A készülő szürrealista western kötet darabja.
_______________________________
Történt egyszer, hogy az egyik dögnyugati kisváros kifogyott az indiáncsontokból, így nem volt már miből sínt építeni a vonatnak. Ekkor már minden tisztességes amerikai állampolgár a sivatagon átrobogó mozdonyról álmodott, és nem győzték engesztelni az éjfélkor a városka főterén megjelenő masinát. Estéről estére ugyanaz a műsor: szélesre tátja száját a föld, és az üregből előkúszik a hatalmas bestia – fekete pondróként tekereg, csúszik végig gépzsírnyálán. Éles sípolással ébreszti dögvároska lakóit, akik piszkos pizsamáikban, kopott hálóingükben gyülekeznek színe előtt, a géppondró pedig követelőzően tülköl rájuk – a felszálló füst kikergeti a holdkaptár méheit, a rovarok elindulnak duzzadtra csípni a csillagokat, amik aztán beteges színre váltanak, és leesnek az égről. Távol férfiak emelik fel őket a homokból, a mellkasukra tűzik, majd fegyvert puffogtatva eltűnnek az éjszakában.
– Megépítjük azt a sínt! – fogadkoznak térdükre hullva a városka lakói, és olykor-olykor feláldoznak egy szüzet, hogy megenyhítsék a szörnyű gépezetet – a lány kivágott, még dobogó szívét eltüzelik a mozdony kazánjában – de persze tudják a jó dögnyugati polgárok, a vonat engesztelhetetlen, meg kell tehát építeni azt a sínt, ami majd összeköti őket a nagyvárossal, ami, a francba is, keresztül szeli egész Amerikát. Leülnek hát, és számba veszik a lehetőségeket. Tudják jól, alig néhány év alatt sikerült kiírtani minden nyüves rézbőrűt a városka körül, ám a tiszteletes emlékezteti őket, akadnak még indián nő és gyerekhordák, akik nem estek el az összecsapások során. Erre persze mindenki tapsolni kezd, igen, igen, a nők és a gyerekek. Elmormol hát a pap egy imát, amitől másnap reggelre teherbe esnek a nők, aztán dél időre meg is lepik őket a szülési fájdalmak: sorban robbannak ki méhükből a gyönyörű pisztolyok, a faragott nyelű colt-ok, a városka doktora azt se tudja, melyik házhoz fusson elrágni a köldökzsinórt, mindenhol lemossák az égről a felhőket a női sikolyok. Estére már az összes házban fegyvereket szoptatnak a mosolygó anyák – a kicsorgó fehér tej megzsírozza az ütőszeget, a fegyvercsövek piócaként csüngnek a hízott, barna bimbókról, egyik-másik mohó stukker le is harapja azt, mire a kiszakadt bőrtömlő töltényként csusszan a tárba.
– Áldottak az asszonyok ebben a városban! – zengi a pap, kereszt alakú revolverét forgatva szőrös kolbászujjai körül.
Éjfélkor ismét vonatsíp riasztja az embereket – kiugranak az ablakon, és térden csúszva araszolnak a fekete nyálkában vergődő féreg elé, kinyújtott karjukban az újszülött puskák és a revolverek bömbölnek.
– Holnaptól újra munkához látunk! Felépül a nagy amerikai vasútvonal, és akkor végre mi is visszakerülünk a térképre! – bizonygatják a masinának. Pórázokat vesznek a nyakukba és vonyítanak az égre – kitérdepli szívüket a sorozatos dobbanás. A seriff, a doktor és a pap eközben találkozót tartanak a kocsmában: elböfögik holnapi tervüket egy piával leöntött térkép fölött, magukba szikráznak, majd ájultan esnek a whisky-s poharakra, miközben szájukból kipottyant fekete szavaik a kocsma sarkába másznak, s hálót szőnek a törött poharak szilánkjaiból.
Másnap, amikor a kakas végre az ég mellére tűzi a napot, megindul a koporsószögek felvonulása: izmos paripáikon vágtatnak ki a férfiak a városból, kezükben új fegyvereikkel, miközben messzi hátul hagyják a pityergő anyákat, akik utolsó csókot dobnak a bömbölő colt-ok után. Ott lépked már a pap, fekete paripán, kulacsában szenteltvíz lötyög, nyakában a gyilkos feszülettel. Mellette a seriff, az aranycsillag fáradtan csillan a sivatagi napsütésben. És persze ott menetel az öreg doki is, kokalevelet rág, alig bír a nyeregben maradni, úgy pattog, a pisztolyból kilőtt pirulák majd mindenkit elsorvasztanak, meglátod. Mögöttük vándorol a visongó csürhe, a városka veszett fickói – szájukhoz emelt whisky-s üvegek villanásai vakítják meg a keselyűket, böfögéseiktől kihullnak a kaktuszok tüskéi.
