Azonosítanom kéne a feleségem holttestét a patológián, de mielőtt megmutatnák nekem a hullát, végig kell néznem egy 30 másodperces hirdetést.
Miközben a szobába épített holografikus projektorok egy prosztata panaszok kezelésére szánt növényi alapú gyógyszert vetítenek közém és a holttest közzé, két dolog is az eszembe jut.
Az első, hogy talán nem is az én feleségemet ütötte el ma reggel a zebrán egy sötétkék Volvo, és ha lejár a reklám, egy vadidegen nő összezúzott hullája fekszik majd előttem kiterülve az asztalon.
A második dolog, ami az agyamba villan az az, hogy ugyanezt a prosztata kapszula reklámot kellett végignéznem, amikor a feleségem először levette előttem a bugyiját.
Nem is állt fel rögtön.
Sok éve már, hogy a YouTube hirdetéseket kiterjesztették a való világra. A koncepció, hogy az embereknek végig kell nézniük egy fél perces videóhirdetést, mielőtt elindulnának a megnyitott filmecskék a népszerű videómegosztó portálon olyannyira sikeres volt, hogy a reklámszakemberek hamar kijelentették: ez a fogyasztói társadalom jövője!
Hamar felfedezte a lehetőséget a dologban a politika is, elvégre közeledtek a választások, és fontos volt, hogy mindenhonnan a miniszterelnökjelölt feje vigyorogjon az emberek pofájába. Ha pedig egyszer a politika és a reklámszakma összefog, ott bizony nincs megállás. Hamarosan telepítették az első holografikus kivetítőket, amelyek képesek voltak bárkinek bárhol a retinája elé vetíteni egy-egy hirdetést. Onnan már csak a finomhangolás következett, a fejbőr alá ültetett kis chippek, amelyek érzékelnek bármiféle izgalmi állapotot, és jeleket küldenek a reklámvetítő berendezéseknek. A cél ennyi volt: bármi izgalmas is történik veled az életed során, legyen az vidám vagy szomorú, végig kell nézned hozzá egy reklámot, hogy láthasd, hogy átélhesd.
Meg kell nézned hozzá egy reklámot, hogy láthasd, milyen ajándékot vett neked az évfordulóra a párod. Meg kell nézned hozzá egy reklámot, hogy láthasd az újszülött gyermekedet a szülészeten. Ha az édesanyád leesik a lépcsőn, meg kell nézned hozzá egy reklámot, hogy lásd, mennyire sérült meg.
Vagy ha a szerelmed először veszi le előtted a bugyiját, igen, akkor is meg kell nézned egy kibaszott reklámot…
– Ezt nem lehet emberekkel megcsinálni! – háborgott persze kezdetben mindenki, de a megválasztott miniszterelnök, akit hónapokon át le se tudtunk vakarni a retinánkról, mindössze ennyit mondott: – El kell fogadnunk, hogy fogyasztói társadalomban élünk, a reklámok az élet kellemetlen, de szükségszerű velejárói.
És persze nem volt szervezet, ami felkarolta volna a kisembereket: mert ekkor már mindegyik nagyban a saját reklámjait farigcsálta, elvégre ők is látták a lehetőséget ebben a dologban.
Eltelik fél perc. A prosztata reklám még mindig nem ér véget. Egy idősödő urat arcon csókol a mosolygó felesége. Azért vigyorog így, mert éjszaka már nem arra ébred, hogy a férje tíz percenként jár ki hugyozni, így aztán ő is kialhatja végre magát, hogy másnap újult erővel figyelhesse a saját csöndes sejtpusztulását. Sok ilyen ócska reklám van, ami hosszabb, mint félperc, de legalább megjelent már a lehetőség: a hirdetés átugrása… Fél perc után minden reklámot át lehet ugrani, legalább ez még meg van, legalább ezt még nem vették el tőlünk. De igazából nincs erőm hozzá, hogy átugorjam. Mert akkor eltűnne a látóteremet kitöltő holografikus képernyő és megpillantanám a hullát, aki talán az én feleségem is lehet. Nézem még egy kicsit inkább, ahogy vigyorog a vén pina, örüljön csak, hogy rendesen csordogál a vizelet a férjéből, mert ha majd egyszer elgázolja egy autó a vén szarost, többé nem fogja éjfélkor a klotyót telicsorgatni.
Lejár a hirdetés. Eltűnik a képernyő. És attól, amit megpillantok a könnycsatornám pedig egyből megadja magát.
– Sajnálom – dünnyögi egy zsaru a hátam mögül. – A sofőr frissen szerezte a jogsiját, és izgult… Túlságosan is. Így pont, amikor a felesége lelépett a járdáról, a fickónak beugrott egy fél perces hirdetés a szeme elé, és… és hát nem vette észre az ön nejét… Sajnálom…
Nem tudok erre mit mondani. Aztán mégis.
– Melyik reklám volt? – kérdezem.
A rendőrök összenéznek. Fogalmuk sincs.
