A készülő szürrealista western kötet darabja.
_______________________________
Az égkuplerájban lassan zárnak – esteledik, odalenn, a sivatagban pedig három csaprészeg cowboy botorkál türelmesen ácsorgó lovaik körül. Az ivászat már reggel óta tart, és valahányszor eldöntik, hogy na most már aztán visszaügetnek a városba, előkerül valakinek az oldaltáskájából egy újabb whiskey-s üveg, ami maradásra bírja őket.
– A fene essen belé, a tehenek majd csak visszatalálnak valahogy a karámba, nem sietek! – böfögi ilyenkor az egyikük, egy pofaszakállas ürge, azzal meghúzza az üveget, és kábultan dől neki egy kaktusznak. Válaszul fájdalmas kiáltására vad röhögésbe kezd két társa.
– Mi van, Bill, mit ölelgeted azt a szart, tán' asszony hiányod van? – ugratja az egyik, a térdét csapkodva.
– Én legalább nem a lovamat zargatom ilyesmivel! – morog vissza a szakállas, tüskéket csipegetve a karjából, majd vihogva odalép egy mélázó barna lóhoz, és hatalmasat csap a farára, mintha csak az egyik haverját verné háton a kocsmában. – Igaz, Szélvész, lenne mit mesélned?
A ló azonban nem érti a tréfát, ehelyett úgy meglódul ijedtében, hogy a fickó orra dől, és felszisszen, ahogy néhány, még ki nem húzott tüske még mélyebbre szalad a bőrébe az eséstől. A paripa patái az égig verik a homokot, a vézna cowboy pedig rázni kezdi földön fekvő társát: – A kurva fene essen beléd, most aztán baszhatom azt a lovat!
Erre a mondatra a földön heverőből újfent kiszakad a röhögés, és csatlakozik hozzá a harmadik fickó is, egy bajszos, tésztaképű, kövér ürge.
– Na jól van, jó, visszahozom, úgy se ment messzire – morogja végül a szakállas. Nagy nehezen felkecmereg a porból, aztán kótyagosan nekidől a lovának, és felmászik a hátára.
– De ha nélküle jössz vissza, elviszem a tiédet, hogy verjen meg az ég! – vágja utána a vézna.
– Ó! Ezzel itt nem sokat érnél, barátom! Rögtön felrúgna, ha előveszed neki a pöcsöd! – hahotázik a távolodó cowboy, a sötétség hullámként összecsap mögötte. A kövér bajszos lemondóan rázza hatalmas fejét: – Remélem, tényleg visszajön, és nem esik le arról a kurva lóról valahol, mer' nála maradt a piásüveg!
Eltelik egy óra. A két cowboy fáradtan dől egymás hátának, és meredten bámulnak maguk elé. A vézna fickó egy szájharmonikát fúj, ám a szólamok szétcsúsznak – a hangjegyek fekete, tekergő féregként potyognak ki a hangszerből, le egyenest a földre, ahol az éjszakai vadászatra indult skorpiók ollóik közé csippentik őket, hogy aztán messzire rohanjanak velük a sötétbe.
– Ez má' nem jön vissza – motyogja lemondóan a kövér, kolbász-ujjával ferde vonalakat rajzol a homokba.
– Kap még fél órát, aztán elviszem a lovát – fogadkozik a vézna.
– Aztán hogy a ménkűbe, amikor magával vitte azt is?
A vézna nem válaszol, helyette újra cserepes ajkához emeli a harmonikát, és ismét megpróbálkozik egy dallammal. Nem telik azonban bele tíz perc, és egyszer csak tompa lódobogásra lesznek figyelmesek. A két cowboy felpattan, és a szemüket meresztgetik az éjszaka torkába. A hold lagymatag fényében hamarosan kibontakozik két ló és egy lovas kontúrja: az egyiket a kantárjánál fogva maga mellett vezeti, az pedig engedelmesen baktat az integető lovas oldalán.
