A készülő szürrealista western kötet darabja.
_______________________________
Az égen egyhelyben toporgó felhők mintha csak régen útjukra indított, olvasatlan füstjelek lennének. Sivatagi keselyűk röpködnek körülöttük, szemezgetve húsukból – a halott felhők lassan elkopnak, s velük együtt semmivé válnak a beléjük zárt üzenetek is. Az indián fiú fél szemmel figyeli őket, miközben homlokán egymást üldözik a legördülő verejtékcseppek. Olykor a levegőbe szimatol, akár egy kutya, az őt kergető cowboy félreismerhetetlen szagát keresi. Már egy hete űzi őt, keresztül a sivatagon, de a fiú tudja, legalább egy nap előnye van a fickóval szemben. Ám azt sem felejteti el, hogy ellenfele gyors, lóháton hamar behozza lemaradását, ő pedig csak gyalogszerrel menekülhet, hisz pónija már tegnap délután szomjan halt. A fiú néha a földre hajtja a fejét, és fülel, nem hall-e közelgő patadobbanásokat – ilyenkor egy-egy pillanatra megfagy az ereiben a vér, mikor összetéveszti a lódobogást saját szívdobbanásaival.
A Dögevő – így nevezik a cowboyt, a faluban szörnyű mesék keringnek róla a bennszülöttek között. Fehér ember létére szinte minden mágiát ismer, és maga is skalpokat gyűjt, akár a dicső indián harcosok. Elpusztult, rothadó állatokkal táplálkozik, bizonyára már a fiú halott, hátul hagyott póniját is befalta – a nyakában amulettként kimetszett csontokat és szemgolyókat visel – körbelengi a halál, a rothadás ősi bűze, amerre jár, elfog mindenkit a rosszullét.
– Először az ember álmaiban jelenik meg, és csak utána jön el személyesen – mondta az öreg sámán a faluban, reszkető ujjai némi zsályát dobtak a tűzre. – Kiválaszt magának egy indián fiút, és utána napokig, hetekig üldözi, míg utol nem éri. És akit egyszer elkap…
A fiú most izzad, és reszket a fáradtságtól, ahogy visszafelé lépked a saját lábnyomaiban. Régi indián trükk ez, sétálj egy negyed napot rossz irányba, majd lépkedj vissza a saját lábnyomaidban, aztán elindulhatsz egy más égtáj felé, elsöprögetve magad után az új nyomokat. Az ellenfél pedig a hamis csapást követve eljut arra a pontra, ahol nincs tovább. A fiút édesapja tanította erre a trükkre, sok-sok évvel ezelőtt, amikor neki adta a kését, és eddig még mindig bevált. Ám ekkor különös dolog történik: egyszer csak elfogynak a lábnyomok, amiben visszafelé lépked. Az indián értetlenül figyeli a sárga sivatagi homokot maga mögött – érintetlen, tiszta, akár egy vászon – vajon hová tűnhettek a nyomai? Elfújta őket a szél? De hát mozdulatlan a levegő. Mozdulatlan itt minden – egyedül a keselyűk vergődnek az égen, kihulló fekete tollaik a távolban indián-fejdíszt növesztenek a Dögevő feje köré, akinek a nyakában egymáshoz koccannak egy póni kimetszett heréi. Az indián fiú pedig csak áll a sivatag közepén, akár egy céltalanul megidézett kísértet, s azon töpreng, ki vihette el a lábnyomait.
Az álom mindig ugyanúgy kezdődik: sötét van, és egy csontokból készült labirintusban bolyongsz. A falak tetején keselyűk ülnek, próbálják az utolsó falat húst is lecsippenteni a csontkerítésről. Órákon át csak sétálsz közöttük, míg végül a folyamatosan szűkülő folyosók egy mezőre nyílnak, amit hervadt virágok borítanak. Lehullt, fonnyadt szirmaikban gázolsz, s egyszer csak észreveszed a halott lovat, s a mögötte térdeplő cowboyt. Éles dörrenések hangja – a Dögevő folyamatosan tüzel a vörös horizont irányába, látszólag a felhők a célpontjai. Közelebb lépsz hozzá – a férfi ügyet sem vet rád. Térdepel csak a felnyitott hasú, halott állat mögött, széles marka a dögben turkál. Olykor kikapar belőle egy csontszilánkot, egy porcdarabkát vagy egy fogat, megtölti a pisztolyát, és újra tüzel – a felszálló füstben eltévednek az ősök szellemei – az álompanírba forgatott szemek.
– Miért lövöldözöl a felhőkre? – az indián szavai önkéntelenül buknak ki a száján, mire a cowboy félre fordítja a fejét. Átható hullaszag – a kalapos fickó arca kifejezéstelen, és fehér, mintha csak maga is rég halott lenne. Borostája sok-sok a levegőt kapirgáló ízelt rovarláb, a tekintete üres, akár a homokban szaladgáló skorpiók szeme.
– Azok ott nem felhők – kuncog a férfi. – Hanem egy eltévedt fiúcska lábnyomai.
Mondja, és tüzel – a pisztolyból kiszakadó csontszilánkok átlyukasztják a felhőket, amikor egy kivérzik, lehull az égről.
