Miközben a szomszéd néni leharcolt tacskójának a csecséből szopkodom a kutyatejet, lövök egy szelfit és feltolom Instára. De nem érkezik egyetlen kedvelés sem. Igazából követőm sincs, ami talán nem is csoda, hisz a legtöbb feltöltött fotómon egy leharcolt tacskó csecséből szopkodom a kutyatejet.
Nem, nem kellene kutyacsecs szopkodás közben fotóznom magam, de világ életemben gasztroblogger voltam. A lényeg, hogy készüljön minden nap rólad legalább egy fénykép. Ha nem, estefelé elkezd átlátszóvá válni a húsod: először csak különös rángatózást látsz, mintha a bőröd alá bújt volna valamiféle huncut kis parazita. Később rájössz, hogy voltaképp a ficánkoló belszerveidet látod. Ekkor még simán lőhetsz magadról egy szelfit, hogy megúszd a dolgot. De ha nem… Reggel arra ébredsz, hogy alig maradt belőled valami. Aztán felszívódsz a semmiben. Így jár mindenki, aki nem lő magáról legalább egy szelfit minden kibaszott nap.
Persze mire ez kiderült, már jó sokan feloldódtak az éterben. Postások, rendőrök, boltosok, a lusta influenszerek és a hajléktalanok; szinte mindenki. Elvégre ki a picsának van ideje minden nap fotózgatni magát? Így lett a Földön élő 7,7 milliárd emberből egyik napról a másikra 2,1 milliárd. Azóta jórészt szobanövényeket, kutyákat és macskákat eszünk, mert mindenki ment a kozmikus levesbe, aki a kaját megtermelte. Nem volt idejük fotózgatni, bassza meg.
– Kizárt az Instagram felnőtt tartalom megosztása miatt! – sápítozott egyszer egy fiatal csajszi itt a házban, aki biztos, ami biztos, a csöcseiről is lőtt fotót, nehogy eltűnjenek. Másnapra azoknak is hűlt helye volt, a posztolni képtelen lánnyal együtt. Az Instagram 24 órás tiltása immár egyenlő egy halálbüntetéssel.
– Isten magához szólítja mindazokat, akikről rozsdaként lepattogzik a hiúság! – hangoztatta egy radikális keresztény csoport az utcán; mindenkit arról győzködtek, hogy ne fotózgassa magát, mert őket is várja már a mennyek országa.
– Ó, de hát Isten nem létezik! – kontrázott rá valaki. – Elfelejtett szelfit tölteni az Instára, ezért felszívódott. Nietzsche is megmondta.
A híradóban néztük, hogyan tűnnek el az igét hirdető keresztények a főtéren. A mennybemenetelük afféle demonstráció volt. Nem hasonlítottak már emberekre, áttetsző húsnyálka-massza volt ez a tömeg, lüktető szervek kötege, a túlvilág habtömbje, hatalmas takonyamőba, amely Isten jósárágáról duruzsolt az utolsó előtti pillanatig. Majd felszívódtak, és végre ránk telepedett az áldott csönd.
A kutyatejnek viszonylag nagy a tápértéke, de nem akkora, mint a megfőzött kölyökkutyáknak. Ha kutyatejben főznél kiskutyákat, ellennél egy hétig is.
A rádió, a tévé másról sem hablatyolt jó ideig, csak hogy senki se felejtse, napi minimum egy fotót kell készítenie saját magáról, és feltöltenie az Instagramra, hogy ne párologjon el. Csak azok a fotók működnek, amiket az ember saját magáról készít, de mit sem érnek, ha nem kerülnek fel a netre. Mindenki tartson otthon legalább három kamerás mobiltelefont a biztonság kedvéért. Szükség esetén szelfibot igényelhető a katasztrófavédelemtől.
Így élünk, éldegélünk, azaz csak létezünk, a mobilos kameravakuk fényében, a fotóeffektek kontrasztos árnyékában, magunknak gyártott Insta fiókjainkon – senki sem beszél róla, hová tűnhetnek azok, akik nem lőnek magukról napi egy képet. Arról sem beszélünk már, hogy ugyan miért is történik mindez. (Alzheimer-kóros lett az Univerzum, csak akkor emlékszik ránk, ha minden nap egy fotóval emlékeztetjük. És ha az Univerzum elfelejt valakit… – kockáztatta meg valaki, valaki más pedig azt mondta: – Talán mi sem emlékszünk már ránk, és ha már magunkra sem emlékszünk, nem is létezünk, talán csak önmagunkat emlékeztetjük nap mint nap a saját létezésünkre, amiről ha megfeledkezünk…) Nem, nem beszélünk már ilyenekről… Helyette mindenki csak arról dumál, hogy le kéne már költözni vidékre, krumplit ültetni, disznót tartani – de senki sem tesz semmit, vánszorgunk csak a városi utcákon, őrült kaszáspókként rohangászunk a társasház lépcsőin, szívjuk a kutyatejet, vagy kóbormacskákat verünk agyon kézisúlyzókkal. Városi emberek vagyunk, tudjuk, hogyan kell kibelezni egy tacskót, de fogalmunk sincs róla, hogyan kell sóskát szedni. Én világ életemben ahhoz értettem csak, hogy lefotózzam, melyik nap mit eszek, és feltöltsem a netre; és mindenki imádta! Mindig azt mondták, sose lesz belőlem semmi, ám arra nem számítottak, hogy eljön az az idő, amikor a nekem leporciózott tehetség is pont elég ahhoz, hogy a figyelem rám irányuljon. Éttermekbe jártam, lekattintottam magam az étellel, és ennyi elég is volt ahhoz, hogy egy szerény kis körben sztár legyek. Gasztroblogger vagyok, főzni ugyan nem tudok, mégis elveszett bennem valahol egy művész.
