Komor Zoltán Blog

Kitalálom, hogy házat építek magamnak a környékbeli hajléktalanokból.

A kormány szerint nincs semmi hasznuk, szerintem remek építőanyag válna belőlük. Talán még kitüntetést is kapok, ha eltakarítom őket. Először medencés nyaralót tervezek, de ahogy az utcákat járom, és kis rovátkákat húzva a noteszomba számolgatom a csöveseket, rájövök, hogy csak egy kisebb lakás jön ki belőlük.

Veszek egy telket az erdő szélén. Elkészítem a tervrajzot. Vásárolok egy éles böllér kést és egy csontfűrészt. Este pedig már a parkokban grasszálok. Nincs egyszerű dolgom: amióta a zsaruk hajszolják a hajléktalanokat, alaposan meghúzzák magukat. Még a Ripost is megírta: "Parkokba, kisebb aluljárókba bújtak. Meddig élnek vissza a hajléktalanok mindannyiunk türelmével? Nekik mindent szabad?"

Ám én felkészült vadász vagyok: egy speciális síppal a csörgő száz forintosok hangját utánzom, hogy előcsaljam őket a rejtekhelyükről. Hamarosan meg is érkezik az első: egy koszos, szakállas vén faszi közelít. Büdös mint az állat – rájövök, többször is át kell majd mosnom, nehogy ilyen szagú legyen a házam. Úgy teszek, mintha pénz után matatnék a zsebemben, ám amikor közelebb lép, nyakon szúrom a hatalmas késsel. A faszi eldől és a friss kopoltyújából vért okád a betonra. Elvonszolom az autómhoz. Útközben elbattyog mellettem két zsaru. Gyanúsan méregetnek, ahogy a hullát a csomagtartóba tömködöm, de amikor látják, hogy csak egy hajléktalan az, tovább andalognak.

A közönyük felbátorít: másnap már a kocsim után kötött utánfutóval és pisztollyal érkezem. Hét lelőtt csövest sikerül egymásra kupacolnom, majd szépen áthajtok velük a városon.

Így telnek a napok: ám harminc hajléktalant sikerül csak elejtenem. Utána már hiába járom az utcákat: elfogytak. Ettől azért többet számoltam össze eredetileg. De hát ennyi az ennyi – talán kijön belőlük egy kisebb viskó.

A csontfűrésszel lassan haladok. Több órába kerül akár egyetlen hajléktalant is feldarabolni. Veszek hát egy használt motoros láncfűrészt. Nem olcsó persze, egyre drágább mulatság ez az új lakás, jobb híján eladom a régit, nekem már úgy sem fog kelleni, így már van pénzem tartalék láncfűrészekre is. Mire mindet felaprítom, vörös kráter nő körülöttem, a fű bizony itt már sohase lesz zöld, elszakadt bélcsövekben bukdácsolok, a vérpára megvakít, miközben az egyik férfi hátában járatom a láncfűrészt, egy kiröppenő bordacsont szilánk felsérti a homlokom: beszerzek tehát egy arcvédős sisakot is.

Néhány nap után már van egy kiadós csont és húspüré kupacom, amiből el-elcsennek darabokat a közeli varjak. Mint az afrikai bennszülöttek, akik sárkunyhót tapasztanak, elkezdem formálni a hajléktalan-viskót: tartósítószerként több száz flakon hajlakkot fújok az építményre, amitől keménnyé és csillogóvá változik a húspüré-fal. Amikor elkészülök, csupán egy néhány négyzetméteres odú az eredmény, egy darálthús-barlang, amely úgy nő ki a földből, mint egy vörös, haragos pattanás, de így is büszkeség tölt el, ahogy fáradtan elterülök a kupola alatt. Hamarosan egy éhes varjú meghozza nekem a Ripost legfrissebb számát: "Parkokba, kisebb aluljárókba bújtak. Meddig élnek vissza a homoszexuálisok mindannyiunk türelmével? Nekik mindent szabad?" Megkönnyebbülten sóhajtok, hogy a kormány célba vette a buzikat: ez azt jelenti, hogy bővíthetem a lakást. Új golyókat vásárolok tehát a pisztolyba, és elindulok lakásvadászatra.

*

És telnek a hetek, a hónapok: a kormány újabb és újabb társadalmi csoportokat pécéz ki magának, így aztán sikerül medencét építenem a gyermektelen párokból, amiben a szinglik vére vöröslik, és csini parkolót eszkábálok az ellenzéki újságírókból, amiben a fogyatékos gyerekek csontjaiból és a kerekes székekből összeeszkábált luxus járgányaim állnak. A húspalota itt-ott rohad, beomlik, javításra szorul, szaglik és folyton a varjak csipegetik, de akkor is az én dögkirályságom, hulla gazdag vagyok, és szerencsére folyamatos a nemzeti gyűlölet és a húspótlás, így van miből javítani, terjeszkedni.

Ám egy nap arra térek haza az árva gyerek vadászatból, hogy valaki elfoglalta a tetem-palotát: a húskonyhába lépve egyből érzem, hogy nincs rendben valami. Ránézek a szíriai bevándorlóból készült dög-hokedlira, és így kiáltok: – Valaki ült a székecskémben!

A konyhába szaladok, ahol egy homeopata orvos lefűrészelt koponyája virít az asztal közepén… üresen.

– Valaki evett a tányérkámból! – sírok. És már rohanok is fel a hálószobámba, a civil szervezetek aktivistáinak lenyúzott bőréből készült francia ágyban pedig rálelek a hortyogó betolakodóra.

– Valaki aludt az ágyacskámban, és még mindig benne alszik!

Erre rögtön felpattan Habony Árpád szeme, és ijedten húzza magára az emberbőr-takarót. Arany fürtöcskéi valósággal reszketnek a sikoltó, emberi arcokból varrt párnán.

– Kérlek, ne küldj el! – esedezik. – Odakinn vannak, rám vadásznak!

Nem értek semmit. De ekkor Árpád az arcomba tolja a Ripost legfrissebb számát. Ez virít a címlapon: "Parkokba, kisebb aluljárókba bújkál. Meddig él vissza Habony mindannyiunk türelmével? Neki mindent szabad?"

Érthetetlen, hiszen a Ripost Habonyé, hogy jelenhetett meg ilyesmi a tudta nélkül?

– Már nem mi írjuk a Ripostot… – mondja sejtelmesen Árpád, miközben kikászálódik az ágyból és megigazítja magán az összegyűrődött kislány ruhát.

– Hát kicsoda?

– Nem tudjuk – feleli Habony. – Ó, Istenem, mit tettünk… Az egész a hajléktalanokról írt címlappal kezdődött… Azok még mi voltunk, azt még mi írtuk, de azzal a címmel feltámasztottunk valamit… Valamit, aminek nem szabadott volna felébrednie… Ott voltunk a szerkesztőségben, épp a hajléktalanos címlap sikerét ünnepeltük… Kurva jó munka volt! Zseniális cím! Ment a kokózás, meg hívtunk néhány szaros prostit. Toltuk nekik keményen. De annyira belefeledkeztünk a dologba, hogy eszünkbe sem jutott a másnapi újság. Aztán megdöbbentünk, mert eljött a reggel, az újság pedig így is megjelent, méghozzá egy hasonlóan kurva jó címlappal. Ekkor már a külföldön dolgozó fiatalok kerültek célpontba! Rögtön kérdeztem, hogy kié az anyag! Kurva nagy prémiumot akartam neki adni! De kiderült, senki sem írta. A Ripost megírta magát. Akkor még azt hittük, hogy megfogtuk az Isten lábát… Az újság csak jött és jött, és minden nap más és más társadalmi csoport ellen keltette a népharagot. Mondtuk, ez kurva jó! Önműködő lett a gépezet! Na nem is dolgoztunk aztán: folyt a pia, lazultunk, ránk fért már! Az emberek pedig minden nap más valakit gyűlöltek! De aztán kifolytak a dolgok a kezünk közül… Már fentről szóltak, hogy ezt és ezt nem kéne… De mi nem tudtuk megállítani, a Ripost mindenkit utált… Tudtam, hogy véget kell vetni a gyűlölet keltésnek, mert előbb-utóbb minket is elér, és magával ránt a dolog! Próbálkoztunk is mindennel. Kirúgtam mindenkit! De az újság megjelent! Felgyújtottam a nyomdát! De a Ripost másnap is kijött! Napokat töltöttem a könyvtárban, mire rájöttem, mi is zajlik valójában…

Kínos csönd áll be, Habony az arany fürtjeit pödörgeti, végül kiböki: – A Ripostnak sikerült feltámasztani Ék Chuah-ot, a kétarcú istent. A maják úgy tartották, ő a rossz megtestesítője, a háború, a kakaó, az erőszakos halál és az áldozatok istene. Ék Chuah fáklyával gyújtja fel a házakat és a szíveket. Tobzódik a gyűlöletünkben, és a káoszból táplálkozik. Ő írja már a Ripostot! És pont, amikor le akartam leplezni, ma ezzel a címlappal jelent meg az újság… "Meddig él vissza Habony mindannyiunk türelmével?" Menekülnöm kellett! Tudtam, hogy az emberek széttépnek az utcán, ha meglátnak. Futottam hát, kislánynak álcáztam magam és berohantam az erdőbe! És akkor felfedeztem ezt a hajléktalan lábakon forgó palotát…

Kifut a vér az arcomból a gondolatra, hogy hamarosan gyűlölködő emberek tucatjai vehetik körbe a házam.

