A készülő szürrealista western kötet darabja.
_______________________________
Csibecsont Mary akkor sem talált volna magának férjet, ha nagyon akar – de így, hogy nem is gondolt a házasságra, sokban megkönnyítette a környékbeli férfiak dolgát, akik inkább átmentek a szemközti oldalba, csak hogy ne kelljen a nő dongó testét kerülgetniük az utcán. Mary-ről mindenki tudta, hegyetlen dolog hozza csak lázba: a csirkehús. Csibehús rántva, csibehús levesben, csibehús pirítva, a francba is, csibehús nyersen, ha arról volt szó; az anyja éveken át mesélte, hogy a kis Mary még pólyás korában a tornácon totyogó csirkék lábán edzette a fogát – vérpettyek mindenhol, néhány rágott lábú, nyomorék madár nem is tudott utána járni, ült csak ott, és szart maga alá néma fájdalommal üres szemében. Mary, Mary (így untatta a vendégeket az anyja) hat évesen kiszökött a pajtába, és felfalt élve egy tyúkot. Kis butus, azt előbb meg kell sütni, korholta akkor az anyja, s ahogy teltek az évek, és egyre csak hízott az a lány, megtanulta nyakazni és kopasztani a madarakat, esténként pedig úgy mondogatta a sötét szobának a recepteket, mint mások a lefekvés előtti miatyánkot.
Szóval Csibecsont Mary nem talált volna férfit, az hétszentség. Ahogy oszlopszerű lábain végigbaktatott a poros utcákon, tokája körül egymáshoz koccantak az ékszerként hordott csirkecsontok. A gyerekek efféléket kiabáltak széles háta mögött: "Dugjátok el a szárnyasokat, asszonykák, itt van Csibecsont Mary, a csirkeszopó!" A nőt ez különösképp nem zavarta. Mindene megvolt, amit csak kívánt az élettől: kinn élt örökölt farmján a koszos kis városka szélén, egymagában, de jelentős baromfisereggel. Éjszakánként pedig, amikor feküdt az ágyában, jóllakottan, telibüfögve a szobát, s bizony elkapta a vágy, a lába közé csúsztatott egy csirkecomb csontot. Ilyenkor úgy felsikoltott a kéjtől, hogy még az angyalok tollai is a világ nyakába peregtek, s olyan szorosan összezártak hüvelyizmai, amitől összereccsent, és szilánkokra hullt a feldugott csontocska.
Ám ahogy Mary korosodott, csak átfutott a fején, hogy elkéne valami férfi a háznál. Hiszen egyre nehezebben bírt a ház körüli teendőkkel, a környékbeli kölykök pedig kezdtek elszemtelenedni: olykor elloptak tőle egy-két csirkét, máskor beszöktek éjjel a farmra, és kedvtelésből lenyakaztak néhány tyúkot. Vérével ocsmányságokat írtak Mary ajtajára, vagy tyúkszarral dobálták meg az ablakot. Bezzeg ha lett volna egy erős férfi a háznál, egy vérbeli madárijesztő… Tudta persze, hogy ez lehetetlen. Soha még csak csókot sem kapott fiútól, de mit bánta ő, amikor odahaza főtt a húsleves. Ó, a fiúk. Igazából még a kakasokat sem szívlelte, ahogy fel és alá járkáltak, kidüllesztett beggyel, csupa hiúság és gőg mindegyik, folyton szikrázó kanócok, nem is tartott volna egyet sem, hogyha nem lett volna olyan finom a heréjük megfőve a levesben.
Levágott csirkelábak karistolnak most az éjben – belovagolnak a holdudvarba az emberek rémálmai – prérifarkasok visítanak a sötét függönyök mögött – Csibecsont Mary velük sikolt és hatalmas reccsenéssel törik ketté benne egy csont. Lüktetnek a sivatag nyirokcsomói – a kanócfarkú skorpiók méreglángokkal világítanak – dugjátok hát el a szárnyasokat, itt jön Mary, az angyalkopasztó. Ahogy vágyakozóan sóhajtozik a szobában bánatos kísértetként megtelepedett levesgőzben, a távolban férfiak – akár a buborékok – pukkannak szét az ágyukban. Odakinn siheder fiúk tyúkszarral kenik be az eget, és felírják mocskos szövegeiket az égre – a fiúszavak bűzétől öklendeznek ma az angyalok – ó, ezek a kölykök – lenyakazzák a csirkéket, és vedelik csak a vérüket zsírosan böfögve.
