A fiú elhatározta, hogy ő is fene nagy cowboy lesz, igazi dögvidéki pisztolyhős, pont mint az apja, aki férfimód halt meg egy segglyuk széli kocsmában, amikor részegen vitába keveredett egy hamiskártyással és hason csókolta egy kilőtt golyó. Kellően be volt rúgva hozzá, hogy észre se vegye a sebet, még leterítette ellenfelét, viccelődött, majd amikor meglátta a növekvő vérfoltot a ruháján, a pulthoz lépett és rendelt egy utolsó whiskey-t. Lehajtotta és csak utána terült ki. Micsoda halál, az ilyenért odafenn arany csillagot osztanak. S amikor aztán koporsóba fektették, még akkor is ott görbült az a ferde vigyor a pofáján – az öreg kokacserjés doki, a mindenkori hulla preparátor, aki jó haverja volt a kinyírt hamiskártyásnak, mindent megtett, hogy letörölje a képéről. De hiába. Mielőtt elkaparták, a fia lehúzta a hulla lábáról a csizmát, hazavitte és felpróbálta aprócska lábfejére. Amikor az anyja meglátta rajta, elvette tőle, felvitte a padlásra, és azt mondta: – Ha belenősz, a tiéd lesz! De addig a padon marad, ne is lássam!
És bizony ott is maradt néhány évig. A gyerek az ágyában fekve éjszakáról éjszakára azt hallgatta, hogyan recsegnek a feje fölött az ócska deszkák, ahogy a két csizma odafenn egyhelyben toporog, mint ami türelmetlenül várja, mikor nő már belé a gyermek.
– Kibaszott szájhős, az volt az öreged! – morgott mindig az anyja a kondér fölött, valahányszor az apjáról faggatta a fiú. Tekintete elveszett a hús illatú gőzben. – Egésznap csak meresztette a seggét a kocsmában, a legtöbbször a seriff hozta haza! Folyton balhézott, moshattam a vért a gönceiből! Olyan akarsz lenni, mint ő? Mert ha igen, előre sajnálom a lányt, akit majd elveszel!
Mit értenek a nők az ilyesmihez – gondolta lefitymálóan a gyerek, aztán a fejébe vette, hogy ideje célba lövést tanulnia. A ház mellett, a porban talált egy célt tévesztett, régi golyót – alighanem az apja lőtte ki egy részeg estén, amikor a verandán állva a távoli kaktuszokra lövöldözött. A pajtában lelt egy repedt oldalú cserepet, telihordta földdel, és elültette a lövedéket. Naponta öntözte, patkányszarral trágyázta, s ahogy teltek a hetek, egyszer csak kidugta a fejét a földből egy pisztoly csöve. Napról napra egyre magasabbra szökött a fémcső, míg aztán a fiú elhatározta, hogy nem vár tovább – kiásta és leseperte róla a földet. Egy szépen megmunkált revolver csillant aprócska ujjai között – a tárban, mint magok sorakoztak a töltények. Izgatottan dugta be a párnája alá a stukkert.
Onnantól kezdve minden éjjel a szép álmok lőporfüstjében bolyongott. Amerre járt, holtak feküdtek, a sebek úgy nyíltak, mint a virág. Az égen anyja repült át, s így kiabált le a fiának: – Egy kibaszott szájhős, az volt az öreged! Az eget kapirgáló randa rovarláb! Megfejt köpőcsésze! Amikor született, inkább a köldökzsinórt kellett volna megtartani, őt magát pedig eldobni, megköszönte volna a világ!
– Hozza le nekem a csizmákat, édesanyám! – kiabált vissza a fiú, és egyenest az égen szálldosó nőre szegezte pisztolyát. – Hozza le, vagy esküszöm mindenre, hogy lelövöm!