– Na, csakhogy visszataláltál! – fröcsög a vézna. – Már épp azon voltunk, hogy sátort bontunk, aztán irány a városi kocsma.
– Á, nem volt nehéz visszatalálni. Csak követni kellett azt a szörnyű zajt, amit te muzsikának nevezel! – kacag rá az érkező, majd azt mondja: – Hát, bocs fiúk, de a whiskey elfogyott a nagy keresésben. Hoztam azonban valamit, amivel ugyanolyan jól el lehet ütni az időt, ha ugyan nem jobban!
A két ácsorgó cowboy erre összenéz, majd észreveszik, hogy a kantárjánál vezetett ló hátán mocorog valami. Közelebb lépnek, és megpillantanak egy nadrágszíjjal szorosan megkötött indián fiút átvetve a bőrnyergen. Ránézésre tizenöt éves lehet, szemei dühösen forognak üregükben és villámokat küldenek a cowboyok felé. Keskeny arcú, sas orrú siheder, szikár izmai hol feszülnek, hol engednek, ahogy próbál kibújni a karjait oldalához szorító nadrágszíjból.
– Ott bujkált a homokdűnék mögött a kis görény! – mondja a szakállas, majd lekászálódik a lováról, és elővesz egy megtört szivart a mellényzsebéből. Sárga fogai közé dugja és szétterülő vigyorától meggyullad a dohányvég.
– Aztán mégis mit kezdjünk vele? – értetlenkedik a vézna cowboy.
– Mit, mit, hát utána kötjük a lónak! – kacag fel a szakállas, mire a többiek arca is rögtön vigyorba rándul, és hahotázva csapkodni kezdik egymás vállát.
– Ingyán' hintó! Ijájó – óbégatnak, s mindenki a gyönyörtől koraszülött. Előmásznak pisztolytáskáikból a colt-ok és nagy durranásokkal az égnek rugaszkodik néhány golyó – a vézna még a szájharmonikát is előkaparja, és whiskey bűzt büfög bele, mire gonosz dzsinnként előtekereg a hangszerből néhány elhibázott dallamfoszlány – ajtó nyílik az egyik kaktuszból, és kihajol egy hegedűs, ahogy húzza a country muzsikát, a távolban vonyítva lerágják magukról a húst a prérikutyák – régi ütemre lábadozni – ficánkolni kezd a bordához kötött szív. Leakasztanak az egyik nyeregről egy lasszókötelet, és a fiú köré hurkolják. Az szótlanul tűri, arca akár egy faragott szoboré. A szakállas fickó felpattan a lóra, és hátra kiált a kölyöknek: – Na, te ördögszekér, most aztán pörögjél!
Eldördül ismét a colt, s ezzel kezdetét veszi a vágta: a lovas hatalmasat csap a paripa farára, mire az kilő, és a földön fekvő, megkötözött indián is siklani kezd – árkot húz a homokba, kiáltásai eltűnnek a cowboyok örömvonyításainak örvényében. Körbe-körbe száguldanak, a lovas néha átugrat egy-egy kaktusz fölött, aminek fájdalmasan csapódik neki a sikoltó fiú. Apró sziklák szaggatják le az indián ifjú testéről a bőrt. Egyszer csak hatalmas üveg pohár állja az útjukat, de a cowboy ügyesen kikerüli.
– Ez azér' szép vót, Bill! – dícséri a vézna fickó, felemelve a poharat, lehajtva annak tartalmát. Ő és a társa a kocsmapultnál könyökölnek, és nézik, ahogy a miniatűr fogat oda-vissza vágtat előttük az asztalon. Az indián fiú egy darabig még kapálózik és sikongat, ahogy a picurka lovas húzza végig a pulton, majd mintha elvágták volna, elcsöndesedik – talán meghalt, talán csak a nyelvét harapta le egy döccenőnél. A két részeg fickó tovább biztatja a néhány centis lovast: – Adjad neki, Bill!