– Ej, itt nem maradhatsz! – kiabálok rá, mire az arany hajú férfi durcás kislányként nagyot toppant, és azt mondja: – Nana! Ez mától az én titkos kis palotám! Hát tudod, ki vagyok én? – Azzal előveszi a kis ruhácskája alól a pisztolyt, amit még én eszkábáltam egy látássérült iskola hallgatóiból. Az éjjeli szekrényből lopta el. A csontfegyver homályos emberi szemgolyókat lő ki.

– Takarodj a házamból! – kiabál Habony, mint aki megkergült. Én pedig menekülőre fogom a dolgot. Kihátrálok a húspalotámból, majd berohanok a fák közé. Távolról még hallom, ahogy Árpád gurgulázva röhög, és azt kiabálja: – Ék Chuah érted is eljön, és felzabál! Hozza már a nyílvesszőt, amivel felszakítja az embertörténelem varratait! És temető lesz minden anya, és tollaskígyó szarban tocsog majd a szántóföld, és az erőszak humuszában óriástövisekre lelünk, boldogtalan bejáratokra, önnemző fűrészekre, sikoltó krokodil embriókra! Láttam a kukoricaistent és Junckert, együtt martiniztek a bárpultnál, míg Soros fia megfektette a varánusz fiút, makkjuk kék, nedves topáz-rühként izzott az éjszaka bőre alatt! Ó, Pokol, te ártatlan két mázsás pénisz, egyedül te vagy a seggráncokban burjánzó sárpenész ura, halálra égünk érted a rozsdás szívkazánban, Inkanyamba gyomrában, a lézer panteonban, megfagyunk ha kell a gyűlölet vérbő barlangjában, látom, ó látom, ott hozza már a világot felégető fáklyát az embergólya!

Hangjára forró szél támad – a távolban egy kukoricaföldön vért ejakuláló meztelen fiúk egy Ripost magazinnal kitömött madárijesztőt égetnek – a füstből feltámad a rettenetes tollaskígyó, Ketzalkóatl. A maja turul átrepül a Parlament felett – a kupolán öltönyös politikusok vágják ki görbe késeikkel a megkötözött gyermekek szívét, hogy kiengeszteljék az isteneket – a kitépett, még lüktető véres húsgócokat a Dunába hajítják, ahol éhes harcsák vetik rá magukat a mélyben.

Így túrt ki tehát egy kislánynak öltözött Habony Árpád a húsházikómból. Hamar rájövök, hogy voltaképp hajléktalanná váltam, ergo a társadalom ellensége lettem. Ha legalább itt lenne a láncfűrész nálam, megpróbálhatnék lakást építeni magamból. De aztán rájövök, hogy voltaképp már a húsomban lakom, és ettől nem leszek kevésbé hajléktalan. És talán nincs is már hely bennem. Rég kitúrt magamból a gyűlölet.

Damilt csomózok fájó fogamra, a másik végét egy öngyilkosjelölthöz kötöm, így ha kiugrik az ablakon, kirántja a fogam is.

A felettem lakó nő napok óta fogadkozik minden szembejövőnek, hogy öngyilkos lesz, én pedig félek a fogorvostól - ám telnek a napok, és hiába ücsörgök a damilt szopogatva, a felettem lakó korosodó asszony csak nem akarja kivetni magát a mélybe. Felmegyek hozzá, hogy számonkérjem. Azt mondja, tervezi, hogy véget vet az életének, de csak akkor, ha tényleg elköltözik a városból a szomszéd társasházban élő lánya. Fogott egy damilt, és a lánya bokája köré csomózta, a másik végét pedig a saját teste köré, így ha a lánya kihajt a városból, őt egyszerűen kirántja az ablakon a damil. Ezzel együtt az én fájós fogamnak is annyi lesz végre, teszem hozzá magamban.

Felhívom a lányát, azt feleli, addig nem költözik el, amíg a férfi, akivel együtt akar élni, nem vál el a feleségétől. Kötött egy damilt a férfi csuklójára, így ha az aláírja végre a válási papírokat, az olyan erővel rántja meg a zsineget, hogy őt kirepíti ebből a városból. Amitől kiugrik az anyja az ablakon. És ami végre kirántja a lyukas fogat az én számból is. (Teszem hozzá magamban.)

Ha ez egy szokványos kisegér húzza a cicát, a cica a kutyát, a kutya az unokát, az unoka a nagyanyót, a nagyanyó a nagyapót, a nagyapó a répát mese lenne, persze nem állna meg itt a dolog, tovább nőne a szardomb, de az élet ritkán egy szokványos kisegér húzza a cicát, a cica a kutyát, a kutya az unokát, az unoka a nagyanyót, a nagyanyó a nagyapót, a nagyapó a répát mese. Így amikor elérem telefonon a férfit, sikerül meggyőznöm róla, hogy írja alá a kibaszott válási papírokat, és ez beindítja a láncreakciót.

A lány elröpül a városból, ám a felettem lakó nő csaknem akar kiesni az ablakon. Ott ülök a damilt szopogatva. Mérgemben felrohanok a lépcsőn. Nem telik sok időbe, hogy rátaláljak a hullára: a kádban fekszik, felvágott erekkel. Sehol a damil, ami eddig a lányához kötötte. Úgy tűnik, végül csak lehámozta magáról, talán azért, hogy a lányának ne kelljen azzal a tudattal élnie, voltaképp ő ölte meg az anyját. De az öngyilkosságról magáról nem tett le. Ezzel csak az a gond, hogy nekem továbbra is rohadtul fáj a fogam.

Később, amikor a saját lakásomból hívom a mentőket, nem megy ki a fejemből, hogy valamit elfelejtettem. Csak amikor a zsernyákok becsöngetnek hozzám, jövök rá, hogy még mindig egy damil szál köt össze a hullával.

– Velünk jönne a rendőrőrsre? Úgy érezzük, valamilyen szálon kapcsolódik az ügyhöz! – mondja a zsaru, és röhögni kezd. Telnek a percek, de nem tudja abbahagyni a röhögést. Nem tudnak kikérdezni a rendőrőrsön sem, mert még mindig nem tudják abbahagyni a röhögést. A damil bizonyíték, így nem vehetem le a fájó fogamról. Ott kell ácsorognom a boncoláskor a közelben, s arra gondolom, bárcsak esne le a hulla a műtőasztalról, akkor legalább kirántaná végre a fogam.

A rendőrség végül engedélyt ad a temetésre. A boncolási eredmény nem utal idegenkezűségre. A damilt viszont továbbra sem vehetem le, mert nem tisztázott a szerepe az ügyben. Nem kérdés, hogy megyek-e a temetésre, a zsineg miatt ott kell lennem. A vállamon zokog a nő lánya, és azt sikoltozza, ő a felelős mindenért. A sírgödör olyan mély, hogy nem látni az alját. Ahogy egyre lejjebb és lejjebb eresztik a koporsót, megfeszül a damil, és húzni kezd maga után a súlyos láda.

Fájó fogam gyökerei túl erősek, sehogy sem akarják elereszteni az állkapcsom. A gyászoló tömeg egy ideig nézi, ahogy közelebb és közelebb vonszol a sírgödörhöz az ereszkedő láda – cipőm hosszú árkokat húz maga után a sárba –, majd valaki elkiáltja magát: – Állítsák meg! A koporsó után akar ugrani!

És ekkor megragad a gyászoló lány és húzni kezd. De a koporsó túl nehéz. Ekkor megragadja a lányt a gyászoló tömeg és a röhögő zsaruk. De még mindig vonszol maga után a koporsó. Nagyanyó megragadja a röhögő zsarukat, nagyanyót az unoka, az unokát a kutya, a kutyát pedig a cica. Ekkor megállunk végre és recsegni kezd valami a számban. Imádkozom, hogy törjön ki végre az az átkozott fog. De az állkapcsom kezd csak előrenyomulni. Lassú, hajókötél–ropogással elmozdulnak egymástól az állkapocsízületek – a fülem alatt pedig vércsík fut végig, ahogy seb nyílik a bőrömön, és mint apró damil szálak, napfényre kerülnek a vörös ínszalagok, amik még hozzákötik alsó állkapcsom a koponyámhoz. Leghátul a cica ránt egyet a soron, amitől mindannyian hátraesünk – az állkapcsom pedig egy nedves reccsenéssel végleg kiszakad a fejemből, a damil egy szempillantás alatt behúzza maga után a sáros gödörbe.

Miközben ott vergődöm alsó állkapocs nélkül és ömlik belőlem a vér, átfut az agyamon, hogy talán mégiscsak fogorvoshoz kellett volna fordulnom. Ekkor toppan oda hozzám egy fakabát és azt mondja: – Nem sejtettük, hogy ilyen szoros szálak kötik az elhunythoz. – Aztán röhögni kezd. A gyászoló tömeg csatlakozik, a röhögő zsaruk is röhögni kezdenek, az anyóka is, az unoka is, a kutya is és a cica is. Sőt. Még én is kuncogni kezdek – de csak valamiféle fojtott hörgés szakad ki a torkomból – az arcomba nyílt véres lyukban marionett bábuként táncol kapálózó nyelvem.

Vásárolok egy vibráló péniszgyűrűt, de a kütyü két perc után megdöglik, aztán visszajár kísérteni engem a szelleme.