A nő arcából rögtön kifutott a vér, odarepült hát egy felhőhöz, levette róla a csizmákat, és miközben ledobta őket, így szólt: – Nesze! Itt vannak a tetves csizmák, de jegyezd meg, ha felhúzod őket, nyakadba veszed te is a férfi átkot! – mondta, s azzal letörölte könnyeit, amik beköltöztek a felhőkbe.
Aznap reggel a fiú a csizmával a lábán ébredt az ágyban. A mellkasához húzta a térdét, úgy vizsgálgatta a két recsegő bőrlábbelit, ami ugyan kissé még lötyögött a lábfején, ám levenni többé nem akarta.
A fiatal fiú naponta kiszökött a pajtába a fegyverét próbálgatni – tisztogatta, a lába közé véve olajozta a fémcsövet. Az anyja nem győzte mosni nadrágjából a ragacsos, fekete zsírt, elseperni az udvarról az átlőtt patkányokat. Egy év sem telt bele, profi célzó vált belőle. Akkor aztán úgy döntött, ideje férfivá avatni magát. Felkötötte hát a fegyverét, és elment a kuplerájba. Bárcsak az apja kísérte volna el először erre a helyre, sóhajtozott, de mégis érezte az öreg áldását az ügyön, hiszen szinte önkéntelenül vitték előre a csizmák a kurvaházig. Ott mikor belépett, az otthonról elcsent pénzt a mádám elé csapta.
– Micsoda cuki kisfiúcska! Csak nem most lesz az első? – Kuncogott a nő, tokája kocsonyaként reszketett vörösre kent ajka alatt. Intett hát egy sápatag kurvának, aki karon fogta a kölyköt, és elindultak egy fenti szobába. A mádám a fiú után kiáltott rekedtes hangján: – Aztán rakd meg rendesen!
A suhancnak persze nem kellett a biztatás. Alig hogy bezárkóztak, a kölyök máris előkapta a csövét és tüzelni kezdett. A kurvából csak úgy ömlött a vér, piros buborékok pukkantak csorba fogai között, ahogy a padlón nyöszörgött. A fiú aztán kiszaladt a kupiból, és meg sem állt hazáig. Apja csizmái az égig, Isten arcába verték a port. A kölyök képe sikoltó kagyló volt, benne üres gyöngyként csillantak a szemek. Láthatod, végre valahára megértette, mit is jelent kioltani egy másik ember életét, s most hogy elvesztette a szüzességét, jaj az egész kurva világnak. A lába máris nőtt néhány centit, még néhány ilyen, és ráfeszül rendesen a csizma.
Így is lett aztán. Felnőtt, belenőtt abba az átkozott lábbelibe, aztán csinált ez is egy gyereket, a végén meg lelövette magát egy kocsmában. Itt Dögnyugaton sose fogyunk ki az efféle sztorikból. A csizmák épp hogy lecsusszannak a hullák merev lábáról, máris viszik a koporsóba a következőt. Hiába, ezen a vidéken csak a koporsó-pároztatók élnek igazán jól. Összejárnak, nézik, ahogy egymásra másznak a tüzelő ládák, aztán viszik is a vásárba az új koporsókat: masszív feketéket adnak el a férfiaknak, apró fehéreket a gyerekeknek, az asszonyoknak néhány egyszerű barnát, rajta kereszttel. Ez a legelő mindig jól terem – a döglégy-felhő sosem ül el, a kezek nem engedik el a markolatot.
– Ha én egyszer kipurcanok, még Szent Péterre is ráfogom az öreg stukkert! – bizonygatja egy dögnyugati bandita, és nem beszél ám a colt füstbe. Amikor a társai nem hiszik, ott helyben fejbe lövi magát. A következő jelenetben már egy felhő tetején áll, és pisztolyt szegez az angyalokra, akik egy kopott vászonzsákba pakolják fényes glóriájukat, és figyelik, ahogy a gazfickó elszelel vele. Jó kis szajré, ki jön majd belőle néhány ringyó a pokolban.