Egy férfi, bárcsak lenne itt egy fickó, aki ellátná a bajukat – sírdogál Mary a tyúktollas paplan alatt, virsli ujjai között forgatva a kettétört csirkecsontot. Majd kikerekedik a szeme, és kipattan az ágyból. A hold bágyadt fényében dolgozik – négykézláb mászik a padlón, recseg serpenyőméretű térdkalácsa alatt a korhadt fa, ahogy összegyűjti a szobában széthajigált csibecsontokat, a nyakában ékszerként hordott maradékokat. Takaros halmot rak belőlük, egymáshoz illeszti őket, miközben azt sziszegi a sötétnek: – Egész életemben magam csináltam mindent, és amit megcsináltam, az megvót' csinálva! Csinálok én fickót is, ha kell, hogy a kurva fene essen belé!"
És bizony már kezd is összeállni a férje: szépséges madárijesztő, csontokból szőve, a hold fényében elnézve igazi férfi. Azaz majdnem – már csak egy valami hiányzik, hogy az legyen. Szalad is hát Mary, késsel a kezében, és kergeti egy száll kakasát – az riadtan rohan előle, taraja ugrál, ahogy fut sarkantyús lábain. De Csibecsont Mary lapátkezei elől még egy baromfinak sem sikerült elmenekülnie: a villanó penge áthasítja a riadt madár nyakát, és már siet is a nő, kezében a kakas lenyisszantott fejével vissza a szobába.
– Na, most már igazi kan vagy, Joe! – Tapsikol, a hajnal első sugaraiban elnézve újdonsült férjét: a csontvázat, lába között a csüngő, lenyesett kakasfejjel – csőréből a padlóra csöpög a vér – majd a felkelő nap fényében egyszer csak emelkedni kezd, és nekiáll kukorékolni.
Akik a felhők csukott szemfedőjén topognak – keselyű itt minden angyal, s légyfüstben ég a sok dög nyugaton – Csibecsont Mary farmja fölött ragyog csak igazán a nap, ahol egy hete ünnepi húsleves fő – zsírbuborékok robbannak, s a plafonhoz ragadnak a cafrangos zúzák – derekas ember vagy te Joe, a köldökzsinór erekciója, sosem puhuló koporsószeg – az effélére illik ám koccintani valami döglével. Meghajol a kerítés – a feketére égett kanócok lasszói megfogják ma a kísérteteket.
Éjszaka van – a sivatag pórusai megnyílnak – üregjárataikból kikászálódnak a suhancok – nagy falka kócos hajú kölyök – és a farm előtt gyülekeznek. Szemük villan, ujjaik között apró kések forognak.
– Csibecsont Mary, Csibecsont Mary, az égkopasztó, a faszkopasztó! – kántálják röhögve, majd átmásznak a kerítésen, és már üldözik is a riadt csirkéket. A felszálló tollak csiklandozzák a hold kövér hasát. Elkapnak néhányat, és lenyesik a fejüket – kotkodácsoló koponyák repülnek át a csillagok alatt. – Csibecsontyméri, Csibecsonytmééri! – daluk körbejár és szőrszálakra hullnak tőlük a gyerekrajzok. Kivágott csőrök trombitálnak.
Egyszer csak különös hang érkezik a sötétből: – Kergesd el őket, Joe! – a parancsszavak eldobott kavicsként koppannak az éj kútjában, a fiúk arcából pedig kifut a vér, és kiejtik kezükből késeiket, ujjaik közül a tyúkszart, szájukból az ocsmány szavakat, amikor megpillantják a madárijesztőt, amint feléjük biceg a holdfényben: micsoda szörnyszülött – két lábon járó csontváz, a lába között kakasfej fityeg.
– Ismerkedjetek meg a férjemmel! – röhög valahol az éjben Mary. – A neve Joe!
A kölykök erre felordítanak, és rohanni kezdenek, ahogy csak lábuk bírja. Átmásznak a kerítésen, és könnyeiktől fuldokolva préselik vissza magukat a sivatagi gödrökbe.
– Na, ezeket se látjuk többé! – tapsikol lapát tenyereivel Mary, mire a távoli hegyekből kiszakad néhány szikla. Joe-hoz szalad, átöleli, és csókot nyom az arcára. A fickónak erre ágaskodni kezd a kakasa, éles csőre az asszony tésztabőrébe próbál csípni. – Te kis mohó! – nevet Mary. – Hiába, férfi vagy, Joe, és ezért a ma esti hőstettért igazán megérdemelsz egy kis jutalmat!