És Bill adja – a kötél még jobban feszül, a cowboy a pult végéig vontatja áldozatát, majd gyorsan irányt változtat, és indul is vissza. A kocsmáros unott arccal nézi a jelenetet, miközben piszkos ronggyal törölget egy poharat.
– Csapos! Még egy kört! – adja le rendelését a kövér, bajszos cowboy, mire a pultos rezdületlen tekintettel kimér neki egy újabb whiskey-t, és a fickó elé csúsztatja. Máris érkezik a pirinyó Bill az indiánnal, hogy kikerülje ezt a poharat is. A paripa után kötött fiú már csupán egy véres, szakadt torzó, egy széteső rongybaba.
A két pultnál ücsörgő cowboy elnézi még egy darabig a vágtát, majd lehúzza az italát és így szólnak egymáshoz: – Ideje lassan hazamenni, reggel csak ki kell engedni az állatokat.
Veszik hát széles karimájú kalapjukat és biccentenek a pirinyó Bill felé, majd lecsapnak néhány ropogós bankót a pultra, amit a szakállas férfi átugrat lovával. A kötél végén száguldó húsbábu apró vércsíkot húz végig a papírpénzen. A kocsmáros felveszi, és betűri a zsebébe.
– Hé, fiúk, hát ti hova mentek? – kiabál Bill a két távolodó óriás felé, de a hangja túl halk, nem jut el a fülükhöz. Hátrapillant – látja, alig van már valami az indiánból.
Hiába, az a baj ezekkel a rézbőrűekkel, hogy túl hamar elkopnak, mérgelődik Bill, majd megállítja a lovát, és még egyszer próbálkozik: – Csak egy kicsit maradjatok még, van még ebben egy-két kör!
De csapódik a kocsma ajtaja.
– Egyen meg a fene akkor titeket! – morog Bill, előkapja a kését, és egy határozott mozdulattal elnyesi a kötelet. – A keselyűk majd alaposan megörülnek neked – vakkant hátra, azzal megzabolázza a lovát, és lépésben indulnak tovább, a város távoli fényei felé.
Odafenn a csillagok kapálóznak sugaraikkal, akár a pókhálóba akadt legyek. A szakállas cowboy bágyadtan nézi őket. Egyszer csak surrogó hangra lesz figyelmes, mintha a ló még mindig vontatna valamit maga után. Lehetetlen, gondolja, de azért hátrafordul, és megszédül a döbbenettől, amikor megpillantja az indián fiú torzóját a paripa után kötve. De hiszen világosan emlékszik rá, hogy elvágta azt az átkozott kötelet, erre tessék. Összeráncolt homlokkal nézi a véres húsbábut, majd megrántja a vállát, ismét előveszi a kését, és újra elnyesi a zsinórt.
– Ágyő – búcsúzik a cowboy, és figyeli, ahogy elmarad mögötte a holttest, amit éhesen nyel el az éjszaka sötétje.
Bandukol tovább – kábán bámul előre, érzi, lassan ürül véréből az alkohol, és ezzel együtt a holnap reggeli fejfájás előszele is megérinti homlokát. Megköszörüli a torkát, és matatni kezd a zsebében egy dohányvég után. Amikor végre az ujjai kitapintják a szivart, és cserepes ajkai közé veszi, ismét meghallja azt a surrogó hangot. Kikerekedett szemmel les hátra, és tátott szájából a földre pottyan a dohányrúd – kilapul a lópata alatt. Megpillantja az indiánfiú hulláját – árkot húz a homokba, ahogy vontatja a ló, a kötél, mint különös köldökzsinór feszül közöttük.
– Mi a szent szar… – hebeg a szakállas fickó, majd reszkető kézzel kapja elő a kését és vágja át a kötelet. Az elpattant zsinórvég a homokba hull, a tetem pedig újfent hátramarad.