Régi varázslatok keserű íze a szánkban. Így kell kutyapórázra kötni az eget. Az udvaron néhány láncra vert viharfelhő – az égi tűzpárbajok haragos, sosem nyugvó füstje – villámokat ugat a porba. Majd elfehérednek, és holtan dőlnek az oldalukra. Láthatod, itt aztán minden halott – kivéreznek a seriff-felhők az elnéptelenedett városka határán. Az éjszaka félrenyelt egy csontszilánkot, néhány golyó roncsolta porcdarabkát. az elszabadult vonatok a vasúti banditákat üldözik keresztül a sivatagon – a félálom keze pedig még pisztoly markolatot szorongat – mondd, feldagadt szív viszed-e a koporsómat? És ti, patkányok és ti kutyák, a pisztolyt, a lankadó hullamerevséget? Kisanyám, mi már sose érjük el a holnap-prérit!
Pajtákban fiúk ülnek, sós izzadtság mossa arcukat, ahogy markukban kemény pisztolycsövük csillan – a bummra mindenki felnyög és felrobbannak a távolban a skorpiók – kilőtt golyóik átlyukasztják a pajta tetejét, és lelövik az anyákat az égről. néma fájdalommal gázolsz; álmukban a városlakók négykézláb rohannak csontokból készült késeikkel, a hold fényénél, lángokban ez a népség – a csizmatalpak a mennypadláson toporognak, egyre csak kopnak alattuk a felhők. Teljes gőzzel működnek a kupik, ezek az örök férfigyárak: hosszú sorban érkeznek a kisfiúk, belépnek a kurvalak táguló ajtaján, eldördül néhány lövés, s pár pillanat múlva morcos, borostás férfiak lépnek ki rajta – vonulnak a sivatagba. A mádám óbégat csak, a hátsó udvarba cipelve a hullákat: – Itt mindenki csak gyilkol és gyilkol! Hát senki sem tudja már, hogyan kell tisztességesen baszni?
Az udvarban felgyűlt hullakupac persze odavonz egy villogó szemű koporsó árust. Csattanós ostorral hajtja a csordát a mádám elé, és így szól: – Látom, elkéne néhány dögláda! Ezeket nézze, igazán mutatós darab egytől egyig! – azzal a koporsók a profi ringyókat megszégyenítő szemérmetlenséggel kezdik illegetni magukat a mádámnak.
– Háh, nekem meg nincs pénzem, hogy ennyi hullának ládát vegyek! – morog rá a kövér asszony.
– Hát, ez mégis csak egy kupi, én pedig bármiféle megoldásban benne vagyok! – Vigyorog rá a koporsó árus, a bajszát pödörgetve.
– Nem hiszem, hogy maradt akár egyetlen lány is a házban, mind itt hever, ni! – mondja a mádám, és kolbászujjával a holttestekre mutat.
De az árus legyint, mintha a döglegyeket próbálná elkergetni az arcáról, és azt motyogja: – Egy lyukkal több vagy kevesebb rajtuk, nekem igazán mindegy!
Így hát megkötik az üzletet. A kövér asszonyság pedig így szól a hullákhoz: – Na, gyerünk lányok, munkára! Dógozzatok’ csak meg a koporsótokért, hogy a fene essen belétek!
És a faszi már tolja is le a nadrágját. Persze a mádámnak ekkor már fényes tervei voltak azokkal a koporsókkal – nem fogja ám elkaparni őket, bennük a senkiházi ringyókkal, akiknek már úgy is teljesen mindegy, miben fekszenek – nem fogja elpazarolni őket, amikor így tudják kelletni magukat ezek a ládák. Majd ő munkára fogja őket! És már jönnek is a kuncsaftok, leteszik a pultra a pénzt, aztán mennek fel a hálóba, ahol egy szemérmetlenül ágyban tekergő koporsó fogadja őket. A férfiak megrántják a vállukat, levetkőznek és beléjük fekszenek. A mádám benyit a szobába, a kuncsaftra zárja a fedőt, és ütögetni kezdi, mintha csak a földrögök kopogását utánozná – a pasi belül pedig hangosan nyög, szinte kiesik a fejéből, ahogy elélvez.
