Kitalálom, hogy házat építek magamnak a környékbeli hajléktalanokból.
A kormány szerint nincs semmi hasznuk, szerintem remek építőanyag válna belőlük. Talán még kitüntetést is kapok, ha eltakarítom őket. Először medencés nyaralót tervezek, de ahogy az utcákat járom, és kis rovátkákat húzva a noteszomba számolgatom a csöveseket, rájövök, hogy csak egy kisebb lakás jön ki belőlük.
Veszek egy telket az erdő szélén. Elkészítem a tervrajzot. Vásárolok egy éles böllér kést és egy csontfűrészt. Este pedig már a parkokban grasszálok. Nincs egyszerű dolgom: amióta a zsaruk hajszolják a hajléktalanokat, alaposan meghúzzák magukat. Még a Ripost is megírta: "Parkokba, kisebb aluljárókba bújtak. Meddig élnek vissza a hajléktalanok mindannyiunk türelmével? Nekik mindent szabad?"
Ám én felkészült vadász vagyok: egy speciális síppal a csörgő száz forintosok hangját utánzom, hogy előcsaljam őket a rejtekhelyükről. Hamarosan meg is érkezik az első: egy koszos, szakállas vén faszi közelít. Büdös mint az állat – rájövök, többször is át kell majd mosnom, nehogy ilyen szagú legyen a házam. Úgy teszek, mintha pénz után matatnék a zsebemben, ám amikor közelebb lép, nyakon szúrom a hatalmas késsel. A faszi eldől és a friss kopoltyújából vért okád a betonra. Elvonszolom az autómhoz. Útközben elbattyog mellettem két zsaru. Gyanúsan méregetnek, ahogy a hullát a csomagtartóba tömködöm, de amikor látják, hogy csak egy hajléktalan az, tovább andalognak.
A közönyük felbátorít: másnap már a kocsim után kötött utánfutóval és pisztollyal érkezem. Hét lelőtt csövest sikerül egymásra kupacolnom, majd szépen áthajtok velük a városon.
Így telnek a napok: ám harminc hajléktalant sikerül csak elejtenem. Utána már hiába járom az utcákat: elfogytak. Ettől azért többet számoltam össze eredetileg. De hát ennyi az ennyi – talán kijön belőlük egy kisebb viskó.
A csontfűrésszel lassan haladok. Több órába kerül akár egyetlen hajléktalant is feldarabolni. Veszek hát egy használt motoros láncfűrészt. Nem olcsó persze, egyre drágább mulatság ez az új lakás, jobb híján eladom a régit, nekem már úgy sem fog kelleni, így már van pénzem tartalék láncfűrészekre is. Mire mindet felaprítom, vörös kráter nő körülöttem, a fű bizony itt már sohase lesz zöld, elszakadt bélcsövekben bukdácsolok, a vérpára megvakít, miközben az egyik férfi hátában járatom a láncfűrészt, egy kiröppenő bordacsont szilánk felsérti a homlokom: beszerzek tehát egy arcvédős sisakot is.
Néhány nap után már van egy kiadós csont és húspüré kupacom, amiből el-elcsennek darabokat a közeli varjak. Mint az afrikai bennszülöttek, akik sárkunyhót tapasztanak, elkezdem formálni a hajléktalan-viskót: tartósítószerként több száz flakon hajlakkot fújok az építményre, amitől keménnyé és csillogóvá változik a húspüré-fal. Amikor elkészülök, csupán egy néhány négyzetméteres odú az eredmény, egy darálthús-barlang, amely úgy nő ki a földből, mint egy vörös, haragos pattanás, de így is büszkeség tölt el, ahogy fáradtan elterülök a kupola alatt. Hamarosan egy éhes varjú meghozza nekem a Ripost legfrissebb számát: "Parkokba, kisebb aluljárókba bújtak. Meddig élnek vissza a homoszexuálisok mindannyiunk türelmével? Nekik mindent szabad?" Megkönnyebbülten sóhajtok, hogy a kormány célba vette a buzikat: ez azt jelenti, hogy bővíthetem a lakást. Új golyókat vásárolok tehát a pisztolyba, és elindulok lakásvadászatra.