*
Mindennek már fél éve, és azóta viszonylag kevés reklámot látok, mert az élet már nem hoz túlzottan izgalomba. A temetésre magára nem emlékszem, vagyis hát nem is emlékezhetek, mert nem is láttam: annyira zaklatott voltam, hogy a fejemben lévő chip teljesen összezavarodott, és vég nélkül vetítette nekem a fél perces reklámokat a ceremónia alatt. Nem láttam, hogyan engedik le a koporsót, ám a szemem előtt egymást váltották a sportautók, a lakásbiztosítások és a napvédő krémek. És a boldogság. Vakítóan fehér fogak villództak rám, mint valami elbaszott tűzijáték. A letörölhetetlen vigyor végtelen ceremóniája. Azóta ritkán jövök izgalomba. Csak amikor berúgok, és reggel arra ébredek, hogy a belemet is szeretném kiokádni. Egy joghurt reklámot kell végignéznem, mielőtt megtalálnám a budit, amibe rókázhatok. Vagy amikor felhozok egy prostit. Nincs már kedvem a normális emberi kapcsolatokhoz, mert túl sok kéretlen hirdetéssel járnak. Kurvákat meg próbálok az utóbbi időben olyanokat keresni, akik nem hoznak túlzottan izgalomba: legyen valami bőrhibájuk, mondjuk egy ismeretlen kontinens alakú tűzfolt valahol a testükön, vagy lógjon úgy a csöcsük, mint a nyers tészta, ne adj isten legyen hájas a seggük. A fejbe ültetett chippet persze nem lehet átverni, mindenféle szexuális izgatottságot érzékel, még a legkissebbet is. Így sose úszom meg lábgomba reklám nélkül a baszást.
Ez még kibírható. Ellentétben a másnap reggellel, amikor sikoltva arra ébredek, arra hogy egy utazási iroda hirdetése tolakszik az arcomba. Ilyenkor álmomban újraélem a hullaházi jelenetet. Ott állok, és kikúszik a látóteremből a prosztata reklám. És bekúszik a helyére az összeroncsolódott test, amit egykor csókokkal borítottam. Ám álmomban a feleségem ekkor felül a hideg fém asztalon, és egyenest rám néz élettelen kagylógyöngy szemeivel – az összetört csontok recsegnek a testében, ahogy felém fordul, felismerhetetlenre zúzódott arcán lekvárként csorog le az agyvelő. Ilyenkor azt kérdezi tőlem: – Hogy van a prosztatád, drágám?
A prosztatám egyébként jól van, sose volt semmi gond vele. De minden más… Minden más el van baszva.
Felhozok ma is egy prostit. Úgy néz ki, mint valami lomha szelvényestestű. Csibémnek hív, ami máris megakasztja, hogy elinduljon egy pelenka reklám az arcom előtt. De azért felállítom rá. Ám amikor lehúzom róla a bugyit, sehol se lelem a pináját. A két combja közt egy IRATKOZZ FEL A CSATORNÁMRA! felirat villog.
– Ez meg mi a szar? – hördülök fel.
– Csak akkor jelenik meg a lukam, ha feliratkozol! – mondja, majd vállat ránt, és hozzáteszi: – Marketing stratégia.
– De hát fizetek a baszásért! – vágom az arcába.
– Figyu, csibém, ha nem iratkozol fel a csatornámra, akkor marad az orál – zárja rövidre a témát a lotyó. – De hidd el, megéri! A jövőben értesítést fogsz kapni a nemi betegség szűréseimről!
Semmi kedvem arról jelzést kapni egy reggel, hogy valamiféle vírusos herpesz nőtt a ronda kurva szeméremajkára, akit egyszer megdugtam, így rögtön elvetem ezt a lehetőséget.
– Elmentek már a picsába a marketinggel! – hörgöm. A farkam már csak félig merev, úgyhogy dörzsölgetni kezdem, mire nagy nehezen még több vér szökken a hímtagomba, és lassan megkeményedik az ujjaim között a szerszám. Majd a nedvesedő makkomra óvszert húzok és körözni kezdek vele az IRATKOZZ FEL A CSATORNÁMRA! felirat körül.
– Mégis mi a faszt művelsz? – hörög a picsa, miközben a péniszem az IRATKOZZ fel szó szűk O betűjébe erőltetem.
– Baszom a feliratkozásod! – kiabálom, és már ki-be járok azok a digitális feliraton, miközben a falba szerelt holografikus projektorok halk zúgással munkához látnak, és egy régi ismerős kúszik a látóterembe: a prosztata gondokkal küszködő idős férfi. Nem sokkal később megérkezik a felesége is, és csókot nyom a hugyos pacák arcára.
– Szeretlek! – szakad ki belőlem a szó, majd végig gurul a kimondott, de félúton meghibásodott szavak ganéjdombján, hogy aztán eltűnjön a süllyesztőben örökre. Gondolatban ismét ott vagyok a régmúltban, amikor a nejem először vette le nekem a bugyiját. Fejben mindig ott vagyok.
– Hülye vagy te, csibém! – motyogja a lotyó valahonnan a prosztata pirula reklám mögül.
Átugorja a hirdetést? – kérdezi tőlem egy felirat. Dehogy ugrom át. Én ebben a hirdetésben akarok élni. A vizelettartási gondokkal küzdő idős barátommal, és a folyton vigyorgó nejével. Talán ha megölném végre magam, az kellően felizgatna ahhoz, hogy az örökkévalóságig ezt a reklámot lássam magam előtt. A prosztata-reklám-túlvilág már hívogat… Elképzelem ahogy ott állok egy felhőn, Isten színe előtt. De a Mindenhatót magát nem látom, mert kitakarja a reklám. Talán azt mondja majd nekem, hogy értékeli, amiért sok éven keresztül viszonylag csendesen vinnyogtam, és nagyjából rezzenéstelen arccal viseltem, hogy a szarba fullad minden, hogy bár sose vettem meg a reklámozott prosztata tablettát, attól még jó fogyasztó voltam, így hát beléphetek a mennyországba.
Persze egyedül akkor, ha feliratkozom a csatornájára.
Én pedig azt felelem majd neki: – Hülye vagy te, csibém!