Először az aranyhalamat nyírja ki: arra ébredek éjjel, hogy bugyog a víz az akváriumban; miután felkattintom a villanyt, látom, hogy Kefir, az aranyhal előre-hátra dobálja magát. Közelebb hajolva észreveszem, hogy kék ektoplazmaként materializálódott a teste körül a vibráló péniszgyűrű, és a szart is kirázza a kis Kefirből, miközben a gumi csiklóizgató dudorjával az aranyhal apró koponyáját próbálja feltörni. Amikor sikerül vele lefúrnia egészen az agyáig, vér színezi rózsaszínűre a gömbakvárium vizét, a gonosz péniszgyűrű-lidérc pedig berregve felkacag, és huss, eltűnik.

A terror aztán még magasabb fokozatra kapcsol: éjfélkor arra kelek, hogy egy vibráló gumi próbálja összeszorítani az orromat, és nem kapok levegőt, máskor a virsli, amit épp eszek váratlanul rezegni kezd a torkomban, amitől majdnem megfulladok. A feleségem nem hisz nekem, szerinte csak beképzelem, hogy egy túlvilági szexjátékszer próbál az életemre törni.

Ám én nem hagyom annyiban, visszamegyek a szexshopba, ahol azt az átkozott gyűrűt vettem, hogy panaszt tegyek. A pult mögött álló fiatal srác egy darabig hümmög, aztán megértően bólint: – Én hiszek magának… Engem éveken át kísértett a hereszag.

Nehezemre esik elhinni, hogy az, hogy valakinek büdösek a golyói az egyenértékű probléma azzal, ha egy döglött démonikus szexkellék próbálja megölni, de a srác már belekezdett a meséjébe: – Szóval egy nap arra ébredtem, hogy hereszagúak a heréim. Ebben talán semmi meglepő nincs, sőt, talán abban sem, hogy a hereszagot aztán képes voltam megölni dezodorral – magyarázza teljes beleéléssel. – Ám az a rohadék hereszag nem akart meghalni… A mosdatlan golyóbűz kísértete már másnap visszatért… És akkor már nem fogott rajta a dezodor…

Hitetlenül rázom csak a fejem, szerintem szopat a csávó, de képtelen befogni: – Ráadásul a hereszag kísértete egyre pofátlanabbá vált… Igazából tönkre tette az életem. Már nem csak a golyóim körül bukkant fel, hanem olykor például beköltözött a számba. Ekkor már fél éve jegyben jártam, de a menyasszonyom azt gyanította, hogy idegen férfiak golyóit nyalogatom, ezért hereszagú folyton a szám. Én persze hiába magyaráztam neki, hogy a démonikus hereszag űz gonosz tréfát, nem hitt nekem, és elhagyott.

– És sikerült tőle aztán megszabadulni? – kérdezem, mint aki már félig hisz a csókának.

– Nem volt egyszerű – mondja az eladó. – Rájöttem, hogy a halott hereszagot csak egy halott dezodor ölheti meg. Vettem tehát egy dezodort, és megpróbáltam megölni. De rohadt nehéz ám kicsinálni egy dezodort, nekem elhiheti. Pedig próbálkoztam ám mindennel: patkánymérget kevertem egy pohár vízbe, amit aztán a dezodor elé tettem, de a dezodor sejthette, mire készülök, mert nem itta meg. Aztán áramot vezettem a fürdőszoba kilincsébe, de a dezodor csak azért sem nyitott be a mosdóba. Végül hátba szúrtam egy kibaszott késsel. Ekkor purcant csak ki.

– És aztán a döglött dezodor elintézte a döglött hereszagot? – kockáztatom meg.

– Bárcsak ilyen egyszerűen ment volna – sóhajt a srác. – Ám a dezodor igencsak pipa volt rám, amiért kinyírtam. Nem is tudom, mit képzeltem… Ja, majd pont a gyilkosán fog segíteni! Ehelyett a döglött dezodor és a döglött hereszag összefogott ellenem. Egyesítették erejüket, így aztán minden éjfélkor arra ébredtem, hogy egy here szagú dezodor keni össze a testem tetőtől talpig. Az akkori munkahelyemen nem tolerálták sokáig a lemoshatatlan golyó bukét, így aztán az állásomat is hamar elvesztettem.

– Fura – motyogom. – Nem érzem, hogy here szagú lenne.

– Persze hogy nem – dünnyögi a fiú. – Azóta megtaláltam a megoldást. Hívtam szakembert. Egy médiumot. Az pedig elmondta, hogy a dolog nyitja csupán annyi, hogy egy olyan szellemet kell segítségül hívni, aki szeret, és hajlandó megküzdeni az engem kísértő démonnal. Így a hereszagú dezodort végül Márta nagynénikém intézte el, Isten nyugosztalja.

Izgatottan térek haza: a neten hamar rábukkanok egy médiumra. Felhívom, elmagyarázom neki, mi a problémám. Már aznap estére lefoglalok egy szeánszot a lakásomban. Pont jól jön ki a dolog: csütörtök van, ilyenkor a feleségem soká végez csak a munkahelyén.

Hamarosan megérkezik a médium: az idős nő úgy néz ki, mint valami kiégett filmsztár, arca alig látszik a töménytelen smink alatt, nyakában egymással koccintanak az amulettek. Ahogy belép az ajtón, berregést hallok, és a nyanya a lába közé kap ráncos kezével. Azt mondja, egy erős negatív entitás jelenlétét érzi a lakásban. Hamar gyertyákat gyújt, és körbejárja a szobákat egy ázott kutya illatú füstölővel. Majd mikor lekapcsoljuk a villanyt, azt motyogja, hogy kész megidézni egy szellemet, csak nevezzem meg, kinek a segítségét kérem.

– Valaki esetleg a családból? – kockáztatja meg.

Bólintok. A nagyapám nevét mondom. A nagyfater mindig is rendes volt velem: gyerekkoromban ő tanított meg biciklizni. A médium egy fotót kér. Feltúrom érte a szekrényt, legalább húsz percen át kotorászok a régi felvételek között, mire találok az öregről egy megsárgult fényképet. A nyanya szeme ekkor a saját koponyájába fordul, és nyöszörögve transzba esik. Hamarosan derengő kék fényecskék jelennek meg a plafon alatt: mintha világító rovarok röppentek volna be az ablakon, amik most egyetlen rajba készülnének tömörülni a fejünk fölött. A médium valami túlvilági nyelven hablatyol: erre az arcom előtt a világító rovarraj lüktető pénisszé áll össze. Alig hiszem el: egy világító, félig áttetsző fasz lebeg az orrom előtt.

– A nagypapa itt van már közöttünk – nyivákolja a banya.

– Ez meg mi a szar? – mutatok a lebegő faszra.

– Az ön nagyapja – motyogja sértetten a nő. – Jó, nem az egész, de hát az egész nagypapát nem tudom megidézni.

– Hogyhogy nem tudja megidézni a teljes nagyapám? – ripakodok a nőre.

A médium ekkor mélyet sóhajt, úgy néz ki, mint aki már százszor elmagyarázta az élete során azt, amit most nekem is el fog: – Csak nagyon kevés médium képes egy egész halott személyt megidézni, és higyje el, azok aztán meg is kérik az árát. Én, amint látja, csak egy részletét tudom a túlvilágról idehívni. Ezzel szinte minden médium így van. Van, aki a fejekre specializálódott. Van, aki a végtagokra. Egyszer részt vettem egy szeánszon, ahol egy pasi képes volt megidézni híres emberek vékonybelét. Ön látta már Napóleon patkóbelét? Én már igen. De amint látja, én nem ezekre vagyok specializálódva, hanem a…

– Faszokra… – fejezem be helyette a mondatot, és riadtan hátrálni kezdek nagyapám eres döglött pöcse elől, de az meg izgatottan repül felém, mint egy gazdijához igyekvő vidám kiskutya. Kísértetplazma-fasznyálkával keni össze az arcom, ahogy a nyakamba ugrik, nézi hogy meg nőttem, ki is présel néhány könnyet a faszlyukán keresztül.

– Ó, nem is sejti, mennyit képesek olykor fizetni az emberek, hogy híres halott emberek nemi szerveit lássák! – Vigyorog rám a banya a gyertyaláng mögül. – Vagy az özvegyasszonyok, hogy egy utolsó tüzes éjszakát eltölthessenek a férjeikkel.

Nagyapám pöcse össze-vissza csókol cuppogó kísértet-húgycsőnyílásával, én pedig úgy hessegetem, mintha egy idegesítő darázst próbálnék elkergetni.

– És mégis hogyan fog segíteni rajtam a nagyapám fasza? – kiabálok rá a médiumra.

– Előbb kérdezzük meg, hogy egyáltalán akar-e – mondja komoly arccal a nő. Majd elmagyarázza a helyzetemet a nagyapám izgatott faszának, amiből megállás nélkül a csöpög a padlóra a kísértet-előváladék. Aztán megkérdezi a nagyszülőm hímtagját, hogy segít-e rajtam, egy koppantás az igen, kettő a nem. A nagyapám fasza hatalmasat üt az asztalra, de csak egyet, így hát a pártomon tudhatom a fantom fütyülőt, akivel, vagyis amivel elindulunk aztán szobáról szobára megkeresni a rontó lidércet, ami megzavarta a nyugalmam. Hamarosan fel is berreg a szobában a veszett bögyörő-gyűrű, a kék színű lidérc máris nekirontana az orromnak, de ekkor érkezik a megmentőm, és gigászi csata alakul ki a lakásban a levitáló nagypapa-lőcs és a démonikus péniszgyűrű között. A szexkellék-kísértet gonosz polipként tekeredik rá a vénás szellem-cerkára, készen rá, hogy kiszorítsa belőle a szuszt és a fantomgecit – vadul berregő csikló-izgató gumi-kitüremkedésével hatalmas csapásokat mér nagyapám makkjára. A fájdalomtól a papa-pöcs máris lohadni kezd.