*
És telnek a hetek, a hónapok: a kormány újabb és újabb társadalmi csoportokat pécéz ki magának, így aztán sikerül medencét építenem a gyermektelen párokból, amiben a szinglik vére vöröslik, és csini parkolót eszkábálok az ellenzéki újságírókból, amiben a fogyatékos gyerekek csontjaiból és a kerekes székekből összeeszkábált luxus járgányaim állnak. A húspalota itt-ott rohad, beomlik, javításra szorul, szaglik és folyton a varjak csipegetik, de akkor is az én dögkirályságom, hulla gazdag vagyok, és szerencsére folyamatos a nemzeti gyűlölet és a húspótlás, így van miből javítani, terjeszkedni.
Ám egy nap arra térek haza az árva gyerek vadászatból, hogy valaki elfoglalta a tetem-palotát: a húskonyhába lépve egyből érzem, hogy nincs rendben valami. Ránézek a szíriai bevándorlóból készült dög-hokedlira, és így kiáltok: – Valaki ült a székecskémben!
A konyhába szaladok, ahol egy homeopata orvos lefűrészelt koponyája virít az asztal közepén… üresen.
– Valaki evett a tányérkámból! – sírok. És már rohanok is fel a hálószobámba, a civil szervezetek aktivistáinak lenyúzott bőréből készült francia ágyban pedig rálelek a hortyogó betolakodóra.
– Valaki aludt az ágyacskámban, és még mindig benne alszik!
Erre rögtön felpattan Habony Árpád szeme, és ijedten húzza magára az emberbőr-takarót. Arany fürtöcskéi valósággal reszketnek a sikoltó, emberi arcokból varrt párnán.
– Kérlek, ne küldj el! – esedezik. – Odakinn vannak, rám vadásznak!
Nem értek semmit. De ekkor Árpád az arcomba tolja a Ripost legfrissebb számát. Ez virít a címlapon: "Parkokba, kisebb aluljárókba bújkál. Meddig él vissza Habony mindannyiunk türelmével? Neki mindent szabad?"
Érthetetlen, hiszen a Ripost Habonyé, hogy jelenhetett meg ilyesmi a tudta nélkül?
– Már nem mi írjuk a Ripostot… – mondja sejtelmesen Árpád, miközben kikászálódik az ágyból és megigazítja magán az összegyűrődött kislány ruhát.
– Hát kicsoda?
– Nem tudjuk – feleli Habony. – Ó, Istenem, mit tettünk… Az egész a hajléktalanokról írt címlappal kezdődött… Azok még mi voltunk, azt még mi írtuk, de azzal a címmel feltámasztottunk valamit… Valamit, aminek nem szabadott volna felébrednie… Ott voltunk a szerkesztőségben, épp a hajléktalanos címlap sikerét ünnepeltük… Kurva jó munka volt! Zseniális cím! Ment a kokózás, meg hívtunk néhány szaros prostit. Toltuk nekik keményen. De annyira belefeledkeztünk a dologba, hogy eszünkbe sem jutott a másnapi újság. Aztán megdöbbentünk, mert eljött a reggel, az újság pedig így is megjelent, méghozzá egy hasonlóan kurva jó címlappal. Ekkor már a külföldön dolgozó fiatalok kerültek célpontba! Rögtön kérdeztem, hogy kié az anyag! Kurva nagy prémiumot akartam neki adni! De kiderült, senki sem írta. A Ripost megírta magát. Akkor még azt hittük, hogy megfogtuk az Isten lábát… Az újság csak jött és jött, és minden nap más és más társadalmi csoport ellen keltette a népharagot. Mondtuk, ez kurva jó! Önműködő lett a gépezet! Na nem is dolgoztunk aztán: folyt a pia, lazultunk, ránk fért már! Az emberek pedig minden nap más valakit gyűlöltek! De aztán kifolytak a dolgok a kezünk közül… Már fentről szóltak, hogy ezt és ezt nem kéne… De mi nem tudtuk megállítani, a Ripost mindenkit utált… Tudtam, hogy véget kell vetni a gyűlölet keltésnek, mert előbb-utóbb minket is elér, és magával ránt a dolog! Próbálkoztunk is mindennel. Kirúgtam mindenkit! De az újság megjelent! Felgyújtottam a nyomdát! De a Ripost másnap is kijött! Napokat töltöttem a könyvtárban, mire rájöttem, mi is zajlik valójában…