– Sose apadjon el a tejed, Bodri! – Simogatom most a tacskót, ezzel is utalva rá, hogy addig nem fogom megsütni a rezsón. Ez itt a remény rakodópartja, valamiféle pozitív emberlényeg. Ekkor hallom meg a nyöszörgést. Nem Bodri az, bár ő is nyüsszög. Ez emberi sóhajtozás. A közeli ajtó mögül jön, ahol Manka néni lakik, a Bodri nevű tejcsárda gazdája.
– Manka néni… – motyogom. Semmi válasz, csak ez a sóhajtozás. Becsengetek. Majd lenyomom a kilincset. Az ajtó nyitva, hát betessékelem magam. Elsuhanok a bejárati ajtó mellé akasztott tükör mellett, amiben nem ismerek magamra. Több hetes ruhákat viselek, mosatlan, megnőtt hajam csatakosan lóg az arcomba, borotválatlan képemen még csorog a kutyatej. Amióta szelfizgetünk, senki sem ad már a külsejére. Nem kell szépnek lenni. Elég látszódni.
Manka néni hetven is elmúlt, és pár hónapja, azt se tudta még, mi a fene az az Istagram. Azt, hogy még itt van közöttünk két dolognak köszönheti, az unokájának, és annak, hogy a hátán, a nyaka alatt cseperedni kezdett egy viszkető sárgásbarna bőrkinövés. Időskori szemölcs lehetett, de úgy gondolta, jobb szemmel tartani a kis mihasznát. A tükörből nem látta rendesen, így minden nap lefotózta hátulról magát egy őskövület mobillal. Afféle reggeli rutinná vált. A telefonjában több száz fotó sorakozott már erről a hátán nőtt szemölcsről. Vele élt az unokája, ez a csöcsös tinédzser csaj, aki folyton két számmal kisebb ruhát hordott. Amikor rábukkant a Manka néni telefonján sorakozó és folyton bővülő szemölcs galériára, halálian viccesnek találta az egészet, ezért regisztrált egy Instagram fiókot, ahová napi rendszerességgel töltögette ezeket a fotókat. Bár Manka néni mit sem tudott róla, a bőrkinövése hatalmas sztár lett a neten: több ezer követője várta nap mint nap az újabb szemölcsfotókat. Még reklámcégek is jelentkeztek, szerették volna, ha az időskori bőrkinövés-influenszer az ő termékeiket reklámozná – sportcipőket, trendi napszemüvegeket, buborékos teákat.
A dolog csak akkor derült ki, amikor tünedezni kezdtek az emberek. Manka mama nem győzött hálálkodni az unokájának ezért az ocsmány kis trükkért. Azóta megtanulta használni az Instát, és maga töltögeti a trendi szemölcsfotókat, hogy el ne tűnjön. A bögyös unoka úgy sem tudna már segíteni neki, hiszen egy nap így kiáltott: "Kizárt az Instagram felnőtt tartalom megosztása miatt!"… Aztán ugye kámforrá vált, de ezt már meséltem valakinek, valamikor…
Árnyékként suhanok végig a panellakáson. Oké, nem először járok itt: éjszakánként néha beszökök, hogy felkutassam, akad-e Manka néninek élelmiszertartaléka, amiből csenhetnék kicsit. Az instasztárnak instasztár a farkasa. A folyamatos vakufényben rólam is lepattogzik maradék emberségem.
Manka nénire a fürdőszobában találok rá. A kádban fekszik, öreg teste majd' olyan áttetsző, akár a fürdővíz, amiben lebeg. Aszott csöcsei mögött látom tágulni és összeroskadni a fáradt tüdőzsákokat. Arca mögül felsejlik egy vigyorgó koponya. A belei lassan mocorognak. Még a hátán lévő sötét inluenszer szemölcsöt is mintha látni vélném, pedig hát szemből nézem Manka nénit. A nyugdíjas láthatóan nem lőtt magáról ma fotót, és most szép lassan feloldódik a semmiben.