Ahogy haladnak kietlen tájakon át, egyszer csak táncoló füstcsíkra lesznek figyelmesek a hegyoldal felől. Az elől lépkedő három fickó összenéz, és alig észrevehetően biccent. Leszállnak a lovaikról, és megállítják a többieket.
– Maradjatok itt, hárman előre megyünk és felmérjük a terepet! – mondja a seriff, azzal nekiindul a három fickó.
Később, egy szikla mögött bújva figyelik az indián falut – nőket és gyermekeket látnak a sátraik előtt ücsörögve. Egy csapat fiú egy torzonborz kutyával incselkedik kacagva, a kislányok az anyjuk ébenhaját fonják, miközben a tűzön különös főzetek rotyognak.
– Hú, hát ezek elég sokan vannak – morog a pap, izgatottan markolássza a feszületet.
– Csak nem begyulladt, tiszteletes úr? – kuncog a seriff, és nagyot köp a homokba. – Én azt mondom, elbánunk velük hárman is, fölösleges iderángatnunk a többieket!
– Maga megőrült. – A pap az öreg dokira néz, de látja, hiába is várna tőle megerősítést, annak már teljesen a fejébe szállt a kokalevél.
– Menjünk, és nyírjuk ki őket! Mocsok ingyá'nok, szaros egy csürhe, basszák meg a veszett kurva anyjukat! – pattan fel a jó doki, majd előkapva pisztolyát üvölteni kezd, és kifordult szemgolyókkal a falu felé rohan, sztetoszkópja csak úgy lobog a fülében. A seriff felkacag, s háton veregeti a papot: – Látja, neki legalább nem Krisztus híg ívérével van teli a pucája! – aztán feláll, és ő is szaladni kezd – már röpködnek is a töltények pisztolyából. Az indián nők és gyerekek felsikoltanak, amikor megpillantják a faluba érkező két sápadt őrültet. A sátraikba próbálnak menekülni. Ám az egyik felöklendezett golyó rögtön leterít egy asszonyt, aki a hasát markolva huppan a homokba, a félig kész hajfonat kikerekedő szemébe hull, gyomrára szorított ujjai közül spriccel a vér. Csontszilánkokra robban a hozzá rohanó kislány bokája, egy kirepülő csontrepesz rögtön megvakít egy másik gyermeket; amott egy négykézláb totyogó csecsemőt – mintha csak egy termetes ló rúgta volna meg – méterekre röpít hátra egy töltényként kilőtt mellbimbó.
– Fedezlek! – kiabál az érkező pap a seriffnek, és a feszületből kirobbanó golyó átrohan egy sovány kisfiú bordarácsos mellkasán – kalitkadarabkák, a szív tollait hullajtva rugaszkodik az égnek, ahol csillagsávos keselyűk csapnak le rá. Micsoda harc! Fröccsennek a gyönyörtől, barátaim – ba-bumm, vércsík-csóvát húznak most a repeszek s rögtön elkorhadnak a totemoszlopok. Fusson mindenki, akibe lát – az angyalok ma sebekkel tapétázzák az eget, s duzzadt nyirokcsomó errefelé a sok dögevő – alászállnak az égből a történelemkönyvek, hogy üresen hagyott lapjaikkal felitassák a vért – oly izgatottak, akár a kórusban toporgó bárszékek, a vérbő zászlórúd tűzparancsa, amely az égre spricceli a nemzeti színeket. hárman hullva összecsapások – félig kész hajfonat csak úgy lobog kezükben új töltényként – találkozót vigyorognak a csillagjelvényen s amerika vérnyálán csúszik ájultan araszolnak itt a nyirokcsomók barátaim – előhúzza tokjából a faragott nyelű őrületet
A többi persze dögnyugati történelem: szinte pár nap alatt megépült a vasútvonal. A három vadnyugati hős most a sziklán ül, és figyelik a völgyben robogó szelvényes testű vonatot. Füstjelek az égen – a kifőzött indián csontok recsegnek az ormótlan fémhernyó súlya alatt, ahogy zakatol a napnyugtába. A kabinokban férfiak újságot olvasnak, a főcím persze a vasútvonal átadása – bajszos jenkik vigyorognak és rázzák egymás szőrös karját a fekete-fehér fotókon. A vonaton ülő férfiak nemzeti indulókat hümmögnek, miközben asszonyaik nyöszörgő pisztolyokat szoptatnak sápadt mellükből a szemközti ülésen. Elől a mozdonyvezető lenyírt indiánhajat dobál a tűzbe, a kéményből kikúszó bűzös füst megüli a tájat.
