Kásler Miklós alighanem megszegte a tízparancsolat valamelyik pontját, mert Isten büntetésül egy karfiolt növesztett a seggére.
Nem egy igazit persze – Istennek van ugyan humorérzéke, de sohasem viszi túlzásba a dolgokat: ám a Kásler Miklós ánuszából kicsüngő aranyércsomó mind méretében, mind alakjában, mind dudoros, durva felületében egy egészséges, biotermesztésű karfiolra hasonlított a leginkább.
Talán csak azt leszámítva, hogy a színe inkább frisscékla-szerű volt.
(Már ha mindenáron a kerti finomságokra akarunk asszociálni Kásler Miklós aranyerét látva…)
Egy szó mint száz, Miklóst igencsak zavarta a fenekéből kicsüngő karfiol: fájt, lüktetett, nehéz volt miatta ülni, olykor megduzzadt, kifakadt és sárga folyadék csöpögött belőle a szőnyegre.
Tisztán tartani sem volt egyszerű a fenékzöldséget, a rücskös felülete miatt beszáradt a karfiol ráncjárataiba a széklet – ilyenkor már egy tobozra hasonlított.
Néhány napig megpróbálta belül hordani: egy grafitceruzával betömködni a végbélnyílásába a nedvedző picsagócot, ám hiába, elég volt aztán egy rossz mozdulat, slattyanó hanggal rögtön kibukfencezett a járatból az ánuszkelés.
Miklós tudta, látszatmegoldás csak, hogy lyukat vág az alsónadrágjaiba, és hagyja szabadon csüngeni jobbra-balra a karfiolt öltönynadrágjában, mint egy kellő magabiztossággal és öntudattal megáldott tisztességes betyárkörtét. Elbattyogott tehát a háziorvoshoz, aki egy röpke szentmise után beutalta a proktológiára, ahol egy ősz doki Mária-énekekkel kedveskedett a nedvedző ánuszgöbnek.
Miklós világ életében félt a szuriktól és a szikéktől, de megnyugtatta a tudat, hogy egyiktől sem kell tartania: a nevéhez köthető keresztény egészségügyi reform óta a kórházakban immár csak a hit erejével gyógyítanak.
Persze ha sürgős műtétre van szükség, olykor még előfordul, hogy felnyitják az embert, de azt is csak azért, hogy a sebész közvetlenül a tumornak vagy a sérült szervnek tudjon zsolozsmázni – aztán már öltik is össze a beteget, és mehet Isten jóhírével.
Miklós hamar szabadult: a proktológus még hozzádörgölte a seggkarfioljához a pócsi Mária nyomtatott reprodukcióját, infúzión bekötötte a szentelt vizet, majd felírt némi ostyát, amit később kiválthat a patikából – természetesen nem a homeopátiás fajtát, amit Lay's Chipsben hígítottak; Kásler ki nem állhatja a kuruzslókat, de még mindig nem sikerült teljességében kiszorítani őket az egészségügyből.
Teltek a napok, múltak a hetek, ám Miklós seggéről csak nem akart eltűnni a karfiol, az emberi erőforrások minisztere pedig kezdte elveszíteni a hitét. Végső elkeseredésében felkeresett egy sarlatánt – egy, a kórházi praxisát elveszítő félnótást, aki még mindig gyógyszerekkel és illegális, a sufniban elvégzett műtétekkel próbál segíteni azokon a betegeken, akiken látszólag sem a rózsafüzér, sem a 2017-es csíksomlyói búcsú drónos Youtube-videója nem segít.
Ám alighogy Kásler letolta a nadrágját a kuruzsló előtt, hogy megrázza előtte a ráncos lyuk-karfiolt, hirtelen egy dörgő hang szólította meg. Azonnal tudta, hogy Isten szól hozzá, méghozzá a seggén át: – Megállj, Miklós, mert ez az ánuszgöb az én szemem, és látok vele mindent! Látom azt is, hogy feladtad a hited!
Kásler ettől úgy megrémült, hogy felrántotta a gatyáját, oszt hazáig szaladt. Ott aztán egész délután kitartóan szégyellte magát: no nemcsak amiatt, hogy ilyen rútul megtagadta a hitét, de azért is, mert nem ismerte fel, hogy isteni látószerv csüng a heréi mögött. És miféle csúfságokat volt eddig képes mutatni a Mindenhatónak: a gatyája belsejét, az összeszart vécékagylót, a vécépapír dudoros felületét, meg néhány vaskos Kásler szalámit. Nem ilyen látványokra termett a Jóisten.
