Fejezet Az Égi istálló című kötetből.
_______________________________
A falubeliek a harangnyelv helyére szerelnek egy döglött macskát. Amikor kezdetét veszi a déli kongatás, az állat előre-hátra csukló fejét felsebzi az ütőgyűrű, kifolyó agyveleje a deszkákra csöpög. Átkúszik a réseken, és beázik tőle a templom plafonja.
Éles zúgás helyett tompa döngések jelzik most a tizenkét órát: különleges nap a mai, a falusi tanítót várják ebédre a házakban. Havonta egyszer jóllakatják a tanárt, alaposan megtömik, hogy egy újabb hónapra biztosítsák nyugalmukat. Kitárják hát az iskola pincéjének ajtaját, és elővezetnek egy csont sovány, szürke arcú, beesett szemű férfit, akinek haját őszre festette már a krétapor. Lyukas kabátja lebeg piszka teste körül, miközben tekintetével megkaparja a falubeliek sorfalát, kihull néhány megsárgult fog a szájából.
– Jöjjön, csak jöjjön! – biztatják a körülötte állók, messzire rúgva a hóra hullt fogakat, némi haraggal a hangjukban. – Nem érünk ám rá estig itt ácsorogni! Reméljük kellően megéhezett, mert igazán kitettünk magunkért ezúttal.
Majd kuncogni kezdenek, beterelik az első útbaeső konyhába. Leültetik a földre, elé teszik a kutya tányérját, és fazékban főtt szögeket szórnak belé.
– No, egyék! – kurjant egy gömbölyű, sima arcú asszony, a ház ragasztott bajszú ura pedig lehalássza a padlásról a rég látott hegedűt, és kicsavar néhány bicegő nótaszót a kopott húrokból.
– Köszönöm – hálálkodik a tanár, miközben lesegítik róla a kabátját, és kiviszik az udvarra, kiverni belőle az iskola évszázados porát. A felszálló kosztól köhögésbe kezdenek az utca kutyái.
Cédulagyűjtemény, szókimondás. A falusi tanító bordáin kismadarak ülnek, és csicseregnek, miközben az reszkető kézzel tömi a falatokat a szájába. Alighogy végez a megpuhult szögekkel, mintha fogas lenne, ráakasztják a kabátját, és átrugdossák a szemközti házba, ahol újabb tányér várja. Bűzös, kimerevedett szemű halfejek bámulnak rá a koszos tálból.
– Ó… Hát nagyon szeretem a halat – vallja be a tanár, azzal falni kezdi az ebédet. Egy apró termetű nő közben üti a tenyerét, s így énekel a tanító fülébe: – Házasodik a tücsök, szúnyog lányát kéri, csiszeg-csoszog a tetű, násznagy akar lenni. Odaugrik a bolha, vőfély akar lenni, mindenféle csúf bogár vendég akar lenni.
Csúf bogár – gondolja a tanító. – No igen, ez lenne ő. De emlékszik még a régi délceg időkre, amikor úrként kezelték őt ebben a faluban. Sok-sok éve másképp várták ebédre a köztiszteletben álló Tanító Urat. Peckesen lépkedett végig az utcákon, kezében egy hatalmas pórázzal, amin a meztelen gyermekeket vezette. Néha feléjük rikkantott egy-két parancsszót, szinusz, koszinusz, ilyeneket, majd vigyázzba állította őket, és a falu gyönyörűségére dalokat gyújtott az ajkukon.
– Megengedi, Tanító Úr, hogy kiporoljuk a kabátját? – kérdezték akkor a háziasszonyok, valósággal a földig hajolva előtte, kerekded mellük felsúrolta a padlót.
– Igazán megtisztelnének, asszonyok! – Biccentett nekik a Tanító, azok pedig vörös párnán vitték az udvarra az összehajtogatott kabátot.
Örökölni a hólyagot. Az emlékezet legöngyölve, a véredényekben gőzölgő hús. A régi harangzúgások kísértetei kirúgják a térszerkezet oldalát.
Olykor egészen apróra zsugorodott a tanító a régi időkben: akkorára csak, mint egy ember hüvelykujja, és bemászott éjszaka a szendergő gyermekek ablakán. Lapáttal górta a számtant az alvó csöppségek fülébe, óvatosan egyensúlyozva a párnán, máskor táncot járt csöpp mellkasukon.
– Majd én embert faragok belőletek! – Nyitogatta folyton a bicskát, és nem röstellt kimérni némi nyaklevest a kondérból. Kiszivattyúzni a táblából a betűket, bálra hívni a csontokat. Összeszorozni a levágott macskafejeket.
– Kicsit egyen már gyósabban' tanító úr! – böfögi most felé egy kövér asszonyság, miközben az oldalát bökdösi a légycsapóval. – Egész nap a ceruzát hegyeztem, hogy legyen némi forgács magának! A legkevesebb, hogy befalja íziben!
Kecske volt a szakácsné, jó gulyáshúst főzött, míg az ebéd elkészült, a tücsök megszökött. A tanító két marékkal tömi magába a kunkori fadarabkákat, majd mutatja, hogy üres a tányérja.
–Takarodjék akkor a szomszédba, ne is lássam egy hónapig! – Vicsorog rá a kövér asszonyság, azzal füttyent, és a konyhában terem három gyerek. Elhízott koca mindegyik, máris a tanár hátára pattannak, sarkaikkal szurkálják a bordaközét.
– Gyí, az anyád úristenit! – bolondoznak, miközben a tanár átüget velük a szemközti udvarra. Közben élesen prüszköl, a hajából tetvek ugrálnak a hóba.