– Gondolj a nagymamára! – biztatom a lebegő faszt, mire az ismét duzzadni kezd, friss kísértetplazma tölti be a szellem-barlangos testet, és a gonosz péniszgyűrű fájdalmasan megfeszül a hímtagon. A lidérc berregve sikolt, de megkétszerezi a szorítást.

– Ó, nem fog sikerülni… – sipákolok, de a médium a vállamra teszi aszalt kezét, és a szoba másik sarkába mutat, ahol újabb kék színű fény tűnik fel. Rögtön felismerem: Kefír az, a döglötté péniszgyönyörködtetett aranyhal, és kurvára pipa, amiért kimasszírozták a törékeny koponyájából a kis agyát. A zombi-hal ráveti magát péniszgyűrűre, és jobb híján buta kis szájával kezdi harapdálni a csiklóizgató göböt.

Na erre jön aztán haza a feleségem: ott állok bambán egy idegen öregasszonnyal a szobában, felettünk pedig ott lebeg egy kék színű fasz, amin egy péniszgyűrű berreg, azon pedig egy döglött hal ficánkol. A nejem a kezébe temeti az arcát, és azt mondja: – Már megint mi a szart vettél a szexshopból? Mikor hiszed már el, hogy jól elvagyunk ezek nélkül is?

De nincs ideje megkérdezni, hogy ugyan ki a csuda ez a szobában toporgó vén csoroszlya, mert a démon-pénisz fogat feléje hasít a levegőben; úgy csapódnak bele a feleségembe, akár egy meteor. Hamarosan rájövök, hogy nem teljesen véletlen ez a szerencsétlen találkozás: nagyapám vibrálástól és halvergődéstől felizgult pénisze megérezhette, hogy nő van a közelben. Normális esetben talán nagyapám nem hágná meg a lakás közepén az unokája feleségét, de a nagyfater agyát ugye nem nagyon sikerült megidézni, így voltaképp mégis csak ez következik be a szemem előtt. A vén fasz úgy bújik be a ruha alá, mint valami kígyó, és a feleségem hiába próbálja kirázni a blúzából a démoni pénisz-péniszgyűrű-döglött hal hármas fogatot, hamarosan dél felé vándorol a lidérc lingam, s becsusszan a bugyijába – ezt onnan gondolom, hogy a nejem szemei hirtelen kikerekednek, és vad lihegésbe kezd.

– Ez… Ez valami elképesztő! – közli velem, és a médiummal. Féltékenység kerít a hatalmába, elkezdem lerángatni a ruhát a feleségemről, hogy hozzáférjek a túlvilági faszfogathoz. Amikor sikerül leszakítom a bugyit róla, látom, hogy a nagyapám kísértet kéjléce mélyen benne jár, a pénisz gyűrű úgy vibrál, mintha nem ismerne holnapot, Kefir, a döglött aranyhal meg hatalmas szájával rácuppant a nejem nedvesen csillogó csiklójára. Amikor megpróbálom kirántani a nagyapám kukacát, a nejem olyat csinál, amit még sohasem tett ezelőtt: rám kiabál. Sőt, rám ordít, hogy eszembe ne jusson leállítani a dolgot. Hátrahőkölök. Döbbenten figyelem, ahogy az egymást követő orgazmusok szinte szétrobbantják a nejem. A vágy szakadó hártyaszárnyai. Spirál-őrület, lekapart vágypikkelyek. Csak nem akar véget érni a dolog: a nagyapám tovább dugványoz, a gyűrű tovább rezeg, Kefír pedig képtelen leállni azzal a hülye kis busa szájával, sőt, már nyálkás uszonyaival is csapkod, ami csak tovább fokozza a szellem-extázist.

A médium elsunnyog, mielőtt agyonverhetném egy gyertyatartóval. Az est további részében a hálószobában zokogok, miközben a szomszéd helyiségből érkező nyögések a lelkem is kiszakítják.

Mindennek már több hónapja. A feleségem azóta meglépett a nagyapám halvibrálós faszával, és összeházasodott vele. Olykor szembe találkozom a fotóikkal a Facebookon, a múltkor épp a Kanári szigeteken nyaraltak. A nejem fiatalnak és boldognak látszik a képeken: az arcáról világító szellemnyálka csöpög, Kefír vidáman integet a kis uszonyával a nagyapám faszán és a berregő gyűrűn csücsülve.

Nem hiszem, hogy van tanulsága ennek a történetnek – ha ugyan volt is, már az elején megdöglött, a szelleme pedig elfelejtett visszajönni kísérteni. Talán végezhetnék magammal, és bosszúból riogathatnám a nejem, de mi értelme lenne. A legjobbakat kívánom neki: remélem az összes gyereke a nagyapám reszkető, halszagú faszára fog hasonlítani.

Maradjunk annyiban, hogy lehetne rosszabb is az élet.

Legalább nincs hereszagom.

Aznap reggel Gregor Samsa arra ébredt, hogy hashtaggé változott.

Kettőskereszt testét mintha összesen négy, egymásra hajított csont alkotta volna, amit celofánként betekertek némi hússal és bőrrel, és az egész bio-tákolmány közepén – mint valami pókhálóba ragadt kapálózó légy – ott forgott jobbra-balra kétségbeesett koponyája. Amennyire tudott és bírta a gyomra (bárhol is helyezkedjen el ez a szerv ebben a rácsos testben), végignézett magán: a csontok találkozásánál, a hajlatoknál drót szerű szőr türemkedett elő, mintha csak tizenhat hónalja nőtt volna. Gregor már tudta, hogy ezentúl nem lesz egyszerű a csajozás, ráadásul a dezodorokra is kurva sokat kell majd költenie – megnyugtatta viszont, hogy képtelen bármiféle mozgásra, így akár hagyhatja is a faszba az egészet, és heverészhet nyugodtan az ágyában, míg meg nem döglik, vagy át nem változik valami sokkal értelmesebb dologgá.

Teltek a percek, kopogtak az ajtón, betoppant az anyja.

– Az isten fasza, Gregor! Te összeszedtél valamit attól a riherongy szobalánytól! – És már rohant is, hogy átölelje hashtag fiát, ám ahogy hozzáért, különös dolog történt: az asszony elkékült, és hirtelen egy csomó másik, hozzá nagyon hasonló nő jelent meg a szobában. Mindegyiknek ugyanúgy hajlott volt a háta, és karikás a szeme. Olyan sok jelent meg az édesanyjából, vagy legalábbis azokból a nőkből, akik hozzá igen csak hasonlítottak, hogy a sok asszony szinte a falhoz préselte egymást.
Mint kiderült, #Gregor szuper képességekre tett szert, de ez a szuperképesség voltaképp annyiból állt, hogy képes lett mindenkiből rögtön gyűjteményt csinált. Ha hozzáért az apja, hirtelen megjelent a szobában a világon élő összes, az apjához nagyon hasonló ember a szobában. Ennek persze sok értelme nem volt, ezért nem nagyon fogdosták, bár egyszer próbából ráhajítottak egy kolbászt, hátha képes előállni valami hasznossal, mondjuk egy kolbász gyűjteménnyel. #Gregor nem hozott magára szégyent: a szoba, sőt, az egész ház, de még az udvar is megtelt gőzölgő húsrudakkal, rákenődtek a falra, vörös zsírban tocsogott tőlük a szőnyeg. Nagyjából egy hét volt eltakarítani az egész szart. Vakarta a fejét a család, hogyan tudnák kihasználni a fiú különös képességét, de tudták, ha pénzt hajigálnak rá, és kiszorítja őket a sok érme vagy bankó a lakásból, azt hamar kiszúrja a NAV is, másrészt őket is összenyomja a sok-sok zsozsó. Úgyhogy berakták #Gregort a szekrénybe, és úgy voltak vele, majd előveszik, ha kitalálnak valam
i értelmeset – de ez a nap persze nem következett be.
#Gregor annak rendje és módja szerint meg is döglött volna a szekrényben, ha nincs a szobalány, aki titokban a szeretője volt: éjszakánként almát, sajtot és némi vizet csempészett neki, és még az ürülékét is vödörbe seperte. Mint kiderült, #Gregornak nem csak tizenhat hónalja van, de nyolc darab segglyuka is, minden egyes hashtag csonkvégződésén. Szóval #Gregor belátta, hogy még nehezebb lesz a csajozás, mint elsőre tippelte. Nem is értette, hogy a szobalány minek foglalkozik még vele – szörnyszülött lett. Könyörgött is neki, hogy legyen jó teremtés, és fojtsa bele a kádba, de a szobalány azt mondta, nem, soha nem tenne ilyet.

– Bárcsak megölelhetnélek – motyogta #Gregor, a lány pedig nem bírta türtőztetni magát többé, a keblére vonta #Gregort. Ettől aztán rögtön kék színűvé váltak a csöcsei, és női cicik jelentek meg a szobában, mindegyik akkora és olyan, mint a szobalányé. De a csajt ez még jobban feltüzelte: fogta hát a hashtag vitézt, és magába csúsztatta az egyik végződését. Majd pajkosan felsikkantott, mikor rájött, hogy #Gregornak más csontos nyúlványai is vannak, és azok is beleillenek egy szerelem-üregbe.

