Fejezet Az Égi istálló című kötetből.
A novella megjelent az amerikai Caliban Online irodalmi folyóiratban.
_______________________________
A kéményeknek támaszkodó hideg. Recsegnek a házak, kormot perget a szél.
Az udvaron végre kezdetét veszi a tor: kövér malacot ráncigál egy fiatal lány. Hosszú, sötét haját az állat nyaka köré kötötték, láncként ezzel húzza a disznót. A lány feje hátracsuklik, torka csöve kidagad, ahogy vezeti maga mögött. Szőrös arcú férfiak érkeznek. Az ujjaik közt pengék csillannak, és máris a serték közé szúrnak késeikkel. A disznó bugyogva okádja ki sebeiből fekete lucskát, a felszálló sivítást röptében kapja el egy felettük elröppenő madár.
– Kínozzátok csak, akkor adja ki a titkait! – figyelmezteti őket a lány, szavai az arca körül gőzölögnek. – Netörőggyetekvele' ha sikongat, pirosra kell festeni ezt az udvart, feketére a szobát. A feje… A feje teli lehet finom szurokkal, a jövő ragacsos kóstolójával! De vigyázzatok, a hajamhoz ne érjetek pengéitekkel!
Teknő tartó asszonyok vergődése egy távoli térben. A kiömlő vérforrás vörös pocsolyákká fagy. Gyermekek érkeznek, és kacagva csúszkálnak rajtuk. Cipőjük aztán piros lábnyomokat hagy a hóban és a konyhában. Megperzselt szőr illata tapossa az orrokat. Vázába öntött belekből rugaszkodnak elő a gőzkísértetek.
– A vértől olyan fényes a hajam – vallja be a lány. Hajszálai végén már egy teljesen kikapart malac fekszik. Négy lába más-más égtáj felé mutat. – Ha még tovább fényesítem, talán végre körbeöleli fejemet a glória. Szőlőfürtökben csüngenek majd hajamról a legszebb gondolatok. Fiúk fognak érkezni talán, körbejárnak, és szemezgetnek belőlük. A kis mohók! Micsoda borok készülnek akkor!
Véres csigaként kúsznak végig az udvaron a leölt állat belszervei. Szökni próbálnak. De vasvillahegyre tűzik őket a fickók, mielőtt még kibújnának a kerítés lécei között.
A tort ülők ekkor plédbe csavart ősz hajú asszonyt vezetnek elő a házból, akinek sovány kezében egy óriási kalapács villan. A szerszámot átadja a férfiaknak, akik kiverik vele a halott disznó fogait. Felmutatják őket a vénasszonynak, aki tenyerébe véve, mint a dobókockákat, összerázza őket, hogy aztán a hóra hajítva kiolvassa belőlük a szörnyű jóslatot: – Még idén leszáradnak az aurák testetekről! – köpi a szavakat összeszáradt szája. – Síneket fognak teremni a fák, és vonatokon érkeznek a kellemetlen vendégek, akik megtapossák szobáitok gyöngéd arcát. Fenyőóriások! Befelé nőnek mától a tüskéitek! Madarak a fákon! Leperegnek színes tollaitok! Emberek, emberek! Idén sem lesz tavasz!
Erre tótágast áll az epegörcs. A gyermekek arcába robbannak a pálinkásüvegek, a szilánkok ejtette sebekből pedig szőrszálak hajtanak ki. A falubeliek megfogják egymás kérges kezét, és fájdalmasan így óbégatnak: – Kössétek csokorba a fűrészeket, és keverjetek fűrészport a véres hurkába! Öntsetek lavórból forró vizet a tájra, elég már az örökös hóból! A felszálló kísérteteket verjétek láncra, és szárítsátok ki őket a padláson! Ha már puszta kézzel törni lehet a végtagjaikat, végre vacsorázhatunk! Főzzétek puhára a hőmérőket! A jégcsapokból micsoda remek kolbász lesz!
Az indulat végül megakasztja a szavakat.
Tehetetlen mérgükben tehát szurkálni kezdik a kiterített disznó testét, miközben a lány, akinek még mindig a fejéhez van kötve a négylábú, felsikolt: – A hajam! Ti ostobák! Szétvágjátok tündöklő hajkoronámat!
És a pengék már valóban a fekete tincseket aprítják. A lenyesett végeket messzire fújja a szél, és ahogy póklábakként összekapaszkodnak a levegőben, varjak születnek belőlük. Károgásuk az ég torkának szegezett csontvázujj.
Az idős asszony hátat fordít az őrült gyülekezetnek. Szélesre tátja fogatlan száját, és titkon elkezdi belé pakolni a véres disznófogakat. A falubeliek észre sem veszik ezt, csak amikor már négykézlábra ereszkedik a boszorkány, és röfögve körbeügeti az udvart, akkor kapnak észhez: – Már megint nem halt meg ez az átkozott malac, most szállt át a lelke! Kapjátok el! Menekül a Varázsló, ott menekül! Szájában szökteti az érkező tavasz ki nem mondott jóslatát!
A disznóasszony fújtatva kerülgeti a felé közelítő férfiakat. Riadtan szökdécsel a kések élén, a vasvillák hegyén egyensúlyozó fények közt, majd átcsúszik a lábterpeszek alatt. Az orra egyre tömzsibb. Az arca már egy sertés habtól csillogó pofája.
Ekkor elébe áll a megkopasztott lány: – Nincs már hajam, hogy lasszót dobjak rád… Egészen beleborzongok ebbe a kopaszságba. Bűnös gyermek ez mind! Bicskákkal a körmük alatt születtek. Fájdalmas, fájdalmas velük a kézfogás. Persze ki tudhatná ezt jobban nálad?
A disznó meleg tekintettel néz a lányra, szeme könnycseppekké olvasztja a lány arcára hullt hópihéket.
– Szabadíts ki innen, hogy láthassam én is a jövőt! – kéri az állatot. – Hadd üljek fel rád! Hagyjuk itt a csillagtalan udvarokat, ahol sziklákon térdepeltetnek minket, és sót hintenek a szemünkbe! Pedig a lélek sosem olvad… Ó! Vigyél innen Varázsló! Vigyél engem akárhová!
A malac lehajtja a fejét, és felengedi a hátára. Így vágtatnak el, messzire ettől az udvartól, ahol belsőségek korcsolyáznak a jégen. Ahol a pecsenye illatból bokorba költöznek a babonák. Ahol kristálygömböket főznek ki egy hatalmas üstben. Ahol a falubeliek végül bajszaikra tűzik a kutyákat. A döglődők szőrös lábai soká rángatóznak még, karmaikkal jeleket vésve a levegőbe.
A havas mezőt disznó háton átlovagoló kopasz lány. Combját sörték csiklandozzák, kacagása sárga glóriát rajzol csupasz fejbőre köré.
– Talán azt hiszed, téged vert láncra a hajam, de most már látom, végig én voltam rab! – kiáltja nevetve a malacnak. – Többé nem húzza semmi hátra a homlokom!
A glóriából kicsöppenő bor, akár a vér, de az íze mámorítóan édes.
Odafen varjak csipegetik az égről a megpörkölt hús illatú felhőket.