Sivatagi viharok jönnek-mennek – az indiánok lerakják tojásaikat, majd más vidékekre szállnak.
– Francba! Megcsípett egy rohadt golyó! – Üt a nyakára egy cowboy, a felszakított ütőérből sugárban spriccel a vér.
Szóval nyugat felé vettük az irányt és lelovagoltunk a világ szélén. Kibaszott egy szakadék, én mondom, valóságos csatorna teli az elfelejtett indián istenek könnyével. A víz tetején ott lebeg az angyalok tollaiból készült fejdísz, ha azt egyszer a fejedbe húznád, abba se tudnád hagyni a táncot. Kibaszott szakadék. Isten homlokránca, vagy épp egy vigyorgó száj árka. És hogy mi van a világ szélén túl? Szétvert kocsmák szilánkosra tört romjai, porladó totemoszlopok egymás hegyén-hátán, a gyerekkor relikviái. Az örök és hideg éjszaka szépen kizabálja az emészthetetlen maradékot a világból, akár kutya a csontot valami mocskos tálból. halott – harcosok – – – élveznek – szemkéseikkel, amerikai – égen, – udvaron – ez a bolygó egy kilőtt golyó, ami Isten keblére igyekszik; az út lovakban turkál és minden halott arra vár, hogy csillagot tűzzenek végre a mellére a mennyországban, a felhők poros utcáin, s ott korhadnak meg végül az égen, a hold fényében ezek az ősi, cowboy kalapos totemoszlopok, a kutyaistenek áldozói.
a porcelán hideg tér, ám feltápászkodnak a porból, és mindig pisztollyal. fémsegglyukakból kifingott golyók. elrágatlan spermafonalak a lovakban – csecsemők a kiságyban pisztolyokat ráznak, s nőnek, egyre csak nőnek apjuk csizmájához, majd szép lassan túlnövik azt és túl nőnek azok mindent.
Bizony, láttam jönni fehér óriásokat – kalapjuk az eget súrolta, a nap meggyújtotta a szivart szájukban, feleségük idegesítő légyként dongott borostás arcuk körül, árnyékukban apró indiánok – akár a hangyák – rohangáltak zavartan. Hatalmas bőrcsizmájuk recsegése, szigorú égdörgés. Eltiportak minden sátort, falut, lehullt szivarvégeikből hegyek nőttek, és folyókat, tavakat pisáltak mindenhová. Felszántották az új földet csillogó sarkantyúik.
kidőlt totem a cowboy arca – látom, kemény akár a fogadásból megkínzott isten
Szóval az egyik ilyen fehér óriás, valami vándor-pap elejtett egyszer egy feszületet. Annak az óriásnak a tenyerében megfért, de három indián bírta csak el a hátán. Becipelték a faluba, s felállították a széttiport totemoszlop helyére. Tüzeket gyújtottak, dobokat vertek, körbetáncolták és vérrel kenegették a szakállas fickó szobrát, ahogy a régi istenekkel tették. Hajnalig szeretkeztek körülötte. Krisztus ettől úgy elszégyellte magát, hogy lemászott inkább a keresztről, és megszökött ebből a pogány faluból. Ott menetel most a sivatagban, a szél homokszemcséket fűz a szakállába, és keresi, egyre csak keresi az övéit, akikért érdemes lenne meghalni. Jön is szembe egy fehér óriás, a pisztolyát pörgetve, annak kiabál, de a mini próféta szavai nem érnek fel a cowboy füléig. Mintha csak apró kavics lenne, vagy alig látható bogár a porban, úgy rúgja odébb a széles csizmatalp. A kis fickó messzire gurul, majd a világ végi szakadékba zuhan, a többi kacat közé.