Recseg hát az öreg ágy, forgolódnak a porcok – a zsírbuborékok fényében csiklandozzák egymást, ékszerként topognak – Mary nyögéseitől magukba állítják méregtöviseiket a skorpiók. Ahogy átöleli férje csontketrec testét, ujjai még találnak rajta egy-egy falatnyi száradt csirkehúst. Mohón lecsippenti, a szájába pakolja – a gyönyör amulettje csillan. Micsoda napok következnek Csibecsont Mary életében! Ahogy a nap felkúszik az égre, kukorékolni kezd a csontváz lába között a lenyesett kakasfej – majd kikecmereg a paplan alól, és már viszi is a szemes kukoricát a madaraknak – aztán kergetni kezd egyet, s lenyakazza egy rozsdás késsel. Mary sorban tanítja meg férjének a legjobb recepteket, amiket esténként az ágy előtt térdelve ismételgetnek közösen – és főnek a levesek, sülnek a húsok. Látod, Mary már ki sem teszi a lábát az ágyból, fekszik csak a paplan között, és ebédről maradt csontokat szopogat. Lehunyt szemmel hallgatja a kintről beszűrődő riadt kotkodácsolást, és folyton csak kiabál: – Hozz még csirkét, Joe! Korog a gyomrom!
És Joe hozza őket: sorban, egymás után elvágja minden madár torkát. Mary pedig hízik, egyre csak hízik – fájdalmasan recseg alatta az öreg ágy, s magának is kinő néhány toll a hónaljában a sok elfogyasztott tyúkhústól.
Sivatagi viharok jönnek és mennek – beletörődnek magukba a nappalok, s fényes fegyvercsövét szegezi a világra megannyi napnyugta – az éj kihullt keselyűtollai száradnak – szájharmónikába zárt muzsika vagy, Joe, és hozz még csirkét az asszonynak, mert korog a paplan. De már egy sem maradt az ólban. Mary meg már nem is tudja, hogy honnét jönnek a madarak – de érkeznek azok – főve, sülve, gőzükkel csiklandozzák a levegőt. Előbb-utóbb persze az egész városka arról kezd beszélni, hogy tűnnek el a tyúkok az udvarokból. De fogalmuk sem volt, ki lehet a tolvaj, amíg az öreg szatócsné rajta nem kapta Mary férjét, amint emeli épp el a napos csibéket.
– Én mondom, borzalmas vót! – sápitozott, miközben whiskey-vel itatták, nehogy újra elájuljon. – Az nem ember vót, az hétszencség! Kriptából szökött, én mondom, és vitte a kurva csibéket Mary szaros farmjára!
Csibecsont Mary, Csibecsont Mary – körbejárt a név a piagőzös szájakon, fogták is a vasvillájukat, és irány a farm. Ott aztán egyből megpillantották a csirkemaradékból tákolt férfit, amint épp az egyik lopott csirkének vágta el a torkát. Elfogták hát, és a seriff elé ráncigálták, aki csak rápillantott a szerencsétlenre, és máris elrendelte a fogdát.
Eközben odahaza Mary egyre sóhajtozott a szobának: – Szegény, szegény ostoba Joe! – kövér cseppekben hullottak könnyei, átáztatva maga alatt a plédet, de közben persze magát is siratta, hiszen úgy elhízott már, a vécére is csak úgy-ahogy tudott kitámolyogni, nemhogy ellátni magát. Elhatározta hát, lefogy egy kicsit, aztán segít valamiképp a férjén. És így, hogy elmaradtak az ágyba hozott finom ebédek, nem is volt olyan nehéz dolga. Teltek a hetek, és koplalt – egyedül a rászálló, leütött legyeken élt, és szép lassan zsugorodtak rajta a zsírpárnák. Nem lett persze sovány, csinos pláne nem, de egyre biztosabban járt, majd amikor már úgy érezte, a fogdáig is elviszi a lába, nekifogott terve beteljesítéséhez.
Szóval azt látja egyszer csak a seriff, hogy Csirkecsont Mary ácsorog az asztala előtt, és azt morogja: – Hitvesi látogatásra jöttem.
A seriff megrántja hát a vállát, és a cellához vezeti a behemót asszonyt – az efféle dolgokat nem szokták megtagadni a raboktól, legyen akármilyen hírhedt dögfickó is, egy jó dugás az asszonnyal csak lecsillapítja. No nem mintha a Mary férjének bármiféle csillapításra lett volna szüksége. Láthatod, ott ül most is a priccsen a csontférfi, némán mered lecsüngő kakasára, miközben az egerek rágcsálják a lábujját, de gyorsan felpattan, ahogy megpillantja a feleségét.