Attól a naptól kezdve Miklós szabadon lóbálta az aranyerét, amerre csak járt. Úgy döntött, megmutat a Jóistennek mindent, amit ez a gyönyörű, általa teremtett világ kínálhat: a parkban játszadozó gyermekek fényes arcát, a múzeumokban sorakozó lenyűgöző festményeket, de még a sajtótájékoztatóin is a seggkarfiolját pörgette, hogy Isten rácsodálkozhasson a faluvégeken átadott keresztény kórházakra, és a tanyasiak átszellemült arcára.
Kásler Miklóst sose hívták többé semmiféle átadásra. Sőt, le is váltották igen hamar. Mi több, bekaszlizták többszörös közszeméremsértésért. Miklóst mindez nem zavarta cseppet sem: ő már csak Istenért élt. Így aztán valóságos tragédiaként élte meg, hogy egy nap hipp-hopp eltűnt a karfiol a seggéről. Nyoma sem maradt. Miklós hiába is próbálta visszanöveszteni. Pedig megtett mindent, ami az aranyér kialakulásához vezethet. Egész nap erőlködött a vécén, hátha ettől kitágulnak a végbélnyílása körül az erek. Próbált keveset mozogni, olykor órákon át csak szorongott, mert azt olvasta, hogy az aranyér kialakulásában a lelki okok is fontos tényezők. De mindez nem járt semmiféle eredménnyel.
Miklós napjai egyformán teltek a börtönben. Reggelire zabkását evett, délutánig a cipőgyárban dolgozott a többi rabbal, este meg alaposan seggbe rakta a cellatársa, akinek mindig csak azt kiabálta, hogy "Állj! Isten mindent lát!", vagy "Szálka vagy Isten szemében!".
De egyedül maradt Kásler az anál-agóniával. Sose nőtt vissza a seggére az áhított karfiol.
*
Isten alighanem megszegte a tízparancsolat valamelyik pontját, mert egy reggel azt vette észre, hogy Kásler Miklós nőtt a seggére.
Az ánuszából kicsüngő aranyér-csomó mind méretében, mind alakjában, mind dudoros, durva felületében egy egészséges, keresztény világban termesztett Kásler Miklósra hasonlított a leginkább. Talán csak azt leszámítva, hogy a színe inkább Kövér László-szerű volt.
Isten pontosan tudta, mivel érdemelte ki a seggére nőtt Káslert. Az utóbbi időben hagyta, hogy felülkerekedjenek rajta perverz vágyai – álló nap mást se csinált, csak bámult ki az emberi erőforrások miniszterének a segglyukán. Istenről senki sem tudja, de valójában nagy élvezetet talál az összeszart vécék és a szépkorú férfiak alsónadrágjának a tanulmányozásában. Persze, örömöt talált az általa teremtett világban és az emberek megfigyelésében, na de az összeszart vécék és a szépkorú férfiak alsógatyái mégis csak jobban izgatták.
Nem is volt semmi baj, amíg az a Kásler el nem battyogott egy igazi dokihoz, aki mindenféle medicinákkal hipp-hopp eltüntette volna a jól kialakított kukucskálólyukat. Meg kellett tehát szólalnia az ügyben. Ám ezzel elrontott mindent. Mást se mutogatott aztán Miklós, csak vidáman játszadozó gyerekeket, mindenféle mázolmányokat a falon, meg egy csomó toprongyos falusit, akik néhány egymásra pakolt téglának örülnek. Szép, szép persze – de hol van ez az összeszart vécék és a használt férfialsók eleganciájától?
Ám a büntetés utolérte. Isten persze nem volt hülye – elment a patikába egy olyan országban, ahol még nem zsolozmázással próbálják gyógyítani a nyavalyákat, kiváltott egy kenőcsöt, az néhány nap alatt lelohasztotta a Káslert az ánuszáról. Egy idő után már arra sem emlékezett, hogy valaha egy miniszter nyomta a seggét.
*
Valamikor a huszadik-huszonötödik cellás erőszaktétel körül Kásler Miklós elméje teljesen megbomlott. Nem volt persze könnyű észrevenni ezt rajta, de tény és való, alaposan megbuggyant – no nem is a folyamatos anális abúzusok, vagy a bezártság miatt – a dolog akkor következett be, amikor felfedezte, folyton kanos cellatársának egy méretes aranyér csüng ki szőrös farpofái közül – mintha csak egy tikkadt puli lógatná a nyelvét a hortobágyi forróságban.
Miklós végtelen irigységet érzett – vajon mivel érdemelte ki ez a senkiházi erőszaktevő, hogy Isten mennyei látószervet növesszen a seggére, miközben ő, Kásler, a Mindenható alázatos szolgája, hetek óta eredménytelenül fáradozik azon, hogy akárcsak egy aprócska érkelést, egy miniatűr lüktető picsagubót is kicsíráztasson a fenekén?
