét, amikor megérkezik a hatalmas bálnavadász hajó. Kilőtt szigonyaik a sütőbe csapódnak, mélyen forró fémtestébe állnak. A fedélzetre vonszolják, felvágják a hasát: átsült, gőzölgő ételek omlanak ki a sebből.
*
Arra ébredek, hogy egy szedőtányéron fekszik a fejem, testem kényelmetlen pózban az asztal mellett egy széken térdepel. Ijedten figyelem, ahogy barátnőm anyja egy hatalmas kést lóbál az arcom előtt.
– Gyönyörűen átsült! – A mosoly az arcán görbe izzószál. Lenyes egy jó adag sült húst a pofacsontomról, a tányérjára egyensúlyozza. A fejem mellett néhány centis bálnák vergődnek – azokból is szed. Az egyik némán felsikolt, ahogy a villa átszúrja, pontszerű fekete szeme fájdalomtól reszket. A család jóízűen falatozik körülöttem. Ahogy tovább fosztják a fejem, a bálnák mellettem sorban meghalnak – csontrács-kalitka koponyámba okádják lelküket.
– A kutyát se hagyd ki a jóból! – fuvolázza az apa, én pedig szeretnék közbe szólni, megmondani, hogy álljunk meg egy szóra, nekünk nincs is kutyánk. De ekkor csengetnek. Pár perc múlva a szobába vezetnek egy kutyafejű fickót. Még egy üveg vörösbort is hozott. Vidáman csahol, ahogy az asztalhoz telepszik. Meleg barna szemeit egyenest rám szegezi, nyála a porcelántányérra csöpög.
*
Felváltva dolgozunk – tovább mélyítjük az üreget. Talán már átférünk rajta, de a tutaj biztosan nem fog, kár volt összetákolni. Persze mélyíthetnénk még, hogy az is kiférjen, de akkor tovább kéne a bálna gyomrában lebzselnünk.
– Na és mi van, ha épp több száz méterre vagyunk a felszín alatt, kimászunk, és ott fulladunk meg?
– Kockáztatnunk kell – feleli erre barátnőm apja. Elkezdünk hát kúszni a húsba vájt féreg-járatban – teljesen vörösek vagyunk már a vértől, akár az ördögök. A szigonnyal tovább mélyítjük magunk előtt a sebet. A bálna fájdalmas sikolya testetlen szellemként vergődik körülöttünk.
*
– Desszert is van! – Biztatja szüleit a barátnőm.
Megpróbálom befogni a száját sajtos rudacska ujjaimmal.
*
Mint frissen kikelt nyüvek mászunk ki az irdatlan húskupacból. Arra számítunk, hogy jéghideg víz ölel majd körbe minket, ehelyett arccal a homokba pottyanunk. A partra sodródott gigantikus ondósejtet nézzük, amiből most keveredtünk ki – kocsonyás-sápadt húsa reszket. Haldoklik. Gigantikus, fehér feje mögött egyre fáradtabban csapkod féregszerű farkával – a vizes homokban hentereg, próbál visszaevickélni a vízbe, de nincs ereje hozzá. A tenger hullámai habot csapnak az oldalához. A horizont vonalán megannyi óriás spermasejtet látunk – fel-felbukkannak a mélyből, majd úsznak tovább, megsülni a víz vonalán egyensúlyozó napba. A vörösen izzó petesejt végül alámerül, és ránk könyököl az éjszaka. Bejárjuk a partot, hordalékfát gyűjtünk. A lángok magasra csapnak. A még mindig fájdalmasan síró ondósejtből kinyesett darabkákat puhítjuk a tűz fölött. Apósjelöltem megköszöni a vacsorát, majd aludni tér. Hamarosan követem. A sötét ég nyugtalan álmok ámbráját öklendezi arcunkba.