Mint kiderült, #Gregornak mégsem lesz olyan nehéz ez a csajozás dolog, mert egy kibaszott nyolc ágú dildóvá változott, azt pedig bármelyik tisztességes leányzó bemutatná az #anyjának. Meg kell jegyezni persze, hogy a varázslat itt is működésbe lépett: a szobalány pinája és segglyuka egyből elkékült, és kezdtek a szobában megjelenni sorban a rózsás pinák és a ráncos kis segglyukak: rózsaszín csigaként kúsztak a szőnyegen, lógtak a csillárról, nyálkát csepegtettek a függönyre, ott zsongtak a ház vájataiban – és csak jöttek és jöttek, kiderült, hogy a világon szinte minden nőnek van pinája és segge, és ezek bizony nagyjából hasonlítanak a szobalányéra. Amikor már a lányt is kezdték ellepni a nyálkás vaginák, érezte, kezd sok lenni a jóból, de #Gregort nem lehetett leállítani: úgy pörgött, mint egy dobócsillag, és minden lyukban megmártózott, amitől még több pina és segg rontott a semmiből a szobába. A vaginák és ánuszok szép lassan beborították a felajzott hasgtaget, és a szobalányt is: eltömítették a szájukat, az orrukat, lecsúsztak a torkukon, a lüktető és forró üreg-massza összepréselte a testüket. Így döglött meg aztán mind a kettő. De mivel elég sok #pina és #segg van a világon, és ezek bizony nem férnek el mind egy szobában, hamarosan az egész házat maga alá gyűrte a nedves, rózsaszín massza, amely már mint egyetlen hatalmas lüktető húscsomó hömpölygött szobáról szobára, megfojtva és beterítve mindenkit. A ház többi lakóját álmában érte a #halál, a #picsaáradat pedig az utcát is maga alá gyűrte, és megfojtott mindenkit.

Na jó, nem mindenkit. A gyerekeket nem. Azért olyat durva lenne leírni, hogy a gyerekeket felnőtt nemiszervek ölik meg, úgyhogy a gyerekeket nem. Azokat kikerülte. Vagy igazából nem is lakott gyerek az utcában. Meg állat sem. Csak felnőtt, tizennyolc éven felüli emberek. Szóval fura egy utca volt.

De mi a tanulság ebből? Természetesen az, hogy jobb lett volna a szekrényben hagyni #Gregort, had dögöljön csak meg magának. Kérdés persze, hogy ha már egyszer a szekrényben feküdt, és hozzáért a szekrényhez, miért nem jelent meg egy csomó másik szekrény is a szobában? A levegőben pedig ott van egy csomó oxigén molekula, ami nyilván hozzáért #Gregorhoz. Akkor miért nem lett hirtelen több oxigén mindenhol? Meg nitrogén. Meg szén-dioxid, meg minden szar. Na mindegy.

Egy a lényeg: nem azért nem basznak veled a csajok, mert tizenhat szőrös hónaljad van, hanem mert úgy nézel ki, mint egy polip, ami viagrát zabált. A hashtag és a pinatenger pedig egy tök jól hangzó dolog, de valójában ultra gáz tud lenni mind a kettő.

Na jó, kit akarok átbaszni.

Jöjjön az a #pinatenger!

Egy paleontológus Stegosaurus koponyára bukkan a feleségem segglyukában.

Az mondjuk nem egészen világos, minek vetkőzött pucérra emiatt az egész ásatás dolog miatt, és miért a farkával próbálta kipiszkálni a feleségem picsájából az értékes leletet – kissé gyanús is volt, hogy arra érkezem haza, hogy egy izzadt vadidegen épp seggbe rakja a nejem a hálószobában, de aztán csak hittem neki, mert a fickó pont úgy nézett ki, mint Sam Neill a Jurassic Parkból, tudod, az őslény kutató, aki annyira paleontológus, hogy csakúgy velociraptor karmot hord a farzsebében, még akkor is, ha néha szúrja a seggét.

Teljesen felvillanyoz az őslénykutató felfedezése – hihetetlen, mióta együtt élek egy nővel, akiről eddig még csak nem is sejtettem, hogy egy 150 millió éves dinoszaurusz csontváz lapult a valagában.

– Na és hol a koponya? – kérdezem a pasit. Az idegesen dadogni kezd, majd azt feleli, hogy pont lekéstem, az előbb már kivette, elszállították a Magyar Természettudományi Múzeumba, és én már csak akkor nyitottam rájuk, amikor az utóásatásokat végezte, hátha maradt még ott valami. De nem.

– Ó, nagy kár. Viszont lehetséges, hogy az én seggemben is bujkál egy őshüllő? – A lehetőség gondolatára valósággal felragyog az arcom. Gyerekkorom óta imádom a dinoszauruszokat. Csak eddig nem tudtam, hogy mások seggében kell matatni értük.

– Bizony elképzelhető – motyogja a fickó, de már öltözködik, láthatóan szeretne már kiszabadulni a házból, én viszont marasztalom még: – Megnézné, hogy nincs-e a seggemben dinoszaurusz? – És már tolom is le a nadrágom.

A fickó erre szabadkozni kezd: – Én nem olyan paleontológus vagyok, engem csak női seggekre specializáltak.

– Ja, hogy külön őslénykutatók vannak női és férfi seggekre?

– Jaja, más szakirány az egyetemen – hagyja rám a férfi, majd puszit dob izzadt és elégedetten nyekegő feleségemnek, és kisurran a lakásból. De én nem hagyom ennyiben a dolgot – szeretném tudni, van-e vagy nincs-e a seggemben dinoszaurusz, ez mégis csak hasznos információ a mindennapi életet tekintve. Felhívom tehát az MTA-MTM-ELTE Paleontológiai Kutatócsoportot, hogy legyenek szívesek, küldjenek egy őslénykutatót, lehetőleg minél nagyobb szerszámmal, hogy dugja be a seggembe, hátha valami ősi dologra bukkan odabenn.

– Hogy mi? – kérdezi az MTA-MTM-ELTE Paleontológiai Kutatócsoport, én pedig elmondom újra, hogy egy nagy szerszámú szakemberre lenne szükségem, aki alaposan kipiszkálná a segglyukam.

– Jaja, természetesen! Ez bizony pont az MTA-MTM-ELTE Paleontológiai Kutatócsoportnak való feladat! – mondja a vonal túlsó végéről az MTA-MTM-ELTE Paleontológiai Kutatócsoport.

Alig egy óra múlva megérkezik egy bőrszerkós paleontológus egy üveg vörös borral, két pohárral és egy nagy köcsögnyi vazelinnal. Látom rajta, hogy szakértő, mert úgy néz ki, mint Sam Neill a Jurassic Parkból, tudod, az őslény kutató, aki annyira paleontológus, hogy csakúgy velociraptor karmot hord a farzsebében, még akkor is, ha néha szúrja a seggét. Akkora a szerszáma, mint az alkarom – fél órán át kell tágítania a popólyukam, hogy megkezdődhessen az ásatás, de aztán nincs megállás.

– Elképesztő! – nyögdécsel a tudós.

– Csak nem dinoszaurusz csontra bukkant?

– Annál is jobb! – liheg az MTA-MTM-ELTE Paleontológiai Kutatócsoport szakembere. – Önnek egy megkövült Dilophosaurus ánusz van a segglyukában! Találtunk már rengeteg csontot, tojáshéjat, megkövült bőrmaradványokat, de megkövült ősgyík segglyukat eddig sosem!

– Úgy érti, van egy hüllő segg a seggemben, ami beleszarik az én seggembe? – hitetlenkedem.

– Dehogy, ez már megkövült, ez nem szarik sehová.

– És ki tudja szedni? – kockáztatom meg.

– Hát, mindenesetre nagyobb szerszámra lesz szükség. Használhatnám a telefont?

– Nem hiszem, hogy azzal eléri, de persze, dugja csak fel – hagyom rá.

– Mármint sima hívásra használnám – teszi hozzá az őslény kutató.

A fickó segítséget kér a telefonon, az MTA-MTM-ELTE Paleontológiai Kutatócsoport pedig kiküld két hatalmas kopasz négert, akkora a szerszámuk, mint a teljes karom. Látom rajtuk, hogy bizonyára hozzáértő emberek, mert külön-külön úgy néznek ki, mint két kopasz feka fickó, ám amikor egymás mellé állnak, pont úgy festenek, mint Sam Neill a Jurassic Parkból, tudod, az őslény kutató, aki annyira paleontológus, hogy csakúgy velociraptor karmot hord a farzsebében, még akkor is, ha néha szúrja a seggét.

Na szóval ekkor durvul be igazán az ásatás. Az egyik hátulról próbál hozzáférni a dinó ánuszhoz, a másik a torkom felől próbálkozik, a harmadik fickó pedig, tudod, amelyik úgy néz ki, mint Sam Neill, végig kamerázza az egészet, afféle tudományos okból. Két órán át próbálkoznak, majd azt mondják, hogy ez aztán elképesztő, már ami a seggemben lévő dinó segget illeti, kiszedni ugyan nem sikerült, de alaposan kitapogatni igen, és úgy fest, hogy az ánuszomban lévő megkövült Dilophosaurus ánusz egy megkövült Coelophysoidea ánusz lapul, amit a Dilophosaurus már nem tudott a halála előtt kiüríteni, ám ahhoz hogy kipiszkálják, szükség lesz az egész MTA-MTM-ELTE Paleontológiai Kutatócsoportra.