A seriff a sziklán ülve rezzenéstelen tekintettel nézi a masinát. Majd a mellényzsebébe nyúl, és előhúz egy aprócska indián sámánt. Akkora csak, mint a kisujja. Az öreg sikolt, és csapkod gyönge karjaival, harapni próbál, de túl pici ahhoz, hogy kárt tehessen a hatalmas ujjakban, amik papírba pödrik, majd az óriási szájhoz emelik. Gyufa sercen, tűz harap a miniatűr sámán hajába, a seriff pedig mélyen letüdőzi a füstöt, aztán így szól társaihoz: – Holnaptól szögre akasztom a fegyveremet, barátaim.
A pap és az öreg doki gyanakodva kezdi méregetni a férfit.
– Belefáradtam már a kalandokba, az állandó harcba. Ideje, hogy letelepedjek, gyerekeket nemzzek – magyarázza a fickó. – De persze mielőtt ez megtörténne, még ki kell jelölnöm az utódomat.
A fogai között hamvadó indián alig hallható üvöltései furcsa kántálásba csapnak át, mint aki még halála előtt megátkozza gyilkosát, majd elhallgat, ahogy a parázs vakító izzásában eltűnik ráncos arca – néhány pillanattal később a lepöccintett hamuvéggel együtt a sivatagi porba pottyan egy aprócska koponya.
A seriff az ujjai között forgatja az arany csillagot – társai mohó szemmel figyelik a jelvényt.
– A legutóbb bebizonyítottátok, hogy mindketten méltóak vagytok ennek a viselésére – vallja be a seriff. Mélyen a szivarjába szív, az ajkán kiszökő füst beburkolja a szeme előtt forgatott jelvényt. Az pedig, ahogy a füst ellepi, reszketni és duruzsolni kezd. Egyszer csak apró méh mászik elő belőle, aztán újabb és újabb – rezegtetik hártyás szárnyukat, összedörzsölik fekete lábaikat, majd zümmögve a levegőbe emelkednek, és leszállnak ismét. A pap és a doki tátott szájjal figyelik, a seriff pedig megbabonázva néz maga elé, észre sem veszi, hogy a kezét lassan beborítják a dühösen duruzsoló rovarok. Társai felpattannak, és hátrálni kezdenek, de még hallják, ahogy a fickó tovább szövi mondandóját: – Amerikának szüksége van az olyan hősökre, mint amilyenek ti vagytok. Nélkülünk nem épülne ez a kibaszott ország! Éljen Amerika!
Azzal tisztelgésre emeli méhekkel borított kezét: a rovarok erre ellepik izzadt homlokát, végigmásznak az arcán, és belémélyesztik a fullánkjukat bőrébe. A seriff mintha észre sem venné, nekiáll a himnuszt énekelni – több se kell a felajzott méheknek, berajzanak a fickó száján, ahol érik, döfködik a nyelvét, ami szinte egy pillanat alatt a háromszorosára dagad.
a gépfelhők utasai – a mennyek bárszékei recsegnek a pultnak támaszkodó angyalok feje felizzik s a hamuval együtt az asztalra hull koponyájuk - glóriát szőnek a sarokba a pókok s tüzet a mellkas kazánjába ott égnek most a szárnyakból hajtott sátrak
A pap és az öreg doki rohannak, ahogy csak bírnak – sarkuk az égig veri a sivatag sárga porát. Egyre fáradtabbak, szívük a mozdony sebességével ver mellkasukban, ám valahányszor megállnának pihenni, újra hallják maguk mögött a méhek őrjítő zümmögését, és az elgurgulázott amerikai himnuszt. Ilyenkor hátra néznek, és megpillantják a seriffet, amint utánuk bukdácsol a pusztán át: arca merő duzzanat, a fullánkok döféseitől kipukkant szemgolyó végigcsorog arcán, feldagadt nyelve kicsüng ajkai közül, és jön, hozza csak azt az átkozott méhekkel borított csillagjelvényt utánuk, a magasba emeli, és így kiabál: – Ahmerhikáhnak szhükséghe vhan ah hőhsőkre! Thiéthek ah cshillagh!
– Nem kell! Vigye innen! – könyörög egyszerre a pap és a tiszteletes. Majd rohannak tovább, keresztül a néptelen földeken, ami fölött haragos, sosem oszló rovarrajként reszket a fekete vonatfüst.