– Belefáradtam a szelfikbe és az Instába – motyogja az áttetsző matuzsálem, figyelem, ahogy torka formálja a szavakat. Szó szerint figyelem. – Álmomban megjelent nekem Vanda. – Gondolom a bögyös unokájáról beszél, sose tudtam a nevét. – Azt mondta, ő már egy jobb helyen van, ahol nincs internetkapcsolat, és az embereknek arcuk sincs. Nem kotorásznak már egymásban, mindenki meszes nyálkát izzad, amitől kagylóhéj szerű báb nő köréjük. Ezekben a kis magánykapszulákban lebegnek a születő galaxisok szivárványparazsában, és végre boldogok, de senki sem értesül a boldogságukról, megtarthatják maguknak, az egész az övék. Itt bezzeg mindenki parazita. Ha szépséget látunk, leszívjuk a szemünkkel, és a feltöltőnek kevesebb marad. A boldogságot nem lehet úgy megosztani, hogy ne fogyjon belőle. Elegem van ebből a világból. Követem Vandát. Itt maradok a kádban, amíg fel nem szürcsöl engem is a Mennyország szomjas szalvétája.
Ilyesféle hülyeségeket beszélt Manka néni ott a porcelán szarkofágban. És miközben figyeltem vén tünedező testét, eszembe jutott, milyen rég ettem húst. Ez itt már nem a remény rakodópartja. Nem valamiféle pozitív emberlényeg. Insta sztár vagyok, természetes, hogy ennék emberhúst. Hisz a szelfik korát éljük, ahol influenszer influenszert zabál. Manka néninek láthatóan mindegy: ő már kiköltözni készül ebből a világból, akkor minek vigye magával a húsát, amire itt olyan nagy szükség van? Még ha áttetsző is, de attól még ehető…
Persze mi van, ha Manka néninek igaza van? Ha felszívódik, de attól még nem hal meg. Ha létezik az a bizonyos másik hely, ahol végre boldog lehet egy kis izolációs kagylókapszulában? Ezt lopom el tőle, ettől fosztom meg, ha itt és most megölöm.
Komoly #morálisdilemma, de biztos, ami biztos, kölcsönveszek a konyhából egy filéző kést. Az idős nő egy szót se szól, az arckifejezését sem látom, csak a transzparents hús mögötti csontstruktúrát, az pedig nem ítélkezik.
Így is, úgyis halott – biztatom magam. – Nem létezik másik hely. Ha eltűnik, egyszerűen meghal. Hát miért ne purcanjon ki előbb, amikor még lehet valamit kezdeni a testével?
Nincs is nehéz dolgom, Manka néni áttetsző. Látom a bordarácsok között dörömbölő szívet, amihez a kés pengéjét illesztem, pontosan át tudom szúrni a lüktető szervet. Fogalmam sincs, vérzik-e. A vére áttetsző lehet már, akár a fürdővíz. Csak a melegséget érzem.
Aznap éjjel Vandával álmodom. Több csecsbimbója is van, akár Bodrinak, és tej csorog mindegyikből. De arca… Arca az nincs. Talán soha nem is volt, ezért fotózta folyton a kebleit. Azt mondja, egy mészkapszulában utazik, és valahol a Nagy Kutya csillagkép közelében jár, hogy ő voltaképp egy mag, amiből majd kihajt Isten könyörülete és mértékletessége. És hogy a nagymamájából is kihajthatott volna Isten könyörülete és mértékletessége, ha nem fűrészelem szét, és nem sütöm meg tűz fölött a darabkáit.
Mit mondhatnék Vandának, aki olyan hülye volt, hogy nem regisztrált új Insta fiókot, miután kitiltották 24 órára, de még csak a nagymamája fiókjára sem töltötte fel a saját fotóját? Ezt: Figyelj Vanda, kis szívem… Hit kérdése az egész, és én nem leszek senkinek a követője, sem az Instán, sem pedig az életben, ha van ugyan bármi különbség a kettő között. A hitet nem eheted meg, nem fotózhatod le, márpedig ez a létező dolgok ismérve, mint például Manka néni kocsonyás húsa, ami félig nincs ugyan a tányéromon, hisz úgy-ahogy már átivódott egy másik világba… De félig mégis csak ott van. Na ezzel fotózkodom most, aszpikos hátszín egy közkedvelt szemölccsel. Miközben emberhúst eszek, lövök egy szelfit és feltolom Instára, de látod, nem érkezik egyetlen kedvelés sem. Nem csoda, mert igazából követőim sincsenek. És ha megtalálnám végre azt a nyavalyás gombot, nos, én is leiratkoznék saját magamról.
De alig telik el három nap, a nyelvében ismét megtelnek a spermazacskók, és másra sem tud gondolni, csak hogy Durex Intense vibrációs péniszgyűrűt keverjen a lilahagymás paradicsomsalátába.