Szóval megérkezik a teljes MTA-MTM-ELTE Paleontológiai Kutatócsoport. Valójában egy hatalmas, emberi testekből összevarrt gömböcről van szó, olyan mint egy felnagyított vírus, egy bőrszínű golyóbis, amiből kaktusztüskékként meredeznek ki a lüktető péniszek – legalább ötven ilyen masszív fasz-csilló szerszámot számolok, úgy meredeznek, mint a sün tüskéi, és áttetsző előnedv csordorgál a makkokból mosolygó kis nyílásokból, amin a hatalmas lény csúszkál, ahogy görög előre. Tehát pont úgy fest mint Sam Neill a Jurassic Parkból, tudod, az őslény kutató, aki annyira paleontológus, hogy csakúgy velociraptor karmot hord a farzsebében, még akkor is, ha néha szúrja a seggét.

Nem részletezném az ásatás részleteit, mert a száraz, tudományos dolgok többnyire senkit sem érdekelnek, bár hozzáteszem, cseppet sem volt száraz, amikor az ötvenpéniszű gömb-vírus-Sam Neill hússzor átment rajtam, míg aztán a kis segglyukam akkorára nem tágult, mint egy vécéülőke. Maradjunk annyiban, hogy a Dilophosaurus ánusz sosem került elő. Sem pedig a Coelophysoidea ánusz. Meg hát az sem, amit a Coelophysoidea ánusz rejthet, mert ahhoz még a teljes MTA-MTM-ELTE Paleontológiai Kutatócsoportnak se volt elég hosszú szerszáma, hogy egyszerre hatoljon belém, a seggemben lévő seggbe, és kitapogassa, mit rejthet a seggemben lévő seggben lévő segg.

De hagyjuk. Szóval nem részletezném magát az ásatást, mindenesetre te is biztos láttad a felvételt: díjat nyert valami kifejezetten dinoszaurusz csont ásatásokról készült filmgálán, kiadták dvd-n, és a gender-konzervatív Bayer Zsolt egy egész műsort szentelt nekem az ECHO TV Dögöljön meg minden ratyi még ivadék korában című társadalmi és kulturális kitekintőjében, mert láthatóan baja van az őslénykutatókkal, és a paleontológiai kérdésekkel úgy általában. Persze érdekel is engem miket magyaráz ő rólam, azon se lepődnék meg, ha a seggemben lévő seggben lévő ősállat seggben pont ő bújna meg.

Szerintem Bayer Zsolt buzi.

https://www.facebook.com/events/301679243967251/

Ha meguntad seedelni az anyukádról készült kikockázott erotikus filmet az nCore-on, gyere inkább el a Robotcigány lapszámbemutatóra!

De mi a pénisz az a Robotcigány, azt leszámítva, hogy Magyarország első abszurd-bizarro-trash fanzine-ja a Kiskegyed után?

VIGYÁZZ, ​MERT AMÍG ALSZOL, A ROBOTCIGÁNY FELZABÁLJA A SIMON MÁRTON KÖTETEID!

"Néha van egy olyan gyanúm, hogy a magyar irodalmi életet kielégületlen bölcsészek folyamatos önfellációt folytató terápiás csoportjai és fantasy-függő háziasszonyok sátánimádó szektái irányítják. Hogy az évszázados portól füstölgő, állami tőkeinjekciókból életben tartott, rothadó húskupacokként létező folyóiratokon és a harmadosztályú mágikus lovagregényeken túl egyszerűen nincs élet, nincs semmi. Senki nem ment meg minket ebből a ragacsos, szürke, monoton posványból.

Most azonban eljött közénk a robotcigány!

Egyenesen az Uránusz hatodik gyűrűjéről érkezett, és jaj annak, aki az útjába merészel állni! Mit neki jóizlés, mit neki kulturkampf! Egyetlen küldetése, hogy szétrobbantsa a halálszagú irodalmi élet unalomból és modoros kézfogásokból épült kőfalait, majd ha sikerrel járt, magával is végezzen.

Vigyázz, mert rozsdától recsegő bádogteste lehet, hogy holnap a te ablakod alatt tűnik fel, és ha nem eszmélsz időben, reggelre felzabálja az összes ki***ott kortárs köteted, a könyvtárad maradékát pedig nemes egyszerűséggel fogja, felgyújtja, levizeli, majd feldugja a saját se**ébe. Mielőtt végleg távozna, az is lehet, hogy búcsúzásképp odarecskázik a küszöbre, vagy megerőszakolja a kutyádat."

– Dajka Gábor (főszerkesztő) –

ANYUKÁD CSÚNYA LEHET KIKOCKÁZVA!

"Az etnikai és a robotikai kérdések igen kényes témának számítanak modern korunkban, így kizárólag a legkiválóbb robotetnikai szakembereket kerestük meg, hogy tudásukkal és éleslátásukkal emeljék eme tudományos, és talán egyben szórakoztató publikáció színvonalát. Képzelhetitek, magunk alá is fostunk, amikor még Carlton Mellick III is rá bólintott a dologra. De nincs most időm ezt bővebben kifejteni, mert épp meg kell magyaráznom Arthur Conan Doyle-nak, miért is nem hozta le a Robotcigány a tintahal pornóját. (Bocs, Doyle, mi itt kizárólag szépirodalommal foglalkozunk, próbálkozz talán az ÉS-nél.)"

– Komor Zoltán (szerkesztő) –

https://moly.hu/konyvek/dajka-gabor-komor-zoltan-szerk-robotcigany

Ennyi év után kell rádöbbennem, hogy sokkal könnyebb az élet, ha folyton pisztolyt szegezek a saját fejemhez.

A sorban előre engednek, a taxis falfehér képpel rebegi, hogy nem fogad el pénzt. Nem hittem volna, hogy működni fog a dolog – eredetileg túszt akartam ejteni, de azt hiszem, túl udvarias vagyok ahhoz, hogy túszokat ejtsek. Édesanyám három dologra tanított meg kiskoromban: egy, nem böfögünk az asztalnál, kettő, nem tegezünk ismeretleneket, három, nem ejtünk túszokat. Azt viszont sosem mondta, hogy magamat nem tarthatom sakkban egy fegyverrel.

Elrobogok hát a reptérre. Éveken át sóvárogva néztem a beszállókat, ideje, hogy én is utazzak végre egy kicsit. Fenyegezőtöm, hogyha nem engednek fel a gépre, agyonlövöm magam. Falfehér képpel adnak utat – nem is jön aztán más, enyém az egész első osztály. Felszállunk, irány a tengerpart. Megfenyegetem a légikísérőt, hogy golyót röpítek a fejembe, ha nem hoz egy kis pezsgőt. Amikor megérkezünk, a terror elhárítási csoport fogad a reptéren. Rám szegezik a fegyvereiket, azt kiabálják, lelőnek, ha nem dobom el a fegyvert. Azt kiabálom, lelövöm magam, ha nem engednek át. Végül átengednek. De szorosan a nyomomban vannak, körülveszik a szállodát, ahol a recepcióst fenyegetem a fejemhez tartott pisztollyal, hogy adjon egy szobát. Kapok, de az igazgató nem örül, mert a terrorelhárítók kikövetelik maguknak az egész első emeletet. Nem is értem, mi ez a nagy felhajtás – éveken át senki nem vette észre, hogy létezem, hirtelen pedig senki se akarja, hogy megöljem magam. Talán csak senki sem szeret takarítani.

Kezd fáradni a kezem, a fegyvercső pedig csúnya körfoltot hagy a szemöldököm mellett, de máskülönben élvezem a nyaralást. A parton sétálok, kagylót gyűjtök, nyomomban a kommandósok ténferegnek a homokban. És akkor megpillantom Őt: lélegzetelállítóan gyönyörű nő – áll a parton, fürdik a tenger felől érkező szélben, s amikor megpillantom, hogy egy pisztolyt szegez a saját homlokához, rögtön szerelembe esek. Odalépek és azt mondom: – Megölöm magam, ha nem vacsorázik velem! – De velem vacsorázik. Az étteremben ülünk, a fejünkhöz szegezett pisztollyal, az engem követő terrorelhárítási csoport vörösbort rendel az őt követő terrorelhárítási csoportnak.

Minden remekül alakul. Néhány hét után megkérem a kezét. Nem meri nem elfogadni a jeggyűrűt, hisz akkor kiloccsantanám az agyam. Soha nem akartam templomi esküvőt, de ő azt akar – belemegyek, nehogy kiloccsantsa az agyát. Szmokingot varratunk a terrorelhárítási csoportnak – rizset dobálnak felénk, a tortán a marcipánfigurák készen állnak rá, hogy kiloccsantsák fondünagyukat egy-egy cukorpisztollyal.

Telnek az évek. Követelőző gyerekeink születnek – eleve a homlokukhoz szorított pisztollyal fordulnak ki anyjuk méhéből. Két szintes családi házban élünk – a terrorelhárítási csoport kapta az alsó szintet, mi a felsőt. Már nem is számolom, hány éve nem engedtem le a kezem – talán már nem is tudnám, ahogyan a feleségem sem. Egy este aztán felteszem neki a kérdést a besütő hold fényében: – Mondd, a tiéd meg van töltve?