Miklóst aludni sem hagyta a kérdés. A cellatárs aranyere pedig megállás nélkül suttogott neki éjszaka a szomszéd priccsről: – Én igazából a te isteni látószerved vagyok, Miklós, csak eltévesztettem az irányt! Én vagyok a mennyország tojásrepedése, a vályúban olvadó felhők nektárja, a rángatózó mámorideggóc! Tégy a magadévá!
Miklós tudta, így vagy úgy, de meg kell kaparintania a cellatársa aranyerét. Egy álom azt is közölte vele, hogy Isten nem csupán afféle kukucskáló lyuknak akarja használni őt, hanem ő magát is átalakítani isteni látószervvé: nem lesz tehát szüksége az igazi szemére, mert Isten retinájává és pupillájává változik, ami mindent lát, ami minden fölött őrködik. Így lesheti ki majd az univerzum titkait, a szemsarokban felgyűlő csipa pedig maga lesz a megérdemelt jutalom: a kimeríthetetlen tudás.
Senkinek sem tűnt fel, hogy Kásler Miklós elcsent néhány cipőfűzőt a műhelyből, ahol délelőttönként gyártotta a hasítottbőr-lábbeliket. Azt sem szúrták ki, hogy egy életlen kést is magához vett az ebédlőben, amit aztán cipőgyártás közben titokban kiélezett. A cellatársa sem gondolt semmi rosszra azon az éjszakán, amikor harmincadjára is magáévá tette Miklóst a rácsok mögött. Elégedetten tért álomra, és csak éjfél körül eszmélt: ekkor már nem tudta mozdítani sem a lábát, sem a karját. Miklós cipőfűzőkkel kötözte oda a priccshez.
– Megöllek, szarfaszú! – nyivákolt a férfi, de Kásler betömte a száját egy büdös zoknival, majd elégedetten végignézett a folyosóról besütő hideg fényben a megkötözött, hason fekvő testen. Lehúzta a nadrágját és széttárta a farpofáit. A cellatárs először azt hitte, Miklós megerőszakolni készül őt, hogy bosszút álljon a megaláztatások miatt – de az egykori emberi erőforrások minisztere pénisz helyett egy kiélezett kést csúsztatott a seggébe, és kinyíltak a fájdalom vörös rózsái. Szövetszakadás, hömpölygő vér – a koszos zokniba nyüszítő cellatárs hamar elájult, Miklós pedig megbabonázva vizsgálta a tenyerén fekvő, kimetszett isteni látószervet. Úgy nézett ki, mint egy vérnyálkás meztelen csiga, de Kásler tudta, ez itt maga a megváltás: már csak le kell akasztania a tudás gyümölcsét, beépíteni magába a mindent látó szemet, hogy maga is isteni szervvé válhasson.
Még csak nem is remegett a keze, amikor becsúsztatta a kés vékony hideg pengéjét a bal szemgolyója alá, majd lassú mozdulatokkal forgatni kezdte az üregben. Vér, könny és nyálkahab – a kínparazsak vöröse –; miután sikerült a látóideget elmetszenie a késsel, az üvegtest lassan kifordult a koponyájából, és szinte hangtalanul pottyant a cella kemény padlójára.
Reggel olyan látvány fogadta a cellaajtót kitáró őrt, amitől élete végéig befelé nőtt aztán a borostája.
– Segítsen! Ez teljesen megőrült! – könyörgött a priccshez kötözött, véres seggű rab, miközben Kásler Miklós a sarokban lévő budin csücsült mint király a trónon, jogarként tartva a saját kikapart szemét, tátogó szemüregében pedig a kivágott aranyér csillogott.
– Mindent látok! – gurgulázott a picsaérszemű férfi a döbbent őrnek, a szájából kipotyogó szavak levágott fejű csirkékként rohangáltak körbe-körbe a cellában. – Látom a temetőkapuszárnyú angyalokat, a tűzgömb-pogácsák cipelőit, a csillagszilánkokat tüsszentő messiásokat! Itt vannak velem mind, itt a mennyországban, a föltámadás meleg vállgödrében! Isteni látószerv vagyok, ezer lángoló csipkebokor fénye! Most már látom, hogy zsírpapír csupán az ember, amin átdereng egy távoli, fényes szoba! És minden vírus, minden ráksejt egy koponyába szorult rossz gondolat szomjas kis gyökérszőre! Majd én kimetszem belőletek a bűnöket a szempilláimmal, majd én belétek kacsintom a megváltás ígéretét! Isteni zselatin-sejtekre cserélem a kórházfalak tégláit, az örömkönnyeimtől szárba szökik ez a figyelemhiányos nemzet! Eljöttem! És egyetlen pillantásommal váltom meg a magyart!