– Mégis hogy a fenébe? – Ráncolja a homlokát a férfi. Majd megrázza a fejét, és teljes meggyőződéssel motyogja maga elé: – Még mindig részeg vagyok. Csak ez lehet. Be vagyok rúgva.
Megsarkantyúzza a lovát, mire a patás ügetésbe kezd. A szakállas férfi újra és újra azon kapja magát, hogy hátrafelé sandít. Ám hiába néz hátra, csak az elvágott lasszókötelet látja, vége ernyedten himbálózik jobbra és balra a ló faránál.
– Jól van, Bill, képzelődtél – nyugtatja magát, és hogy kitisztítsa az elméjét, nekikezd számolni a csillagokat. Nyolcig jut, amikor újra eléri fülét a surrogó hang. Zavarodottan próbál tovább számolni. Kilenc, tíz, tizenegy, azért sem néz hátra. Ám egyik keze önkéntelenül kitapogatja maga mögött a kötelet. Egyenesen feszül, biztos, hogy húz valamit. Tizenkettő, tizenhárom. – még mindig részeg ott a deszkákon – benne whiskey sikongat, homokba hull, lóháton gyí, gyí! (tizennégy, tizenöt) maradjatok ti is szótlanul száguldó üveg – egy kövér, bajszos aki lasszózza a whiskey-t és a szent szart – skorpiók – ollóik pókhálóba akadt poharak – (16) – csapos! egy harmónikát ide s néhány lasszókötélből kivágott hangjegyet! – kacag rá hullámként s odalenn esteledik a hova távolodó cowboy – – Ágyő – még kitapogatja magát a húscsomóban – kurva dzsinnként még feldereng a távolodó többiek arca – (húsz, tizenkilenc) lódobogásra lesznek ördögszekér – folyton bánatos indián fiú ott ott a távolban vonyítva teteméhez lép, és ím kötött fiú, visszataláltál!
A cowboy megállítja a lovat, és leugrik a nyeregből. Az indián fiú teteméhez lép, és hatalmasat rúg belé bőrcsizmás lábával.
– Hát nem lehet tőled megszabadulni? Soha? Kopj le rólam! – kiabál, és elnyesi a kötelet – – homlokkal nézi tetemét – távoli fényei tovább kopnak, és öregszik: aprócska indiánfiúk kötélen ráncigált teste húz ráncokat szeme alá – még egyet rúg a véres húscsomóba, és visszarohan a lovához. Teljes erőből megsarkantyúzza, a paripa fájdalmasan felnyerít, és az égig veri a port. Kaktuszokat ugranak át, tűlábakon menekülő skorpiók robbannak szét a paták alatt, akár az érett gyümölcsszemek. Ágyő Bill, ma levágják magukat az égről a csillagok – hiszen részeg minden angyal a Mennyországban – lovak után kötik a holtakat és végighúzzák őket a felhőkön – a szív szalonajtaja beragadt itt nem nyílnak többé szárnyak – A cowboy pedig folyton hátra sandít, már nem is figyeli az utat. Látni akarja, mikor és hogyan nő vissza a kötél, hogy mikor és hogy lasszózza meg lovát a túlvilágról ez az átkozott hulla.
– Gyí, gyí! – kiabál a fickó, szíve vadul ver, a tenyere izzad. És ekkor eltűnik a ló patája alól a talaj, ahogy levágtatnak egyenest a bárpult szélén. Bill észre sem veszi, esés közben még tovább sarkantyúzza a lovát, egyre csak hátrafelé néz – figyeli azt az átkozott kötelet, amely most ott lebeg fölötte. Apró koppanással a kocsma padlójára hullnak, és szörnyethalnak – az utolsó, távozó vendég csizmája szétkeni vérüket a deszkákon. A kocsmáros – ez a folyton bánatos képű, mogorva óriás – egy piszkos kendővel gyorsan áttörli a pultot, majd komótosan az ajtóhoz sétál, és bezárja mára a lebujt.