– Nincs. A tiéd?

– Nem emlékszem. Azt hiszem, nincs.

De tényleg nem emlékszem, olyan hirtelen felindulással vágtam neki a dolognak… És a következő napokban egyre inkább idegesít a tudat, hogy nem emlékszem. Ahhoz, hogy ellenőrízzem, le kéne engednem a kezem, de hát az lehetetlen. A hosszú évek során egyszer sem tettem meg – még a zuhanyzóban is inkább nájlon zacskót húzok a fegyverre. Eddig azt hittem, én irányítom a sorsom, de hirtelen mintha orosz ruletté változott volna az életem. Egy nap aztán nem bírom tovább. A fürdőszobába surranok – szerencsére az évek alatt a terrorelhárítási csoport beleunt már folytonos követésembe, így egy ideje egyedül zuhanyozhatok és magam ücsöröghetek a vécén. Kíváncsiságból meghúzom a ravaszt. Hirtelen éles dörrenés hallatszik, az agyvelőm pedig a tiszta csempére csapódik. Furamód büszkeség jár át: hát csak nem vagyok nyuszi, csak megtöltöttem azt az átkozott pisztolyt.

Ebben a pillanatban kicsapódik a fürdőszoba ajtaja, és beözönlenek a terrorelhárítási csoport emberei.

– Mi történt? – kiabál az egyik. Testemmel próbálom takarni a falon csorgó agyvelőt, a füstölgő pisztolyt pedig a hátam mögé dugom, s azt motyogom: – Semmi, semmi…

– Meghúzta a ravaszt, mi?

– Nem, dehogyis! – Ám ekkor észreveszem, hogy a koponyámba nyílt vörös lyukat bámulják, gyorsan eltakarom a kezemmel, de ekkor meg a füstölgő pisztoly kerül előtérbe.

– És az ott mi a falon? – morog az egyik. Egy másik fickó könnyezni kezd: – Ennyi év után… ennyi átkozott év után csak meghúzta… – Kitör a sírás-rívás. Hamarosan a feleségem is csatlakozik, olyan elkeseredett, hogy újra és újra elsüti fejének szegezett töltetlen fegyverét, azt kiabálva: – Miért ölted meg magad? Hiszen olyan szépen éltünk… És bármit megkaphattunk! – A kölykök is beszállnak, de üresen kattog az ő fegyverük is – hiába, az anyjukra ütöttek.

A terrorelhárítási csoport vezetője ekkor megszólal: – Jól van fiúk, ennyi volt, irány haza! – És már indulnak is. Hirtelen azt kívánom, hogy minden térjen vissza a normális kerékvágásba. – Maradjanak! – könyörgöm, és elkezdem lekaparni a falon csorgó agydarabokat, majd visszatömködni koponyalyukamba, mintha ezzel visszacsinálhatnék mindent. – Véletlenül húztam meg, tévedés volt az egész, várjanak!

– Köztünk vége mindennek – veti oda az egyikük, azzal eltűnnek az életünkből. Most a kanapén ülök. A konyhában a feleségem és a gyerekek zokognak. Idegesen piszkálom a lyukat a fejemen, várom, hogy megérkezzenek értem a hullaszállítók, minden perc óráknak tűnik – s az óramutató kattogása – mintha csak egy revolver forgótára ugrana.

Jó pár év után derül csak ki, hogy a feleségem valójában egy facebookos teszt, ami mindig nekem tetsző jellemzéseket ad rólam.

Ez persze megmagyarázza, miért volt egy kalap szar a szexuális életünk, de talán téged sem érdekelne, hogy a párod lenyeli-e az ondódat, avagy sem, ha minden reggel azzal kezdené a napot, hogy kielemez téged, és arra a következtetésre jut, hogy a legnagyobb hibád, hogy túlságosan empatikus vagy, hagyod magad kihasználni és törekszel a tökéletességre. Alighanem pont ezért szerettem bele, mert ilyen szuperül átlát rajtam. Hiába, ember vagyok én is, mindig is tudtam, hogy túlságosan törődöm másokkal, és a jó szívem, és a gyorsan forgó eszem hozza rám a bajt. Ám aztán feltűnt, hogy a feleségem másoknak is hasonló elemzéseket osztogat.

– Büdös kurva, fűvel-fával megcsalsz! – mondom neki, mire ő alaposan a fejemhez vágja, hogy túl sokat segítek másoknak, a saját céljaimat hajlamos vagyok a háttérbe tolni mások jóléte érdekében, és folyton csak adok és adok, de nem kapok, de mivel önfeláldozó típus vagyok, így érzem jól magam – mellesleg pedig előző életemben Krisztus voltam.

– Hát neked is a kurva anyád, elválunk! – bömbölöm megbántva, amiért szörnyű hibáimra felhívta a figyelmem – most már csak az a kérdés, mi legyen a közös gyerekünkkel, Robival. Robi csak félig ember, félig pedig facebookon megosztott idézet – bezárva tartjuk a pincében, mert időközönként unatkozó öregasszonyok törnek be a házba, és megpróbálnak nyomni rá egy lájkot, vagy megosztani egymás között – amit a kisgyerek igazából cseppet sem bán. Robi két éves, de nem úgy fejlődik, ahogy a normális gyerekek. A húsa kocsonyás és gumiszerű, a bőre olyan mint a tintahalé – több ezer pigmentsejtet tartalmaz, melyek összehúzódásuk vagy kitágulásuk révén pillanatok alatt megváltoztatják Robi színét és mintáit: hol egy Coelho bölcsesség jelenik meg egy tengerparti naplemente keretében, hol pedig egy, a kamerának a hátát mutató lány, aki fölött sablon betűtípussal egy sorsfordító gondolat lebeg. Lerohanok a pincébe, és közlöm a fiammal, hogy az anyja egy orbitális kurva.

– Néha muszáj elengedned az aggódást, Az elégedetlenkedést, a kételkedést. Kezdj el hinni abban, hogy a dolgok működni fognak, Még ha nem is egészen úgy, ahogy edetileg; De pontosan úgy, ahogy azoknak működniük kell – jelenik meg a válasz Robi mellkasán, a hátat fordító lány fotója kíséretében.

Hirtelen meghatódom. Letérdepelek a láncra vert kisfiúhoz, és átölelem. A lelkem megnyugszik bölcs szavaitól. Ám ekkor észreveszem az apró lájkokat kitüremkedni a hátán. Úgy állnak ki a bőréből, mint az apró anyajegyek, vagy szemölcsök – mellettük apró viszerek futnak az okét mutató kis kezek körül. Felpattanok, és szétnézek a pincében.

– Halljam, hol vannak, Robi! – förmedek rá a gyerekre, de az csak fájdalmasan gügyök, és megjelenik a hátán egy Coelho idézet: Hiába dalol a madár a szabadságról, a kalitkában csak rab marad.

– Tudod, mit mondott az orvos, Robi! – A doki azt mondta, a lájkok könnyen elrákosodhatnak a bőrén, ezért kell elzárva tartanunk. Felforgatom a pincét, és műanyag kád mögül, amiben hetente megmossuk a gyereket, előkerülnek az öregasszonyok. Fújnak rám, mint a kerge macskák, de aztán megpillantják Robi mellkasán az új Coelho idézetet, és rohannak lájkolni. Felkapják a gyereket, és oda-vissza adogatják egymás között – ráncos ujjaik érintése alatt új likefekélyek nőnek a kisfiú bőrén, egyik-másik rögtön ki is fakad, és sárgás folyadék kezd belőle csordogálni, de Robi kéjesen nyöszörög minden tetszikeléstől.

– Kibaszott boszorkák! – förmedek rájuk. A nagy felfordulásra a feleségem is letipeg a pincébe, és csodálkozva figyeli az öregasszonyokat.

– Segíts, megölik Robit ezek a kurvák! – ripakodok a nejemre, mire ő azt mondja, túlságosan a szívemen viselem mások sorsát, és legnagyobb hibám, hogy hiszek az emberi jóságban. Eközben gyomron rúgom az egyik nyugdíjast, de az máris átpasszolta a vidáman kacagó Robit egy másik nyanyának. A gyerek teste egyre csak duzzad a lájk daganatoktól – mint egy pöffetek gomba, felfúvódik az egész teste. Ekkor már a gyerek is kezdi felfogni, hogy valami baj van: abbahagyja a vidám gőgicsélést, és megindulnak a könnyei. A mellkasán a tengerparti naplemente előtt egyetlen szó rajzolódik ki: SEGÍTSÉG. De csak jönnek az újabb lájkok: a két éves bőre megreped, és véres árkok nyílnak a húsába. Közben tovább fújódik, akár egy gömbhal.

SEGÍTSÉG, MEGHALOK – írja Robi, de a vén kurvák még erre is küldenek lájkot, mire a gyerek egyszerűen szétdurran, felrobban, kiszakad – vér spriccel az égig, a kisgyermekből pedig hangos placcsanással szakadnak a pince poros padlójára a nyálkás belsőségek. A nyanyák nem állnak le – habzó szájjal osztogatják egymás között a gyerek szakadt maradványait.