A fiú sikoltva ébred a sivatagban. A hajnali nap felforrósította körülötte a homokot. Szétnéz – sehol egy nyom, ameddig a szem ellát. Kezdheti elölről a jó öreg indián trükköt. Ellenőrzi a kését – a penge élesen csillan a fényben. Majd a levegőbe szimatol; érzi, közeledik üldözője. Fejét a meleg homokra hajtja, de csak a saját szívdobbanásait hallja. Felpattan, és elindul, hogy széthintse lábnyomait, de a talpa egyszerűen nem süpped bele a talajba. Egyetlen nyomot sem képes hagyni, mintha tényleg csak egy kísértet lenne. Leül, és sírva fakad. Kínozza a szomjúság. A hátára fekszik, és az eget bámulja, ahol angyalokat lát, akik visszafelé lépkednek a felhőkön – keselyűszárnyaikat közben szélesre tárják, a fekete tollak mögé bújt nap fényjeleket próbál küldeni.
– Először az ember álmaiban jelenik meg. – a sámán elsuttogott szavai távolban érintetlen fejdísz – akik átmásznak az örök vadászmező csontkerítésén – a lángokban hamuvá változó zsálya: az a felnyitott hasú, megtölti a pisztolyát, és újra álom-tüzel – a felszálló füstben eltévednek az ősök szellemei – lovakban fonnyadt sivatagban, mögötte homokpanírba forgatott szemek. – láthatóan a férfi ügyet sem vet rád. Éles dörrenések hangja szirmainkban gázolsz, s egyszer csak észreveszed, az álom mindig ugyanúgy kezdődik: sötét van, és egy csontokból…
– Itt vagyok! – Egy fiú áll a sivatagban, és a horizont felé kiabál, kilőtt szavai üldözőjét keresik. A legszívesebben feltépné a mellkasát, és szívével füstjeleket küldene a Dögevőnek, hogy végre rátaláljon, és véget érjen ez a megpróbáltatás. Szinte már látja maga előtt, ahogy a férfi belovagol a halott pónin, előkapja ezüstszínű colt-ját, és fiatal szívére céloz – nehogy lyukat üssön a fején, amit később lenyúz, hogy a skalpot aztán a nyakába akassza. – Gyere! És ölj meg! – könyörög, próbálja kiérdemelni a démon figyelmét.
De a sivatag csöndes, sehol a lovas. Egyedül a bűzt érezni – mint baljós kísértet, telepszik a tájra, kúszik be az ember tüdején. Azt mondják a Dögevő cowboy a legkíméletlenebb szellem mindközül – az őrületbe kergeti az embert, de sohasem jön el érte. Ahogy apja mondta: A legveszélyesebb ellenfelek láthatatlanok, mivel folyton az ember háta mögött állnak. A Dögevő… Aki megfertőzi az álmokat, és vár, és vár, és mindig csak vár, amíg el nem korhadnak mind a totemoszlopok, s meg nem hal minden felhő az égen – skalpokból varrt hatalmas csizmában járja az új földeket, eltaposva a föld alól virágként kihajtó emberi ujjakat. Recsegnek a csontok. A fiút elfogja a rosszullét, előre dől, figyeli saját ziháló mellkasát, verejtéktől csillogó bőrét, nézi, ahogy a teste az utolsó csepp vizet is kipréseli magából. És már érzi, hogy valami kúszik fel a torkán: a fiú lábnyomokkal hányja teli maga körül a sivatagi homokot – száz és száz talpnyom, mintha csak egy őrült rituális tánc lépéseit mázolta volna fel maga köré. Majd – mint a délibáb, amikor közelebb kerül hozzá az ember – a nyomok szinte azonnal elkezdenek felszívódni – szomjasan issza be őket a sivatag.
hajnal közeledik egy trükkre – megskalpolt keselyűk vedelik egymás vérét – gyere füstben, démon szavai utolsó hullaszag – a hervadó felhőkhöz szorított fül meghallja talán az angyalok patakoppanásait: Valahol a távolban colt-csövek meredeznek a földből, megannyi ezüst totemoszlop. Meztelen cowboyok táncolnak körülöttük, halott lovakban turkálnak, vörösre festik az arcukat, miközben tüzes vizet vedelnek, és lángba borítják a tájat büfögésükkel. Leborulnak a pisztolycsövek előtt, mire azok megmerevednek, és golyókat küldenek az ég felé. Durr, durr – a keselyűket kopasztják, kihulló fekete tollaik a földre hullnak, és lábnyomokká változnak. régi fiú-trükk – a szívbe hervadni, az elkopott sivatagba fektetni pónikat. Szirmokba kuncogott álmok – a Dögevő pucér, és morog, miközben a kiterült pónit zabálja, csöpög a pofájáról a vér, a segge csontos bagolyköpeteket lő az égre, őrült tekintete elveszik a zsályafüstben
A sivatagi nap fénye megcsillan az indián fiú éles késén. A homokban térdepel, és figyeli a horizontot. Rekedtre ordította már a torkát, de ellenfele még mindig nem jött érte – ideje hát kézbe venni a dolgokat, hogy véget érjen ez a rémálom. A pengét a homlokához tartja, és mélyen a bőrébe vág vele, pár centivel a fekete hajvonal alatt fut az él. Hosszú vércsík indul meg, végigfolyik a fiú mellkasán, le a hasán, s a homokba csöppen. A fájdalom vörös szirmai kinyílnak, de szinte hang sem jön ki a száján, csak halkan nyöszörög, ahogy körbe futtatja a saját feje körül a kést, szinte érzi, a késhegy a bőr alatt árkot karcol a koponyacsontba. Feláll, és elindul, támolyogva, ujjai közé fogva saját, vértől csöpögő skalpját, hogy megkeresse vele várakozó ellenfelét; átnyújtja majd neki, térden csúszva ha kell, mint afféle békepipát.