Kenyérszeletelés vállfákkal. A poggyásztartóból főtt levesben kurjantó kocsisok: Táncba ugrik a majom, megjárja a polkát, híres betyár a bagoly, lesi a hurkáját.
Utcanévtáblán vergődik a délután: a falubeliek a magasba emelik a tanítót, és végigcipelik az utcákon. Így kiabálnak: – Teli zabálta magát a kampec, ettől majd megered a nyelve! Most már trombitálhatja a matematikát! Persze minek? Azzal még senki sem lakott jól!
Hógolyókkal dobálják meg a gyerekek, az apró termetű férfiak pedig felé köpnek: nyáluk egy pillanat alatt kemény tölténnyé fagy, amely felsebzi a tanár szürke bőrét.
– A szellemet is etetni kell! – ellenkezik a tanító, ahogy csak a torkán kifér, úgy sikolt: – Hát nem értitek? A lelket az irodalom eteti, az agyat a matematika!
– Persze, persze – Veregetik az oldalát. – Jó duma! A többi eleséget meg álljuk mi, ugye?
Kicicomázza a tüdőket a nyeregszeg. Harangvirágot izzadnak az asszonyok.
– Kétszer kettő az tíz, húsz meg nyóc az háromhatvan! – röhög az arcába az egyik férfi, azzal a saját fenekét ütve fel-alá galoppozni kezd a főtéren. Kapák settenkednek a horizont vonalán túl. Egy osztályteremben patkányok surrognak az asztal lábai körül, aminek a tetején rothadt alma áll. Kukacként másznak belé az iskolaudvaron elhajigált cigarettacsikkek.
Kölyökmacskák hullnak ki a templomtoronyból. Ellepik a falusi házak tetejét, nyávogásuk végigcsiklandozza az eget.
Kezdetét veszi a bírósági tárgyalás: a bíró egy hatalmas, délceg paripa, a fején régimódi parókával. Patái kalapácsként kopognak a teremben.
– Hallgatom a védőbeszédet, mélyen tisztelt, kedves, áhítatos Tanító Úr! – szólítja fel a pulpitus előtt reszkető sovány férfit, aki belekezd az elbeszélésébe: – Tisztelt falubeliek! Meggyőződésem, hogy önöket most rabságban tartja valamiféle gonosz varázslat. Alighanem az égi lovak fekete mágiája költözött ma a szemükbe, mert a szokásosnál is keserűbb a körmenet. De kérem, legyenek belátóak! A tudás felpezsdít! Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk! A könyv nem flanc! Akinek a feje üres, igazából nehezebb a kobakja, mint azé, aki tudással tömte meg! Lehúzza egyenest a földbe!
A falubeliek bűvöletben vergődnek. Néha felnyihognak, olykor négykézlábra ereszkednek, és körbevágtatják a pulpitust.
– Jó, jó! Csöndet a teremben! – rivall rájuk ilyenkor a bíró, az orrából tűzcsóva szalad ki. Puskavessző, magtalanító gép. A tanár most veszi csak észre, hogy az összes falubeli gyerek, aki felnőtt ruhákban parolázik. Hogy nem szúrták ki a szemét a felragasztott műbajszok, a zoknival kitömött melltartók?
– Te jó ég! Hol vannak a szüleitek? – förmed rájuk. – Hát nem csoda, hogy ekkora itt a fejetlenség!
– Odahaza fekszenek! – nyihognak a pulyák. – Olajteknőbe fektették őket az égi lovak, csak holnap ébrednek fel!
Lépésszámból a penge. Megszületik az ítélet: a bíró saját patáiból olvassa ki.
– Mivel haszontalan dolgokat tanít, ezért úgy kell kezelnem önt, mint egy csavargót – nyihogja. – Az ítélet is ezek alapján fog alakulni!
– Szögmérőt a párnájába! – kántálja a gyülekezet. Az összeverődő tenyerek hangjától kiugranak a bolhák a tanító kabátjából. – Derékszöget a derekába!
Erre persze a kilencven fok bekukucskál az ablakon. Állócsillag a versformában. Egy kislány légycsapóval teli kosarat húz be a terembe, és virágként dobálja szét a lázongók között.
– Jobb ötletem van! Harangba a nagy tudásúval! – Üt a pulpitusra a parókás ménes, amitől megremeg az egész terem. És már cipelik is a templomtoronyba a tanítót. Beszerelik a harangnyelv helyére, mindjárt kezdik a kongatást.
– Lesz nektek még ne mulass! Ha meg kell számolni a koporsóba vert szegeket, visszasírtok engemet! Ágyő, ágyő! Majd szüretelek a mennyei könyvtárban! – búcsúzik a férfi, azzal a homlokába áll az ütőgyűrű.
Hátúszik a tompa puffogás a falu fölött. A parókás ló elsüllyed a felhőkben. Majd kipeckel mindent a csönd. Agyvelő csöpög a templompadláson. Hamarosan a haranghoz surran néhány gyermek, akik reggel elbújtak az ég lovai elől egy dohos ruhásszekrényben. Kis késekkel, karéj kenyerekkel a kezeikben érkeznek. Felfogják a deszkákon csorgó vörös masszát, és szétkenik a kenyéren. Csöndben esznek, majd énekbe kezdenek, amivel messzire kergetik a denevéreket:
Uram, uram, ereszd meg
A te csatornádat!
Zab szaporodjék,
Búza bokrosodjék!
Szinusz, szekáns, tangens
koszinusz és kotangens!