– A faszom ki van ezzel a családdal – mondom, azzal feltrappolok a lépcsőn, messze hátul hagyom a házat. Néhány hónap múlva már egy másik facebookos teszttel élek együtt. Meg kell hagyni, nem túl okos, csak azt tudja megmondani, melyik szín jellemez a leginkább, de talán ennyi is elég egy kapcsolathoz. Olykor nefelejcs-kék vagyok, máskor bágyadt-zöld, a sötétebb napjaimon egészen feketés lila. De legalább nem kell folyton azt hallgatnom, hogy mik a főbb hibáim. Magamtól is tudom most már, hogy túl törődő, túl figyelmes, túl kedves és túl jó vagyok.

Reggel arra ébredtem, hogy hideg, csörgős fémérmékkel van teli az alsónadrágom, ijedtemben felkiáltottam, mire berohantak a szobába a szüleim. Ők aztán nagyon büszkék voltak rám, amikor megtudták, mi is történt – apám azt mondta, végre igazi férfivá váltam, anyám meg leült, hogy az élet nagy dolgairól meséljen nekem.

Elmondta, hogy amikor egy fiú pénzkereső korba lép, fizetőeszközt kezd termelni a teste, ami aztán a péniszén keresztül ürül. A dolog történhet önkéntelenül, ha például bankókról álmodik, vagy ingerlésre. A lányoknál más a helyzet: ők havonta egyszer váladékoznak valutát, igaz, olyankor legalább nagycímletű papírpénz kerül a bugyijukba.

Sokáig azt hittem, hogy a nemi szerveknek a szaporodáshoz van köze, erre kiderült, hogy a gyerekeket valójában a gólya hozza, és a szex voltaképp a megélhetéshez kell. Nem is hagytak aztán parlagon heverni a szüleim, ragaszkodtak ahhoz, hogy ezentúl én is járuljak hozzá a családi kasszához. Minden nap bezavartak a fürdőszobába egy pornómagazinnal, hogy fejjem csak magamból a pénzt, de még az ágyam mellé is tettek egy perselyt, és elvárták, hogy éjszaka megtöltsem. Mint minden fiú, én is szerettem volna egész nap csak biciklizni vagy olvasni, haladni a tanulmányaimmal, de anyám ragaszkodott hozzá, hogy napi egy órát az internetes pornó videómegosztó oldal előtt üljek, és figyeljem, ahogy különböző pózokban és praktikákkal csalják elő az emberek egymásból a csilingelő pénzérméket.

Bevallom, sokáig azt hittem, a felnőttek dolgozni járnak, és fizetést kapnak érte, erre kiderült, hogy felelőségteljes felnőttnek lenni annyit tesz, hogy egésznap ülsz és vered csak a farkad.

Éveken át tejeltem így a szüleimnek, mígnem aztán elköltöztem otthonról, hogy önálló életet kezdjek. Elhatároztam, hogy a lehető legkevesebbet fogok foglalkozni a pénzügyekkel, és kihasználom, hogy nem kell most már folyton magamat fogdosnom. Belevetettem hát magam az izgalmas, duhaj agglegény életbe: bélyegeket és barokk fém kilincseket kezdtem gyűjteni, néha pedig összeszedegettem a porcicákat az ágy alól, és végig fújkáltam őket a konyhaasztalon, mintha csak versenyeznének, a győztest aztán bedugtam a köldökömbe, és egy teljes napig ott melegítettem. Olykor egészen hajnalig tartottak az efféle kicsapongások. A szüleim persze a fejemre olvasták vérlázító életmódom: azt mondták, ideje mindenféle perverz szexuális kapcsolatba bonyolódnom, hogy csorogjon belőlem a pénz, és nem mellesleg haza is küldhetnék a végtermékből egy keveset, mert apámnál beütött az impotencia, anyámnál meg a menopauza, így aztán egyre szűkösebbek az anyagi kereteik.

– Vagy ha nincs kedved összefeküdni minden jöttmenttel, akkor legalább házasodj meg! – kért egyszer anyám a telefonban. – Egy nő anyagi stabilitást is jelent, hisz minden hónapban valutát menstruál, és odafigyel a férj folyamatos pénzürülésére is. Közismert, hogy a férfiak hajlamosak folyton megfeledkezni a szexről és a farkukról.

Hamar rá kellett tehát jönnöm, hogy nem szorítkozhatok kizárólag az éjszakai önkéntelen pénzömlésekre, mert abból én is alig élek meg, nem még hogy idősödő szüleimet is támogassam. Kelletlenül beültem tehát a netes pornó elé, és teljesítettem felnőtt férfiúi kötelességeimet.

Egy félig megtöltött kis persellyel indultam aztán a szüleimhez, ám két sarokra sem jutottam, máris kiraboltak. Egy újabb emlékeztető, hogy többet kellett volna verni a farkam, akkor egy jobb környéken is élhetnék – nem az impotens negyednek csúfolt bűntanyán, ahol jórészt a szexuális gondokkal küszködők nyomorognak koszos kis albérleteikben, és rákényszerülnek, hogy kiraboljanak mindenkit, akinek vér járja át a barlangos testét.

– Kevés! – morgott rám a rabló, majd késével az ágyékom felé bökött. – Rázd ki a többit, vagy levágom!

Mit volt mit tenni, letoltam a gatyám, és önkielégítésbe kezdtem ott helyben a döglött macska szagú sikátorban. Nehéz úgy elélvezni, hogy egy kést szegeznek az ember farkához, de végül csak sikerült némi aprót felküszködnöm a húgycsőnyílásomon.

Megsemmisülten tértem haza, ahol újabb befizetetlen számlák várták izgatottan a jöttömet. Arra gondoltam, talán hitelt kéne felvennem, de aztán rájöttem, nem sülhet ki abból jó, amikor körbe áll néhány banki dolgozó, és rám veri a pöcsét. Beláttam, a sarkamra kell állnom, és felnőtt férfiként megoldani ezt a helyzetet. Köztudott, hogy minél nagyobb egy orgazmus, annál több az ejakuláció – leültem hát az asztalhoz megtervezni életem legnagyobb elélvezését. Amikor elkészült a tervrajz, lefeküdtem aludni, hogy reggel friss erővel vessem bele magam a pénzkeresésbe.

Másnap a bőséges reggeli után aztán nekiláttam a tervem megvalósításához. Befeküdtem a számítógép elé, aminek képernyőjén egy pénzcsalogató pornó képei villództak: fiatal lányok ingerelték a nyelvükkel egy fiatal fickó péniszét, amiből megállás nélkül potyogtak a forintok. A buja csajok a szájukkal fogták fel a kieső érméket, majd vad csókolózás kíséretében köpködték egymás szájába a forintokat. Én közben feldugtam a seggembe egy barokk fémkilincset – a csicsás fémkallantyú keményen nekinyomódott a prosztatámnak belülről, bizsergő érzéseket küldve az örömközpontomba. A mellbimbóimra bélyegeket ragasztottam, és lassú mozdulatokkal feszegetni kezdtem őket, a ragadós papír pont úgy tépkedte a barna bőrtömlőket, mintha csak valaki hevesen szívogatná őket. A jobb markomba pedig egy marék porcicát fogtam, majd azokkal kezdtem dörzsölgetni lüktető péniszem: a pajzán kis szöszök csiklandós kéjszikrákat robbantottak a makkomon és alatta, az érzékeny fitymafék vonalán. Valahányszor úgy éreztem, hamarosan robbanok, leálltam, hogy késleltessem az ejakulációt, így aztán három órán át izgattam magam egyhuzamban – de akkor már nem bírtam tovább, a szívem úgy vert a bordám rácsain, mint egy riadt kis állat, a testem pedig már valósággal rángatózott a kéjtől – és akkor bumm, robbantam.

Pénzesőre számítottam – arra, hogy belepik a hasam a hideg érmék, ám meglepetésemre nem ez történt, hanem a húgycsónyílásom képtelenül szélesre nyílt, mintha csak egy kígyó tátaná óriásira a száját, és kiküszködött magából egy ismerős arcot. Döbbenten meredtem a farkamból előkúszó mosolygó, kopaszodó férfiarca – hirtelen megismertem, ki is kecmereg elő a farkamból: – De hisz ez Neumann János!

És tényleg. Egy Neumann János emlékérme csillogott a rózsaszín makkom végén, egy ideig a tetején állt, mint egy büszke balerina, majd hopp, a hasamra pottyant – de nem a mosolygó arc nézett a bőrömről rám, hanem az érme hátulja, amin büszkén hirdette az érme értékét: 5000 forint!

Oda és vissza voltam az örömtől! Ki hitte volna, hogy egy seggbe dugott kilinccsel, némi porcicával és a mellbimbóra ragasztott bélyeggel előlehet csalogatni a hímtagomból egy magyar származású matematikust, méghozzá a számítógép atyját. Azóta se csinálok mást, csak szülöm a pöcsömön keresztül az ötezer forintot érő Neumann Jánost, és a hosszú évek során sikerült tökéletesítenem a technikát, így naponta akár hatszor-hétszer is sikerül kicsalogatnom a farkamból a professzort. Ezzel évi több mint 10 millió forintot keresek, ami persze nem tesz a világ leggazdagabb emberévé, de még így is szép villában élek, és kihajtható poszteren jelentem meg a Forbes magazinban, amint épp Neumann Jánost recskázok egy fémkilinccsel a seggemben. Példa lehetek minden fiatal vállalkozónak, de miközben a medencém mellett magamat izgatom, eszembe jut, hogy biztos van több is az életben annál, hogy folyton a pöcsömet verem. De aztán elődugja a kopasz fejét a farkamból Neumann János, és meggyőz róla, hogy egyedül ezért születtem erre a planétára.