– Na, egyet se félj, Joe, nem hagylak szarban! – mosolyog rá a tésztaképű asszony, majd ledőlnek a priccsre, és betölti a koszos egérlyukat a kukorékolás, a kakaskoponya recsegése és Mary sóhajtásai. Mikor végeznek, az asszony az ajkához emeli tömzsi ujját, míg másik kezével kicsippent egy csontot a férjéből, és bő ruhája alá rejti. – Egy szót se, Joe, hazaviszlek, de csak darabokban tudlak innen elcipelni!
Így történt hát, hogy Csibecsont Mary minden este megjelent a fogdában, hitvesi látogatást tenni, és minden alkalommal magával vitt egy csontocskát a férjéből. Otthon aztán egymáshoz illesztgette őket, és vihogva tapsikolt, amikor látta, kezd összeállni az ura. Az, hogy fogyott a cellában ücsörgő rab, nem tűnt fel senkinek – nem nagyon nézegették – pedig napról napra kevesebb volt, a végén már csak egy priccsen felejtett kakasfej, utoljára ezt vitte magával Mary, és amikor ismét egész volt a férje, fogadalmat tett Joe-nak: – Mától minden másképp lesz, drágaságom, elég az ágyban elfeküdt délutánokból! Új csirkéket veszünk, és együtt nevelgetjük majd őket!
Így kopasztották hát közösen a napokat – és bizony szállt a nappalok pihetolla – kitúrta szép álmaikat homlokukból az éj. Kukorékolt reggelente a kakas. A tyúkok tojást raktak, amiből homályos esküvői fotók keltek ki, a fekete-fehér képen Mary és az ura csipogott éhesen. Tyúklábon forgott palotájuk. Mary széttépi a párnákat, és forog a tollakban. Ott fekszik az ágyon, teli pihékkel, széttett lábakkal, s azt mondja: – Gyere csak, kakasom! – gyűlnek a sarokban a bagolyköpetek, bennük a sok csirkekörömmel.
De amikor aztán kiderült, hogy meglógott a rab, a seriff mégiscsak megjelent az öreg farmon, és hiába bújtatta a pajtába férjét Mary, a rend szigorú őre nem tágított a konyhából: – Elég a játékból, asszony, annak a gazfickónak rács mögött a helye!
– Kérem, ne vigye el! – könyörgött ekkor Mary, és a szeme sarkában felgyűltek a könnyek, akár húsleves tetején a zsír. – Szeretem – vallotta be, de közben látta a fickón, hogy mondhat neki akármit, meggyőzni nem fogja. Micsoda egy pimasz fráter volt ez a seriff! Egy igazi hiú kakas, csillogó jelvényével, folyton csilingelő sarkantyús csizmával.
Legyen hát, gondolta Mary, és elkiáltotta magát: – Bújj elő, Joe! Ma jelvényes kakast vágunk, én mondom!
És jött is Joe – hatalmas rozsdás késsel a kezében – a seriff pedig hiába is lőtte golyóit az előcaplató csontrémbe, az csak botorkált tovább felé, irtózatos vigyorral a képén. Amikor aztán a kés hideg éle átvágta a seriff torkát, útravalóul kapott még egy csóvát húzó bölcsességet Mary-től: – Látja, miszter. Ilyen a szerelem. Legyőz minden akadályt.
Aztán a világ feketére váltott – a keselyűtollakból szőtt kupola ráborult a rend őrére. Ott fő most a jó, jó seriffleves – gőze fáradtan üli meg a tájat, és átáztatja a függönyöket. Zsírdaganatok pukkannak a zöld lé tetején, néha a felszínre hömpölyög velük egy aranyló csillagjelvény, vagy két kövér heregolyó, amit Mary úgy szeret szépre főve. Ilyen hát a szerelem – mint a csontkemény fürdővíz a puha húsnak, a magába gabalyodó dohányfüst szótlansága, a megálmodott és felépített szobor – távoli ékszerként mondom – átizzadt paplan ez a sötétnek. És szaladnak az évek itt Dögnyugaton, akár a veszett ördögszekerek, kergetik folyton egymást – Joe és Mary pedig tyúkszarral szívet rajzoltak az égre, benne a nevükkel, és azóta se kopik le. Mikor majd Isten lekaparja őket végre a csizmája talpáról, egy sírban fognak feküdni – s odafenn fogják kopasztani az angyalokat. Hullnak majd az égből az aprócska, csilingelő csontocskák, meglátod.