Kínos csönd áll be, Habony az arany fürtjeit pödörgeti, végül kiböki: – A Ripostnak sikerült feltámasztani Ék Chuah-ot, a kétarcú istent. A maják úgy tartották, ő a rossz megtestesítője, a háború, a kakaó, az erőszakos halál és az áldozatok istene. Ék Chuah fáklyával gyújtja fel a házakat és a szíveket. Tobzódik a gyűlöletünkben, és a káoszból táplálkozik. Ő írja már a Ripostot! És pont, amikor le akartam leplezni, ma ezzel a címlappal jelent meg az újság… "Meddig él vissza Habony mindannyiunk türelmével?" Menekülnöm kellett! Tudtam, hogy az emberek széttépnek az utcán, ha meglátnak. Futottam hát, kislánynak álcáztam magam és berohantam az erdőbe! És akkor felfedeztem ezt a hajléktalan lábakon forgó palotát…
Kifut a vér az arcomból a gondolatra, hogy hamarosan gyűlölködő emberek tucatjai vehetik körbe a házam.
– Ej, itt nem maradhatsz! – kiabálok rá, mire az arany hajú férfi durcás kislányként nagyot toppant, és azt mondja: – Nana! Ez mától az én titkos kis palotám! Hát tudod, ki vagyok én? – Azzal előveszi a kis ruhácskája alól a pisztolyt, amit még én eszkábáltam egy látássérült iskola hallgatóiból. Az éjjeli szekrényből lopta el. A csontfegyver homályos emberi szemgolyókat lő ki.
– Takarodj a házamból! – kiabál Habony, mint aki megkergült. Én pedig menekülőre fogom a dolgot. Kihátrálok a húspalotámból, majd berohanok a fák közé. Távolról még hallom, ahogy Árpád gurgulázva röhög, és azt kiabálja: – Ék Chuah érted is eljön, és felzabál! Hozza már a nyílvesszőt, amivel felszakítja az embertörténelem varratait! És temető lesz minden anya, és tollaskígyó szarban tocsog majd a szántóföld, és az erőszak humuszában óriástövisekre lelünk, boldogtalan bejáratokra, önnemző fűrészekre, sikoltó krokodil embriókra! Láttam a kukoricaistent és Junckert, együtt martiniztek a bárpultnál, míg Soros fia megfektette a varánusz fiút, makkjuk kék, nedves topáz-rühként izzott az éjszaka bőre alatt! Ó, Pokol, te ártatlan két mázsás pénisz, egyedül te vagy a seggráncokban burjánzó sárpenész ura, halálra égünk érted a rozsdás szívkazánban, Inkanyamba gyomrában, a lézer panteonban, megfagyunk ha kell a gyűlölet vérbő barlangjában, látom, ó látom, ott hozza már a világot felégető fáklyát az embergólya!
Hangjára forró szél támad – a távolban egy kukoricaföldön vért ejakuláló meztelen fiúk egy Ripost magazinnal kitömött madárijesztőt égetnek – a füstből feltámad a rettenetes tollaskígyó, Ketzalkóatl. A maja turul átrepül a Parlament felett – a kupolán öltönyös politikusok vágják ki görbe késeikkel a megkötözött gyermekek szívét, hogy kiengeszteljék az isteneket – a kitépett, még lüktető véres húsgócokat a Dunába hajítják, ahol éhes harcsák vetik rá magukat a mélyben.
Így túrt ki tehát egy kislánynak öltözött Habony Árpád a húsházikómból. Hamar rájövök, hogy voltaképp hajléktalanná váltam, ergo a társadalom ellensége lettem. Ha legalább itt lenne a láncfűrész nálam, megpróbálhatnék lakást építeni magamból. De aztán rájövök, hogy voltaképp már a húsomban lakom, és ettől nem leszek kevésbé hajléktalan. És talán nincs is már hely bennem. Rég kitúrt magamból a gyűlölet.